1914-ben nemcsak a világháború tört ki, hanem abban az esztendőben volt a sztánai református bál is. Nem kicsi dolog ez, mert háború volt még, és lesz még, de sztánai református bál soha azelőtt nem volt, és úgy látszik hamarosan nem is lesz.
A sztánai farsangolás fényképeit Rohonyi D. Iván készítette
A bál kitalálója én voltam, és szervezője, rendezője, vezérkari főnöke sógorom, Balázs Balázs, vagyis a „Dufla”, aki mulatós, aranyosan vidám legényember volt akkor, akit mindenki egyszerre megszeretett, és aki ma is nagyon-nagyon kedves jó atyámfia. A bált február l-re tűztük ki, és olyan meghívót rajzoltam neki, hogy a Díszítő Művészet grafikai száma azonnal reprodukálta, s ezért a klisét, papírt, nyomást ingyen csináltatta meg, s így jótékony célunk egyik leglényegesebb kiadási tételét takarította meg nekünk.
Meghívtuk a kalotaszegi környék minden valamirevaló családját, és külön meghívtam Pestről az én szegény jó komámat és építészbajtársamat, Zrumeczky Dezsőt meg Móricz Zsigát. Más „idegent” senkit.
No, kapom postafordultával a komám válaszát, hogy készülnek s jönnek. Bizonyosan várhatom őket februárius elsején hajnalban a hunyadi állomáson, mert a gyorsvonattal utaznak, ami Sztánán csak fütyül, de nem áll meg.
Gyönyörűségesen szép telünk volt akkor. Hetek óta tiszta ragyogó napsütés, szikrázó, ropogó, porzó hó s talán azóta sem olyan tartós, jó szánutunk.
A vonat pontosan érkezett meg, és a vendégeim is mosolyogva, vidáman. S én is pontosan ott voltam az állomáson, hogy magam vihessem őket haza szánkával és csörgős lovakkal Sztánára. A kicsi szánkó szalmafonásos kasába bőven tömettem lábhoz a puha meleg szénát, és amennyi pokrócunk, bundánk volt, azt is felpakoltam volt a vendégeknek. Mert foga volt a télnek, és az állomásról tizenkét kilométerünk hazáig.
A bálunk kitűnően sikerült, és bizonyos, hogy sem azelőtt, sem azóta nem volt ilyen bál Kalotaszegen; még ma is emlegetik azok, akik megérték és élnek, pedig éppen huszonöt esztendő telt el azóta. Lenn a faluban az állami iskolában lámpagyújtás után nemsokára kezdődött a tánc, és reggelig tartott. Jó cigány, jó és sok étel meg bor s pezsgő is. Móricz Zsiga úgy forgolódott az emberek között, mintha közülünk való lett volna. Mosolygott, beszélgetett, táncolt, és rengeteget jegyzett egész éjszaka. Másnap még bészánkáztunk a faluba – maradékra és csendes beszélgetésre, s este elutazott vissza Pestre. Hiszem, nem bánta meg, hogy eljött volt, mert ebből a muzsikás, vidám, szánkózó, havas téli napból született meg talán legnapsugarasabb írása, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül.
De egy kellemetlen emléket mégis vitt magával Sztánáról haza. Be is vallotta később őszintén: fázott nálunk. Hiába égett és ropogott a tűz még éjszaka is a nagy, nyitott, zöld mázas kalotaszegi kemencénkben, csak dörzsölte össze a kezét, és mosolyogva fázott. Pedig úgy gyúrtuk a hosszú bükkfahasábokat a parázsra, hogy a kémény már nem bírta húzni a füstöt. De hiába volt minden, a pesti ember fázott, és tudom, azóta se felejtette el ezt a fázást, mert ennek előtte öt esztendővel egy rólam való írásában is megbosszantott vele.
... Most már jöhetne. A nyitott tűzhelyeket azóta zárt kemencékké alakíttattuk át, és ma jól tartják és adják a meleget, s nem füstölnek, akármennyi fát gyúrunk beléjük. Ettől már nem kellene félnie. S eljöhetne néha egy kis téli beszélgetésre Sztánára.
De gondolom, most egyébért nehezebb itt való gondtalan találkozásunk, mert éppen huszonöt esztendő telt el azóta, és közben sok-sok nehéz dolog történt velünk és körülöttünk.
(Erdélyi Helikon, 1939. november)
