A nagyenyedi tanítóképző magyar szakos tanára, Weress Margit visszaemlékezései és a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban található levelezése alapján szeretnénk bemutatni egy olyan mély baráti kapcsolatot, amely az érintettek egész életére kiterjedt.
Reményik Sándor számos ismert közéleti személyiségnek ajánlott verset, így Lám Bélának, Molter Károlynak, Áprily Lajosnénak, de kevesen hallottak Weress Margitról, akinek többek közt Azt mondják című versét dedikálta. A nagyenyedi tanárnőt baráti szálak kötötték egy másik híres költőhöz, Jékely (Áprily) Lajoshoz is, aki a Bethlen-kollégiumban közel egy évtizedig tanártársa volt. A tanár-költő is élete végéig ápolta azt a kapcsolatot, amely emlékezetessé tette a pedagógus pályafutásának kezdeti éveit. A fennmaradt levelezést és emlékiratot Berényi Károly hódmezővásárhelyi orvos bocsátotta rendelkezésünkre, aki évek óta kutatja Weress Margit életművét és a vele kapcsolatos dokumentumokat.
Weres Margit rövid életrajza
Weress Margit 1894-ben Tordán született nemesi család sarjaként. Gyermekkorát szeretett és mélyen tisztelt szülei, valamint két testvére társaságában, meleg családi fészekben töltötte. Tanulmányait a tordai katolikus iskolában kezdte, az állami polgári leányiskolában, majd mint magántanuló a kolozsvári unitárius algimnáziumban végezte kitűnő tanulóként. 1918-ban a kolozsvári egyetemen magyar–német szakos tanári oklevelet szerzett.
Weress Margit már pedagógusi pályája kezdetén a magyar nyelv és irodalom tanításával ültette diákjai szívébe a nemzeti öntudatot és a magyarság szellemi kincseit. Hozzáállására jellemző, hogy három évtizedes, sokrétű és eredményes tanári pályája során egyszer sem hiányzott munkahelyéről.
1919 és 1927 között Weress Margit a Nagyenyedi Református Tanítóképző Intézetben oktatta, nevelte a jövő tanítónőit. Ezt megelőzően a kolozsvári Marianum Katolikus Leánynevelő Intézet pedagógusa volt. 1927 után a székelyudvarhelyi Református Kollégiumba telepített tanítónőképzőben folytatja tanári pályáját 1950-ig, nyugdíjazásáig. Két évig az udvarhelyi Református Kollégium igazgatójaként is tevékenykedett. 1954-ben Budapestre költözött, ott hunyt el 1975-ben.
Az európai műveltségű tanárnő számára meghatározó volt a nemzeti elkötelezettség erősítése és a magyar szó ápolása. Elszakíthatatlan szálak fűzték tantárgyához, diákjaihoz és a kortárs erdélyi magyar irodalomhoz. Az erdélyi magyarság korabeli helyzete, kisebbségi léte ellenére, Weress Margit munkásságára a bátor helytállás jellemző. Vallomása szerint „az 1918 utáni erdélyi magyar a nyelvéhez menekült, a bőrén érezte, hogy nyelvében él a nemzet”. Ebben a konok helytállásban támogatta, hitében erősítette őt kora két híres költője, Reményik Sándor és Áprily Lajos.
A tanárnő irodalom iránti szeretete nemcsak mindennapi oktató-nevelő munkájában, hanem a versírásban és az irodalmi esteken előadóként való részvételében is megnyilvánult. Ezzel is magyarázható, hogy élete végéig tartó barátság fűzte Reményik Sándorhoz és Áprily Lajoshoz. Ezt a bensőséges kapcsolatot bizonyítják a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött levelei, amelyeket költő barátainak írt.
Az álló sorban jobbról a második Weress Margit
Baráti kapcsolata a Jékely családdal
Weress Margit az Áprily-házaspár biztatására, Budapestre költözése után kezdte el írni Magyar szó Erdélyben címmel az emlékeit megörökítő családregényt. Emlékirataiban élete nagyenyedi, kolozsvári és székelyudvarhelyi szakaszának hiteles, emberközeli leírását tárja elénk. Az Áprily által megfogalmazott gyönyörű gondolattal azonosulva üzen a jövő magyar pedagógusainak: ápolják nemzeti kincsünket, a magyar nyelvet, és erősítsék az új nemzedékek nemzeti öntudatát.
„Mi itt keresztre rendeltetve állunk,
Minket a hűség Krisztus-szege tart.
