Pákei Lajos ünnepi beszéde

Ünnepi beszéd – ezzel az elnevezéssel jegyzi be Pákei Lajos életrajzának Irodalmi működésem című fejezetébe azt az előadását, amelyet hónapokkal később a Kolozsvár napilap is leközölt a következő szerkesztői megjegyzés kíséretében: „Ezt a becses és érdekes tanulmányt Pákei Lajos annak idején a kolozsvári ipari szakiskola millenáris ünnepélyén olvasta föl. Ez volt az ünnepi beszéd, melyből (a jelenlegi közlésnél) csak egy pár alkalmi vonatkozást hagytunk el.”

Az előadás 1896. június 28-án hangzott el,¹ az iskola millenáris évzáróján, amelyet – s ezt megint Pákeitől tudjuk – a városháza nagytermében tartottak. Az írás előzménye még 1888 decemberére nyúlik vissza, amikor a Kolozsvár napilap hasábjain egy másik írást jelentetett meg, amelyben az új, megnyitás előtt álló intézmény, az Erdélyrészi Technológiai Iparmúzeum szükségességét, célját és feladatait foglalja össze röviden.² Jelen írásban ennél átfogóbb képet ad a kolozsvári iparosság történetéről, a város 14. századig visszavezethető, de a 15–16. században virágzó céhes világáról, annak sajátosságairól, gazdag és maradandó értékeiről, de hanyatlásáról is. A történelmi áttekintést pedig az iparoktatás és a szakmai felkészülés fontosságának hangsúlyozásával zárja.

Idén emlékezünk meg Pákei Lajos építész százhetvenedik születésnapjáról, s mivel építészként, főmérnökként, iparmúzeumi igazgatóként, előadóként, műemléki értékek közvetítőjeként oly sokat köszönhetünk neki, emlékezni is csak ünnepelve tudunk. A szakipari képzéssel kapcsolatos felvetései mai napig érvényesek, hiszen a mesterségbeli tudásnak, az iparos szorgalomnak, lelkiismeretességnek, s mindezek alapján a mesterember társadalmi megbecsülésének ma is híján vagyunk – az alábbi sorokban is kiáll ezek mindenkori szükségszerűsége mellett. Legyen hát ez az „ünnepi beszéd” Pákei Lajos születésnapi köszöntője.³

Pákei Lajos: Kolozsvár ipari múltja⁴

I.

Ezer év népek történetében néha vajmi kevés, olyan népek életében, kikről a történelem csak annyit tud feljegyezni: éltek s nyomtalanul tűntek el; de ezer év nekünk sok idő, mert a mi fennállásunk örökre maradandó nyomokat hagyott hátra; ma pedig megerősödve államilag, polgári erényekben, tudományban, művészetben és iparban, a világ számottevő nemzetei közé tartozunk.

E tudat lelkesít, s fog buzdítani a jövőben való küzdelmekben, e tudatból merítjük az életerőt munkáinkhoz, mert érezzük, sejtjük, hogy a „jóslat beteljesül!” Ezeréves múltunk történetéből a lefolyt napok alatt sok szépet és tanulságos dolgokat hallottunk.

Hallottuk a nemzeti vitézséget, az igazi hazafiak bajnokainak hőstetteit, érdemeit megénekelni, hallottuk a hazaszeretet ősi erényének számos megható példákban felsorolását, méltó dicsőítését. Megtanultuk, hogy őseink a hagyományos vitézség mellett a tudományt, ipart és művészetet is ápolták, a korszellemnek megfelelő színvonalára is emelték. Megtanultuk, hogy minden időben voltak íróink, költőink, kik a hazaszeret fejlesztése, a nemzeti nyelv fenntartása körül halhatatlan érdemeket szereztek. Voltak nagy férfiaink, kik az államalkotás, nemzetgazdaság, kereskedelem fejlesztésén a haza érdekében önfeláldozással működtek.

