Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) egyik kiváló tudósáról, tudományszervezőjéről szeretnék röviden megemlékezni. Finály Henrikről van szó, aki több mint három évtizeden át titkára volt a Múzeum-Egyesületnek (akkor még Múzeum-Egylet), s munkásságával végképp beírta nevét az Egyesület és a magyar tudományosság történetébe. Szerepével korábban Kelemen Lajos, Rajka László és Szabó T. Attila foglalkozott, újabban pedig Gaal György, Lőwy Dániel és Orbán István emlékezett rá. Az említett szerzők hozzájárultak Finály életének, munkásságának megismeréséhez, de a téma feldolgozása eddig nem történt meg. Előadásom természetesen csak a címben jelzett téma felvázolására vállalkozhat; bővebb kifejtésére terjedelmesebb tanulmány szükséges.
Ellinger Ede fényképén a Vasárnapi Újságban
Finály Henrik Óbudán született 1825. január 16-án itáliai eredetű, vagyonos zsidó családban. A pesti piaristáknál tanult, aztán a bécsi Politechnikumban mérnöki tanulmányokat folytatott, majd az ottani egyetemen természettudományokat és klasszika-filológiát, csillagászatot és ókori irodalmat tanult. Bécsből hazatért Pestre és bekapcsolódott a már kitört 1848-as forradalomba és szabadságharcba. A szabadságharc leverése után az egész magyarságot megtorlás érte, s ebben ő sem volt kivétel: bár főhadnagyként esett fogságba, közlegényként besorozták a 34-ik gyalogezredbe s Olaszországba vitték, ahonnan 1850-ben került haza Magyarországra. Egy év múlva Erdélybe jött. 1898-ban bekövetkezett haláláig itt működött, igen gazdag életpályát bejárva. Lássuk röviden ennek állomásait.
Kolozsvárra, Erdély fővárosába érkezve, viszonylag hamar felfigyeltek képességeire, felkészültségére, és 1852-ben már az alsóbb piarista iskola igazgatójaként, rövidesen pedig a kereskedelmi iskola tanítójaként működött. Közben áttért a római katolikus vallásra. 1853-ban Haynald Lajos püspök tanárrá nevezte ki a piarista líceumba, ahol latint, számtant és német nyelvet tanított. Ezzel elkezdődött széles területet felölelő, rendkívül eredményes erdélyi munkássága. Itt említjük meg, hogy Kolozsváron családot alapított, s három fia: Lajos, István és Gábor ugyancsak sokra vitték a közéleti tudományos pályán.1 Egész Erdélyre kitekintést nyújtott számára az, hogy 1854-től titkára lett a gr. Mikó Imre által újjászervezett Erdélyi Gazdasági Egyesületnek, szerkesztette ennek 1856-ban induló Havi Füzeteit és az Évlapokat. Külföldi lapokban is publikált.
Finály Henriket ott találjuk már 1857-ben gr. Mikó Imre mellett az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapításánál az igazgató bizottság titkáraként (a funkcióra maga gr. Mikó javasolta). 1859-ben az Egyesület alakuló közgyűlése titkárrá választotta, s mint ilyen egyre több feladatot vállalt és felelős szerepeket töltött be az intézmény szervezetének kialakításában. Nagy szakértelmét méltányolva, 1863-tól az Egyesület Érem- és Régiségtárának őrévé, gondozójává nevezték ki. Eközben megszervezte az EME tudományos előadásait, ezt a tevékenységét 1860-tól több évtizeden keresztül folytatta. Közben munkatársa volt a Múzeum-Egyesület Évlapjainak, 1874-től 1882-ig pedig ő szerkesztette az Erdélyi Múzeum című folyóiratot is. Nem volt véletlen, hogy az 1872-ben megalakult Kolozsvári Tudományegyetem tanárává nevezték ki; ahol a történelmi segédtudományok oktatója lett.2 A Magyar Tudományos Akadémia 1858-ben levelező tagjává választotta.
