„Őrhelyemre állok, odaállok a bástyára, figyelek, várva, hogy mit szól hozzám.”
(Habakuk próféta könyve 2,1)
Nyitrainé Deák Berta egész életét a bástyán állva élte le. Lelkészi munkássága nagyrészt az elmúlt rendszer időszakára esett, amikor nem is volt olyan könnyű kiállni és megmaradni az igazság, a hit, a bátorság bástyáján. Neki sikerült, s védte azt, ami rábízatott: anyanyelvét, népét, hitét, templomait, a zsoltárt, a népdalt.
Teológusként hallottam először az első női lelkészekről. Számomra Nyitrainé példaképpé vált az igazság szolgálatában, népe, nemzete szeretetében. Köszönöm a családtagoknak, hogy emlékeikkel, kéziratokkal, adatokkal segítették ez írás létrejöttét.
„A szabadság – tán felemelt fejem
A szabadság – hogy szóljak nyel-vemen
A szabadság – ő az én lényegem
Népemet megtartó leghűbb lételem
A szabadságot én itt hordom
Itt a szívemen, és nem tépheti ki onnan soha, senki sem.” (Magyari Lajos)
Az indulás
Nyitrainé Deák Berta 1912. szeptember 16-án született Homoródújfaluban, ahol édesapja, Deák Mózes kántortanító volt. Az édesapai gyökerek a szomszédos Homoródkarácsonyfalvára vezethetők vissza. Édesapja korán meghalt, édesanyja, Bedő Berta, ezután sokáig egyedül nevelte három leányát.
„Ahhoz, hogy édesanyámat megértsük, szükséges elindulni mindjárt egészen a kiskorától. Három éves volt, amikor édesapja meghalt, egészen halványak az emlékei, amelyek hozzáfűzik. Az, amitől ez emlékek testet, lelket nyertek, az a róla elmondott ismeretek által történik. Az édesapja kántortanító volt, tehát az egyház szolgálatában élt, és Homoródújfaluban szolgált, amikor édesanyám született. Amit róla beszélt, végigkísérte édesanyámat egész éltén át, éppen a sírig, ott van a sírkövük Homoródkarácsonyfalván egymás mellett, úgy ahogy megálmodta a gyermekkorától. A nagyapámról szóló jellemzésekhez tartozott a teljes becsületesség, ő volt az, aki sohasem hazudott, és az emberekért élt, s ezt oltotta a gyermekeibe is, végül édesanyám ezt a sorsot vállalta” – emlékszik Nyitrai-Németh Csongor nyugalmazott unitárius lelkész, Nyitrainé legkisebb gyermeke, akivel 2011. november 24-én beszélgettem.
Berta elemi iskoláit a kőrispataki zárdában, középiskolai tanulmányait pedig a székelyudvarhelyi Református Tanítóképzőben végezte. Az unitárius vallás lényegével és szépségével Zsigmond József székelyudvarhelyi unitárius lelkész tanításai által ismerkedett meg. Így érlelődött meg benne az elhatározás, hogy unitárius lelkész lesz.1
Deák Berta férje, Nyitrai Mózes unitárius lelkész visszaemlékezésében így írt erről az időszakról: „Deák Berta az udvarhelyi tanítóképzőben nyert oklevelet. Ez a református tanítóképző volt élete fénypontja. Egyik kiírt pályamunkát a másik után nyerte. Írásait, verseit, dolgozatait közölték a különböző lapok, folyóiratok. Nagy általános tudását, magyar irodalombeli jártasságát mindig elismerték. Az iskola közéletében vezető szerepet töltött be: kirándulásokon ő volt a szószóló, különböző meglátogatottak, lelkészek, költők, közéleti személyiségek köszöntésével. Ha írók látogatták az iskolát, mint Makkai püspök, Tamási Áron, Balázs Ferenc, Nyírő József, Reményik Sándor és mások, az ő tiszte volt köszönteni a magas vendégeket az ifjúság részéről. Állandó levelezésben állt Elek nagyapóval is, többek között. Bár még csak »prepa« volt, részt vett egyházi pályázatokon is: Miért árulta el Júdás Jézust? Meg is nyerte ezt a pályázatot is a család nagy örömére.”2
Családja minden tiltakozása ellenére 1933-ban beiratkozott a kolozsvári Unitárius Teológiára. „Pap akart lenni. Unitárius pap.” Édesanyja lebeszélő szavaira ezt a választ adta: „Édesanyám, nem tudok tanító lenni… ha a papi pályán tényleg szenvedni fogok, azért csak magamat fogom okolni. De ha a tanítói pályán leszek boldogtalan, egész életemben édesanyámat fogom okolni miatta.”3
„Pap akarok lenni”
Az elsők között volt, aki nőként elvégezhette a teológiát Szánthó Vilma és Bedő Boriska mellett. „A nőknek Boross György püspök adott lehetőséget a lelkészi pályához, aki sokat látott a nők lehetőségeiben, az emberszolgálat téren. Édesanyámat is elragadta az emberszolgálatnak e csodálatos lehetősége, bár a vele járó csalódásokra, szenvedésekre akkor nem számított. A nehézségek nagyobbak voltak, mint amire gondolt, teljesen támasz nélkül, élelem nélkül kellett tanulnia, mellékmunkákat keresett. Órákat adott, kisegítő tanítóként alkalmazták a kolozsvári felekezeti iskolában, házimunkát végzett egy gazdag családnál, amiért kijárt egy ebéd, de a reggelit és vacsorát néha a kukából gyűjtötte össze, ami a teológusoktól maradt. Édesanyja végül megbánta a súlyos fenyegetést, és támogatni kezdte, egy alkalommal disznóvágás után nagy csomagot küldött, egy egész tyúkot, sülve, szalonnát és egy egész szál kolbászt. A kiéhezett lány túlságosan jóllakott, és az megviselte a máját annyira, hogy élete végéig beszélt róla, diétára kellett szoruljon nagyrészt.
