A kolozsvári sport múltjában számos olyan példát találunk, amely azt bizonyítja, hogy a tudomány és a sport terén egyaránt lehet maradandót alkotni. Számos tudósról feljegyezték, hogy egy életen keresztül hódolt a kerékpározásnak, vagy a természetjárás elkötelezett híve volt. Ám találunk közöttük olyanokat, akik a sport teljes elkötelezettjeiként aktív szerepet vállaltak egy-egy sportág meghonosodásában, és a legmagasabb szinten űztek azt, vagy akik sportvezetőként, szervezőként, támogatóként hozzájárultak a testkultúra népszerűsítéséhez.
Jelen tanulmány – anélkül, hogy a teljességre törekedne – azoknak a Kolozsváron is tevékenykedő tudósoknak állít emléket, akiket a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) tagjai közé választott, és akik a kolozsvári sportéletben is maradandót alkottak.
A kolozsvári sportélet kialakulásának időszakában
A kolozsvári modern sportélet a 19. század elején kezdett kibontakozni olyan személyiségek révén, mint Bölöni Farkas Sándor, gróf Kendeffy Ádám vagy báró Wesselényi Miklós és mások. Közülük a legjelentősebb munkásság Bölöni Farkas Sándor nevéhez fűződik, a fiatalon elhunyt köznemeshez, aki néhány év alatt többet tett Kolozsvárért, mint mások egy életen keresztül. Az 1795. december 14-én Bölönben született ifjút szülei a kolozsvári unitárius tanodában taníttatták, ahol életre szóló tudást gyűjtött. A jogi képzés elvégzése után Pesten vizsgát tett osztrák polgári törvénykönyv és perrendtartásból, majd a Kolozsváron székelő Erdélyi Kormányszéken vállalt állást. 1830-ban Gróf Béldy Ferenccel hosszú útra indult, melynek során bejárta Németországot, Belgiumot, Nagy-Britanniát és Írországot, valamint az Egyesült Államokat. Világjárásáról útinaplót készített, amelyben az elmaradt Magyarországot bírálta. Utazás Észak-Amerikában című munkája az akadémikusok sorába emelte, de igazi érdeme az, hogy nem csak bírált, hanem cselekedett, alkotott is: az erdélyi művészeti mozgalom egyik vezető egyénisége volt, oroszlánrészt vállalt a kolozsvári kaszinó megalapításában, újságot alapított, élete utolsó éveiben pedig Erdély történetével foglalkozott. 1842. február 3-án hunyt el, a Házsongárdi temetőben nyugszik.
Farkas Sándor óriási munkát fejtett ki a sportélet terén is. Elsősorban neki köszönhető a kolozsvári viadaliskola megalapítása. 1818-ban nyitotta meg vívótermét a Redout egyik helyiségében (a mai Néprajzi Múzeum épülete) Gaetano Biasini vívómester, akinek sikerült hamarosan megszerettetnie a vívást az arisztokrata ifjúsággal. Kezdetben az intézet csupán az arisztokrata ifjak számára volt látogatható, amikor azonban Bölöni Farkas felismerte a vívóda sikerét, közbenjárására 1824-től az intézet nyilvános lett, megnyitva kapuit a szegényebb, de tehetséges ifjak előtt is. A nyilvános vívóintézet megnyitása fontos siker volt a kolozsváriak számára, hiszen egy évvel megelőzte a pesti, Széchenyi István által alapított Nemzeti Vívóiskola megnyitóját. A kolozsvári vívómester Gaetano Biasini volt. Bölöni Farkas Sándor érdeme az is, hogy 1834-ben pesti példára az intézet részvénytársasággá alakult. 400 rénes forint értékű részvényeket bocsátottak ki, melyeket a 26 alapító köznemes vásárolt meg. A befolyt összeget – 10 400 forintot – banki letétbe helyezték, az éves kamatból fizették a vívómestert, valamint rendszeresen újították a felszerelést. Emellett minden alapító ajánlhatott egy fiatal, szegény diákot, aki ingyen tanulhatott vívni, így 1834-től húsz tehetséges ifjú részesült az intézet ösztöndíjában.
