Berde Mária. Vajon hányan vannak, akár a ma itt összegyűlt ünneplő közönség között is, akiknek számára többet jelent a neve, mint néhány homályos emlék a romániai magyar irodalom történetét összefoglaló, 1977-től sokáig használatban volt XII. osztályos tankönyvből? Hányan vannak, akik tanári ösztönzésre, vagy később, attól függetlenül olvasták a Romániai Magyar Írók sorozatában 1968 után megjelent regényeit: a Tüzes kemencét, a Szent szégyent, a Romuáld és Andrianát, netán kezükbe került a válogatott verseit és műfordításait tartalmazó, még 1970-en megjelent kötete? Vagy említsük meg főművét, A hajnal embereit, amelyért még életében, 1943-ban Baumgarten-díjban részesült.
Nemcsak egy – a Kolozsvári Magyar Napokba beillesztett – esemény kíván lenni tehát ez a mai ünnepi rendezvény, hanem emlékeztető a feledésből évtizedekkel ezelőtt feltámasztott, de aztán újra elfelejtett írónő művére, ösztönzés egy újabb „újraolvasásra”. Hiszen az író halála után műveiben él, de csak azokban a művekben, amelyeket a későbbi nemzedékek újra meg újra elolvasnak.
Berde Mária 1889. február 5-én született a Szolnok-Doboka vármegyei Kackón, ahol édesapja református lelkész volt, egy olyan faluban, amelynek magyarsága már akkor vészesen fogyatkozott, de amelynek templomában ma is felhangzik magyarul az Ige, s a szórványgyülekezet ajkán az Erős várunk nékünk az Isten, s amelynek kicsiny gyülekezete néhány évvel ezelőtt már ünnepi keretek között megemlékezett születésének kerek évfordulójáról.
Pedig a majdani írónőt nem sok emlék köthette szülőfalujához, amelynek világát – a soknemzetiségű Erdélyben oly kívánatos békés együttélés egy mozzanatát – egyik versében így örökítette meg:
„Az én apám tudott jól franciául,
S Bázelben németeknek prédikált,
De mikor elment Szolnok-Dobokába,
Román szótárt vett és grammatikát.
Zsidók is éltek ott, buzgók, s szegények,
S az én apám zsidóul is tudott,
S jöttek hozzája nagyszakállú vének
Hallgatni az Ótestamentumot.”
Még a világra alig eszmélő gyermek, amikor édesapja meghívást kapott a nagyenyedi Bethlen Kollégium és az akkor még ott működő református teológia tanári állására, érlelődése éveinek tanúja, számos írásának, többek között az erdélyi reformkort és 1848-at megelevenítő nagy regényének, A hajnal embereinek elsődleges színtere tehát nem véletlenül lett Nagyenyed. A Bethlen Kollégiumban végezte középiskolai tanulmányait 1907-ben, majd Kolozsvárt, az I. Ferenc József Tudományegyetemen szerezte meg – tanulmányait Münchenben kiegészítve – magyar-német szakos diplomáját. Tanárként néhány évre visszakerült Enyedre, majd 1920 és 1931 között Marosvásárhelyen, utána Nagyváradon tanított. 1945-ben költözött férjével együtt Kolozsvárra, itt halt meg 1949. február 20-án.
Még egyetemi hallgatóként jelentkezett versekkel (első verseit a Pesti Napló közölte 1906-ban, verskötete 1912-ben jelent meg), majd egy regénnyel (Az örök film, 1917), amelyben diákéveit eleveníti fel. Enyeden született, de már tanári pályája következő állomásán, Marosvásárhelyen látott napvilágot három novelláskötete és következő regénye, a Haláltánc (1924), amelynek finom női érzékenységgel megrajzolt szereplői egy alpesi tüdőszanatórium zárt világában, de a künti világot leképezve morzsolják különben egyhangú napjaikat, élet és halál, szerelem és hűtlenség, csalás és megcsalattatás dilemmái között vergődve.
Marosvásárhelyen töltött évei a Trianon után önépítkezésre kényszerített indulás évei is egyben az erdélyi magyar irodalomban, s Berde Mária ennek az első évtizednek az egyik meghatározó szereplője. Tagja, majd alelnöke volt a még Tolnai Lajos által 1876-ban alapított, de sokáig halódó, s most tétlenségéből feltámasztott Kemény Zsigmond Társaságnak, szereplője az összeomlás utáni letargiából feladataira ébredt irodalom számára új közönséget toborzó irodalmi estjei sorának, szerkesztője a „hőskorban” fontos irodalomszervező feladatot is vállaló Zord Idő című folyóiratnak, s egyik kezdeményezője egy szabad írói közösségnek, amely kezdeményezésből 1926-ban megszületett az erdélyi írók legjavát tömörítő marosvécsi Helikon.