Égő reménység: árva hunjaidból
Jövőt nevelni, embert és
Magyart.”
(Opitz Mártonhoz)
Weress Margit leveleiből és emlékirataiból megismerhetjük Áprily Lajost, a tanárkollégát, a természetjárót, a költőt, a közeli és nagyon jó barátot. A két pedagógus között az idők során életre szóló baráti kapcsolat alakult ki, Weress Margit ugyanis gyakran ellátogatott Bethlen utcai szomszédjaihoz, a Jékely családhoz, gyakran ment kirándulni természetjáró kollégája társaságában, lelkesen olvasta és szavalta irodalmi esteken verseit. Kapcsolatuk később sem szakadt meg, gyakori levélváltásuk által nyomon követték egymás életét.
Az 1921-i húsvéti szünidőben, amikor a kolozsvári Marianumban tanított, Weress Margit rövid időre Nagyenyedre látogatott. Ekkor hallotta magától a költőtől, hogy miért is választotta írói álnevéül az Áprily nevet. Megtudta, hogy a fiatal Jékely Lajos már egyetemi hallgatóként is írogatott verseket. Nagyenyedi tanár korában tagja volt a Szilády Zoltán tanárkolléga 1916-ban alapított olvasókörnek is. Kovács Ilus olvasóköri tag ajánlatára, annak testvérbátyja, Szentimrei (Kovács) Jenő kolozsvári újságíró felkérte Jékelyt, hogy írjon cikket Új Erdély című lapjába. Jékely a cikk helyett két verset, a Szüret és a Vízimalom címűeket küldte el a szerkesztőségbe, arra kérve a szerkesztőt, hogy Áprily Zoltán álnéven közölje azokat. Szentimrei eleget szándékozott tenni az enyedi tanár kérésének, de véletlenül Lajosra cserélte fel a Zoltán keresztnevet, így Áprily Lajos néven jelent meg a két költemény. „Az Áprily név valóságos családnév – emlékezik a költő –, az esztergomi székesegyház olasz származású, nálunk megtelepedett építőmesterének ivadékai viselték. E család egyik sarja iskolatársam volt… s egy ugróverseny alkalmával országos ifjúsági bajnok lett. Úgy néztem rá, mint hajdan a görögök az olimpiai győztesekre. Amikor belecsöppentem az irodalomba, tisztán megtévesztésből, hogy a legobjektívebb kritikát hívjam ki magam ellen, álnevet kerestem: akkor felötlött ez az emlék, később pedig, hogy, hogy nem, rajtam maradt ez az Áprily név.”
Áprily Lajost bensőséges kapcsolat fűzte a természethez, szeretett túrázni, gyakran szervezett kirándulásokat kollégáinak, bemutatva nekik a természet szépségeit és a belőle sugárzó harmóniát. Egy ilyen gyönyörű intregáldi kirándulás részvevője volt Weress Margit is. Ebből az alkalomból Áprily a következő, természet ihlette verssel üdvözölte barátját, Reményik Sándort, melyet levelezőlapon küldött el Kolozsvárra: (A levelezőlapot egyik kirándulótársa, Weress Margit címezte meg.)
„Ismét a havasok felé igyekszem,
És Múzsák is vannak velem,
kilencen,
És látod, kedves Sándorom,
Kibírtam,
Hogy – ezt kivéve – egy verset
sem írtam.”
A tanárnő emlékiratában így emlékszik vissza az intregáldi kirándulás egyik nyereségére: „Otthon nem győztek gyönyörködni bennem, hogy milyen ragyogó, pompás színben vagyok”.
Weress Margit, a lelkes nagyenyedi tanárnő gyönyörű, érzelemdús mondatokban emlékszik vissza a Bethlen Gábor Kollégium alapításának 300. évfordulójára, amelyet nagy pompával ünnepeltek meg 1922. október 7–9.-e között. Büszkeséggel töltötte el az a tudat, hogy ő, mint kollégiumi tanár szerepelhet az erdélyi magyarság nagy ünnepén, amelyen tanártársa, Áprily Lajos felolvasta az erre az ünnepi alkalomra írt, A fejedelemhez című ódáját, amely a kollégium díszbe öltözött udvarán megtartott ünnepi közgyűlés fénypontja volt. A szívet-lelket megmozgató vers hallatára a tanárnő meggyőződött arról, hogy Áprily tehetsége Reményik költői tehetségéhez mérhető.