Mind az Erdélyi Gazdasági Egyesületben, mind az EME-ben az elnök, gróf Mikó Imre, „Erdély Széchenyije” közvetlen és megbízható munkatársa volt, és nem kis szerepet játszott a két nagy szervezet, különösen pedig az EME életében. Szerepének megértése szempontjából fontos kitérnünk az EME alapszabályának arra a paragrafusára, amely szerint „A múzeum-egylet magának semmi tudóstársasági rangot nem fog követelni”, hanem csak múzeumi gyűjtőmunkát és honismereti tevékenységet kíván folytatni. Ezt a feltételt gr. Mikó csak azért fogadta el, mert a bécsi kormányzat ennek elfogadásától tette függővé az intézmény megalapításának engedélyezését, de maga sem mondott le arról, hogy az Egyesület tudományos munkát is végezni fog.3 Erről győz meg az is, hogy 1861-ben megalakult a történelmi és természettudományi szakosztály azzal a céllal, hogy a két tudományágban külön-külön tudományos előadásokat tartsanak.
Maradjunk a történelmi szakosztálynál, amelyben Finálynak kiemelkedő szerepe volt. A történelmi szakosztály legaktívabb tagjainak neve most is ismerős a kutató történészek előtt, sőt a művelődési életben is: Finály Henrik, Gyulai Pál, Jakab Elek, Nagyajtai Kovács István, Kőváry László, Schmidt Vilmos, Szabó Károly, P. Szathmáry Károly, Szilágyi Sándor, Torma Károly és Vámbéry Ármin. Ők tartották az előadások nagy többségét. A legjobb előadásokat a Brassai Sámuel által szerkesztett Évlap közölte, s amint Kelemen Lajos megállapította: „Maga a szerkesztő féltékenyen őrködött az évkönyv tudományos színvonalán, de azonkívül az ülések kifejlődött eszmecseréi komoly erőpróba elé állították a néha elmaradottabb vagy műkedvelői dolgozatokat, s így az évkönyvek magas színvonalú tudományos munkásság eredményeit vitték a világ elé.”4 Kelemen Lajos értékelését alapvetőnek kell elfogadnunk, mert jól észlelte, hogy Brassai Sámuel a szakmaiság és amatőrizmus szétválasztására törekedett, amivel elősegítette a professzionalizáció, azaz a tudományos módszeren alapuló történetírás kibontakozását.5 Finály Henrik nemcsak szervezője volt az előbb említett tudományos előadássorozatnak, hanem a legbuzgóbb előadója is volt annak. Itt felolvasott értekezései közül megemlítjük a következőket: Érmészeti Közlemények, Kézirat az aranypénzverésről, Római nyomok Erdély Északnyugati részén, A Kolozsvári Ötvöscéh, Római viasztáblák, A régi magyar súlymérték című előadásait, amelyek nyomtatásban is megjelentek az Évkönyvekben.6
Már középiskolai tanárként latin-magyar szótárt készített a tanuló ifjúság számára, aztán hozzáfogott életműve fő darabja: A latin nyelv szótára (Budapest, 1884.) című kéziszótár elkészítéséhez, amelynek fontosságát, használhatóságát jól mutatja, hogy több mint száz év után, 2002-ben érdemesnek tartották reprintben újra kiadni.
Emellett több nyelvészeti és régészeti tanulmányt közölt: A görögök időszámítása és az ősrómai naptár, Adalék a magyar rokonértelmű szók értelmezéséhez (1882). Hogy kell latinból magyarra fordítani? (1894), Az ókori súlyokról és mértékekről (1883), Hogy is mondjuk ezt magyarul? (1888).7
Amint az előbbiekből is kiderül, Finál több intézményben dogozott, és tudjuk, hogy kiváló eredményeket ért el, de a legnagyobb hűséggel és teljes erővel kétségtelenül az Erdélyi Múzeum-Egyesület ügyét szolgálta. Ezt hivatásának tartotta, és az Egyesületet igyekezett, másokkal együtt, nagy intézménnyé fejleszteni. Elmondhatjuk, hogy azonosulni tudott az Egyesülettel. Erről tanúskodnak az Egyesület tevékenységéről szóló évi jelentései.8
Szerepe különös fontosságot nyert olyan években, amikor az elnököt, gr. Mikót a politika elszólította Kolozsvárról és az EME-től. Ilyen volt az 1861-1862. és az 1863. év. Ezekben az években Finály, bizonyosan Mikó tudtával és beleegyezésével igyekezett kiépíteni a kapcsolatot a Magyar Tudományos Akadémiával, a Magyar Földtani Intézettel, de az osztrák és német tudományos intézetekkel is; ezen intézmények kiadványait beszerezte a Múzeum-Egyesület könyvtára számára, amelyekért cserepéldányként az EME Évkönyveit ajánlotta fel. Finály működése jóval túlmutatott az egyszerű titkári teendőkön. Amit ő képviselt és tett, kimeríti a tudománypolitika fogalmát, annál inkább, mivel nem elégedett meg a pusztán múzeumi célokkal (a muzeális anyagok, tárgyak gyűjtésével), hanem szorgalmazta a gyűjtemények tudományos feldolgozását is.
