Erdély több szempontból is lenyűgözően gazdag ország. A varázslatos és változatos táj, a történelem előtti időkbe visszakanyarodó múlt, a megannyi nép, mely e földet lakta, a születés és elmúlás, építés és rombolás évszázados ritmusa, no meg megannyi más, kisebb-nagyobb elem valóban egyedi és sajátos szintézissé formálódik, amelynek eredménye egy külön világ, egy nyitottságában teljes rendszer, amely csupán a politika fintora miatt kerülte el a nagyvilág figyelmét. Pedig mennyi mindenre taníthatná Erdély nemcsak Európát, hanem az egész világot is! A protestáns reformáció félévezredes évfordulóján, amikor a nyugati társadalom arculatát markánsan meghatározó szellemi folyamat eredményeit próbáljuk csokorba gyűjteni, e tekintetben is lenyűgözheti a szemlélőt Erdély egyedi világa. Nincs ugyanis egyetlen olyan hely sem Európában, ahol olyan sajátos felekezeti paletta alakult volna ki, mint nálunk. A társadalom, a külső kényszer, a belső küzdelmek, valamint a tagadhatatlanul megnyilvánuló legjobb emberi szándék létrehozott egy olyan világot, amelyben egy döntéshozó politikai testület – esetünkben az országgyűlés – törvénybe foglalta a közösség számára a szabad papválasztás jogát. Ezen 1568-as döntés nyomán aztán évszázadokon keresztül, akarva-akaratlanul, néha bosszankodva miatta, máskor meg örvendve és büszkén élhetett egymás mellett az a négy felekezet, amelyeket a mai napon is történelmi magyar egyházaknak nevezünk. Ezeknek a felekezeteknek az egymás mellett való élése tette aztán lehetővé azt a teljesen egyedi kulturális környezetet, amelynek zamatát hiába keresnénk bárhol máshol, mert párja nincsen. Érthető tehát, hogy e jeles esztendő folyamán a reformáció helyi értékét jelenti a négy felekezet egymás mellett élése.
A fenti megállapítás hangnemében e mostani írás központi célja az, hogy e felekezeti sokszínűség legradikálisabb árnyalatát, az erdélyi unitárius reformáció történetét vázolja. Bár a 16. századi Európában jóformán minden országban megjelent a szentháromságtagadás eszméje, Lengyelországot és Erdélyt leszámítva sehol sem tudott gyökeret ereszteni. Továbbá Erdélyen kívül ez az eszmeiség sehol sem tudott napjainkig megmaradni. Mindezeket szem előtt tartva mondható el, hogy az unitarizmus igazi erdélyi sajátosság, olyan eszme és abból kinövő közösség, amelynek puszta létére büszkén tekinthet minden erdélyi.
A protestantizmus a kezdetektől viszonylag jó fogadtatásnak örvendett Erdélyben, ami elsősorban a felvilágosult, az egyházon belüli reformokat sürgető katolikus papság jelenlétének köszönhető. Ebbe a környezetbe született az 1520-as évek elején, Kolozsváron Hertel Dávid szász nációhoz tartozó tímármester fia, Ferenc is, aki később, a kor szokása szerint Franciscus Davidis-re, azaz Dávid Ferencre latinosította nevét. Kétségen kívül Erdély legjelentősebb reformátora a hazai iskolák elvégzése után, Wittenbergben folytatta tanulmányait, ahol a protestantizmus egyik zsenijének, Philip Melanchtonnak az előadásait hallgathatta. Hazatérése után – még mindig katolikus papként – Beszterce mellett teljesített szolgálatot, bár kétségtelen, hogy a külhoni peregrináció markánsan meghatározta már ekkor teológiai gondolkodását. Az 1550-es évek derekán végül szülővárosába költözhetett, ahol oktatói feladatokat látott el. A protestantizmus felvállalását erre az időszakra lehet tenni. A Kolozsvárra való költözése után, jóformán haláláig, az erdélyi hitviták sűrűjében találjuk őt. A tekintélyét bizonyítja az is, hogy 1557-ben, az újonnan alakult erdélyi magyar püspökség első főpásztorává választották. A középkori egyházi struktúrát a 16-ik században két püspökség örökli: a Nagyszeben központú, szász, valamint a kolozsvári székhelyű magyar szuperintendencia. A két egyházrész között viszont ebben a korban dogmatikai különbség nem volt, mindkettő a lutheri tanokat valló protestáns közösség volt.