Határozott és erős jelleme édesanyámnak sok kellemtelenséget is okozott, a tolakodásokat nyersen visszaverte, elvei mellett akkor is kitartott, amikor az érvénysülésére veszélyt jelenthetett. Ide tartozik Dr. Kiss Elek püspökkel való ellentéte a héber tanulásának a szükségességéről. A mindenből eminens Deák Berta a hébert nem tartotta hasznosnak megtanulni, és nyíltan kijelentette a hébert tanító Kiss Eleknek, hogy ő a zsidó nyelvnek nem fogja hasznát venni, és meg sem tanulja, mert csak annyit érne, hogy a kifőzdék homlokzatán el tudja olvasni, hogy nefes, azaz jó táplálék. Az önérzetében megsértett tanár azt mondta, hogy én most mégis átengedem, de ezt meg fogja érezni egész életében. Így történt, soha nem szentelték fel, őt és Bedő Boriskát sem.”4 Sőt, a rendszerváltásig nem végzett több nő az Unitárius Fakultáson.
A teológiai évek alatt több helyen teljesített segédlelkészi teendőket: Homoródalmáson, Mészkőn. Itt került közeli kapcsolatba a mészkői ígéretes lelkész-prófétával, Balázs Ferenccel. Ezt az időszakot írásában is megörökítette Feri és Kriszti, ahogy én láttam című visszaemlékezésében.
Teológiai tanulmányainak befejeztével két esztendeig Erzsébetvároson végzett segédlelkészi szolgálatot. „Édesanyámnak az Erzsébetvároson végzett munkásságát az ott élők aranykornak tekintették, telve volt mindig az imaház, nagyon sok vallásos műsort szervezett.”5
Sajnos, az első teológusnőket sohasem szentelték fel, így sohasem lehetett belőlük kinevezett papnő. Nyitrai Mózes erről így ír: „Hanem az év végén egy igen sajnálatos és szégyenletes pont került teológuséletünk rovására. Teológuslányokkal szembeni embertelen eljárásról volt szó. Bedő Boriska és Szánthó Vilma már régen végzett, Deák Berta pedig ebben az évben. Egyházért lángoló, tehetséges, szorgalmas, nagy áldozatokra kész lélek volt mind a három.” A fiú teológusok írásban aláírásaikkal kérték a Zsinatot, hogy a nőteológusokat ne szenteljék fel, mivel az egyház kifejezetten férfiállás, és az egyházra káros hatással lesznek tömeges elidegenedés, kitérések által. A Zsinat nem szentelte fel a nőpapokat.6
1939. május 31-én kötött házasságot Nyitrai Mózes marosújvári segédlelkésszel, akit még teológusként ismert meg. Mint feleség és segítőtárs kamatoztatta felhalmozott tudását, bátorságát, kezdeményezőkészségét.7
Házasságkötésüket követően a kocsordi unitárius egyházközségbe kaptak kinevezést. Nyitrai Mózes erre így emlékszik vissza: „Rám, de elsősorban jegyesemre, Deák Bertára gondoltak, kinek minden tehetsége megvan a vezetésre, karmesteri diplomája is van. (…) Előre sejtettem az ellenállását, hajthatatlan transzilvanista volt, soha nem is gondolt arra, hogy másutt dolgozzék a nagyvilágon.”8
Kocsordon Deák Berta ingyen kántorizált és vállalt jegyzői szerepet férje mellett. Ebben az időszakban készült el a templom karzata, melynek felszentelése alkalmából műsoros mulatságot rendezett, és dalárdát tanított be.9
Innen a Zsil-völgyébe, Lupényba kerültek, ahol férje lelkészi állást, ő pedig az akkori unitárius felekezeti iskolában igazgató-tanítói állást vállalt. „A női lelkészt nem vették komolyan a kocsordiak, és ő volt annyira érzékeny, hogy ezt ne tűrje el. Lupényban üres volt a lelkészi állás, s újabb magasztos célt látott maga előtt, mentsük meg a dél-erdélyi unitáriusokat és magyarokat.”10
Anyai örömök
„Deák Berta a teológiai évek alatt gyakran kifejtette véleményét, hogy nekünk, lelkészeknek lelkiismereti ügyünknek kell lennie a család.
Édesanyjuk így jegyezte be a családi nagybibliánkba őket: »1. Levente Mózes első gyermekünk, született Lupényban, 1940. március 1 én, pénteken este fél 9 órakor. Legyen hála érte Istennek, aki már első évben megáldotta házasságunkat, s kérjük gyermekáldását ez utánra is, hogy teljesíthessük emberi és faji kötelességeinket. 2. Gyöngyvér Berta második gyermekünk született Lupényban, 1941. október 20-án, hétfőn, hajnali 4 órakor. Isten hozta, Isten áldása legyen életén. 3. 4. CSONGOR ÉS TÜNDE, ikreink, kétnapos vajúdás után, Lupényban, 1943. december 1-jén jöttek a világra. Advent idején – karácsonyi öröm. Fájdalom ünnepnapját ezután boldogan ünnepeljük. Isten adja, hogy nevelhessük őket testben és lélekben, Isten és emberek előtt való kedvességben«.”11
Sokasodó gondok
1940. augusztus 30-án megtörtént a bécsi döntés, és a Zsil-völgyéből a székelység megindult a határokon túlra, az unitárius hívek majdnem teljesen kivándoroltak. A gyermeklétszám csökkenése miatt összevonták a református és az unitárius diákokat. A református iskolába jártak mind az unitárius, mind a református gyermekek az unitárius tanító, Deák Berta elé.
