Pusztulás és újrakezdés

Nagyenyed és a kollégium 1848–49-ben

Az Erdélyi Fejedelemség alapját a magyarság és a protestantizmus képezte. 1551-ben, a Nagyenyeden tartott zsinaton, Enyed első papja aláírta a lutheri konfessziót, majd pár évvel később, 1564-ben ugyancsak Enyeden tartották azt a nevezetes zsinatot, ahol kimondták a lutheri és kálvini irány különválását: a lutheri irány követői maradtak a szászok, a kálvini irány követői lettek a magyarok. Enyed és temploma az erdélyi református egyház létrejöttének helye, ahol megválasztották Erdély első magyar református püspökét, Dávid Ferencet.

Felvirágzás

Báthori Gábor fejedelem 1613-ban nemesi kiváltsággal ruházta fel a várost, II. Rákóczi György 1658-ban emelte nemesi rangra polgárait, majd Apafi Mihály fejedelem 1662-ben, a nagy pusztítás után, a Collegium Academicumot helyezte át Gyulafehérvárról Enyedre. Erdély legnagyobb tudományos intézete, főiskolája nemcsak szellemi, de anyagi erejével is hatalmasat lendített a város életén.

A 18. század eleji szabadságharc leverése után, az Erdélyi Fejedelemség megszűnésével Gyulafehérvár elveszítette régi jelentőségét, az új kormány székhelye Nagyszeben lett. Új várával azonban Gyulafehérvár, a római katolikus püspök székhelye, továbbra is fontos katonai központ maradt, viszont kiszorítottak belőle mindent (polgárság, iskola), ami magyar volt – a város hanyatlott. Enyed dicsőségesen állott a Rákóczi-szabadságharc mellett, 1704-ben meg is szenvedte azt. 1716-tól nem volt állandó székhelye az erdélyi református püspöknek, abban a gyülekezetben rendezték be a hivatalt, amelyben a megválasztott püspök szolgált. 1784-ben itt talált menedéket a Horea-féle lázadás idején Dél-Erdély magyarsága. 1782-től Enyed adott állandó székhelyet Erdély legnagyobb ecclesiájának, a református egyháznak, így a város a protestantizmus és a nemzeti ügy mecénása lett.

A Bethlen Gábor Kollégium, Alsó-Fehér vármegye székhelye és az erdélyi református püspökség is Nagyenyeden kapott menedéket és befogadást a nagy nemzeti csapások vihara után. Enyeden már 1833. február 14-én kaszinó nyílt, amely a harmadik volt az országban, és az első Erdélyben. Szilágyi Farkas szavaival élve: „nem a jámbor teologizálás, hanem a folyton előretörő tudományos nemzeti szellem adta Enyed dicsőségét”. Enyeden a kollégium vezetősége önelhatározásból tette tan­nyelvvé a magyart. Köteles Sámuel már 1825-ben magyarul tanította a bölcsészetet, Szász Károly 1833-ban magyarul tartotta híres jogi előadásait, mindkét hazában jelentős jövedelemmel rendelkeztek az enyedi tanárok. A város körül majdnem minden helységben kastélyok és udvarházak álltak, ahonnan a megyei gyűlésekre pompás hintókon érkezett a nemesség. Vidám, derült élet pezsgett Enyeden, Alsó-Fehér vármegye pedig Erdély élenjáró megyéje volt a közjogi harcokban.

Ilyen körülmények között ért meg Nagyenyeden, Alsó-Fehér vármegye vezető fiai és a nemesség szívében a nagy eszme: a jogegyenlőség és polgári szabadság által felemelt nagy és egységes nemzetkép, merték látni és hinni az eggyé és függetlenné váló Magyarországot.

Az 1848. március 15-i pesti események híre március 19-én ért Enyedre – Gaetano Biasini gyorskocsiutasai hozták a hírt. A kollégium diáksága nyomban megindult, népgyűlést hívtak össze a református vártemplomban, miközben Rákóczi-indulót énekeltek, hatalmas nemzeti színű zászlót bontottak, és felolvasták a Nemzeti dalt. Március 30-án, hatalmas tömeg részvételével megtartották a vártemplomban a Megyei Közgyűlést, majd kimondták Erdély unióját Magyarországgal. A kollégium bezárta kapuit, diáksága beállt nemzetőrnek, a tanárok egy része pedig honvédnek.