Sokan voltak, nem tudom én, ki volt dicsőbb, ki volt nagyobb, csak annyit tudok, hogy mind megannyi egy-egy fényes csillag, hős hazafi volt, kik e magyar haza megtartásában, ha kellett, életöket, véröket feláldozták. Csak ennyit tudok, mert látom, hogy őseink múltjának virágoskertjéből számos virágcsokor van egybegyűjtve, melyeknek koszorúba fűzése legyen a „mesterség” feladata, járuljunk mi is e koszorúhoz bár egy nemzeti szalaggal, legyen e szalag a hazánk ipari múltjára való visszaemlékezésnek Symboluma.

Ha nem is találunk hazánk ezeréves ipartörténetében oly gazdag anyagot és következetes fejlődést, mint amilyenben más nemzetek bővelkednek, ennek egyszerű oka nem abban rejlik, mintha a magyar nép az arra szükséges hajlammal, individuális tehetséggel nem bírt volna, hanem abban, hogy a múltban hiányzott azon főfeltétel, mely az iparűzésre és fejlesztésre múlhatatlan szükséges, t. i. az állandó és biztosított béke. „Fegyverzetei között hallgat a múzsa” – mondja a latin költő, s majdnem ugyanez áll az iparra nézve is.

Valóban a történelem alig emlékezik arról, hogy a magyar nép ezer év alatt – miként ma – huzamosabb ideig élvezhette volna a béke áldásait; nem csoda tehát, hogy az ipar történetében a századok gyorsan váltják fel egymást, mégis az utókornak fennmaradt számos műemlékei, véletlen vagy ásatásokból kikerült leletek bizonyítják, hogy minden korszaknak megvolt a maga ipara, mely úgy stíl, mint a kivitel technikájában mivel sem állott hátrább más népek megfelelő korabeli műveinél.

De mily szerencse, ki megkísérti a magyar ipar történetét megírni, mondhatni széles Magyarországon erre alig talál bővebb anyagot, mint éppen itt, Kolozsvár városában, melyről az van mondva:

„Kolozsvár története egy a magyar ipar történetével!”

Igen, e városé volt azon kiváló szerencse, hogy hajdanában „virágzó iparral” bírt. Éppen ezért úgy érzem, hogy ma, midőn az iparnak is millenniumi ünnepét üljük, hazafias kötelességet teljesítek, ha e városnak – bármily vázlatosan is – ipari múltjáról emlékezem meg.  III. Gromo András nevű olasz testőrezredes 1564-ben a flórenci udvarhoz küldött jelentésében úgy emlékezik meg e városról, hogy „nagy és gazdag kereskedőváros, szépen van épülve, őskorból való erős falakkal és számos tornyokkal. A belváros kőből épült, benne a legszebb házak és utcák. A város az egész ország kulcsa.”

Ez időben állott a Zsigmond király idejében épült főtéri díszes székesegyháza, a Farkas utcai gót stílű templom, kettős várfalak, 15, később 19 festői hatású bástya, melyeket – eléggé sajnos – a civilizált utókor barbár módra lebontott. Ebben az időben állottak még számos művészi faragványokkal díszesített polgári házak is, melyeknek nagy része a 19-ik század kalmár szellemének áldozatul estek, részint lebontottak, részint – mint mondani szoktuk – „megmodernizáltattak”.

A történelem feljegyzései szerint is e város – dacára viszontagságteljes múltjának – hajdanában népes és fejlett iparváros volt, melynek lakói kizárólag kezük munkájával keresték meg neki a hagyományképpen fennmaradt „kincses Kolozsvár” nevet, melyre büszkén is hivatkozhatunk.

I-ső Károly király 1316-ban kelt kiváltságlevelében, „büszkélkedvén avval, hogy békében él és marad fenn a város, tele néppel, jóllétben bővölködve […] hogy ezután is csendességben s megsokasodva szabadságban éljenek”, régi kiváltságaikat ismét helyreállítja.