Ebből az időszakból maradt ránk egy prédikációja Szó a végekről címmel. Ebben a beszédében együtt örül az észak-erdélyi magyarsággal, és megrója a dél-erdélyi magyarok közül azokat, akik nem örülnek együtt testvéreikkel, és olyanokat mondanak, ami nem méltó hozzuk: „Óriási napraforgótábla jut eszembe, amelyet vonatról láttam valamikor. Késő délutánra hajolt a nap s ezernyi napraforgó arc fordult nyugat felé, amerre a nap eltűnt, mintha onnan várná ismét a felkeltét.
Mostanában kétmillió napraforgó-lélek fordult nyugat felé, onnan várva csodát: napfelkeltét, szabadságot. S a csoda eljött, hozta magával a szabadulást. De nem mindnyájunk számára.
Sokan vagyunk, akik szomorúan hajtjuk le napra forgó fejünket, mert a mi szabadságunk még nem érkezett el. De vannak közöttünk olyanok is, a kik nemcsak lehajtják a fejüket, ha nem az ajkukat is szóra nyitják, s ó jaj, ez a szó nem áldás azért, hogy másfél millió testvér felszabadult, hanem zokszó azok ellen, akik nem voltak elég ügyesek és nem tudtak felszabadítani minket is. Ezeknek szeretnék a szemébe nézni most és mondani nekik egy pár őszinte korholó és aztán vigasztaló szót.”
És valóban, a korholó szavak után erőt sugárzó, bátorító szavakkal fordult hallgatósága felé: „Tudom, hogy sokan elmennek innen, mert erősebb bennük a szabadság vágya, mint az itt maradásé. Akik mennek, azokat vezérelje a jó Isten. Akik itt maradnak, azok sírják ki most magukat, hiszen nehéz és fájdalmas napok azok, amelyeket most átélünk. De azután, napraforgó-testvéreim, emeljük fel lecsüggesztett fejünket, forduljon arrafelé az arcotok, amerre mi nézünk: fénylő napunk, világosságunk: az örökkévaló egy Isten felé. Akik itt maradunk, éljünk a magyar becsülethez és büszkeséghez méltó életet. Minden körülmények között, akármi is következzék reánk, legyen a jelszavunk ez: magyarok maradunk.12”
Merész, bátorító szavai ma is üzenetet hordoznak.
A Zsil-völgyében hat esztendőt töltöttek. Ez a hat esztendő már korántsem volt gondoktól, nehézségektől mentes.
Weress Béla petrozsényi lelkész letartóztatását követően Deák Berta lett a petrozsényi iskola igazgatója, valamint a petrozsényi egyházközség lelkésze is. Férje e zsúfolt időszakra úgy emlékszik: csak úgy volt lehetséges, hogy egymás segítségére siettek: „Két palásttal az Isten igájában!”
A háború éveit Lupényban élték meg, néhányszor bemenekültek a korántsem barátságos menedékhelyre, de, mert Lupényban egyszer sem bombáztak, végül nem is menekültek oda.
1944. augusztus 23-át követően férjét elhurcolták. „A Zsil-völgyében akkor túszok ejtését választotta a hatalom, garanciának az észak-erdélyi románok megvédésére. Lelkészeket, értelmiségi értékes embereket tartóztattak le, és a tg. jiu-i lágerbe deportálták, ezzel a fenyegetéssel, ha egy románt megölnek Észak-Erdélyben, a túszok közül is meghal egy.”13 Kilenc hónapig volt távol, a zsilvásárhelyi nagy lágerben.
Nyitrainé emberi nagysága e nehéz időben is megmutatkozott. Meghatódva olvastam azokat a sorokat, amelyben férje arról írt, hogy egy palástra maradt a nagy munkatér. „Tán a lelkészi munkánál is nagyobb dolog volt az, hogy feleségem kéthetente megtett 60 kilométeres utat, sokszor gyalog… lelkészségen, tanítóságon, hosszú gyalogláson túl elsősorban anya volt, négy kicsi gyermek anyja, amikor az ikrek még évesek sem voltak.”14
Nagy csodálója, tisztelője vagyok Deák Berta életének, egész munkásságnak, mondhatni kései utódja a lelkészi hivatás megélésében, két kisgyermek édesanyja, de az, amit Ő megélt és megtett, az a mai világban majdnem elképzelhetetlen. Hatvan kilométer gyaloglás egyik szolgálati helyről a másikig, miközben férje a lágerben volt, és várt rá négy kisgyermeke. A hívek azonban, akárcsak az én híveim, azonnal a lelkésznő segítségére siettek, vigyáztak a gyermekekre, segítettek a háztartási gondok megoldásában.
Deák Berta letette a nagypapi vizsgát jeles eredménnyel. 1945-ben Lupényből Petrozsénybe költöztek, ahol továbbra is lelkészként szolgált. A petrozsényi unitárius iskola épületében székelt a MADOSZ15, ennek az épületnek gondnokra volt szüksége, e feladat betöltését Nyitrai Mózesre bízták, aki utóbb tudta meg, hogy mindezt takarítói fizetésért kell elvégezni, s ha ez nem lenne elég, utazó titkárságot bíznak rá. „Szép magyar fordítása az agitátornak, de így sem vág össze földi hivatásommal.”16
Deák Berta szókimondóan fogalmazott, ahogy mindig élete folyamán: „El innen, ebből a kommunista dicsőségből.” Férje hajlandó lett volna a Zsil-völgyében maradni, de Nyitrainé határozottan „haza” akart menni a székelyek közé. „Nem szalasztjuk el Kénost. Ott mindenki ismerős és jó!”17
„Dél-Erdély elválasztásának megszűntével édesapám hazakerült, és próbáltak megélni a háború utáni nyomorban. Ez a létminimumot jelentette, de válságossá az tette, hogy az én szervezetem nem bírta a nélkülözést, és csontgyengeség lett belőle, angolkór indult el, nagyon határozottan. Az orvos táplálékot és vitamint rendelt, de ezt csak úgy tudták megoldani, ha az egész család húsadagját én eszem meg. Ez viszont csak részben volt lehető, Levente volt, aki ezt megértette, és amikor engem etettek, a másik két testvért kézen fogta, és kivezette a szobából. A gyógyuláshoz így sem sikerült elérni. Mind gyengébbé váló gyermek vézna testét édesanyám magához szorította, és vallomása szerint megtagadta a sors akaratát, még akkor is, ha azt Isten akaratának nevezték, és kiáltott hangosan, hogy: – „Nem adom, úgysem adom!” Megszületett az az ötlet, hogy menjenek vissza a Székelyföldre, ahol otthon vannak, és ahol az egyszerű hívek egy papi családot nem engednek éhen halni. Kénos volt üres.”18
Így a második világháború végén a súlyos anyagi gondok s a fenyegető éhínség elől négy kisgyermekükkel a Homoród menti Kénosba költöztek. Nyitrainé határtalanul boldog volt, mindig a két Homoród mentére vágyott egyházi szellemi munkásnak.