A Bölöni Farkas által szerkesztett alapszabályból megtudhattuk, hogy „a Kolozsvártt folyamatban levő nemzeti vívó-iskola állandó alapítására ígérek, és fizetni tartozom 400, azaz négyszáz rforintokat ezüstpénzben; ezen alapítványommal főképpen oda czélozván, hogy a vívó-iskola Kolozsvártt örökre alapíttassék s annak hasznaiban azok is részesedhessenek, kiknek vagyonbeli helyhezetek nem engedi, hogy az intézetbe mint alapítók vagy részvényesek beléphessenek. Mire nézve mihelyt e célra több alapítok is legalább 10 000 forint alapítványt aláírnak, s ennek esztendei 600 rforint kamatjával az intézet állandó folyamatja bátorságosítva leszen, hatalmában álljon a vívó-iskola igazgatóságának esztendőnként 20 ifjat nevezni ki, kik az intézetben ingyen tanulhassanak; fő szabályul tartván maga előtt az igazgatóság, hogy az olyatén vagyontalan kiválasztandó ifjak mindenek felett magyarul tudjanak s ismeretes jó erkölcsűek legyenek.”
Az alapítok között gróf Kendeffy Ádám, báró Jósika Lajos és Wesselényi Miklós mellett olyan neves személyiségeket találunk, mint gróf Bethlen Domokos, Erdély egyik leggazdagabb nemese, az utolsó iktári Bethlen gróf, vagy gróf Mikes János, az erdélyi művészeti élet egyik vezéralakja. Az iskolában az oktatás a tanulók részére déli 12 órakor volt, főurak jelenlétében. „A mint Biasini ajkán az en garde elhangzott, a helyzet komolysága minden arczra kiült. Villámgyorsan folyt minden. S csak mikor a pour la dame elhangzott, nyerte vissza minden arcz kedélyét.”
A sport akkoriban báró Wesselényi Miklós körül szerveződött. Wesselényi gyakran tartózkodott Kolozsváron, ahol szívesen vívott barátaival, Biasinivel, Bölöni Farkassal vagy Kendeffyvel. Emellett a fiatalok példaképe volt, hiszen Magyarország leghíresebb sportolóját tisztelték benne, mindenki csodálta erejét. Ifj. Wesselényi Miklós báró 1796. december 30-án született Zsibón. 1821-22-ben elutazott gróf Széchenyi Istvánnal Franciaországba és Angliába. Itt számos sportot űzött: vívott, megtanulta az ökölvívást, emellett lóversenyeken és piacokon tanulmányozta a különböző fajokat.
Jóllehet Wesselényi Magyarország elismert és köztiszteletben álló személyisége volt, az 1830-as évek végén perbe fogták s elítélték. Amikor azonban az 1839-es árvíz idején számos embert kimentett a vízből, nemzeti hőssé vált. Sajnos, idővel látása fokozatosan megromlott, ezért visszahúzódottan élt 1851. április 21-én bekövetkezett haláláig.
Bölöni Farkas és báró Wesselényi a magyar kultúra két kiemelkedő egyénisége volt, hozzájárulásuk a magyar és főként a kolozsvári sportélet fejlődéséhez felbecsülhetetlen. Céljaik megvalósításához szükség volt az erdélyi nemesség anyagi támogatására is. Egy ilyen fiatal erdélyi nemes volt gr. Teleki Domokos (Marosvásárhely, 1810. április 1. – Kolozsvár, 1876. május 1.) is, aki a Viadaliskola 1834-es alapításakor anyagi áldozatot hozott a sport érdekében. Gr. Teleki Domokos Erdély egyik híres nemesi családjából származott. A pesti egyetemen tanult jogot, itt került kapcsolatba Széchenyi Istvánnal. A reformtörekvések híveként bekapcsolódott az erdélyi és magyarországi politikai küzdelmekbe, cikkeit a Pesti Hírlap és az Erdélyi Híradó is közölte. 1848-49-ben egyrészt betegsége, másrészt a forradalom ellenzése miatt visszavonult a közélettől, a marosvásárhelyi Teleki-könyvtár kéziratos anyagát rendezte. Az MTA tagja (l. 1836, ig. 1855, t. 1861), 1861-től a főrendház, 1865-1875 között pedig az Országgyűlés tagja volt.
