Néhány szobrászról akarok írni, akiknek a munkáit jobban ismerem, egyesek a főiskolán engem is tanítottak, másokat személyesen is ismertem. Azért teszem, mert úgy gondolom, hogy az emberek kevesebbet tudnak a szobrászatról, mint a festészetről. Például minden gyermek rajzol és fest, de szobrot nem nagyon készít és a megfelelő anyagokkal sem tud bánni. Mielőtt rátérek a szobrászokra – Fadrusz János, Medgyessy Ferenc, Borsos Miklós, Étienne Hajdu, Benczédi Sándor, Kós András, Vetró Artúr, Korondi Jenő, Vass Áron – tekintsük át röviden a szobrászat történetét.
A festészettel összehasonlítva elmondhatjuk, hogy a szobrászat három dimenzióban valósul meg, mélysége is van, és térben helyezkedik el. A szobrászatban felhasznált anyagok a kő, a csont, a fa, az agyag, a fémek. Mára ez a sor műanyagokkal, textillel, üveggel, talált anyagokkal egészült ki. Az őskori ember gondolkodásáról éppen a szobrászati anyagoknak köszönhetően tudunk meg többet, mert ezek az anyagok időtállóak. A tudósok a megmaradt leletek alapján megállapították, hogy az ősemberek gondolkodása mágikus volt. Hittek abban, hogy a szobrok segítik őket az életben.
Az ókori Egyiptomban a szobrok az uralkodókat és az isteneket ábrázolták, tehát az örökkévalóságnak készültek, mert az uralkodók hittek az örök életében. Így bizonyos szabályok szerint készültek a szobrok, például frontálisak voltak, egy fő nézetet hangsúlyoztak. A görögök szemlélete már más volt, ők a demokráciát alkalmazták a társadalmi életben. Isteneik emberként viselkedtek. Mind a fizikai, mind a szellemi erőt tisztelték, így a legjobb sportolóknak és filozófusoknak szobrokat emeltek. Isteneiket ideális, szép embereknek ábrázolták. Éppen ezért az antik görög szobrok ma is elnyerik az emberek tetszését, a reneszánsz művészei pedig útmutatónak, példának állították a maguk munkájában.
A középkorban a kereszténység térhódításával nagyméretű templomok épültek (románkori és gótikus templomok), amelyekben a szobrászatnak fontos szerepe volt a bibliai történetek bemutatásában. A bejárati ajtót is szobrokkal szegélyezték, a belső falak is szobrokkal és domborművekkel voltak telítve. Ezek elsősorban szentek voltak, de megjelentek az uralkodók és a patrónusok szobrai is.
A reneszánsz korában jelent meg az épülettől független, önálló szobor. Sok lovas szobor készült ebben a stílusban. Egyik szép példa a kolozsvári Szent György-lovasszobor a belvárosi református templom előtt, a Farkas utcában. Az olasz reneszánsz nagyon sok művészeti alkotást eredményezett. Michelangelo készítette a Mózes, a Piéta és a Dávid szobrokat, amelyek a kor művészetének kimagasló példái. A Dávid című szoborban találkozik a görög emberléptékű szobrászat az új polgári szemlélettel, ami ma is lenyűgöző hatást gyakorol a nézőre. Magyarországon Mátyás király idejéből maradtak fenn reneszánsz stílusú épületelemek és szobortöredékek. Az ezután következő időszak, a török uralom nem kedvezett a művészeteknek. A 18. században, a barokk és rokokó korban, az építészet fellendülésével a vallásos szobrok száma is megnőtt.
A 19. században a klasszicista építkezésekkel együtt nőtt az igény az ilyen stílusú szobrok iránt. Ilyen értelemben a szobrok épületdíszként is szerepeltek. Ebben az időszakban az antik görög és római építészetet tekintik példaképnek. Ferencyz István a magyar szobrászat elindítójaként elkészítette márványból Kazinczy Ferenc és Kisfaludy Károly portréit, Kölcsey Ferencet pedig ülő alakban ábrázolta, szintén márványból.