Dávid Ferenc első szentháromságtagadó beszédét 1566-ban mondhatta el a kolozsvári piactéri (ma Szent Mihály) templom szószékéről, ám az unitárius eszmeiségnek nem ő a szülőatyja. Erdély reformátorának zsenialitása nem az unitárius eszmeiség felszínre hozatalában érhető tetten, hanem abban, ahogy a különböző nézeteket, gondolatokat önálló rendszerbe tudta fűzni, illetve abban, ahogy a vallási igazság maradéktalan keresését folytatta. Az unitarizmus Erdély földjére az olasz származású Giorgio Biandrata (magyarul: Blandrata György) révén érkezett. A gondolat első kora újkori megfogalmazója a Genfben mártírhalált halt spanyol orvos, Miguel Serveto (magyarul Szervét Mihály) volt. Az ő platóni jellegű meditációi jelentették azt a szikrát, amely a reformáció nyújtotta keretek között, de a klasszikus reformátori tanoknál egészen más irányba haladva, termékenyítette meg Európa-szerte a másképp gondolkodók elméjét. Némi sarkítással azt is mondhatnánk, hogy Szervét krisztológiai kérdései sokkal fontosabbak lettek, mint a válaszok, amelyekre a spanyol tudós jutott.
A 16. századi unitarizmus bölcsője – meglepő módon – Itália földje. Velence környékén gyűlt össze az a maréknyi tudós emberből álló laza közösség, amely meglepően új módon értelmezték a Bibliát, valamint a vallás alapvető kérdéseit. Az ő gondolkodásukban kell keresni azt a másságot, amely aztán Erdélyben unitárius egyházzá alakult.
Hogy a fentebbi helyzetet, valamint az unitarizmus sajátosságát a kereszténységen belül megértsük, hadd folytassunk egy kis gondolati kísérletet! Vajon mi az oka annak, hogy Luther Márton, Kálvin János, Melanchton Fülöp és megannyi roppant értelmes és művelt ember, akik naponta olvasták a Szentírást, és keresték annak gyakran mélyre ásott értelmét, nem fektettek nagy hangsúlyt arra a tényre, hogy a Bibliában sehol nem esik explicit módon szó a Szentháromságról, sőt még Krisztus kettős természetéről sem. Mi az oka, hogy ez a még felszínes olvasat után is okvetlenül szembetűnő dolog nem érintette meg azoknak az embereknek az elméjét, akiknek tudatos és feltett szándékuk a bibliai tisztaság megélésének a helyreállítása volt? A válasz egyértelműen az, hogy a reformáció legfontosabb kérdését az üdvösség módjában meglelő nagy reformátorok, a Biblia-központúságot a kereszténység első századaiban lefektetett dogmatikai alaprendszer prizmáján keresztül tekintették. A kereszténység alapvető tanítása, amely évszázadok alatt, viták tüzében, gyakran a többség meggyőzését alkalmazva kristályosodott ki, a fentebb felsorolt protestánsok számára alapvető igazság maradt, amelynek tanítását nem volt szabad megbontani, mert ez a korábbi viták fellángolásával járna.