A kénosi unitárius gyülekezetben 1946-tól 1957-ig férjének hűséges munkatársaként nagy lelkesedéssel és odaadással szolgálta egyházát.19
A kénosi évekről így ír Nyitrai Mózes: „Legnagyobb munkatársam az egyházi munkában a feleségem volt. Pótolta gyenge zenei hallásomat, és jobb kezem volt minden dolgomban rátermettségével és lelkesedésével. A vallástanítás zenei része egészen az övé volt, szintúgy a vallásos ünnepélyek műsorainak betanítása és rendezése. Nagy terhet vett le rólam. Bár mindenütt ott voltam, szerveztem, hittant tanítottam, adminisztratív munkát végeztem, mégis nélküle szinte csak félembernek éreztem magamat.” „Édesanyám, aki fizikai munkát nehezen végzett, vállalta a valláserkölcsi élet vezetését minden téren, és felváltva prédikáltak, vagy énekeltek az orgonán, mind a kettőjük jól ismerte a zenét. Én magam nem emlékszem olyan vasárnapra, amikor ne lettem volna templomban. De az, ami mindenekfelett álló cselekedetként áll emlékeztemben, hogy hétköznapi istentiszteletek is rendszeresen tartattak, édesanyám vállalta a korai felkelést, ez áldozatnak tekinthető, hiszen éjszakákig olvasott, készült, és reggel szívesen aludt volna még. Hogy lehet egy gyülekezetet a templomba várni, amikor ők a hajnalhasadtával már veszik a szerszámokat, és indulnak a mező felé. Megoldás: hajnalhasadtára tették a reggeli istentiszteletet. Hogy ne szégyelljék a munkás öltözetüket, édesapám az állatot gondozó ruhában ment a szószékre, és végezte a reggeli áhítatot. A hívek nem tudtak ennek ellenállni, a mező felé menet a templomhoz mentek, szerszámaikat a templomfalának támasztották, és 35-40 templomba járó hívővel számolhattunk.”20
Hozzáfogtak a kénosi templom külső és belső javításához. Egy korábbi templomjavítás alkalmával az összes székely festett motívumot befestették, ezt később a gyülekezeti tagok megbánták, így a lelkészházaspár elkezdte óvatosan lekaparni az olajfestéket a mintákról, újrarajzolni és újrafesteni. Ez az orgonán és a templomajtókon volt. „Nagy népies gyűjteményünkből kiválogattuk azokat, melyek a kénosi népművészethez leginkább közel állottak, s én azokat kirajzoltam, Deák Berta pedig kifestette.”21
Ezt követően az egyházi gyűléstermet kultúrházzá alakították.
A kénosi évek alatt kis gazdaságot tartott a lelkészi család: tehén, ló, malacok, kutya, macska. Férje erről az időszakról egy humoros jelenetet is megelevenít. „A gazdasszony úgy szerette az állatokat, mint az irodalmat. Az egyik malacot úgy magához édesgette, hogy az mindenüvé kísérte a faluban, s ha azon kívülre utazott, be kellett előbb zárni a kezes malacot, hogy ne bolyongjon utána, ki tudja hová. – A papné kedvenc kutyája – amint mondták a faluban. Különösen temetésekkor kellett vigyázni rá, nehogy a gyászmenethez csatlakozzon.”22
A kénosi évek már a megfigyelések, a zaklatások, a megfélemlítések évei voltak. Már akit meg lehetett félemlíteni. Deák Bertát nem lehetett. Választáskor mindenkinek kötelező volt lemenni Szentmártonra szavazásra. Deák Berta nem ment le. Felkeresték mozgóurnával.
– Én ezúttal nem szavazok – jelentette ki a papné – Én szavazati jogot ismerek, de szavazati kényszert nem.
– Ez a maga dolga. De sok társa fel van jegyezve, amit maguk egyszer megkeserülnek.
A tiszteletes elvtársnő megszólításra szigorúan kikérte: Engem pedig semmi jogon nem szólíthat elvtársnőnek. Főként, mert nem vagyunk elvtársak, mert elveink különböznek. Én a tiszteletes asszony címet megérdemlem iskolai végzettségemnél fogva is, más cím nem kell. Nagy haraggal elvitték a szavazóládát, dolguk végezetlen.