A dualizmus kori Kolozsváron
Az 1848-49-es forradalom bukása visszaesést jelentett a kolozsvári sport szempontjából, hiszen a császári vezetés veszélyt látott a szervezett sportéletben. A fellendülést az 1867-es kiegyezés jelentette, amikor megindulhatott a szervezkedés, az egyletek alapítása, a különböző sportok népszerűsítése, valamint szervezett körülmények között történő gyakorlása.
A kiegyezést követő években bécsi és budapesti hatásra a korcsolyázás hamar elterjedt a kolozsvári polgárok körében. 1872-től a Kolozsvári Korcsolyázó Egylet (KKE) szervezésében bonyolították le a bálokat, versenyeket, szervezett eseményeket. A helyi zenekarokat felkérve, a korcsolyázó egylet vonzó hangulatot biztosított, a rendezvényeken résztvevők száma pedig egyre nőtt. A korcsolyázók büszkék voltak, hogy a rendezvényeken rendszeresen korcsolyáztak az arisztokrata családok, az egyetemi tanárok, a hivatalnokok, illetve az egyszerű polgárok családjaikkal együtt.
Az 1890-es évek anyagi fellendülést hoztak a korcsolyázó egylet számára, így lehetőség nyílt az építkezésekre, a korszerűsítésre. A legnagyobb vívmányt a modern korcsolyapavilon felépítése jelentette (1896), amely már európai feltételeket biztosított a korcsolyázók és a nézők, kísérők számára egyaránt.
Az építkezések megvalósításában óriási szerepet játszott dr. Óvári Kelemen (Pécs, 1844. november 21. – Kolozsvár, 1925. december 17.) egyetemi tanár, akit 1890. december 7-én választották meg a KKE elnökévé. Óvári a budapesti egyetemen jogot tanult, 1869-ben jogtudományi doktori oklevelet szerzett, 1870-től a budapesti egyetem polgári törvénykezési jog magántanára volt, 1872-től foglalta el a kolozsvári egyetem jogtörténeti tanszékét. Négy éven keresztül volt a Jogi és Államtudományok Kar dékánja, az 1892-93-as tanévben pedig az egyetem rektori tisztségét is betöltötte. Haláláig hű maradt Kolozsvárhoz. 1892. május 5-től az MTA levelező tagja lett. Kolosváry Sándorral együtt lefordították Werbőczy Hármas-könyvét, majd kiadták magyar nyelven a Corpus Juris Hungaricit. Unokája elmondása szerint egy sétatéri korcsolyázás alkalmával ismerkedett meg jövendőbeli feleségével, Vikol Polyxéniával.
A kolozsvári egyetem neves tanára, Concha Győző is kiemelkedő szervezőmunkát fejtett ki a sportélet fellendítése érdekében. Az 1873-ban alapított Torna- és Vívó Egylet szakvezetője, valamint rövidebb ideig a KKE választmányi tagja volt. Concha Győző (Marcaltő, 1846. február 10. – Budapest, 1933. április 10.) a korcsolyázás mellett az atlétikai élet támogatójaként vált ismertté, hiszen a KAC fegyelmi bizottságának bírói tisztségét is betöltötte. A fegyelmi bizottság feladata az atlétikai klub becsületi kérdéseinek tisztázása, az esetleges óvások elbírálása volt.
Concha kiemelkedő eredményeket ért el a politikai tudományok és a jog terén. 1872-től a kolozsvári egyetem politika tanszékének rendes tanára volt, majd 1892-ben Budapestre távozott, és 1928-ig a budapesti egyetem tanáraként, kétszer pedig dékánjaként tevékenykedett. Fontos hatással volt a magyar közjogi gondolkodás fejlődésére, Magyarország egyik szaktekintélyének bizonyult ezen a téren. Az MTA levelező-, majd 1900-tól rendes tagja volt; az akadémia második osztályának az elnökévé, valamint az akadémia másodelnökévé is megválasztották. 1903-tól főrendházi tag, 1927-től pedig a felsőház örökös, valamint az országos legfőbb fegyelmi bizottság tagja. 1892-ben elnyerte az MTA nagyjutalmát.