A rendezvény főszervezői felkérték a tanárnőt is, hogy a templomban megtartandó ünnepélyen szavaljon. Egyik délután ellátogatott Jékelyékhez, ahol a tanár-költő megmutatott neki egy Reményiktől kapott gyönyörű verset, a Templom és iskola címűt. Weress Margit tetszését azonnal elnyerte ez a költemény, és elhatározta, hogy ezt fogja elmondani a református vártemplomban az este nyolc órakor kezdődő hangversenyen. „Hát én ezt a bámulatosan gyönyörű verset fogom szavalni” – emlékezik a lelkes, fiatal tanárnő. Áprily Lajos tanácsára levélben kérte Reményik Sándor engedélyét a vers bemutatására, aki örömmel bele is egyezett.
Az enyedi években Jékely Lajos és Weress Margit közt olyan szoros baráti kapcsolat alakult ki, hogy 1924-ben a tanárnő egyik levelében e kérdéssel fordul hozzá: „Arra akarom Magát felkérni, hogy vállaljon el egy szerepet; no, ne ijedjen meg… nem Áprilynak szólnak e soraim, hanem Jékely Lajosnak, a jó barátnak. Tőle kérdem: eljön-e az esküvőmre tanúnak?” Talán ez az egyik a sok levél közül, amely a legjobban tükrözi a közöttük levő emberi kapcsolatot.
A nagy költő művészete iránti végtelen csodálatát Weress Margit szóban és írásban minduntalan hangsúlyozza. Több estélyen és hangversenyen, Kolozsváron, Tordán és Nagyenyeden lelkesen szavalta Áprily verseit, leggyakrabban a Halálmadár címűt. E kedvenc verséről egy helyt így vall: „Emlékszem, milyen nagy hatású, művészi érdekes vers volt Áprilytól a Halálmadár. Ebben éreztem meg először, hogy Áprily nem kívülről szemléli a Természetet, hanem benne él. Amikor a szavalatra készültem, azonosítanom kellett magam a versben szereplő bagoly minden érzésével. Nem volt könnyű szerep. És a versben minden élt: a hóvirág, a mandikó, a cinke, de nemcsak élt, hanem érzett is. Ám mégis hálás feladatnak bizonyult a párját vesztett bagoly lelkes fájdalmának a tolmácsolása. A magára maradt, gyászosan szomorú nőstény madár (a párját ember lőtte le…) megénekli halott társának minden szépségét, vágyát, szerelmi dalát:
A vér is megcsordult rész a fában,
S a visszhang is dalolta himnuszát,
Mert vágy piroslott mindenik szavában,
És élet, élet, élet, ifjúság!
Oh, milyen tűzzel lehetett ezt szavalni, és mennyi életigenlés lüktetett a Halálmadárban.”
Szavalataihoz mindig útbaigazítást kért költő barátjától, áttanulmányozta a költeményt, kiemelte annak szépségeit, hangsúlyozta költői üzenetét.
Életre szóló barátságuk szellemében búcsúzott Weress Margit Áprily Lajostól 1967-ben a visegrádi temetőben, ahol a költő Kérés az öregséghez című versét mondta el. A korabeli sajtó így reagált: „Egykori erdélyi pályatársainak utolsó üdvözletét, Adorjánné Weress Margit ny. igazgatónő tolmácsolta mélyen átérzett megkapó szavakban”.
Barátsága Reményik Sándorral
Weress Margit talán egyik legnagyobb csodálója volt a végtelenül érzékeny, zárkózott, de csupa szív, csupa lélek, lelkesen magyar és nagy erdélyi költőnek. Megismerkedésük után számtalanszor találkoznak az Erdélyi Szemle szerkesztőségében, irodalmi összejöveteleken. Lelküket a költészet, az irodalom, a magyarság rajongó szeretete kötötte össze. Levelezésük is az irodalom és a költészet iránt érzett lelkesedést tükrözi.
Weress Margit Reményikkel való megismerkedését legkedvesebb barátnőjének, Áprily feleségének, Iduskának köszönheti. Az ő ajánlatára kerül a tanárnő kezébe Reményik Csak így című verseskötete, amelynek olvasása valóságos örömöt és fellángolást okozott. Kezdetben kíváncsiság, majd a végtelen tisztelet érzése árasztotta el: „Először csak kíváncsiságból, de aztán valósággal elbűvöltek a sorok, amikor elolvastam a Csak így, Mikor ünnepet ül, Csipkerózsa, Úgy fáj már minden, Mi mindig búcsúzunk című verseket. Valami egészen új gondolatot fejeznek ki például ezek a sorok:
Ami el nem kophat
Forró közelségbe,
Hosszú megszokásba,
Akárminek hívják:
Annak az érzésnek örök a zománca.