A papné folytatta egyháztársadalmi munkáját. Egy jól sikerült műkedvelői előadásból szerzett jövedelemből egy kis elsősegélynyújtási patikát rendezett be, melynek legfontosabb orvossága a penicillin volt. Addig nem lehetett kapni. Sikerült valahonnan nagyobb mennyiségben szert tenni rá. Nagyon sok hasznát vette a falu, és más falusiakon is tudtunk segíteni, életet menteni. Legálisan tehette, mert elsősegélynyújtási diplomát is szerezett.23
Kitüntetéses hivatalt kapott a vármegyétől: az ARLUS24 nőbizottság megyei elnökévé hívták meg. Tiszteletbeli közmunka. Egy pár hónapig ment ahová küldték, saját költségén. Ebben a tisztségében nemcsak a női nemet szolgálta, munkássága kiterjedt a megye egészségügyének és élelmiszerellátásának a javítására, az éhező gyermekek felkarolására, üdültetésére a háború és az 1946-os nagy aszály után. 25
De nem bírta a strapát sem, a gyermekek magára hagyását sem, a plusz kiadást sem. A munka neki való lett volna, mert előadásokat tartott, amelyek igen nagy sikernek örvendtek. Csak baj volt, hogy a brosúrát elő sem vette, hanem időszerű és lélekszerű témákat adott elő. Megjegyzéseket kapott. Lemondott. El is fogadták rosszalló hangnemben.26
Firtos Áron kántortanító távozását követően a gyülekezet kántorának hívja meg.
„Közügyek vezetése csak egy ideig szorítkozott a lelkészek segítségére, a pártiskolában létrejött a kommunista vezetőréteg, és ők irányították a falut, édesanyám, mint azelőtt, vállalta a nőszövetség vezetését rajoni szinten is, elsősegélynyújtó diplomát szerzett, és fogadta a betegeket. Egy alkalommal kénytelen volt szülést is levezetni, amiért viszont hivatalos megrovást kapott. Lelkészi tevékenységük nyomán nem csak a hívek, hanem az ellenségek is felfigyeltek rájuk, és próbálták akadályozni a munkájuknak ezt az ütemét, ami már kellemetlenné kezdett válni számukra. A vallásos estélyeken előadtunk olyan történetet, mint Kőmíves Kelemenné, ahol a gyermekek szerepeltek, a kórus mélyen vallásos érzelmű dalokat tanult meg, közöttük voltak olyan számok, amit nemzeti érzületűeknek nevezett a hatóság, Énekelték a Hazádnak rendületlenült, szavalták a Talpra magyart, énekelték a Székely himnuszt és a Magyar himnuszt is egy alkalommal. Ennek aztán következménye azt lett, hogy élénk figyelem alá vették, és a későbbi vádakhoz hozzácsatolták ezeket is.”27
Székely magyarként is sokat tett népi és nemzeti hagyományaink ápolásáért. Tevékenyen részt vállalt ekkor és ezután még sokszor a templomok javításában és az ünnepélyek szervezésben.28
Egy év Homoródkarácsonyfalván
Nyitrai Mózest 1957 tavaszán áthelyezték Homoródkarácsonyfalvára, ahol Deák Berta is folytatta a tevékenységét, és teljes odaadással gyakorolta hitét papnéként a legmagasabb fokon. Szolgálatában egyesült a papnői és a papnéi hivatás. Nemcsak helyettesíteni tudta a lelkészt, hanem vele állandó munkamegosztásban végezte szolgálatát. Főleg a nők, a gyermekek és az öregek gondozását vállalta. Tanítói végzettségével vezető szerepet vállalt a hitoktatásban. Orvos hiányában elsősegéllyel is ő foglalkozott. Az énekvezéri teendők is rá maradtak egészen a visszavonulásukig. Népnevelő, felvilágosító munkájával megelőzte sok fejlettebb régióbeli munkatársát.
A kommunista diktatúra azonban megtorolta igyekezetét. Többször figyelmeztették, hogy szorítkozzon az egyházi tevékenységre, s azt is inkább hagyja a férjére, mert ő a lelkész.29
„Bátor kiállása a fel-felbukkanó bajokkal szemben ezután is megmutatkozott. A meg nem alkuvás és igazságra törekvés majdnem a teljes önfeláldozásig…! Az sem volt meggondolás tárgya, hogy így hány ellenséget szerzünk magunknak: »Semmivel sem gondolok, életem sem drága nékem, csakhogy futásomat elvégezzem« – volt magatartásának lényege, a Cselekedetek könyvéből. (20, 24) Védett, támadott, vissza nem hőkölt.
Háttér egy későbbi tragédiához.
Tragédiánk a diktatúra bűne, nem egy szenvedő asszonyé.”
A Nyitrai család közeli kapcsolatba került az EMISZ-es fiatalokkal, közülük is Orbán Lászlóval, a szervezet elnökével. „Az 1956-os magyar forradalom leverését követő periódus legkiterjedtebb romániai ifjúsági szerveződése az Erdélyi Magyar Ifjúsági Szövetség – az EMISZ – volt. A legfontosabb vádpont az volt ellenük, hogy a fennálló társadalmi rend ellen szervezkedtek, szervezett keretek között művelődési tevékenységet folytattak, 1957. március 15-én másfél órás műsort szerveztek Fehéregyházán a turulmadaras emlékműnél, tiltakoztak a vegyes házasságok, illetve a művi abortusz ellen. A retorzió során a diákokkal érdemben foglalkozó tanárok mellett súlyos börtönbüntetésre ítéltek unitárius lelkészeket, teológusokat, illetve szakközépiskolás diákokat.”
Orbán László szakmunkás volt, akit társai művelt, szónoki tehetséggel megáldott fiatalembernek tartottak. Eszméinek sikerült megnyernie a Homoród mente, Erdővidék unitárius lelkészeit, különösen a homoródkarácsonyfalvi Nyitrai lelkészcsaládot. Néha még szószéki szolgálatra is felkérték. Az EMISZ legnagyobb fegyverténye: 1957. március 15-én, Fehéregyházán, a turulmadaras emlékműnél nagyszabású ünnepséget tartottak. Erre az ünnepségre Nyitrainé Deák Berta homoródkarácsonyfalvi unitárius lelkész két szalagot készített: „A haza mindenek előtt!”, „A szabadság kiragad a halálból!” felirattal.