1867 után, az osztrák-magyar kiegyezés következtében új fejezet kezdődött az EME történetében is. Ezt követően néhány évig az Egyesület vezetésének nélkülöznie kellett az elnök jelentélét, amikor gróf Mikó politikai elfoglaltságai miatt (közlekedési miniszter és Kolozsvár képviselője volt két cikluson át), többször hiányzott Kolozsvárról. Hiányzott az elnök 1876-ban is (igaz, ekkor más okból: eluralkodott rajta betegsége, és nem is igen volt remény a felépülésére). Ekkor Finály nagy ívű jelentésben tekintette át az EME helyzetét, világos képet rajzolva az 1867-es osztrák-magyar kiegyezést követő évekről. Érdemesnek tartjuk kitérni erre, annál inkább, mert az igazgató választmány nevében elemzi az adott helyzetet, de a maga véleményét mondja el arról, miért kellett megkötni a Kolozsvári Tudományegyetemmel 1872-ben az együttműködési szerződést. (Finály a múzeumi gyűjteményeket egyszerűen múzeumnak és az azt kezelő és éltető szervezetet „múzeum-egylet”-nek nevezi).
A következőket állapította meg:
1. A múzeumi gyűjtemények nagyra növekedtek, de nem volt megfelelő tér az elhelyezésükre.
2. Nem volt elég szakember a gyűjtemények kezelésére és feldolgozására.
3. Ezeknek a kérdéseknek a megoldását remélte a kolozsvári Tudományegyetemmel kötött együttműködési megállapodástól a Múzeum-Egyesület.
4. Az együttműködésre azért is szükség volt, mert az 1867-es kiegyezést követő években a nagyközönség figyelme más irányba terelődött, ami a pénzügyi helyzetre is kihatott. A régi tagok száma megfogyatkozott s ezek helyét „az ifjabb nemzedék nemigen” foglalta el.
5. „Ebben az állapotban találta, az egyletet és a múzeumot a tudományegyetem megnyitása”.
Az Egyesület egyrészt abban reménykedett, hogy az egyetem tanárai és hallgatói sietni fognak a maguk tudományos törekvéseire felhasználni azt az anyagot és azokat a segédeszközöket, amelyeket a Múzeum gyűjteményei nyújtottak, másfelől abban is bíztak a Múzeum vezetői, hogy az egyetemi tanárok és oktatók tömegesen fognak csatlakozni az egylethez, „éppen azokat a tudományos munkaerőket fogják nyújtani, amelyek eddig hiányoztak”. De ez nem történt meg, illetve csekély mértékben következett be.
6. Finály annyira csalódott volt, hogy a következőket jelentette ki: „haladunk afelé a pont felé, amikor lesz múzeum, lesz a múzeumnak szép alaptőkéje, de nem lesz egylet” (azaz Múzeum-Egyesület), amely mint érdekelt tulajdonos az intézetet fenntartsa és gyarapítsa.”