Kolozsvár város és lakói kiváló kegyben részesültek az országrész többi városai és lakói felett, mert időről időre oly kiváltságokat és szabadalmakat nyertek, melyekhez hasonlót a történelem fel nem mutat; e kiváltságok felhasználásával és élvezetében Kolozsvár talán az ország legnagyobb és leggazdagabb városa lehetett volna, ha lakói elsősorban s kivált a céhek nem gondoskodnak arról, hogy e szabadalmak csak saját érdekeik előmozdítására használtassanak, hogy e féltett kincsekhez csak „jó nemzet”, de „sem jobbágy, sem bujdosó” ne juthasson, hanem csak alaposan kiképzett iparos!

Ezen kiváltságok és szabadalmak egész hosszú sora van feljegyezve, melyek közül nagy érdekűek azok, melyek az iparra s ezzel kapcsolatos kereskedésre vonatkoznak.

Kolozsvár különös pallosjoggal bírt, sőt a céhmestereknek is széles körű büntető hatalmuk volt.

Széles önkormányzati jogánál fogva tetszés szerint rendezte iparát, kereskedelmét. Jobbágynak és nemesnek, papnak, barátnak egyaránt tiltva volt a városban birtokot szerezni, jobbágynak pedig még gyermekeik sem vetettek fel iparos apródnak.

A négy országos vásáron kívül idegen ember iparművet eladás céljából nem hozhatott be, s ha mégis hozott, csak a mesternek volt joga elárusítani.

Céhon kívül senki semmiféle ipart nem űzhetett, s ha valamely céh szakmájába vágó, de idegen által készített mű piacra jutott, azt az illető céh egyszerűen lefoglalta.

A céhba belépés pedig súlyos feltételekhez volt kötve.

Mátyás király kiváltságlevele szerint szabadságában állott a kolozsvári iparosoknak az országban bárhol árulni és venni; tőlük sehol semmi vámot szedni nem volt szabad, sem pedig adásvevési jogukban bármi cím alatt megakadályozni.

A fejedelmi kiváltságok arról is gondoskodtak, hogy a kolozsvári iparosnak kellő mennyiségű feldolgozásra való anyagja is legyen; e célból némely nyersanyag bevásárlására a kolozsvári iparost az egész országban kizárólagos elővásárlási jog illette.

E jog gyakorlásánál nemegyszer merültek fel panaszok, melyekre orvoslást közvetlen fejedelmeknél kerestek és találtak is a Báthori Zsigmond és Bethlen Gábor erélyes rendeleteiben.

Sőt Izabella királyné is „méltó tekintetbe vévén a kolozsváriaknak férje, maga és iránti hűségökben való állhatatosságát, jutalmazni óhajtja s elrendeli, hogy Erdély körül lakó nemzetek, magyarországiak, görögök, oláhok és mások, kik az országba árukat hoznak, Kolozsvár városában mindenkor letenni tartoznak, máshová el ne vihessék, vagy kolozsvári polgárokon kívül másoknak el ne adhassák!”

Kolozsvár mint iparosváros a fejedelmek alatt élte virágkorát, katona nem volt, a polgárok magok védték a várost, a vártornyokat egyes céhek építették, gondozták és védték békében és háborúban.

A híres Linchigh János – kinek a város védelmében tanúsított önfeláldozó tettét csak e napokban hallottuk dicsőíteni, szintén iparos, szőcsmester volt, és sokszor választatott a város tisztére, több ízben a város főbírójává.

Hogy akkoriban az iparosok nemcsak jó mesterek voltak, hanem a műveltség azon korának megfelelő színvonalán is megállották helyöket, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a városi tisztségeket is többnyire iparosok viselték. Szegedi György, a szőcsök céhmestere, Traurner Lukács céhjegyző, Baráth István, Tótházi Mihály iparosok a fejedelem által királyi és táblabíráknak hívattak meg, Kakas István (a jelenlegi Szathmári-ház volt tulajdonosa), Gőcs Pál bécsi és lengyelországi követekül küldettek ki.