A négy elsőrendű vádlottat, Orbán Lászlót, Sándor Balázs unitárius teológust, Opra Benedek tanárt, Nyitrai Berta unitárius lelkészt 25-25 évi börtönbüntetésre ítélték. Vinczi Jánost ugyancsak 25 évi börtönbüntetésre ítélték.”30
Egy alkalommal riportalanyom látogatást tett Brassóba, Orbán Lászlóhoz. „Reggel az autóbuszállomáshoz vezetett, vitte a bőröndömet, amit a felszálláskor ideadott, s felhívta a figyelmemet, hogy van benne egy könyv, melyet adjak oda édesanyámnak, hogy tegye el jól. A későbbi vallatásom eredményével ellentétben én beleolvastam ebbe a könyvbe, benne nem láttam veszélyes dolgokat, egy helyen szerepelt édesanyámnak is az írása. Következtethettem később arra, hogy édesanyám vállalta a szellemi irányító szerepét ebben a szervezetben, de főképpen azért, hogy az éretlen korban lévő fiatalok nehogy elkövessenek valami súlyos tévedést, és ezt ajánlotta nekik: hogy kérésben írott vagy szóban tett folyamodványokban próbálják a magyarság érdekeit védeni, iskolák, anyanyelvhasználat, és óvta őket attól, hogy tettlegességgel próbálják érvényre juttatni akaratukat. Azok a szavak, amik ebben a könyvben voltak, viszont nem, mint pozitívum szolgáltak a későbbi elítélésük alkalmával, hanem mint egy veszélyesebb irányító szerepelt, és édesanyámnak ez 25 évi ítéletet jelentett. A történet, melynek soha vége nem lett, azon napon kezdődött, amikor Brassóból hazatértem, akkor hazajött a bátyám is a nyári szolgálatból, s csodálatos volt az újratalálkozás vele s az egész családdal. Mondhatom, a legboldogabb napja volt az életünknek mind máig.”31 Ám ezen az esten két civil ruhás férfi jelent meg, arra voltak kíváncsiak, mi volt a bőröndben, fegyvert kerestek. Nyitrainé Deák Berta átadta a keresett füzetet. Életében egyszer engedelmeskedett. Végül a család három férfi tagját magukkal vitték Brassóba. Ott szétválasztották őket, Csongor, aki két hónap vallatás, börtönélet után szabadult, csak hat év után látta viszont szeretetteit. A marosvásárhelyi törvényszéken 1959. március 19-én hirdettek ítéletet. „A törvényszéki per a szüleim számára már előkészített vádak alapján gyakorlatilag védelem nélkül ítélt, 25 évet édesanyám számára, 10 évet édesapámnak és 6 évet Levente bátyámnak.”32
Nyitrai Mózes így írt: „Tervbe került a koszorú szalag, amit a Petőfi ünnepélyen a koszorúra kötnek. Valamikor képzős korában minden esztendőben rendeztek koszorúzási ünnepet. Igaz, már rég nem engedélyezett a hivatal ilyen ünnepélyt, de hátha megengedi ebben az évben. Meg kell próbálni. Azért éreztük, hogy hátborzongató veszélyt rejt magában most 1957/1958-ban! A magyar 56-os forradalom után. Hihetetlen ítéleteket hoznak az »ellenforradalom vádlottjaira«.”
A Petőfi emlékműnél összesereglettek az EMISZ-es ifjak, a koszorúzás megtörtént. „Sem én, sem feleségem nem vettünk részt az ünnepségen. Hanem: 1958. augusztus 8-án életünk egy új, a legnagyobb vízválasztóhoz érkezett. Életünk egy nehéz, de szép korszaka lezárult, ami ezután következik, hat év palást nélkül.”33
Férjének és Levente fiának 1958. augusztusában történt letartóztatása után Nyitrainé végezte a templomi szolgálatot december végéig. Zsúfolásig megtöltötték a bátor hívek a templomot minden alkalommal.
„A telet együtt töltöttük édesanyámmal és Gyöngyi nővéremmel, mert Tündét örökbe fogadta az édesapám lánytestvére, Szilágysomlyóra vitte magához. Édesanyám nem bírta a lelki strapát, érezve, hogy a nagyméretű jóindulata népéért soknak a szabadságába kerülhetett. Csontra fogyott le, és az idegösszeroppanás határán élt. Januárban aztán eljöttek utána is. Sokat nem kérdezősködtek, nagy volt a teher úgy is, amikor vitték el, próbáltunk zokogva keblére borulni, ezt nem engedték, de ő is kezével eltávolított, s azt mondta: »Legyetek erősek!« A papi lakban csak pár hónapot élhettünk, az egyházközség vezetősége bejelentette, hogy távozni kell.”34
A börtön évei
„Odavágyik mind fájón, könnyesen,
Családja mellé, békés otthonába.”35
1959. januárjában Nyitrainét is elhurcolták, 25 év börtönbüntetést kapott, a maximálisat. Végül mindhárman hat évi súlyos börtönbüntetés után 1964-ben elnöki kegyelem nyomán szabadultak.
Börtönéveiről férje számolt be, hisz volt időszak, hogy megnyílt, s mesélt szenvedései tengeréről, de olyan időszak is volt, hogy hét év eltelt, és senkinek nem beszélt börtönéveiről. Csíkszeredában „nehézbörtöni recept szerint kezelték, 25 évi ítélete miatt. Teljesen sötét cellában ülni egyedül: jellemtöréshez szolgáló módszer. Hihetetlen, de gyakran hangoztatta előttem:
– Ott éreztem magam a legjobban. Gondolkozhattam »szabadon«, zavartalanul… el-elmondott egy-egy verset, melyeket itt gondolt ki. Az őrök emberségesen bántak vele.”
