A gyermekek esztétikai nevelése már az ókori Athénban elkezdődött, Spártával ellentétben, ahol a katonai nevelés volt a meghatározó. Athénban a „kalokagathia” elve érvényesült, vagyis „a szép és jó”, harmonikus egysége. Itt az ifjak nevelése magába foglalta a költészetet, zenét, táncot, rajzot is. Arisztotelész megfogalmazta, hogy az esztétikai neveléssel az ember megtisztul, magasabb szintre emelkedik, és az erkölcsi jót is képes megvalósítania. Platón szerint a ritmus és a harmónia hatol be legjobban a lélek belsejébe.
A római hódításokkal a görög kultúra elterjedt Európa-szerte. A kereszténység megerősödésével az egyházak foglalkoztak az oktatással, és a görög–római kultúrából mindent felhasználtak, ami nem ellenkezett a keresztény tanokkal. A katolikus egyház a zenén kívül a festészetnek és szobrászatnak is támogatója, mecénása volt. Az iparosodással fejlődött az általános oktatás, amelyben helyet kaptak olyan tantárgyak, is mint a zene, rajz, torna. A tudományok fejlődésével és a felvilágosodás eszméinek terjedésével az oktatásban is új elméletek születtek. Az esztétikai nevelés terén az áttörést a reformiskolák hozták el, mert nagy fontosságot tulajdonítottak a zenének, az irodalomnak és a képzőművészetnek az oktatásban. A reformpedagógia egyik úttörője Maria Montessori volt, aki a gyermeki pszichológia felhasználásával dolgozta ki nevelési programját. Szükségesnek tartotta a szép környezet kialakítását is az iskolákban.
A következőkben megvizsgálom a tudósok, művészek és filozófusok álláspontját az esztétikai nevelés szükségességéről. Einstein például úgy véli, hogy a tudomány és a művészet természeténél fogva összekapcsolódik. Ő is szerette a zenét, és gyakran hegedült. Lényegesnek találta a képzelőerő fejlesztését, amit fontosabbnak tartott az ismereteknél. Marshall McLuhan (A Gutenberg-galaxis könyv szerzője): a művészet fejleszti a konfiguratív észlelést. Herbert Read, művészettörténész: az első rend, amit az ember bevezetett a világ értelmezésében, az esztétikai volt (rituálé, mítosz). A művészetekkel ma is új területeket ismerünk meg. Teller Ede, atomfizikus: ma a technika és tudomány nagyiramú fejlődésével az érzelmi világnak és az értelemnek harmóniában kell állnia egymással. Mérey Ferenc és Binet Ágnes, pszichológusok: a gyermekrajzok eleven élményhátterük és nagy indulati feszültségük révén keltenek esztétikai hatást. A cselekvés és képi tapasztalás alapján a gyermek könnyebben oldja meg feladatait.
Kodály Zoltán szerint a zenének mindenkiévé kell válnia, mert sokoldalúan fejleszti a gyermek képességeit, a zeneieken kívül a koncentrációs képességet, a pontosságot, a memóriát. Ide társítható a népdaltanulás és a néptánc, amelyek erősítik a gyermekben a közösséghez való tartozást. Nicolas Schöffer szobrász: a tudós logikai racionalizmussal kutat, a művész intuitív, vagyis ráérzés alapján is dönt, egy esztétikai megközelítéssel él. Itt hozzájárul a fantázia, ami több irányú szabadságot ad. Tarkovszkij, filmrendező: a művészet az élet értelmét tükrözi, a szeretetet és az áldozatot.
A filozófusok együtt említik a tudományt és a művészetet, mint a civilizáció orvosait (Friedrich Nietzsche). A tudomány és művészet között nem lényegbeli a különbség, a művész is igazságot keres, csak más eszközökkel. (Gyires Béla, akadémikus). Az egzisztencializmus korunk nagyhatású filozófiája (Martin Heidegger, Karl Jaspers, Jean-Paul Sartre, Albert Camus). Alapelvük az, hogy az egzisztencia megelőzi az általános emberit. Az ember saját döntéseivel építi önmagát. Az vagyok, amivé magamat az egzisztálásban teszem. Heidegger: a műalkotás a ráció és káosz küzdelmét mutatja. Jaspers: a művészet a lét megismerésének eszköze, szemléletes jelkép, amely sejtelemszerűen felvillantja a transzcendenciát, azaz a természetfölöttit. Az egzisztencialista filozófusok az átélt tapasztalatokból indulnak ki, ami hozzájárul az önmegvalósítás eléréséhez. Ők a pedagógiában az egyénre alapozott szemléletet képviselik, ami hasonló a reformpedagógiai törekvésekhez. Szükségesnek tartják a biológia, pszichológia, szociológia, etnográfia eredményeinek felhasználását a pedagógiai problémák megoldásában. Henri Hubert (archeológus és szociológus) szerint a jellem elsősorban az érzelmi tapasztalatokban jut kifejezésre. Az érzelmeket a művészeti nevelés segítségével lehet képessé tenni a szép megérzésére.
Pedagógiai tapasztalataim alapján úgy gondolom, hogy az egzisztencialista pedagógia lehetőségeket tartalmaz a mai iskola sok problémájára. Csak az egyénhez való közeledés útján lehetséges, hogy minden gyermek elérje azt, amire képes. A pedagógusok, pszichológusok számának növelése is egy lehetőség. A művészeti nevelés bebizonyította, hogy pozitívan hat a tanulási nehézségekkel küzdő tanulók előmenetelére is. Nekem az a tapasztalatom, hogy az agyagozásban sikereket elért gyermekek jobban beilleszkedtek az osztályközösségbe. A mai iskola sok nehézséggel küzd, de az esztétikai nevelés az a fontos eszköz, amiről nem szabad lemondani, hanem éppen erősíteni kell.