A tavaszi lelkesedés és tiszta eszme fényes egét őszire sötét és félelmetes fellegek borították be. Az ötezer lakosú városból közel kétezer férfi a honvédség zászlaja alatt teljesített szolgálatot, nagy részük Kolozsváron a 11. vadász zászlóaljnál. Októberig Enyed nagy támogatást nyújtott a közhaza védelmére pénzbeli és nemesfém (ékszerek) hozzájárulásával, gyűjtésével. Kisenyed, Zalatna és környékének embertelen lemészárlása után szüntelenül járta a hír, hogy Nagyenyeden is valami borzalmas van készülőben. Terményben bőséges esztendő volt az 1848-as év, a piacon mégis hiánycikk volt a gabona, katonák érkeztek és távoztak, akiket el kellett látni. Hegyalja és a vidék magyarsága az őszi erdélyi vérengzések miatt Enyedre menekült.

Jogos a kérdés, hogy Nagyenyednek miért nem volt védő katonasága, helyőrsége? Vármegyeszékhely volt, a városban akadt honvéd, Mátyás-huszár, székely huszár, 600 aranyosszéki, tordai, kolozsvári és 600 helybéli nemzetőr, összesen 2400 fegyveres férfi. De a gyorsan változó hadszíntéri események rendjén november közepéig kivezényelték őket, és a várost magára hagyták. Kivonulásukkor megannyi polgári lakos is elmenekült – a vármegye tiszti kara, a város tanácsa, a kollégium tanári kara, iparosok, református papok, ügyvédek, kereskedők, az idős Antal János református püspök. Október második felében már gyülekeztek a román lázadók Enyedtől nyugatra, Muzsnaházán és a Maros bal partján, Csombord és Szentkirály között, létszámuk mintegy 10-12 ezer fő volt. Avram Iancu embereit a városon kívüli a Levélszín, Hosszú elnevezésű szőlőhegyekre irányította, közben a román felkelők vezetője Enyeden mulatott cigányzene kíséretében. Közben már hitelesebb forrásokból származó hírek is azt jelezték, hogy Enyed lemészárlása és teljes felégetése van készülőben.

A kollégium 1849-ben leégett keleti szárnya. Dagerrotípia

A pusztítás

1849. január 8-án, hétfő este tíz óra után a nagyrészt ittas tömeg megindult Csombordról, át a befagyott Maroson, a több mint mínusz húsz fokos téli hidegben. Vezetőjük Axente Sever prefektus volt. A 8-9 ezer fős tömeg két részre oszlott, miután a város lakott részéhez érkezett: az egyik a Szentkirály utcán, a másik a Magyar (Fő) utcán tört be. Megkezdődött a gyújtogatás, az ablakok betörése és a házakból kimenekülők lemészárlása. A református toronyóra éjfélt ütött.

De voltak jóravaló helybéli románok is, akik életüket kockáztatva felnőtteket és gyermekeket mentettek, rejtettek el a mindent pusztító rettenet elől. Kezdődött mindez 1849. január 8-án, hétfő éjjel, és tartott csütörtökig, miközben egyes becslések szerint 18-20 ezer fegyveres dúlta a várost. Az égő város lángja 20–22 km-re ellátszott, egyetlen magyar lakta, zsindellyel vagy cseréppel fedett épület sem maradt meg.

1849. január 9-én félszázad huszár indult Tordáról Enyedre, de az elképesztő hírek hallatán és lángok láttán a huszárok visszafordultak. Január 11-én egy század huszár és nemzetőr érkezett a városba – mentették az elrejtőzött túlélőket, és végeztek a hátramaradt fosztogatókkal és öldöklőkkel.