Egyszer aztán vége szakadt a csíkszeredai „üdülésnek”. Aradra szállították kényszermunkára. Amikor nem adtak lehetőséget az olvasásra, nagy hasznára volt a sok kultúrszomjas léleknek az elbeszéléseivel. Pontosan emlékezett az olvasott regényekre, s azokat élvezetesen el tudta mondani röviden vagy hosszan, ahogy kívánta a csoport.
Kényszermunkájuk a kosárfonás volt Aradon is, Nagyváradon is. Télen a lavórban is befagyott kissé a víz teteje. A vesszőt ugyanis vízben kellett puhítani, s úgy nedvesen lehetett csak dolgozni vele. A szenvedésnek ez is egyik formája volt.
Nyitrainé úgy emlékszik vissza, hogy sokszor egymástól többet szenvedtek, mint a börtönőröktől. Volt néhány gyenge idegzetű nő, akik időközönként idegileg kikészülve ordítoztak, kukorékoltak, volt, aki császárnőnek képzelte magát, és volt, aki üldözési mániában szenvedett.36
„Édesanyám nem volt fizikai munkára alkalmas, de volt sok akarat benne, és próbálta elvégezni azt, amit ráosztottak, többek között kosárkötés, de nagyon ritkán tudta teljesíteni azt a normát, amit kértek ahhoz, hogy levelet írhasson haza csomagért. Ha pedig mégis jött levél ritkán, azt az egyik rabtársa jóvoltából kapta, aki helyette is dolgozott, olyan mértékben hogy ezt a jogot elnyerhesse. Lelki erejéről viszont sokan tudnak. Nem ijedt meg a műhelybe besurranó egértől, melyik a derekéig futott fel, s elkapta kezével, és addig tartotta, amíg macskát hoztak. Nem ijedt meg egy őrületbe jutott rabtársának dühöngésétől, hanem megtalálta a nyelvet ahhoz, hogy megnyugtassa, úgymint ahogy ezt szabad korában tette. »A betegeknek van szükségük orvosra« – tudta fegyelmezni magát az őrökkel szemben, és így nem érkezett soha rá panasz.”37
A családtagok jóvoltából néhány kézzel írott, a fogságban született vers hozzám is eljutott, mindegyikből megszólal a vágyakozás a férj, a család, az otthon után, akárcsak az alábbi versben:
Fészeképítő varjak
Szerelmesek a varjak
Tatarozzák a fészket
És engem ez a látvány
Emlékezésre késztet.
Egy régi márciusban
Népesedett a fészkünk
S az első kis fiókánk
Nagy kék szemébe néztünk.
Aztán az égre vissza.
Honnan az áldás szállott,
Mert köröttünk az élet
Gyorsan teherré válott.
Sok háborús veszélyben
Ingott a fán a fészkünk
De amíg együtt voltunk
Mindennel szembenéztünk.
Mert minden teher könnyű,
Ha van, aki megossza,
Ameddig ép az otthon
Ameddig nincs kifosztva.
Ha benneteket látlak
Magasba nyúló fákon
Immár vadabbul fáj
Én leomlott szép világom.
Felejttessétek el, hogy
Itt milyen más világ van
Fészeképítő varjak,
A börtön udvarában.
Arad, 1960. március
A börtönből való szabadulást követő találkozás megható sorait többször is átolvastam, a borzalmas hat esztendő annyira eltorzította őket, hogy alig ismertek egymásra: „Feleségem gyanakodva tekintett rám. Én is mást láttam benne, mint egykor. Hol van az üde, szép arc? Hol van az egykori mosoly? Hol van a gyöngyfogsor, mely nevetéskor úgy ragyogott? Egyetlen fog tornyosodik elém, mint egy vádló felkiáltójel: Mit tettél velem, te Mondo Cane (kutyavilág)?
No de hagyjuk, ne legyünk hálátlanok. Huszonöt év után még ilyent sem láttam volna viszont, mit számít most a külső? És ezzel a lélekkel még újra lehet kezdeni.
Feleségem hasonló érzésekkel mustrálgatott… Ez nem lehet Ő! Vallomása szerint így gondolkodott. Gyanakvó tekintetét látva, elővettem régi humoromat:
– Jelentem alássan én vagyok a Haskancellár!
– Na, erről rád ismerek! – válaszolta felszabadultan.
Örömkönnyek, zokogások után éjfélbe nyúló boldog egymásnak-örvendezés, sok őszinte vallomás, visszaemlékezés, aminek nincs vége-hossza.”38
A vadadi évek
Amikor az egyháznak már szabad volt alkalmaznia politikai elítélteket, Nyitrai Mózes a vadadi egyházközségbe kapott kinevezést. 1964. október 1-étől 1980. január 1-ig Vadad volt az otthonuk.
Deák Berta megtört fizikummal bár, de annál nagyobb lelkierővel és lendülettel végezte férje oldalán egyházépítő munkáját énekvezérként, a szeretetotthon irányítójaként s a második világháborúban lepusztult és azóta sokszor megálmodott új templom egyik lelkes építőjeként.39 Vallásos neveléssel foglakozhatott, az óvodásoktól a templomi szolgálatig. Kisóvodásoktól a konfirmandusokig mindenki várta a szombatot, hogy jöhessenek a szeretet otthonába. Játszva tanított.40 Egyházvezetésben is részt vehetett. Tollforgató tevékenységét egyházi vonalon értékesíthette. Ki lehetett volna például arravalóbb az egyházi jegyzői tisztség betöltésére, mint ő? Ezen a címen is közölhette meglátásait, beleszólhatott a dolgok menetébe, irányíthatta a tervek kialakulását és véghezvitelét.41
Íme, néhány verse:
Kilométerkövek a Maros mentén
(Bogáti Fazekas Miklós emlékének)
Bolyongtam egyszer a Maros hosszában,
Az országúton Déva-vára mellett,
Mert megérinté lelkemet a múltból
Egy régi emlék – és kutatnom kellett.