II.

Mily szép példák ezek arra, hogy ha a szorgalmas és jó iparos a társadalmi életre szükséges intelligentiát is megszerezte: nyitva állottak előtte a haladás kapui a legelőkelőbb tisztségek viselésére is.

Mily szép idők jelensége ez, midőn az iparos fogalma alatt nemcsak a kérges tenyerű typikus kézművest ismerték, hanem a művelt, képzett, a kor színvonalán álló s a legelőkelőbb osztályokkal egyenrangú felvilágosodott polgárt.

Az ipari foglalkozásoknak fennebb említett ágai mellett még számos másféle iparágak fejlettségéről lehet megemlékezni. A sok rendbeli céhek arról tanúskodnak, hogy az ipar kiterjedt az akkori társadalom legtöbb szükségleteire, ezek között kiválóan a fényűzési műipari cikkek készítésére. Az aranyművesség, ezzel kapcsolatosan a zománckészítés messze terjedő jó hírrel bírt. Kolozsvárt 1591-ben 52 aranyműves mester volt, ma van 10. 1453-tól 1660-ig több mint 400 aranyműves nevéről van említés. Itt élő „Zömör” nevű ötvös család híres volt, s mint a zománc kiváló készítője, külföldről kapott megrendeléseket.

A fejedelmek számos arany-ezüst szükségleteikre itt tettek megrendeléseket, sőt a külföldi hatalmasságoknak való kedveskedésül az ajándéktárgyakat is itt készítették.

Többek között 1615-ben Dóczy András, a török császár zsinagógája számára 200 márka súlyú két ritka mívű ezüst gyertyatartót visz, melyeket Bethlen Gábor fejedelem készíttetett országa fővárosában Kolozsvárt. Egy más alkalommal ezüstöt hoztak az ötvösöknek megmíveltetni; mosdómedencét, korsót, csészéket csináltattak belőle.

Ugyancsak Bethlen Gábor udvartartásáról jegyzett könyvben áll, hogy Kolozsvárt vásároltatott a felesége arany kézrevalót, gyémántos függőt és nyakszorítót, gyémántos szekfűbokrétát stb.

Linchigh János főbíró az 1663-ik évben saját kezűleg írt naplójában részletesen felsorolja azon temérdek tárgyakat, melyeket a harc fejében a tatár „Cham”-nak fizetett. Ezek között számos aranyos kard, arany kupák és más értékes arany tárgyak, valamint dolmánynak való fajlandis szerepelnek.

Vajha e temérdek kincsek, gondos utánjárás és kutatással bár részben megtalálhatók és visszaszerezhetők volnának, iparművészeti történetünk érdekében!

De nemcsak az ötvösségben, hanem más iparágakban is jelentékeny fejlettségről tanúskodnak a különböző feljegyzések.

A fejedelem 1615-ben meghagyja a főbírónak, fizesse ki Tölcséres Lőrincet és Istvánt, akik részére 2180 üvegtányért műveltek fel.

A kolozsvári kőműves- és kőfaragó mesterekkel építtette Bethlen Gábor fejérvári palotáját, melyen 9 évig dolgoztak. Brassai Jánost nevezi a fejedelem a legjobb kőművesnek.

Kitűnőek voltak ezen időkben a kőfaragók. A ma is még látható kőfaragó munkák a 15- és 16-ik századból valódi remekművek, úgy a stíl, mint az eredeti összeállításnál fogva. Sajnos, az új építkezések által szemünk láttára pusztulnak el a drága reliquiák.

A szobrászat is a művészet magas fokán állott. Volt e városban a 14-ik század másik felében egy művészcsalád, az apa, Miklós mester, képíró fiai Márton és György szobrászok voltak, utóbbiak készítették Szent György lovag szobrát, mely ma is áll Prágában a Szent Vid temploma előtt. Készítettek egy Szent László király-lovagszobrot is, mely tetőtől talpig meg volt aranyozva. Van remény arra, hogy a prágai Szent György-szobrot, bár másolatában, bírni fogjuk.

