Az ősi mágiák és rituálék maradványait saját korunkban is megtalálhatjuk. Gondoljunk a farsangtemetés, a tüzes kerék, a borica jelenlétére, mint élő népi hagyományokra. Az őskorban a mágia és a rituálé segédeszköz volt a túlélésben. Ide kapcsolódtak a barlangrajzok és a mágikus szobrocskák, amelyek képzőművészeti kezdemények voltak. Az elszigetelt törzsi népeknél is megtaláljuk azokat a tárgyi bizonyítékokat, amelyek a mágiára utalnak, gondoljunk itt az afrikai maszkokra vagy a kifestett táncosokra.
A nagy vallások kialakulásával megkezdődött a régi vallások, mágiák, rituálék tiltása. Ez történt a keresztény vallás kialakulása után is. Mircea Eliade vallástörténész szerint a középkorra jellemző boszorkányüldözés eredete is ezzel magyarázható a legjobban. A nagy boszorkánypereknek megtaláljuk a grafikai ábrázolását is.
Mircea Eliade vallástörténész A szent és a profán című könyvében közérthetően mutat be olyan ismereteket, amelyeknek jó részét az átlagember is természetesnek találja. Az ember olyan teret akar kialakítani maga körül, amelyben jól érzi magát. Ez alatt érthetjük a szülőföldet, vagy a házat, ahol élünk. Érthetővé válik az emigrációba kényszerültek szenvedése, ahogy a migránsok frusztrációja is. A templom helyének kiválasztása nagy jelentőséggel bír, mert az szent hely, és a templom a mennyek kapuja. A vallási ünnepek – mint a karácsony vagy a húsvét – a szent időt is jelentik az ember számára, az évente ismétlődő történelmi események megtöltik az embereket a szentség érzésével.
Az őskereszténységben felismerték, mennyire fontos az összhang a kereszténység szimbólumrendszere és az emberiség közös ősi szimbólumkincse között. Az egyik ilyen szimbólum a víz. A vízben elmerülés újjáéledést jelent, amely megsokszorozza az életerőt. Nagyon erőteljes a föld szimbolikája is, különösen a keresztény vallás tanítása szerint, mert porból lettünk, és porrá leszünk. Az ősi gondolkodásban a föld és a nő szimbolikája összekapcsolódik. A női termékenységnek a kozmikus mintája a föld, mert mindent a világra hoz. A fa szimbolikája is ősi eredetű, amely az egész kozmoszt megtestesíti. Az ember számára a fa az élet, a teremtés, a megújulás. Továbbá beszélhetünk a nap, hold, kövek, állatok szimbolikájáról is. A nap jelenti az erőt, az értelmet, a fényt, különösen a fejlett civilizációkban. A hold szimbolikus jelentése születés, kifejlés, halál, feltámadás.
Ha az előzőleg említett szimbólumokról beszélünk, akkor megemlíteném a fa szimbolikájának jelenlétét a hazai irodalomban és művészetekben. Tompa László A magányos fenyő, Kányádi Sándor pedig a Téli fák, Vadcseresznye című verseiben használja fel a fát mint ősi szimbólumot. Csontváry Kosztka Tivadar A magányos cédrus, Zarándoklás a cédrusokhoz című képein a fa többet mond saját természetes megjelenésénél. Az olyan szobrászok, akik sokat dolgoztak kőben – mint Fekete József, Constantin Brâncuși vagy Medgyessy Ferenc –, elmondták, mennyire megszerették a követ, miután kiismerték annak szerkezeti jellegzetességeit és az emberre gyakorolt érzelmi hatását. Az adott településeken megőrzött nagy kövek vagy sziklák idővel jelképpé válhatnak, amiket az emberek évszázadokon át megőriznek.
A legtöbb vallás nélküli ember még mindig vallásosan viselkedik, noha ennek nincs tudatában. Az újévi mulatságok, házszentelők például szerkezetükben még mindig a megújítási rítusra emlékeztetnek. A profán ember nem tudja semmisnek tekinteni a saját történelmét. Ugyancsak ilyen ősi képek jelentkezhetnek a tudatalatti tartományából is. Mircea Eliade úgy véli, hogy a 20. század folyamán megnőtt az érdeklődés a közép-keleti sámánizmus és a kínai alkímia iránt. Újabban az asztrológián alapuló szekták hódítottak teret az Amerikai Egyesült Államokban. Az emberek úgy érzik, hogy így közelebb kerülnek, személyesebben kapcsolódhatnak az univerzumhoz. Az ifjakban nőtt az érdeklődés az okkult, tudományosan nem megragadható jelenségek iránt. Mircea Eliade szerint ezek a szekták a fiatalok kiábrándultságát tükrözik, akik remélik, hogy van kiút a modern élet káoszából és értelmetlenségéből.
A művészet, mint ahogy azt az előbbiekben is olvashattuk, az évszázadok folyamán kapcsolódott a valláshoz. Azt is tudjuk, hogy nagyon sok művészeti alkotást a Biblia inspirált, ahogy a Sixtus-kápolna freskóit is a Vatikánban. Hannes Böhringer német művészettörténész írja, hogy a művészet a derű és a felderülés diadalma a panasz és a rémület felett, ahogyan azt már az antik filozófusok is megfogalmazták. Bak Imre magyarországi festőművész arról beszélt, hogy célja a kép felületének átszellemítése. Úgy érzem, hogy a nagy alkotóknál felismerhetjük ezt az átszellemítést, amit isteni szikrának is nevezhetünk. Cismașiu Labancz Ágnes erdélyi képzőművész A színek születése című festményén absztrakt formákkal ábrázolja a kozmikus forgást, ami az isteni alkotóaktusra emlékeztet. Nagy Anna Mária szintén erdélyi képzőművész A nagy út című festményén keresztet és két létrát látunk emberi alak nélkül. Eszünkbe juttatja az áldozatot, de az éggel való kapcsolatot is. Bordy Margit kolozsvári festőművész több munkájában mutatja be a földet, elhagyva a növényzetet, az épületeket. Ezeken a képeken megérzem a föld szentségét. Az irodalomban, a művészetben, de az egész kultúrában megtalálhatók a vallási utalások, szimbólumok, ősi képek.
A kortárs művészek szintén arra törekednek, hogy a fizikai ábrázoláson túl eszmei mondanivalót is közöljenek. Weöres Sándor szerint a művészet eredeti mivolta a természetfeletti átsugárzása az emberi életbe. Vetró Artúr tanárom azt mondta, hogy a művész rendet akar létrehozni az alkotásban – ez a rend pedig hatással van az emberekre is.
Felhasznált irodalom:
Mircea Eliade: A szent és a profán. Helikon Kiadó, Budapest, 2014.
Mircea Eliade: Okkultizmus, boszorkányság, kulturális divatok. Osiris Kiadó, Budapest, 2005.