A 19. század második felében a tehetséges ifjak Bécsben és más nyugati városokban képezték magukat, azért hogy az itthoni igényeket kielégíthessék. Egyik ilyen tehetséges ifjú Fadrusz János (1858–1903) volt, aki a kolozsvári Mátyás-szoborral érte el alkotó munkája csúcspontját. Fadrusz Pozsonyban született és Bécsben tanult. Jelentős alkotásai a pozsonyi Mária Terézia-szobor, a kolozsvári Mátyás-szobor és a zilahi Wesselényi-szobor. Közben több kisméretű alkotást is készített, de további nagy tervei nem valósulhattak meg korai halála miatt. A kolozsvári Mátyás-szobor elkészítésére 1894-ben hirdettek pályázatot, amit ő nyert meg. A bizottság megállapította, hogy „nemcsak Kolozsvár büszkesége lesz ez a szobor, de a magyar művészettörténet fejlődésében is mozzanatos eseményt jelent”. Így is történt, az elkészült szobor nemcsak Erdélynek, hanem Kelet-Európának is egyik legjelentősebb emlékműve. Ebben a szoborban a tartalmi és a formai elemek szerencsésen találkoznak. Mátyás királynak sikerült egy erős központosított királyságot létrehoznia a korabeli Európában. Ezt az erőt mind a lovas szobor, a talapzat és a templom melletti jól átgondolt elhelyezés is tükrözi. A lovas szobron a formák íveltek, ezt követi a talapzat íveltsége, majd a templom kontúrja. Ez az összjáték nagy lélektani hatást gyakorol a nézőre.
Ha megkérdeznek, hogy kit tartok elődömnek a szobrászatban, kinek a műveit szeretem jobban, akkor mindig két névre hivatkoztam: Medgyessy Ferencre és Borsos Miklósra. Medgyessy Ferenc (1881–1958) Debrecenben született, művészeti tanulmányait Párizsban végezte. Kereste a szobrászat alapvető jellegzetességeit, amiket az ókori kelet művészetében ismert fel. Munkáit elsősorban kőbe faragta, tisztelve ennek az anyagnak a követelményét, a tömörséget, az egyszerűséget és ezek mellett a természetességet, az emberi érzések kifejezését. Bronzszobraiban is a lényegre törekvést követte. Sok emlékművének anyaga bronz, például a Petőfi Sándoré, a debreceni Déry Múzeum előtti szoborcsoporté, a Szent Istváné, amelyek városok tereit díszítik.
Borsos Miklós (1906–1990) Nagyszebenben született, első mestersége az aranyművesség volt. Tanulmányúton járt Olaszországban és Dél-Franciaországban. Elsősorban kőbe és márványba dolgozott. Kiemelte ezeknek az anyagoknak a strukturális szépségét, amit a felület alapos megmunkálásával ért el. Portréiban, amelyekre jellemző az anyag sajátosságának kiemelése, nagymértékben törekszik az ábrázolt személy karakterének tömör visszaadására. Így Barcsay, Egri, Babits, Bartók portréi minden tekintetben igazi remekművek. Szobrászi tevékenységét Borsos rézbe kalapált domborművek, bronzba öntött érmek és modern szemléletű emlékművek készítésével bővítette.
A 20. században azok a szobrászok, akik megjárták Párizst, óhatatlanul is a modern törekvéséket követték. Constantin Brâncuși (1876–1957) román szobrász is Párizsban teljesítette ki szobrászi tevékenységét. Újítása abban állt, hogy a szobrászi formát tette vizsgálata tárgyává. Szerinte a legelemibb formákból kell kiindulni és el kell hagyni az olyan kellékeket, mint a színpadiasság, az irodalmiság. Étienne Hajdu (1907–1996) úgy gondolta, hogy a szobor nem maradhat mindig monolit tömeg, ahogyan Brâncuși művelte, hanem ezt a tömeget fel kell bontani. Ezért munkáira az áttört formák a jellemzők vagy az olyan térbeli kompozíciók, ahol több elem társul egy formaegyüttesben. Munkáinak nagy része nem absztrakt, ilyenek a dekoratívan ábrázolt női alakok, amelyeket különleges és értékes kőlapokból dolgozott ki. Hajdu Tordán született, eredeti neve Hajdu István. Franciaországban telepedett le véglegesen. Visszaemlékezéseiben hivatkozik a neves tordai fazekasok műhelyeire, a vásárokra, ahol nagymértékben értékesítették a mézespogácsát.
Benczédi Sándor (1912–1998), kolozsvári szobrász és keramikus Budapesten szerezte képzőművészeti ismereteit. Tanára Kisfaludy Strobl Zsigmond, ismert szobrász volt, de a többi jelentős képzőművésszel is megismerkedett. Visszatérve Erdélybe, a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán tanított, majd önálló műtermet nyitott. Munkásságának legerősebb része a kerámiában készített kisplasztikák. Közben fából és műkőből készített nagyméretű kompozíciókat. Kedvenc műfaja volt a patakkövekbe faragott portré, kompozíció. Égetett agyagból elkészítette a romániai magyar értelmiségiek portrégalériáját. Portréi sikeres jellemrajzok, a kompozíciós kisplasztikák szatirikus helyzetképek, tele humorral. Maga is ilyen ember volt: derűs, humoros.