Töprengeni kezdtem. Ki lehet ez a költő? Soha hírét sem hallottam. Fiatal-e vagy öreg? Erdélyben él-e vagy az anyaországban? Első kötete ez? Annyira megkaptak a versek, hogy valósággal felizgattak.”
Iduska megkérte a fiatal tanárnőt, hogy férje nevében adjon át Reményiknek egy levelet. Ő a megbízatást nagy örömmel teljesítette, hiszen megismerheti a megcsodált versek íróját. Felfokozott kíváncsisággal és lelkes izgalommal lépett be 1921 egyik október végi napján a Pásztortűz szerkesztőségébe. A találkozás hevében őszintén és lelkesen tudatja a nagy erdélyi költővel, hogy mennyire szereti verseit. Mindkettőjükben őszintén lobogott az erdélyi magyarság öntudata, a tenni akarás, amelyet sajátos hivatásuknak éreztek az 1918 után megváltozott helyzetben
Az első találkozás hatására Weress Margitban felerősödnek a „nagyon szelíd, jámbor kinézésű” Reményik iránt táplált érzelmek, sokat gondolt rá. A Pásztortűz minden számát megvette, s lelkesen olvasta az újabb és újabb Reményik-verseket. Még ő maga sem tudta eldönteni, hogy Reményik iránti érzelme szerelem-e vagy rajongás: „Megpróbáltam őszinte lenni magamhoz. Nagyon vágytam szerelemre. A lelkem tele volt rajongással, de ennek nem volt tárgya. Arra vágytam, hogy egy férfi szeressen, becézzen – egy olyan férfi, aki több mint én, akire felnézhetek. Hűségesen tudnám szeretni, dédelgetni, meleg otthont varázsolni a számára…”
Többszöri találkozás és beszélgetés eredményeként Weress Margit és Reményik Sándor felismerték egymásban a közöst: az irodalom iránti rajongó szeretetet. 1920 karácsonyán Weress Margitot egy emlékezetes meglepetés várta a karácsonyfa alatt, nem más, mint Reményik ajándéka, a Fagyöngyök című verseskötet, belül a saját kezűleg írt ajánlás: „Weress Margitnak, a versek lelkes előadójának – Reményik Sándor”.
Az irodalom iránti szeretet és a „belső nagy muszáj” arra késztette a tanárnőt, hogy verseket is írjon. Bár nem érezte magát tehetséges verselőnek, egy napon engedett pillanatnyi hangulatának, és elhatározta: megmutatja verseit Reményiknek, és véleményt kér róluk. Költeményeinek témája meglehetősen eredeti volt: a Reményik iránti nagy rajongást (Vágy), de legfőképpen az anyaság utáni vágyat fejezték ki. Reményik örömmel vállalta, hogy elolvassa a verseket, és megígérte, hogy meglátogatja a tanárnőt otthonában. Ígéretét be is tartotta, meglátogatta Margitot, és elbeszélgettek a költeményeiről. A költő őszinte tanácsokkal látta el a szerzőt, ugyanakkor biztatta, hogy ne hagyja abba a versírást, azzal a témával foglalkozzék, amely a legszentebb, a legnemesebb számára, és amely a világirodalomban is ritka: az anyasággal. A Leányom című verse annyira megtetszett Reményiknek, hogy megkérte a tanárnőt, közölhesse a Pásztortűzben. Weress Margit tétovázva egyezett bele ebbe, de csak azzal a feltétellel, hogy a költemény Fehér Magda álnéven jelenjen meg.