A húszas évekbeli szerepvállalásaiból következteteve nem véletlen, hogy épp őt kérte fel az íróközösség folyóiratának, az Erdélyi Helikonnak a főszerkesztője, Kuncz Aladár, hogy egy vitaindító cikkben emeljen szót az akkoriban divatossá vált történelmi regény ellenében, fogalmazza meg elvárásait az irodalom feladatairól. S ő valóban sorompóba állt. Cikke, Vallani és vállalni címmel, az Erdélyi Helikon 1929/2. számában jelent meg, s benne az erdélyi írók feladatául tűzi ki „őszintén elevenen mutatni be a mát, bármely fogyatékosságával”. Figyelmeztette kortársait, hogy „a háború elseperte a magyar írók dickensi lehetőségeit. Aki ma tollat fog, az mondani akar valamit a mesén felül is”. „Akinek kő van a cipőjében, az nem vizsgálja a csillagok útjait.” Végül ezzel zárja cikkét: „Tisztán irodalmi nézőpontból pedig nem csak becsületesebb, részben könnyebb is volna megfogni a jelenben lüktető s magát felkínáló életet. Csakhogy persze a könnyebbség pusztán a megalkotás munkájára vonatkozik, viszont kiállani a művünk mellé, a bőrünkre menő igazságaink mellé – vallani és vállalni –, ahhoz emelkedettebb homlok, több mindennel való leszámolás, több mindenre való elkészülés is kell, író és kiadó részéről egyaránt”.
(Benkő Levente fényképe)
A cikk – ahogyan arra Kuncz számított – széles körű vita lavináját indította el az akkori erdélyi irodalmi életben. Igaz, ebben a „sereges múltbagyaloglásban”, ahogyan Tamási Áron a vita során minősítette, Berde Mária korábban maga is részes volt (Romuáld és Andriána címmel megjelent, s a Magyar Tudományos Akadémia által 1926-ban díjazott regényének cselekményét a középkorba, a keresztes háborúk korába és színtereire helyezte). Nem sokkal a vita után azonban új könyvvel jelentkezett a Földindulás című regénnyel (1930), amellyel példát akart mutatni „a ma regényére”. Ebben, hogy a kor- és eszmetárs Tabéry Gézát idézzük: Berde Mária „azt írta meg, mivé lettek a mi vidéki magyarjaink anno 1919 vagy 1920 óta. Hogyan alakultak át az életrevalók, akik nem voltak rosszabbak az álmodóknál, mivé pusztultak a fanatikusok, és milyen harcot kellett vállalniok azoknak Erdélyben, akik végeredményben több magyarok a meg nem alkuvóknál.” (Erdélyi Helikon, 1931/3.) Berde egy, a regény középpontjába állított földbirtokos család kikerülhetetlen széthullásának, az új történelmi helyzetben való tájékozódásra képtelenségének és vele szemben a cselekvő beilleszkedésnek a példáival, szépírói eszközökkel kívánt érvelni a „vallani és vállalni” igazsága mellett.
Egyfajta érvelés a cselekvésre néhány évvel később megjelent Szentségvivők című regénye (1935) is, az 1920-as évek erdélyi (főképp vásárhelyi) irodalmi életének kulcsregénye, a kortársak által maradéktalanul felismerhető szereplőkkel. Részben ez, a regény egyáltalán nem leplezett, s némely kortársak által túlzottnak érzett „Vásárhely-központúsága” lett az oka annak, hogy megromlott a viszony Berde Mária és a helikoni íróközösség között. Időközben átköltözött Nagyváradra, majd az íróközösség kiadójával és az Erdélyi Szépmíves Céh kiadópolitikájával szintén elégedetlen néhány írótársával 1934-ben létrehozta az Erdélyi Magyar Írói Rend (EMÍR) nevet viselő csoportosulást.
Az EMÍR nem váltja be ugyan az alapítói által hozzá fűzött reményeket, Berde Mária azonban nemsokára új regénnyel jelentkezett, a Tüzes kemencével (1936), amelyben egy, a világháború forgatagába vetett és megtévedt asszony sorsán át érvel a kor álerkölcse és képmutatása ellen.
Az 1930-as évek közepén nagyszabású írói terv megvalósításába kezdett: búvárként merült alá az erdélyi reformkor és a szabadságharc történetébe. Ez a mű is a „vallani és vállalni” program jegyében születiett, de a kisebbségi magyarság – sőt egész Európa – számára egyre vészterhesebben alakuló időkben úgy érezte, a múlt példáinak felmutatásával tud leghitelesebben érvelni az emberség és igazság mellett.