A város kézműiparával lépést tartott a gyáripar is. Volt Kolozsvárnak a fejedelmek alatt több lisztelő és csertörő malma, Heltai Gáspár állította fel az első könyvnyomdát, s ugyancsak az ő tervei szerint épült fel a papírmalom is.

Megvolt tehát minden kellék arra, hogy e város ipara és kereskedelme felvirágozzék, melyhez hathatósan hozzájárult az a körülmény is, hogy nemcsak a belszükséglet volt fedezve, de külföldre is szállítottak iparcikkeket, mert e város polgárai Konstantinápolyig, Bécsig, Velencéig, Krakkóig jártak kereskedni.

Ezen boldog állapotnak azonban a 17-ik századdal vége lett! II-ik Rákóczy György idejétől fogva rohamos hanyatlásnak indultak a közügyek. 1658-tól kezdve török, tatár, oláh, kozák pusztította a várost, s az ezeknek fizetett temérdek sarc kimerítette a város anyagi erejét. Később dögvész, tüzek sújtották e város lakóit. Nagy-Várad eleste után német őrség lett telepítve a városba, s ezzel Kolozsvár „végvár” lett. A polgári kiváltságok nemesi szabadságokkal lettek felcserélve. Vagy mint a nagysinki országgyűlés végzése szól:

„Nyomorult sorsunkat nézve, kényszeríttettünk e várost nemesi szabadsággal felékesíteni, hogy így az mindazon véghelynek, mind a megmaradt hazának szolgálatára alkalmasabbá legyen.”

Amint a város végvárrá lett, a közvetlen érintkezés a fejedelmekkel megszűnt, s bár mindent elkövettek, hogy ezen alábbvaló és meggyalázó véghelyi állapot megváltozzék, nem sikerült.

Kolozsvár élére 1690-ben Erdély függetlenségének megszüntetésével császári parancsnokot állítottak, mely idő óta folytonos a panasz a német katonákra, kik mindenféle ürügy alatt zsarolják és fosztogatják a város polgárait.

Ezzel véget is ért Kolozsvárnak virágzó ipara. Az 1735-iki árszabályzat szinte feleslegesnek tartja Erdély hírneves iparára árakat szabni, miután ötvösmunkát most ritka ember dolgoztat. De ezen felül némely céheket, melyek a közvetlen szükségletet képező iparműveket készítették, amilyen a szabóké, gombkötőké, csizmadiáké, az újmódi köntös is igen megrontott. Már itt veszi kezdetét Berzsenyi jóval későbbi kifakadásának csirája: „Elődeink bajnoki köntösét s nyelvét megunván, rút idegent cserélt!”

Idegent, mert amint az iparosok panaszolták, „a csizma Stiefellé, cipőkké, a dolmány kamisollá, a mente kantussá vált, mi nálunk nem volt, s ezekből idegen mesterek élnek, az ő céheik abból nem boldogulhatnak.”

1753-ban a gombkötők követelik, ne engedje a város az örményeknek, görögöknek, bolgároknak ide hitvány zsinórokat, arany, ezüstborításokat hozni, hogy azokat olcsón árulják.

Így kezdődött el egy hosszas és elkeseredett harca a városi iparosoknak az idegen iparosok és kereskedők ellen, de mivel a céhek befolyásaikat a város közdolgainak intézésében mindinkább elveszítették, folytonos panaszaiknak mi eredménye sem volt.

Mindezen bajokhoz hozzájárult, hogy ez idő alatt nagy változásokon ment keresztül a város. A lakosság megszaporodott, az iparosok száma hanyatlott, sok iparos maga lett külföldi cikkek közvetítője, kereskedője.

Némely iparágak, mint a híres aranyműves, réz-, ónműves, posztókészítő, takács, fegyverkovács, kalapos, orgonakészítő, pipareszelő, nyerges, gyertyaöntő ipar – kevés kivétellel – kipusztultnak volt tekinthető.