Kilométerkövek az úton végig,
Megvillantak az izzó napsugárban;
A júliusi fojtó csend megülte,
Még a cellát is, odafönt a várban.
Pedig úgy kellett volna a kérdésemre
A felelet, hogy melyik alá tették,
Vagy merre lett el a mérföldkő innen,
Amely jelezte, hogy hová temették.
Ó, jó Bogáti Fazekas Miklósunk,
Te írtad egyszer, hogy kiszálltál Nála
S menekülés közben meglátogattad
A sírban fekvőt, mint hű tanítványa.
Te írtad, hogy egy mérföldkő jelezte
Csupán a helyét beroskadt sírjának,
Hogy ne ismerje föl senki a helyet,
Hol hívei egy könnyet elsírnának.
Te írtad, hogy itt van a Maros-parton,
A Déva-vári római-út mellett;
Ó, jó Bogáti Fazekas Miklósunk,
Mért is írtad oly híven a helyet,
A szenvedés-gyötörte drága Holtat
Börtönőrei, hogy hová temették…
Mért is írtad le, hű védelmezője –
A korcs unokák, hogyha elfeledték?
Mégis köszönjük, hogy ennyit megírtál,
Tiszta szívünkből, te drága Zsoltáros,
Mert íme, hogyha mérföldkövet látunk,
Szemünk előtt csak dicső lelke szálldos.
S emlékjelként, mi késő követői,
A Maros partján hogyha erre járunk,
Bár nem tudjuk, hogy melyik alatt nyugszik,
Minden kilométerkövet megáldunk.42
Induló
Légy kisgyermek jószívű, jószívű,
vallásodhoz mindig hű, mindig hű,
tiszta szíved minden dobbanását
Istenednek őrizd meg.
Légy kisgyermek jószívű, jószívű,
Istenedhez mindig hű, mindig hű.
Az életben bátor, tettre kész,
ha majd a bűn felett győzni kell...
Induló
Boldog élet, bátor ének,
mind a lelki táborba hív,
Istenünkért s Jézusunkért
dobbanjon meg minden szív.
A jó gyermek hívó szóra,
tettre készen bátran kél,
jó munkával, tett imával,
a jövőtől sohasem fél.
A mi kincsünk lángoló szív,
hit, remény, áldás, szeretet,
szívünk, lelkünk egyet óhajt,
nemesebb, szebb életet.
Hívő szívvel, dolgos kézzel
ki velünk tart mind rokon,
nem térünk mi pihenőre
csak e fényes csúcsokon.42
Nagymamaként úgy várta, kérte, követelte, hogy hozzák, küldjék Vadadba az unokákat, mert annyi el nem mondott szép meséje van, hogy oda sok unokának kell jönnie, hogy legyen, ki meghallgassa azokat. Jöttek is, és boldog volt a papi lakás.
Nyugdíjba vonulásuk után Dicsőszentmártonban telepedtek le.
Ezekben az években diktálta le férjének a Feri és Kriszti, ahogy én láttam című, Balázs Ferencről, nejéről és Mészkőről szóló emlékeit.
Nyitrainé Deák Berta 1986. augusztus 27-én tért örök nyugalomra. A homoródkarácsonyfalvi családi sírkertben nyugszik.
„Semmivel sem gondolok, életem sem drága nékem, csakhogy futásomat elvégezzem.” (ApCsel 20,24)
Jegyzetek
1 Román Jánosné Nyitrai Mónika: Felkészültség és hivatástudat, Nők Világa, Kolozsvár, Gloria Nyomda, 9. o.
2 Nyitrai Mózes: Palástban, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 285.o.
3 Nyitrai Mózes i. m. 288. o.
4 Nyitrai-Németh Csongor emlékezése
5 Nyitrai-Németh Csongor emlékezése
6 Nyitrai Mózes i. m. 283. o.
7 Román Jánosné, i. m. 9. o.
8 Nyitrai Mózes i. m. 293. o.
9 Nyitrai Levente: Unitárius Élet, 1995. június, XLIX. évfolyam, 6. szám, 5. o.
10 Nyitrai-Németh Csongor emlékezése
11 Nyitrai Mózes i. m. 308. o.
12 Unitárius Szószék, 1942. július-szeptember, 82-85 o.
13 Nyitrai-Németh Csongor emlékezése
14 Nyitrai Mózes i. m. 318
15 Magyar Dolgozók Szövetsége
16 Nyitrai Mózes i. m. 324
17 Nyitrai Mózes i. m. 326
18 Nyitrai-Németh Csongor emlékezése
19 Román Jánosné
20 Nyitrai-Németh Csongor emlékezése
21 Nyitrai Mózes i. m. 340.o.
22 Nyitrai Mózes i. m. 344.o.
23 Nyitrai Mózes i. m. 356. o.
24 Asociația Română pentru strângerea Legăturilor cu Uniunea Sovietică [Szovjet–Román Baráti Társaság]
24 Román Jánosné i. m. 10. o.
25 Nyitrai Mózes i. m. 357. o.
26 Nyitrai-Németh Csongor emlékezése
27 Román Jánosné i. m.
28 Román Jánosné i. m.
29 Tófalvi Zoltán, Unitárius Élet, 2006. szeptember
30 Nyitrai-Németh Csongor emlékezése
31 Nyitrai-Németh Csongor emlékezése
32 Nyitrai Mózes i. m. 370-380. o.
33 Nyitrai-Németh Csongor emlékezése
34 Nyitrainé Deák Berta: Háztartásbeli, kézirat, 1959.
35 Nyitrai Mózes i. m. 462-464. o
36 Nyitrai-Németh Csongor emlékezése
37 Nyitrai Mózes i. m. 443-444. o.
38 Román Jánosné i. m.
39 Nyitrai Mózes i. m. 465. o.
40 Nyitrai Mózes i. m. 456. o.