1922 januárjában a tanárnő visszatért Enyedre, ahol jó barátja, Áprily felkérte, hogy írjon egy ismertetést az Enyedi Újságba Reményik Sándor legújabb verseskötetéről, a Vadvizek zúgásáról. A barátnő első válasza ez volt: „Reményik annyira felettem áll, hogy én nem merek írni róla”. Áprily erős érvei mégis meggyőzték, hogy ő a legalkalmasabb személy erre a feladatra. Végül két délutánjába került a cikk megírása, amely meg is jelent a helyi lapban, Reményik pedig meleg hangú levelében köszönte meg neki a szép méltatást. Nagyenyedre költözése után Weress Margit sűrű levelezést folytatott a kor egyik legkiválóbb költőjével. Egyik levelében Reményik rábeszéli arra, hogy járuljon hozzá Sóhaj című verse megjelenéséhez. Ugyanúgy, mint két évvel korábban, a tanárnő beleegyezett, de költeménye ismét Fehér Magda álnéven jelent meg a Pásztortűzben 1923 márciusában. Versének eredetiségét Jékely is megdicsérte, tudva azt, hogy Fehér Magda néven Weress Margit kolléganője írja a verseket.
1923-ban egy postáskisasszonynak köszönhetően az a hír járta Nagyenyeden, hogy Reményik komolyan udvarol a költészethez igazán értő szavalóművésznőnek, Weress Margitnak. A pletyka alapja nem volt éppen hihetetlen, hiszen Reményik gyakran küldött levelet Margitnak, amire mindig választ is kapott. A fiatal tanárnőt mélyen megviselte a róla terjesztett pletyka, ami egy verset váltott ki belőle. Az Én azt hittem című, ebből az alkalomból írt költeményt rövid szöveg kíséretében elküldte Reményiknek. A levélben elmesélte neki a kapcsolatukról terjesztett pletykát, és arra kérte, hogy hagyják abba a levelezést. Négy nap múlva válaszlevél érkezett Reményiktől, aki érzéseit szintén egy versben fejezte ki, a Magasan címűben, a következő ajánlással: „Weress Margitnak, aki nagyon magasan áll ahhoz, hogy pletyka és szóbeszéd beleszólhasson az ő fényes világába”. A címzettet boldoggá tette a vers, de még jobban örült annak a pár sornak, amelyből kiderült, hogy Reményik nem fogadja el a levelezés abbahagyását, sőt továbbra is boldogan ír neki, a drága jó barátnak.
Amikor Kozma László sztánai református lelkipásztorral kötendő esküvőjére készült, a közelgő nagy eseményről Margit hosszú levélben értesítette Reményiket (végül az esküvőből nem lett semmi). Természetesen a levelezést nem hagyták abba, de egyelőre a tanárnő úgy látta jónak, ha kevesebbet ír. Válaszában Reményik melegen gratulált a közelgő eseményhez, és újabb verset ajánlott kedves barátnőjének Azt mondják címmel, és megkérdezte, beleegyezik-e abba, hogy neki dedikálva jelenjen meg nyomtatásban. Weress Margit örömmel és büszkén fogadta Erdély legkiválóbb költőjétől a neki ajánlott verset.
Amikor 1926-ban mandulaműtéten esett át, Reményik Sándor is meglátogatta Kolozsvárt a Vöröskereszt Kórházban, és megajándékozta az Atlantisz harangoz című kötetével. Hosszan elbeszélgettek, és Weress Margit megmutatta Manassé nevű fiának fényképét, beszélt férjéről és terveiről. Amikor megköszönte az előző évben kapott Egy eszme indul című verseskötetet, a költő megjegyezte:
– Tudja-e Margit, hogy abban van két olyan vers, amit magához írtam, illetve maga ihletett? Az egyik a Margaréta, a másik az Őszi erdőn hamvadó parázs. Nem akartam akkor megmondani, féltem, hogy fájni fog, de most már nyugodtan elolvashatja őket.
A megemlékezéseiben olvasottak igazolják, hogy a tanárnőt szoros barátság fűzte a nagy költőhöz. Kezdeti fiatalos rajongása az idők folyamán mély érzelemmé érlelődött, amely több is lehetett volna, ha Reményik nem döntötte volna el, hogy soha nem házasodik meg. Ezt az elhatározását egyrészt betegsége, másrészt labilis anyagi helyzete magyarázza, ezért nem engedhette meg magának, hogy családfői és apai szerepet vállaljon.
Epilógus
Hantz Lám Irén A lámpagyújtogató. Reményik Sándor élete képekben és versekben című sikerkönyvét olvasva négy hölgy nevével találkoztunk, akik fontos szerepet játszottak a költő életében. Sajnos, hiába kerestük a könyvben, sehol nem találtunk még utalást sem a Weress Margit nevére. Reméljük, hogy kis tanulmányunk és a Berényi Károly gondozásában nemsokára megjelenő emlékiratai oda helyezik őt is a neves erdélyi költő legközelebbi hölgybarátai közé!