Egészen borzalmasan festettek ekkor Nagyenyed utcái: szanaszét heverő hullák százai, testmaradványok, koromra, hóra fagyott vér, és jóllakott kutyák hada uralt mindent. Szilágyi Farkas korrajzából tudjuk, hogy mintegy négyszázan lehettek azok, akik a Bükkös erdő irányába menekültek a mészárlás és a tűz elől. Az elmenekültek összlétszáma valahol kétezer, kétezerötszáz körül lehetett; az Enyedről kijutó lakosok fele nem élte túl az elűzetést, nagyrészt nők és gyerekek voltak köztük. Többségük megfagyott, mások portyázók vagy vadállatok áldozatai lettek. Akik életben maradtak, a fagy miatt hátralevő életükre megnyomorodtak.

Január 17-én kezdődött a nagy, de semmiképp sem pompás temetés. Több helyre temették, hordták a hullákat, embermaradványokat, mindez több hétig is eltartott. Legtöbbjüket, úgy négyszáz holttestet a várfal melletti meszesgödörbe, a többit az Ebhát árkaiba, Alszegen, a patak martjába, Várszeg utca környékén, a piactéren, a Sisak vendéglő kútjába, valamint a Kápolna-dombon hantolták el.

Következmény

„Enyed meg van semmisítve, ki van a városok sorából törölve, nincs…” – írták a Kolozsváron megjelenő Honvéd 1849. január 25-i számában. Domokos Pál Péter szerint „a tudomány kincsei pótolhatatlanul elpusztultak”, úgymint az erdélyi református egyház püspöki levéltára és Alsó-Fehér vármegye iratanyaga, templomi kincsek, továbbá nemesi címerek a református templomból. Hetekig hányta-vetette a szél az utcákon az említett levéltárak lapjait, múzeumi gyűjtemények nagy értékű darabjait, amelyek közben állati és emberi szennyel keveredtek. Számokban felmérve a kár meghaladta a 2 millió forintot, csak viszonyításul Kossuth emlékezetes beszédében a haza védelmére 20 ezer újoncot és 200 ezer forintot kért az Országgyűléstől. Látva azt, hogyan festett ekkor Alsó-Fehér vármegye, Hegyalja, Kisenyed, Zalatna, Enyed és környéke, egyértelmű, hogy a cél Dél-Erdély magyarságának a kiirtása volt. Ezt készítették elő az osztrákok, akik hagyták a románokat álmodni az önállóságukról, és engedélyezték a fegyverkezésüket, hogy azok többfrontos háborúba kényszerítsék a magyar szabadságharcosokat. A város megsemmisítése más stratégiai célokat is szolgált: a Kolozsvárt karácsonykor felszabadító magyar haderő ugyanis Nagyenyedet használta volna bázisként Gyulafehérvár ostromához.

Azok, akik Enyedről elmenekültek, és életben maradtak, valamikor az 1849-as év közepén bátorkodtak visszatérni oda, amit már sem városnak, sem otthonnak nem lehetett nevezni. 1849. július 25-én abbamaradt a gyulafehérvári vár ostroma, a csapatok Szászsebes felé vonultak. A Boroskrakkó közelében tartózkodó felkelők július 26-án délben újból Enyedre törtek, az áldozatok száma tizenhét volt. Gyújtogatni, rabolni már nem volt mit, így hát újra feldúlták a református és katolikus templomot. Ismét lakatlanná lett Enyed, majd csak a szabadságharc teljes leverése után kezdtek visszatérni megmaradt lakói.

A városnak nemcsak a telkeit, hanem az utcáit és a kollégiumot is embermagasságú gyom nőtte be, Makkai Sándor megfogalmazásában „a csend volt az úr”. Évek múltával is a város félholtan feküdt, kollégiumával együtt.

A Vártemplom 1907-ben. Kép: Fortepan/Magyar Földrajzi Múzeum/Erdélyi Mór cége

Újrakezdés

A nagy seb, a mély érvágás nehezen gyógyul, az 1849-es pusztítás után az újrakezdés is nehezen ment. Minden romokban állt, a templomok, a kollégium, egészen az utolsó polgári házig. Újrakezdésről 1861 után beszélhetünk, amikor az egyházkerület rendelkezhetett tanintézeteiről. De ne hagyjuk ki azt a bő tíz évet (1849–1861), amikor Erdély katonai és polgári kormányzója, báró Ludwig von Wohlgemuth 1850-ben kiadott rendeletében, Nagyenyeden csak egy elemi iskola megnyitását engedélyezte. Az önkényuralom elnézésének és az enyediek bátorságának köszönhetően 1851 és 1858 között az elemi osztályok mellett évről évre gimnáziumi osztályokat indítottak, és 1858-ban tizenkét 8. osztályos diák érettségi vizsgát tett.