A papírgyár, cukorgyár, bakancs-, fénymáz-, csontliszt-, parkett-, keményítő-, enyvgyárai megszűntek.

Csupán a közvetlen napi szükséglet fedezésére szükséges iparágak maradtak meg, s ezek is legnagyobb részben külföldi cikkek elárusítására szorítkoztak.

E lényeges átváltozás, ezzel egyidejűleg a magyar ipar rohamos hanyatlása azonban nemcsak e városban, hanem az egész országban általánossá vált, úgyhogy a 18-ik század vége s e század eleje az ipari formák, az ízlés és technika, szóval a magyar ipar holt korszakának jelezhető.

Történelmileg reánk nézve, mint érdekes mozzanatot, említhetem fel, hogy az erdélyi kormányszék 1778-ban, tehát több mint 100 évvel ezelőtt, gróf Bánffy György kormányzó a felség azon határozatát tudatta a városi tanáccsal, hogy a műipar és kézi mesterségek tökélyesbítése végett kézműipari előadások fognak tartatni, s az elméleti előadáson kívül egyik-másik géptani eszközzel gyakorlati előadás is lesz.

III.

A városi tanács csak két év múlva adta ki a rendeletet az ács, asztalos-, lakatos-, molnár- és kőművescéhek mestereinek, hogy büntetés terhe alatt küldjék az inasokat, legényeket és az ifjabb mestereket az itteni egyetemre, hol vasárnaponként reggel 7–8 óra között arra tanult kegyesrendi mathesis tanár fogja előadni a mesterségek törvényeit, a kezelés módját és alakját.

Ez volt tehát városunkban az ipar­oktatás terén az első kezdeményezés, de úgy tűnt fel, mint egy meteor, mely csak pillanatnyi világot szór.

Letűnte egy egész századig feledésben maradt.

Így szünetelt termelés és fejlődés tekintetében a magyar ipar is, mert azon idők szelleme így hozta ezt magával; a sokféle politikai versengések nyomása alatt egészen más irányba terelődött elődeink figyelme és tevékenysége.

A negyvenes években azonban a törekvések hazánk iparának fejlesztésére, vagy helyesebben megteremtésére újra ébredni kezdenek! Kossuth Lajos, Batthyáni és Wesselényi Miklós 1844-ben ipari védegyletet alapítanak, melynek célja volt a hazai ipar támogatása. Sajnos, a forradalom megrontá törekvéseiket.

1859-ben az absolut uralom alatt kelt egy ipartörvény, mely kétféle ipart különböztet meg, t. i. szabadipart és engedélyezett ipart, s kimondja a rokon iparágakat űző iparosokra nézve a „testületszervezet szükségességét”.

Városunk iparosai, kikből nem halt ki a múlt idők és traditiók emléke, az újabb viszonyokba is beletalálván magukat, az 1860-ik évben egyelőre kezdet gyanánt megalapították az iparos olvasóegyletet, s később a jelenleg is fennálló „Iparos egyletet”, mely leginkább az iparosok értelmisége, anyagi és szellemi jólétének emelését tűzte feladatául.

A céhrendszer megszüntetése magával hozta nemsokára az iparoktatás szükségességét is, mely téren mint első apostol tűnt fel Eötvös József, kinek elnöklete alatt 1867-ben megalakulván „az országos magyar iparegyesület”, most már a modern államok mintájára az iparoktatás létrehozását, mint az iparűzésnek és fejlesztésnek hathatós eszközét, tűzte feladatául. Így alakultak az első ipariskolák Budapesten, honnan a jó példa városunkba is kihatván, már 1874-ben létesült egy alsó ipari oktató intézmény, a mai „kolozsvári községi iparostanonc iskola.”

Ezt követőleg 1879-ben alakult az „Erdélyrészi iparfejlesztő egyesület”, és néhány évvel később városunk lelkes hölgyeinek közreműködésével a női ipariskola.