7. Hogy ez ne következhessen be, kötelességévé vált az Egyletnek a saját jövőjéről gondoskodni.
A számvetést és a gondoskodást legalább két körülmény tette időszerűvé a Múzeum-Egyesület számára. Az egyik a nyugat-európai polgári történetírás fejlődése, illetve a magyarországi történetkutatás újjászervezése és célkitűzése 1867-ben. A német történetírásban már korábban uralkodóvá vált a pozitivizmus és a forráskritikai irányzat rendkívül felerősödött, különösen Leopold von Ranke munkássága, s az 1859-ben megjelent Historische Zeitschrift-ben közölt tanulmányok hatására. De a többi nyugati országokban is lendületet vett a történetkutatás, mégpedig a nemzeti történelem szellemében.9 Finály Henrik ismerte a történettudomány nyugati eredményeit, amit munkái s törekvései jól bizonyítanak. Nem kis részben nyugati hatásra 1867-ben, az osztrák-magyar kiegyezés kedvezőbb viszonyait kihasználva, pesti székhellyel megalakult a Magyar történelmi Társulat, amely gr. Mikó Imrét választotta elnökévé. Az új szervezet elhatározta, hogy első vándorgyűlését Kolozsváron tartja, ami 1868-ban meg is történt, amikor létrehozták a Múzeum-egyesület tagjaiból a Magyar Történelmi Társulat Kolozsvári Bizottságát, amely gr. Lázár Miklóst választotta elnökének, és amelynek a következők lettek vezetőségi tagjai: gr. Esterházy János, Finály Henrik, Jakab Elek, Szabó Károly, K. Papp Miklós, Sándor József. Hamarosan bekapcsolódtak a Bizottság tevékenységébe Kőváry László, Orbán Balázs és többen mások. Ennek a kolozsvári szervezetnek ugyanaz volt a célja, mint a pesti központi szervezetnek: a történetkutatás színvonalának emelése, amit majdnem egy évtizedes tevékenységével sikeresen teljesített. Ebben nem kis szerepe volt Finály Henriknek, aki ugyanabban az időben az Erdélyi Múzeum-Egyesület titkáraként és a régiségtár őreként is működött.
De a Kolozsvári Bizottság Mikó elnök 1876-ban bekövetkezett halálával megszűnt, s tagjait ismét be kellett tagolni az EME munkásságába (amelytől addig sem szakadtak el teljesen). Az előbbiekben említettek miatt a Múzeum-Egyesület vezetősége, főként Finály titkár kezdeményezésére, hozzálátott a Múzeum-Egyesület átszervezéséhez. Erről az 1878. február 18-án tartott igazgató választmányi gyűlésen határozat született: újjáalakítandó mind a történelmi, mind a természettudományi szakosztály. A természettudományi szakosztály felhatalmazást kapott az orvosi szakosztály megszervezésére, ami rövidesen meg is történt. A történettudományi szakosztály is megtartotta alakuló ülését s elnökévé Finály Henriket választotta.
Finály Henrik nem késett bejelenteni a változásokat, elsőként azt, hogy attól kezdve az Erdélyi Múzeum nem lesz mindkét szakosztály közlönye, hanem csak a történeti szakosztályé, és kétszerte nagyobb terjedelemben fog megjelenni, mint korábban. Közölte azt is, hogy a történelmi szakosztály tulajdonképpen a történelem mellett a bölcsészeti és nyelvtudományi tudományokat is magába foglalja (bár formálisan csak 1883-ban jelentették be a Történelem-, nyelv- és bölcsészettudományi szakosztály megalakulását). A szakosztály havonta két ülést tart, amelyeken tudományos előadások, „kidolgozott értekezések” hangzanak el „a bölcsészet, és bölcsészettörténelem, a nyelvtudomány és irodalomtudomány, az elméleti jogtudomány és jogbölcselet, az államtudomány, statisztika és nemzetgazdaságtan, a neveléstan, a társadalmi tudomány, a történelem, a történelem összes segédtudományai és az elősorolt valamennyi tudomány fejlődéstörténelme és régészete köréből.”10 Látható, hogy Finály mennyire kitágította a történelmi szakosztály határait. Ugyanakkor elnöki felhívásában erősen hangsúlyozza, hogy az Erdélyi Múzeumban csak a „kidolgozott” tanulmányok jelenhetnek meg. Arról, hogy mely előadás üti meg a közölhetőség mértékét „a szerkesztő egy esetről esetre melléje kinevezendő szakbizottsággal együtt fog határozni.” Így gondolta Finály az erdélyi történelmi, nyelvészeti s bölcsészeti tudományok felzárkóztatását a fejlett nyugati országokban tapasztalt tudományos szintre, amit a Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottsága és a Magyar Történelmi Társulat vezetősége is célként tűzött ki maga elé.