Említettem, hogy az egyházkerület 1861-ben kiharcolta önrendelkezési jogát, ami a tanügyet illeti, a régi alapokon az új idők kívánalmai szerint dolgozta ki a főtanodák tanrendszerét Szervezeti javaslat az erdélyi evangélium szerint reformált fő- és középtanodák számára címmel. A javaslat summája: erős nemzeti elemi iskola négy osztállyal, gimnázium (középtanoda) hat osztállyal, bölcseleti (liceális) folyam hároméves tanfolyammal, Enyeden papnövelde kétéves tanfolyammal, négy rendes tanárral.

Mielőtt továbbhaladnánk, lényeges ismertetni, hogy mindezt megelőzően az Egyházi Főtanács 1858-ban Nagyenyedre helyezte a néptanítóképzést, Gáspár János kiváló tanárral az élen, aki a képezde igazgatója volt. 1861 őszén beindult a hatosztályú középiskola mellett a kétéves jogi tanfolyam, és 1862-ben a főiskola legjelentősebb intézete, a papnövelde (teológia) visszakerült Enyedre ideiglenes helyéről, Kolozsvárról. Miért vissza? Nagyenyed az 1849. januári pusztításáig püspöki székhely volt. 1848 késő őszén, amikor a vészhírek mind nyomatékosabban hangoztatták a nagy veszedelmet, az idős püspök, Antal János Marosvásárhelyre menekült, ahonnan nem tért vissza, ott hunyt el 1859-ben. 1852-ben Bodola Sámuel generális nótárius (főjegyző, püspökhelyettes) átvette a püspöki hivatal vezetését. Kiállt amellett, hogy továbbra is Nagyenyed legyen a papnövelde (teológia) állandó helye, de amíg a város romjaiból újjáépül, ideiglenesen Marosvásárhelyen kerüljön. 1854-ben a Zilahon tartott zsinaton úgy döntöttek, hogy az ideiglenes helye ne Marosvásárhelyen, hanem Kolozsváron legyen, mégpedig Erdélyi Evangélium Szerint Reformált Nagyenyedi Papnövelde név alatt, a Bethlen-főiskola tanáraival. 1854-ben a püspök állandó székhelyét is Nagyenyedről Kolozsvárra helyezték át (végleg).

Így vált teljessé a főiskola régi szervezete, ahol élénk tudományos és művelődési szellemben, erős hazafias érzület lendítette fel a lelkes ifjúságot. Bölcsészeti, jogi és teológiai tanfolyamok növendékei közös önképző és olvasóegyletben tömörültek az önképzés tökéletesítésére. Mindezt olyan jeles tanárok vezették és felügyelték, mint Gáspár János, P. Szathmári Károly, Kasza Dániel, akiknek jelenléte nagy hatást gyakorolt az ifjúságra. Így hozta gyümölcseit az újrakezdés 1864-ig.

Háromévi tapasztalat után az Egyházi Főtanács 1864. június 6-án Kolozsváron tartott gyűlésén továbbfejlesztette a tantervezetet: beiktatta az érettségi vizsgát, a jogi tanfolyamot négyévesre bővítette, valamint a papi pályára készülő ifjakat Nagyenyedre irányította.

1872-ben az Erdélyi Református Egyházkerület megszüntette a jogi tanfolyamokat a főiskolákon, ez alól az enyedi főiskola volt kivétel – a többi átalakult főgimnáziummá, miközben megtartották elemi iskoláikat. Nagyenyeden a teológiai intézet hároméves, majd négyéves tanfolyamú akadémiává emeltetett, előbb négy, majd öt rendes tanárral, illetve a szükséges kisegítő oktatókkal.