A hajnal embereiben Berde Mária visszatér gyermekkora városához, Nagyenyedhez, ahol oly elevenen élt még a múlt, az európai forradalmak hozta szabadság, egyenlőség és testvériség eszméinek az a légköre, amelyet a maga korában fontosnak érezte felmutatni, elsősorban saját nemzete és a velünk együtt élő népek-nemzetek számára. A hatalmas dokumentációra épített regény szerteágazó cselekménye az erdélyi reformkor és az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc korában, majd a Világos utáni évtizedekben játszódik. Szereplői a kor nagy erdélyi reformpolitikusai: id. Szász Károly, a Bethlen Kollégium tudós professzora, Wesselényi Miklós, az árvízi hajós és a nagyenyedi kollégium nyomdájában illegálisan kinyomtatott Balítéletek szerzője, gróf Mikó Imre, s körülöttük a történelem számára névtelen, de az írónő által elevenné formált alakok sokasága.
Az írónő életében a regénynek csak az első része jelent meg 1943-ban, az első két kötet. Az 1848-cal kezdődő második rész – amelyen az írónő tovább, haláláig dolgozott –, csak több mint 50 ével később, a romániai kommunista rendszer bukása után láthatott napvilágot. S ebben minden bizonnyal az is szerepet játszott, hogy akkor, a '40-es években, a bécsi döntés által különösen kiéleződött román–magyar viszonyok között, a reformkori Erdély múltjából Berde Mária főképp a polgári átalakulás előzményeinek pozitív történéseit érezte történelmi tanulságot kínálónak, míg az 1848–49-es évek véres eseményeinek felelevenítése épp a múlt józan megértésének és a két nép közötti megbékélésnek azt a célkitűzését fenyegette volna, amelyet Berde Mária mindig is vallott és vállalt.
Aki ma kezébe veszi a könyvet, lehetősége van a teljes történet eseményeinek, hősei sorsának végigtekintésére, hiszen az Erdélyi Református Egyházkerület Misztótfalusi Kis Miklós Sajtóközpontjának kiadásában, 1995-ben megjelent az addig kéziratban őrzött, Hatházy Ferenc gondozta harmadik kötet is. Tanúja, részese lehet az Uniót kinyilatkoztató, s egész Kolozsvárt mámoros örömünnepbe ragadó országgyűlésnek, Szász Károllyal részt vehet a balázsfalvi román nemzeti gyűlésen, amelynek során egy Simion Bărnuţiuval való vitában már élesen vetődik fel ’48 román és a magyar konfliktusának lehetősége. Majd követheti azokat a mesterkedéseket, amelyeknek következtében az erdélyi románság – a Balázsfalvára is ellátogató, s a magyar forradalomra nagy reményekkel tekintő moldvai és havasalföldi román ’48-asok figyelmeztetései ellenére – a császári hatalom oldalára sodródik. Döbbenettel válik részesévé a tragikus következmények egyikének: Nagyenyed 1849-es pusztulásának. Követheti a Kollégium diákhőseit Bem táborába, a diadalmas tavaszi hadjáratba, a győzelmek ellenére is a békét szorgalmazó Szász Károlyt a Habsburgok trónfosztását kimondó debreceni országgyűlésre, majd a cári intervenció következtében a világosi katasztrófához. Követheti az összeomlásba belepusztult Wesselényit, a vésztörvényszék elé hurcolt Szász Károlyt, az internáltság állapotából hazabocsátott, s Enyed újjáépítésébe kezdő Mikó Imrét, a Törökorszába bujdosottak kétségbeesés és reménység közötti vergődését, az elnyomatás ellen forradalmi összeesküvést megkísérlő Török professzort és székely vértanútársait, a kiegyezés útját röpirataival egyengető, majd mellőzötten, betegen Pusztakamarásra visszavonuló Kemény Zsigmondot.
A megannyi életsorson ugyanakkor példázata az egész mű Szász Károly által megfogalmazott alapgondolatának „Tedd a hasznos lehetőt”.
Mert nincs olyan helyzet – üzeni Berde Mária kortársainak, s üzeni nekünk is, mai olvasóinak –, amely felmenthetne bárkit a közössége iránti kötelességétől. És nincs olyan helyzet, amelyben ne adódna lehetőség ennek a kötelességérzetnek a szellemében cselekedni.
A második világháború után, ismét egy válságos történelmi helyzetben, Berde Mária – súlyosbodó betegsége ellenére – bekapcsolódott az ismét kisebbségként újraszerveződő erdélyi irodalmi életbe. Elvállalta az újonnan alapított Dolgozó Nő című lap főszerkesztői tisztét, közölt néhány 1848-as témájú novellát az első években beindult lapokban, az Erdélyi magyar református naptár 1945 és 1949 közötti években megjelent köteteiben, nyelvművelő cikksorozatot a marosvásárhelyi Szabad Szóban.
1949. február 20-án halt meg – hatvannyolc évvel ezelőtt. A Házsongárdi temetőben, a még ma is „református sírkertként” számon tartott temetőrészben nyugszik.
(Elhangzott 2017. augusztus 12-én a Kolozsvári Magyar Napokon, a Berde Mária és Dóczyné Berde Amál emlékezete című rendezvényen.)