Finály elképzeléseivel és tervével kapcsolatban állapította meg Kelemen Lajos, hogy „az új alakulás az akadémiai gondolatot tolta előtérbe […]”, amely a múzeum-egyletből az eddig csak múzeumot alapító és ellenőrző, igazgató testületből lassanként valóságos tudós-társaságot, azaz tudományt mívelő és terjesztő, tudományos eredményeket termelő testületet alakítson.”11 (kiemelés az eredetiben – E. Á.) Tehát Finály elnökként „tudós társaságot”, azaz erdélyi akadémiát szeretett volna alakítani a Múzeum-Egyesület segítségével., erősen hangsúlyozva azt is, hogy eredetileg az Erdélyi Múzeum-Egyesület tudományos intézmény kívánt lenni, de azt a bécsi kormányzat nem engedélyezte. Ez valóban így történt.12
Kész volt tehát a terv a tudós társasági működésre, amit 1879-ben Finály el is indított. Ekkor és 1882-ig az Erdélyi Múzeum már, mint a „Történelmi Szakosztály közlönye” jelent meg. De a főszerkesztőnek csalódnia kellett, mert főszerkesztői s szakosztályi elnöki várakozásával „nem állott összhangban a közönség lesújtó közönyös magatartása, sem pedig az illetékes tudósok merev elzárkózása.”13 Utóbbiak tanulmányaikat máshol igyekeztek közölni. Ez a magatartás főként az Egyetem tanáraira volt jellemző, aminek az oka a forrásokban ugyan nem jelenik meg, mégis megállapíthatjuk, hogy a Múzeum Egyesület, amelynek tevékenysége főként a gyűjtemények gyarapítására korlátozódott, nem tudta előteremteni azokat a feltételeket, amelyek egy akadémiai jellegű tudós társaság működtetéséhez feltétlenül szükségesek lettek volna. Talán azt is a sikertelenség okaként említhetjük meg, hogy Finály igen magasra állította a közlendő írások mércéjét. De ezeknél valószínűbbnek tartom azt, hogy a Múzeum-Egyesület vezetősége, főleg a gyűjtemények őrei, nem értve egyet Finály tervével, magukhoz vonták az érdekeltek nagy részét, s tudatosan gáncsolták el a tudós társasági tervet.
Erre mutat az is, hogy 1883-ban a Múzeum-Egyesület Bölcselet, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának működését az egyetemi szempontok szerint szervezték meg, s ennek köréből került ki az új vezetőség is: Hóman Ottót elnökké, Schilling Lajost titkárrá választották; mindkettő egyetemi tanár volt. Az Egyesület részéről Finály Henrik is a választmány tagja lett, de fontos vezető szerephez többé nem jutott a szakosztályban. Amint a Múzeum című, most is figyelmet érdemlő esszéisztikus tanulmányából kiderül, nem kis mértékben aggódott a Múzeum-Egyesület jövőjéért. Szerinte az a viszony, amely 1872-ben a Múzeum-Egyesület és a Tudományegyetem közt létesült, amelyet egyébként maga is fontosnak tartott korábban és később is, meglehetősen laza volt, amennyiben az egyetemi tanároknak, a „hivatott tudósoknak”, tetszésére volt bízva, „akarnak-e tagjai lenni a múzeum egyletnek, vagy sem […], pedig a hazai tudomány és a nemzeti közművelődés nagy érdeke vala, hogy valamennyien legyenek rendes tagjai az egyletnek és, úgyszólván, hódítsák meg azt a munkatért, amelyet a múzeum gyűjteményeiben meglevő anyag nyithat munkásságuknak.”14 Finály szerint tehát az Egyesület számára hátrányt jelentett az, hogy nem volt kötelező az egyetemi oktatóknak az egyesületi tevékenység.
Miközben elismerte a szakosztályok tudományos munkájának eredményeit, kifejezte azt a kritikai véleményét is, hogy „mióta 1883-ban megalakítottuk a szakosztályokat oly, csaknem merőben önálló szervezettel, hogy minden szakosztály csaknem úgy tekintette magát, mint egy egészen önálló és független testület”15, vagyis, ahogy manapság mondani szoktuk, az Egyesület tulajdonképpen „szétfejlődött”. Mindezekért a millenniumi díszgyűlésen, felújítva régi tervét, javaslatot nyújtott be egy erdélyi tudós társaság, azaz tudományos akadémia megalakításáról, mert a „múzeumok csak úgy felelhetnek meg valódi hivatásuknak, ha mellettük és velük kapcsolatban oly tudományos és tudós testületek működnek, amelyek a bennük összehalmozott tudományos anyagot holt kincsből élő és életre szóló közkinccsé dolgozzák fel.”16
Finály elképzelése az volt, hogy a tudós társaságnak csak azok lehessenek tagjai, akik a tudományos működésükkel számottevő érdemeket szereztek és „akik nem tagdíjfizetéssel, hanem a tudós társaság szabad választásából nyilvánvaló közelismerés ajánlatával fognak a társaságba jutni, a pajtáskodás lehető kizárásával.”17 Egy ilyen intézmény megalkotására „még hiányzik a döntő lépés, és ennek megtételére soha alkalmasabb időpontot nem találhatunk, mint éppen a mostanit, nemzetünk életében a második millennium kezdetét. Ez a lépés pedig, szerény véleményem szerint, a kolozsvári tudós társaság megalakítása [kiemelés: E. Á.].”18 Azonban a Múzeum-Egyesület vezetősége nem fogadta el Finály javaslatát, sőt határozottan el is utasította azt. Különösen Apáthy István, az állattár igazgatója szólt ellene, a gyűjtemények védelmére hivatkozva. Minderről részletesebben írt Kelemen Lajos, aki szerint Finály terve kidolgozatlan volt.19 Ami igaz, és megér egy külön tanulmányt.