Úgy tűnik, hogy ez a hallgatólagos megegyezés Európa-szerte érthető volt a keresztény emberek többsége számára. Ám ennek a felfogásnak – amely Hispániától Skandináviáig majdnem minden ember számára érthető volt – a megkérdőjelezése csak még inkább felcsigázza a választ kereső kíváncsiságát. E sorok írója azok közé tartozik, akik úgy vélik, hogy az unitarizmus a protestáns reformáció és a reneszánsz humanizmus sajátos összefonódásának következtében jelent meg. Bár itt nincs lehetőség arra, hogy részletekbe bocsátkozzunk, megemlítjük, hogy a humanisták fejedelmének tartott Rotterdami Erasmus művei meglepő nagy számban voltak jelen a kolozsvári unitárius kollégium könyvtárában. Nem elvetendő gondolat az sem, hogy az unitarizmus megfogalmazói és első rendszerezői szinte kivétel nélkül a páduai humanista szellemű egyetem diákjai voltak.
A humanizmus „ad fontes” (a forrásokhoz) jelszava jelenthette azt az értelmezési keretet, ami a reformáció hatására elkezdett tantisztázási folyamatban egyeseket a klasszikussá vált keresztény dogmák megkérdőjelezéséhez vezetett. E gondolkodók nem kritikai éllel közelítettek a dogmákhoz, hanem sokkal inkább radikálisan értették a reformáció „sola Scriptura” elvét.
Az unitarizmus tehát e két nagy kora újkori ideológiai áramlat szinte egyedi találkozásának fókuszpontjában született, abból a felismerésből, hogy a Szentírás nem beszél sem a szentháromság tanáról, sem az öröktől fogva létező, az Istennel egylényegű Krisztus dogmájáról. És bár való igaz, hogy a 16-ik század folyamán az erdélyi és lengyelországi viták túlnyomó része krisztológiai jellegű volt, az unitarizmus lényegét ennél mélyebb teológiai felismerésben kell keresni, pontosabban a mindenkori jelenben élő keresztény ember bibliaértelmezésében. E radikális biblicizmus páratlan eredménye az 1568-as tordai országgyűlés vallási határozata, amely vegytiszta protestáns szellemiségben átadta a közösségnek a prédikátor választásának a jogát, mivel az Isten ajándékaként felfogott hit a Teremtő kijelentett Igéjének hallgatása által ébred az emberekben.
fizikus és humanista (Wikipédia)
E radikális biblicizmus kiegészül egy nagyon erős reformátori öntudattal. Beszédes e tekintetben az az 1568-ban Gyulafehérváron kiadott névtelen antológia, a De falsa et vera cognitione… című kötet, amelynek egyik írásában nyilvánvalóvá válik e gondolkodók programja. Szerintük a reformáció egy olyan törekvés, amely a felszín felől halad a mélyen levő kérdések irányába. Luther, Melanchton és Kálvin kezdetben az istentiszteletet, a szertartásokat, a vallási életet tisztították meg, ám a doktrína, a tan helyreállítására már nem volt idejük. E tekintetben az erdélyi és lengyel teológusok úgy tekintettek önmagukra, mint a reformáció betetőzőire, akiknek pontosan az a feladatuk, hogy a keresztény tanításról lefejtsék a rárakódott, de nem tisztán biblikus tanokat.
Összegezve tehát a fentebbieket, az unitárius felekezet a protestantizmus szerves része, ám olyan, amely talán egy humanista árnyalattal is kiegészül, s ezáltal a nagy reformátorok alapította rendszereknél is radikálisabban bibliaközpontú. E felekezet vallja, hogy vallási kérdésekben az érvek többet érnek, mint a politikai hatalom vagy a kényszer, vallja a lelkiismeret és a gondolat szabadságát, amely minden korban és nemzedékben újfent kísérletet tesz arra, hogy tisztábban és jobban megértse a körülötte levő világot és benne önmagát. E megértési folyamatban pedig nem fél attól, hogy a régi, már elfogadhatatlan nézeteit felcserélje újabb, korszerűbbnek és igazabbnak tartott eszmékkel.