1664 és 1848 között negyvenkét főgondnoka volt a Bethlen Gábor Kollégiumnak, mind a főúri vagy a kimagasló nemesi rétegből. A pusztítás után az újrakezdés nagy munkájában oroszlánrészt vállalt gróf Hídvégi Mikó Imre, aki 1838-tól az 1876-os haláláig a főiskola főgondnoka volt, egyben országos kincstartó, két ízben Erdély kormányzója, magyar királyi közlekedési miniszter, az Erdélyi Múzeum újraalapítója, 60 ezer forinttal a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium alapítója. A kollégium növendékeként gazdag adománnyal segített pótolni az 1849-ben elpusztult szellemi értékeket. Halálakor az Aranka György-féle, 3681 kötetből álló könyvgyűjteményét – hungarikumok és szépirodalmi munkák –, valamint éremgyűjteményét hagyta az alma materre.

Borsay Samu katonazenész, a nagyenyedi református Bethlen kollégium zenetanára és felesége
1900-ban. Kép: Fortepan/Makkai Sándor Protestáns Népfőiskolai Egyesület gyűjteménye

Megannyi ereklyét, kollégiumi és egyházközségi relikviát őriznek Nagyenyeden. A kollégiumiak közül említésre méltó az, amire Herepei Károly professzor egy érchegységi kirándulás alkalmával talált rá diákjaival. Egy 1474-ből származó ősnyomtatványról van szó (két teológiai mű egybekötve), amit az egyik hegyi menyecske fejőszéknek használt. Visszavásárolták, restaurált állapotban jelenleg is koronakincse a Bethlen Gábor Dokumentációs Könyvtárnak. Nagyenyeden található egy példány a váradi bibliából is. Szenczi Kertész Ábrahám volt az, aki 1657-ben, Nagyváradon elkezdte kinyomtatni – Erdélyben elsőként – a teljes magyar Bibliát, azonban 1660-ban a törökök Váradot ostromolták, így a nyomtatás megakadt. A vár feladásának egyik feltétele volt a nyomda elszállítása, amely végül épségben Kolozsvárra került. Váradon 10 ezer, Kolozsváron 1500 példány látott napvilágot a váradi bibliából, Hermán M. János egyháztörténész becslése szerint ezekből 200 példány maradt fenn, az enyedi példány a Kolozsváron nyomtatottakból való. Isteni csodának köszönhetően átélte 1849 borzalmát – nagyon értékes bejegyzések vannak benne.

Zárszó

Idehozom a város nagy szülöttje, Makkai Sándor sorait az Örök Erdély című írásából, aki püspöksége idején, Bukarestbe utazva, két vonatváltás között kiszállt Enyeden. Pompa nélkül, egyedül jött találkozni szülővárosával. Megköszönni, amit tőle kapott, és feltöltődve menni tovább „magyar bajok, gondok igazítására” a román fővárosba: „Enyed […] dacol a végzettel, tudja, hogy csak felfelé szárnyalhat, de ezt a lehetőséget soha fel nem adja. Nem felejti el és büszkén tartja magát hozzá, hogy szellemi örökhagyói a nagy fejedelem után Pápai Páriz Ferenc, Bod Péter, Kőrösi Csoma Sándor, Bolyai Farkas, Kemény Zsigmond, Mikó Imre és az alma mater hozzájuk hasonló fiainak százai. Az enyedi Kollégium ablakából valaha a heidelbergi univerzitás ablakába láttak és az enyedi öreg torony, felülemelve csillagos fejét a vér és tűz viharain, Európának hirdette a Szellem elpusztíthatatlan hatalmát.”

Ők, a nagy elődök megtettek minden tőlük telhetőt, tegyük mi is, itt és most bátorítson a nagy fejedelem, Bethlen Gábor intelme: „Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet.” A kollégium négyszázadik születésnapján mi is megálltunk, és leszálltunk a 21. század rohanó vonatáról találkozni Enyeddel, kollégiumával és a nagy fejedelemmel. Az elmúlt négyszáz év kötelez, a jelen szolgálatba állít, mert megtapasztaltuk és hisszük: múltban, jelenben, jövőben velünk az isten. Vállaljuk a férfimunkát, sokszor az emberfelettit, hogy legyen, aki megálljon majd e helyen az ötszázadik születésnapon is. Istennek mondunk hálát megtartó kegyelméért, és a nagy fejedelemnek köszönjük négyszáz éve szellemiségét.

Új hozzászólás