Finálynak az EME vezetőségével való vitája nem csökkentette nagy tekintélyét és népszerűségét. Ezt a temetésén, 1898. február 15-én elhangzott beszédek jól mutatták. Az egyházi szertartást követően a Magyar Tudományos Akadémia nevében Márki Sándor egyetemi tanár mondott búcsúbeszédet, aztán Halász Ignác, az Egyetem bölcsészkari dékánja és Esterházy Kálmán, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke búcsúzott, aki így foglalta össze az elhunyt jellemző tulajdonságait: „bárhova helyeztetett és választatott, emberül felelt meg hivatásának és a beléje helyezett bizalomnak… Egy állása volt különösen szívéhez nőve: az, amelyet a Múzeum-Egylet kebelében keletkezésétől kezdve elfoglalt. Az Egylet negyven éves története mutatja, mily hatással volt páratlan, gondos, megfontolt, szakavatott munkásságával.”20
Röviden szólva, Finály Henrikben a kiváló tudósra és tudományszervezőre emlékezünk. Öröksége jelentős, megőrizendő magyar érték. Ugyanakkor része az Erdélyi Múzeum-Egyesület történetének, amelynek működését a tudományosság felé vitte, miközben példásan gyarapította a régészeti tárat is.
(Elhangzott a Házsongárd Alapítvány 2017. november 21-i emlékülésén.)
JEGYZETEK
1 Orbán István: A kolozsvári Finály család.
Művelődés, LXIII. évfolyam 2010. július.
2 Gaal György. Egyetem a Farkas utcában.
Kolozsvár, 2001. 53–56, 117.
3 Egyed Ákos: Gróf Mikó Imre – Erdély Széchenyije.
Debrecen, 2005. 192–193.
4 Kelemen Lajos: Az Erdélyi Múzeum-
Egyesület története. Emlékkönyv az
Erdélyi Múzeum-Egyesület félszázados ünnepére
1859-1909. Kolozsvár, 1909–1942. 45.
5 L. erről egyetemes nyugati és magyarországi
vonatkozásban Gyáni Gábor:
Professzionalizáció és nemzeti öntudat. A
Századok első évei. Századok, 2015. 5. sz.
1103–1106.
6 Rajka László: A bölcsészet-, nyelv- és
történettudományi szakosztály története.
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület háromszázados
története. Szerk. György Lajos. Kolozsvár,
5.
7 A Magyar Tudományos Akadémia tagjai
1825–2002. Budapest, 2003, 349.
8 A jelentések az Erdélyi Múzeum-Egyesület
levéltárában. L. A Román Nemzeti
Levéltár Kolozs Megyei Igazgatósága.
9 L. Gyáni Gábor: Professzionalizáció és
nemzettudat. Századok 150. évf. 5. (2016)
1106–1107.
10 Erdélyi Múzeum, V. évfolyam, 1878, 10. 247
11 Kelemen Lajos i.m. 60–61.
12 Egyed Ákos: Gróf Mikó Imre, az Erdélyi
Múzeum-Egyesület alapítója. Gróf Mikó
Imre emlékülés. Kolozsvár, 2006. 16.
13 György Lajos: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület
története 1874-1937. 1. közlés. Erdélyi
Múzeum Új folyam, 1939, 10. 1. füzet 12.
14 Erdélyi Múzeum, 14. kötet, 1897, 1. füzet 10.
15 Uo.
16 Erdélyi Múzeum 14. kötet, 1897. 1. füzet 8.
17 Erdélyi Múzeum, 14. kötet, 1897. 1. füzet 11.
18 Uo. 10.
19 Kelemen Lajos i.m. 67.
20 Ellenzék, 1898. február 16.