Az 1884-ki törvénycikk felállította a szabad iparűzés elvét, de meghatározott képesítéshez kötötte gyakorlását. E képesítés elméleti és gyakorlati lett volna, úgyde az ipartörvény nem gondoskodott egyszersmind arról is, hogy a jövő nemzedék iparosai a szükséges képesítéseket csakugyan meg is szerezzék; mert a kiképzés a tanonctartó mester önkényére, mondhatni hazafiúi érzületére volt bízva, nem egy eset merült fel, hogy az illető tanonc sem ipart nem tanult, sem az iskolát nem látogatta, s mégis felszabadult, lett belőle rossz segéd, kontár, nyomorgó iparosmester, ki panaszol, megélni nem tud; a gyáripar megöli a kisipart.

Ilyen viszonyok között, míg a céhrendszer eltörlése, a szabad ipar jó vagy rossz kihatása feletti theoriák foglalkoztatták a mérvadó köröket s a közvéleményt, egy sokkal égetőbb szükséglet állott be, melyet jobban mi sem fejezhet ki, mint Trefortnak ismert mondása, mondhatni, vészkiáltása: „Ipart kell teremtenünk, ha gazdaságilag és államilag tönkremenni nem akarunk!” Ez lett egyszerre a jelszó, melynek hatása alatt egyetlen állam sem fejtett ki oly nagy és messzeható intézkedéseket, ily rövid idő alatt, mint a miénk.

Egyszerre, egy és ugyanazon időben indult meg az akció az iparteremtés, -fejlesztés terén, kapcsolatosan az iparoktatás érdekével, s ha most egy pillanatra megszakadt szálát Kolozsvár város ipari történetének ismét felveszem, ezt teszem azért, mert az ipari szakoktatásnak s ezzel kapcsolatos intézményeknek létesítésében a kezdeményezés terén az elsők között áll Kolozsvár város!

Miután a fenn említett iparostanonc-iskola az elemi oktatást pótló intézménynek tekinthető, kívánatos volt, hogy a fontosabb iparágakat tanuló fiatal tanoncok a szakrajzolásban nyerjenek speciálisabb oktatást.

E cél elérésére Kolozsvár város létesítette a központi szakipar-rajziskolát, melyet 1884-ben meg is nyitott.

Bárha ezen iskola a kitűzött céljában évről évre megfelelő sikert is ér el, de mivel szervezeténél fogva csak a rajz mesterségében nyújt oktatást s ez csak egy segédeszköz az iparban, szükség volt egy olyan szakiskolára is, melyben a rajz mellett a kiválóbb mesterségek tudománya is előadatik, melyben az elméleti és közvetlen gyakorlati oktatás közelebbi kapcsolatba hozatnak egymással a mindkettő úgyszólván pae­dagogiai és szakszerű rendszerben taníttatik.

Ily célból jöttek létre 1884-ben Kolozsvár város, a kolozsvári kereskedelmi iparkamara és az állam segélyével a kolozsvári építőfa- és fémipari tanműhelyek, vagyis a mai állami építő-, fa- és fémipari szakiskola.

Megalakulván az ipari szakoktatás céljaira a fent jelzett tanintézetek, most már ismét annak merült fel szüksége, hogy egy oly gyűjteménytár létesüljön, mely a különféle iparban előforduló nyersanyagokat, azok feldolgozási, kikészítési módjait, az újabb találmányú gépeket, mintául szolgáló iparcikkeket foglalja magában, mely gyűjteménytár, míg egyfelől a szakoktatás céljaira is használható, másfelől alkalmat nyújt arra, hogy az iparosok, a fogyasztó közönség is megismerkedhessék mintaszerű újabb kori iparcikkekkel, végre hogy alkalom nyíljon arra, hogy mestereink műhelyeikben koronként készített kiválóbb tárgyaikat kiállíthassák, hogy azokat a rendelő közönségnek bemutathassák!