A kerékpár budapesti megjelenése után (1879) hamarosan Kolozsváron utcáin is feltűntek az első kerekesek. A közönség ellenszenvvel fogadta a feltűnést okozó közlekedési eszközt, ezért csak néhány év elteltével jegyeztek fel tíznél több kerékpár-tulajdonost. Ezek 1887-ben elhatározták, hogy a helyi atlétikai egyesület keretében kerékpáros csoportot alakítanak. Ettől a pillanattól indult meg a sport gyors ütemű fejlődése Kolozsváron.
A kerékpár-tulajdonosok saját gépeikkel iratkoztak be a csoportba, megválasztva a vezetőket, ügyintézőket. A kerékpáros kör tisztségviselőinek feladata a sport népszerűsítése, a tagok védelme, az oktatás és az edzések szervezése, illetve a versenyek lebonyolítása volt. A közönség és a sportolók körében a legnagyobb népszerűségnek a versenyek örvendtek. Több típusú vetélkedőt is szerveztek, az országúti hosszútávú versenyeket, az atlétika pályán lebonyolítható rövidtávú versenyeket, illetve a kerékpáros turisztikát, amelynek keretében az egy év alatt megtett utat mérték. A kerékpáros turizmus nem csak a megtett út hosszára, hanem az elküldött úti levelekre, feljegyzésekre fektette a hangsúlyt. Emellett a sport népszerűsége érdekében, a kerékpárosok felvonulásokat is szerveztek, bemutatva a bicikli nyújtotta értékeket a közönségnek.
Ennek az időszaknak kiemelkedő egyénisége volt dr. Istvánffy Gyula (Kolozsvár, 1860. április 5. – 1930. augusztus 16.) egyetemi tanár, botanikus, a kolozsvári Mikó utcai botanikus kert megteremtője. Huszonegy évesen doktori oklevelet szerzett a bonni egyetemen, majd a porosz akadémián tanított. 1887-től a kolozsvári egyetem magántanára volt. 1889. december 7-én kinevezték a Magyar Nemzeti Múzeum növénytárának az igazgatójává. 1897 februárjától a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem növénytan tanára. 1898-ban létrehozta Budapesten a M. Kir. Központi Szőlészeti Kísérleti Állomást. 1901-ben az akadémia levelező, majd 1920-tól rendes tagjává választotta. 1912-ben visszahívták Kolozsvárra, de nem fogadta el. 1915-től a budapesti József Műegyetem növénytani tanáraként működött.
Istvánffyt az első kolozsvári kerékpárosok között tartják számon. Már 1883-ban nagy feltűnést keltett, amikor biciklin ment ki a Sétatérre. Az első kerékpáros kör vezetője, majd 1890-től a Kolozsvári Kerékpáros Egylet első elnöke volt. Feljegyezték róla, hogy kerékpáros kirándulásait kevés kivétellel tudományos kutatások céljából tette, képes volt akár a Fekete-tengerig is elbiciklizni moszatokért.
Jelentős sporttörténeti értékkel bír Istvánffy Gyula A kerékpárosság kézikönyve című munkája, melyet Kolozsváron írt, majd Budapestre való távozása után a fővárosban jelentetett meg. Az első kerékpáros szakkönyv a kerékpár történetén kívül gyakorlati útmutatásokat közölt a kerékpározás tanulásáról, a kerékpár részeiről, a hajtásról, az utazásról és a karbantartásról, valamint az edzésről és a ruházatról is.
Kiváló kerékpáros volt, a Kolozsvári Kerékpáros Egylet alelnöke az 1890-es évek második részében, dr. Szádeczky-Kardoss Lajos (Pusztafalu, 1859. április 5. – Budapest, 1935. december 29.) történész, egyetemi tanár, aki szintén hozzájárult a kolozsvári sportélet fejlődéséhez. Tanulmányait Szádeczky a budapesti, majd a bécsi egyetemen végezte, itt is doktorált. Galíciai és romániai levéltárakban végzett kutatást a bukovinai székely magyarokról. A budapesti egyetemen magántanári képesítést nyert, 1891 és 1919 között a kolozsvári egyetem történelem tanára, a bölcsészeti kar dékánja, az 1910-11-es tanévben pedig az egyetem rektora volt. 1919-től 1929-ig a szegedi egyetemen tanított, 1920–22-ig pedig országgyűlési képviselő volt. Kiadta a Székely Oklevéltár IV–VII. köteteit. Az MTA 1888-tól levelező, 1909-től rendes tagja, 1926-tól a Lengyel Tudományos társaság külső tagja volt.