Az 1945 utáni időszakban a romániai képzőművészektől a szocialista realizmus alkalmazását kérték számon. Kós András (1914–2010) kolozsvári szobrász, egyetemi tanár azok közé tartozott, akiket nem befolyásoltak a hivatalos elvárások – ő a maga szabta utat járta. Szobrai emberi kapcsolatokat ábrázolnak, belehelyezve a természet kozmikus rendjébe. Elkészítette erdélyi történelmi személyiségek portrészobrait. Legtöbbet fában dolgozott, a tölgy, a körte, a dió, a kőris, a szil, a juhar voltak a kedvelt fajták. Elmondása szerint nem engedte, hogy a fa befolyásolja. Elképzeléseit igyekezett teljes mértékben megvalósítani, legyőzve a fa ellenállását. Nyilván alaposan ismerte a fát, tudta, hogy mit lehet belőle alkotni. Teljes mértékben a forma plasztikai erejére támaszkodott, a festői hatások vagy a fa struktúrájában jelentkező vonalak nem térítették el könnyed megoldások felé. Formái tiszták, akár az egyiptomi vagy görög szobroké. A térben kimért helyük határozta meg erejüket, tisztelve a szobrok eredendő, céljuknak megfelelő formaalakítást. Ezért a formákat összevonta, stilizálta, de nem ment el a mártani alakokig, csak megközelítette azokat, felhasználva ezzel a geometrikus formákban rejlő erőket. Kós András mesterségbeli tudása a reneszánsz és a barokk mesterekére emlékeztet. Elvégzett munkája kifogástalan, a szobrászatban kitűzött céljait maradéktalanul megvalósította.
Vetró Artúr (1919–1992) szobrász a kolozsvári Képzőművészeti Intézet szeretett tanára volt. Tanítványai tisztelték nagy elméleti és gyakorlati tudásáért, amit önzetlenül megosztott tanítványaival. Erdélyi értelmiségiek, Ady Endre, Kelemen Lajos, Nagy Imre, Bolyai János portréit, köztéri szoborkompozíciókat, grafikákat, művészetről szóló írásait hagyta az utókorra. Dicsérték kompozíciós készségét, kiegyensúlyozott forma- és téralakítását. Gondolkodó művész volt, amit szobrai is híven tükröznek. Azt mondta, hogy jó szobrot csak hosszas, kitartó munkával lehet alkotni.
Korondi Jenő (1935–2007) kolozsvári szobrász Kós András tanítványa volt. A szobrászi forma erejének keresése őt is jellemzi, akárcsak mesterét. Mesterétől eltérően ő kísérletező művész volt. Szobrászati anyagként felhasználta a műkövet és az alumíniumot. Hatottak rá az őskori szobrászat formaalakításai. A női termékenységet egyes szobraiban kihangsúlyozottan ábrázolta. Vannak olyan szobrai, mint a Szomorúság, a Fésülködő, a Torzó, az Akt, amelyek megőrzik a klasszikus művészet mértékletességét, ugyanakkor oly mértékben stilizálják az emberi alakot, hogy a tartalmat a formák harmóniájából nyerik.
Vass Áron (1891–1979) makfalvi szobrász, népi alkotó a helyi Wesselényi Kollégiumban tanult, ahol a falusi ifjak továbbképzése folyt. Ő volt az első szobrász, akit megismertem, ráadásul anyai ágon rokonom is volt. Gyermekkoromban apám elvitt hozzá. Azt mondta, hogy ezt az embert tisztelik a faluban, mert szobrai árából házat és földet vásárolt. Vass Áron főként bivalyokat mintázott, de ezenkívül emberi alakokat is, mint az öreg székelyt, az üstfoltozó cigányt, Petőfit. Vásárlói erdélyieken kívül budapestiek és németek voltak. Kapcsolatai voltak az erdélyi értelmiségiekkel, a Helikon íróival, akik látogatták. Bivalyai bizonyítják szobrászi tehetségét, a jó megfigyelés és a szobrászi forma erejének ötvözetét. Olyan művészettörténészek írtak róla, mint például Banner Zoltán és Murádin Jenő.
Ha visszagondolok az őskori ember gondolkodására, miszerint az a szobrok szerepe, hogy segítsék őket az életben, akkor elgondolkodhatunk arról, hogy ma mi a helyzet, van-e még szükség szobrokra. Ha Kolozsvárt Mátyás király szobra nélkül képzeljük el, akkor igenis, azt mondjuk, hogy szükség van erre a szoborra. Ha arra gondolok, hogy nemsokára Tordán állni fog a Vallásszabadság szobor, akkor erre is azt mondjuk, hogy kell, szükség van rá, mert erősít bennünket abban, hogy higgyünk a jó dolgokban. A mai világban a szobrászat nagyon sokféle képet mutat, ami természetes. De a művészetek és velük együtt a szobrászat mindenképpen hozzátartoznak a világhoz, amelyben állandóan folyik a küzdelem a haladásért. E kis dolgozatból is látszik, hogy a szobrászat minden korban szerepet vállalt, és ez ma is így történik.