Egy ilyen technológiai iparmúzeum már a megalapítás stádiumában volt, midőn Kolozsvár város törvényhatósága azon nemes lelkű határozatot hozta, hogy ezen iparmúzeum felszerelésére, illetve állandó elhelyezési céljára 30.000 forintot adományoz s azt is elhatározta, hogy legyen ezen iparmúzeum örök emléke Ő Felsége, a király kolozsvári látogatásának, viselje nevét, legyen az „Kolozsvári I-ső Ferenc József iparmúzeum!”

Az ige testté lett, s az iparmúzeum 1887-ben egy mindig emlékben maradó szép ünnepéllyel meg is nyílt.

Tizenkét éve ma annak, hogy iparunk szakszerű fejlesztéséhez ezen alkotások hozzá járulnak. E 12 év ugyan csekélynek látszhatik időben, de annál messzehatóbbak és jelentékenyebbek azon számos tervezetek – ha mindjárt a kísérletezések jellegét is hordják magukon –, melyek ezen idő alatt keletkeztek és létrejöttek, s ha mi most az eddig szerzett tapasztalatok alapján ma újabb és újabb gondolatok tömkelegébe merülve, nem is látjuk távlati képét ezen intézmények üdvös kihatásainak, ha igaz a nagy Eötvösnek azon mondása: „Minden tettnek mérlege a siker”, annyit ma már biztosan látunk és tudunk, hogy a munka nem volt sikertelen, mit bizonyít az a tény, hogy iskoláink szervezete – ha szintén némely formáiban eltérőleg is – követésre méltó például szolgált az ország számos városai számára!

És most, midőn a millenniumi nagy nemzeti ünnepélyen nemcsak hazánk fennállásának, de egyszersmind kézmű-, gyári iparunknak az utolsó évtized alatti óriási fejlődése tényét is ünnepeltük, mi is részt kérünk ebből, mert úgy érezzük, hogy ezen fejlődéshez az ipari szakoktatás intézményeivel erőnk és tehetségünkhöz képest mi is hozzájárultunk. Hogy ezen feltevésünk igaz, bizonyítja azon örvendetes tény, hogy a nem csekély munkássággal teremtett és fenntartott intézmény nemes ügyét most már maga az állam vette a kezébe, amidőn ehhez hozzáveszem még azon másik örvendetes tényt is, hogy szintén nem csekély fáradozások után Kolozsvár város áldozatkészségével most már egy új, végleges hajlék építése is a legközelebbi jövőben biztosítva van, s nem csak teljes megnyugvással, de büszke érzettel léphetjük át a második ezer év küszöbét!

(A szöveget a mai helyesírás szerint közöljük, megtartottuk viszont a nyelvi, kiejtésbeli sajátosságokat, illetve az idegen szavak írásmódját.)

Jegyzetek

1 Gaal György: Születtek Kolozsvárt. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2016. 190.

2 Pákei Lajos: Az iparmuzeum. Kolozsvár, 2. évf. (1888. december 24.) 298. szám 3.

3 A szövegközti képek Pákei Lajos munkásságából, annak millenniumi, 1896-os évéből merítenek. Ekkor helyezték el a Mátyás-szobor, valamint a Ferenc József Technológiai és Iparmúzeum Malom utcai épületének (28. szám) alapkövét, ekkor kezdték el a Kioszk és a Korcsolyacsarnok sétatéri épületegyüttesének építését, de közben a Redut épületének Városi Vigadóvá történő kiépítésére is javaslatot tett, millenniumi zászlót tervezett, és ebben az évben épült fel Fadrusz János műtermes villája a budapesti Naphegyen.

4 Pákei Lajos: Kolozsvár ipari múltja I. Kolozsvár, 10. évf. (1896. november 7.) 255. szám 2.; II. Kolozsvár, 10. évf. (1896. november 9.) 256. szám 1–2.; III. Kolozsvár, 10. évf. (1896. november 10.) 257. szám 1–2.