A magyar sportélet kiemelkedő alakja és vezetője Hegedüs Sándor (Kolozsvár, 1847. április 22. – Budapest, 1906. december 28.) képviselő, miniszter, aki már kolozsvári jogakadémiai diákként gyakran vívott a helyi vívóiskolában. 1869-ben Budapesten doktori oklevelet szerzett a jogtudományokban, később a Hon vezércikkírója lett, majd 1875-ben képviselővé választották. A pénzügyi bizottság tagja, 24 éven át referense is volt. 1898. február 26-tól az 1902-es kormányátalakításig a kereskedelmi tárcát vezette. 1885-től levelező, majd 1893-tól rendes tagja az MTA-nak. 1906-ban a császár főrendházi taggá léptette elő. Magyarország egyik kiváló vívója volt, 1883-ban a Nemzeti Torna Egylet elnökévé választották, később, 1895-ig pedig a Magyar Országos Torna Egyletek Szövetsége elnöki tisztségét is elvállalta. Kolozsváron is lépten-nyomon találkozni lehetett nevével a sportrendezvények során: a Kolozsvári Atlétikai Club alapító, valamint az egyesület becsületbíróságának tagja volt. A Torna és Vívó Egylet fennállásának 25. évfordulójára rendezett ünnepség (1897) rendező bizottságának társelnöki tisztségét is betöltötte. Számos eseménynek és egyesületnek volt támogatója, soha nem sajnálta az anyagi segítséget, amikor a kolozsvári sportról volt szó.
Akik először a sportban bizonyítottak
A 20. századi kolozsvári vívóélet jeles képviselői dr. Uray Zoltán, illetve dr. Vajna Zoltán vívók, akik a második világháborút követő években tűntek fel az ifjúsági versenyeken.
Uray Zoltán (Kolozsvár, 1931. szeptember 23.) még csak kilencedikes diák volt, amikor a bukaresti országos ifjúsági bajnokságon második helyet nyert. Az 1948-as és 1949-es országos ifjúsági tőrbajnokságon viszont mindkét alkalommal országos bajnok lett, majd 1949-ben bekerült a román válogatottba. Az 1950-es felnőtt tőrvívó bajnokságon negyedik, két év múlva pedig második helyezést ért el. Ebben az évben (1952) már bekerült az olimpiai válogatottba, és részt vett a Helsinkiben rendezett olimpiai játékokon. Az 1950-56-os időszakban számos nemzetközi versenyen képviselte Romániát, eredményei közül kiemelkedik az 1954-es Főiskolás Világbajnokság, ahol tőrvívásban harmadik lett az egyéni versenyben (ez volt a román vívás történetében az első egyéni érem), ugyanezen a versenyen a kardcsapat tagjaként szintén harmadik helyezést ért el (a román vívás történetében az első csapatérem).
A sportolói karrier után Uray a nukleáris orvos-gyógyászatban folytatta munkáját. A biológiai tudományok doktora címet 1970-ben szerezte meg, kiemelkedő eredményeiért 1998-ban az MTA külső tagjává választották, 2003-ban az MTA Arany János-éremmel tüntette ki. Kolozsváron él, a kulturális és sportélet lelkes támogatója.
Vajna Zoltán (Kolozsvár, 1928. augusztus 15.) a kolozsvári Református Kollégium diákja volt, s már az 1945-46-os tanévben szép eredményt ért el a háború utáni első bajnokságon: a felnőttek között a negyedik, korcsoportjában az első helyen végzett. Ezt követően az 1947-es őszi kerületi bajnokságon, ifi tőrben második, míg ifjúsági kardban megnyerte a kerületi bajnokságot. Sikeres érettségi vizsga után a budapesti Műszaki Egyetemen folytatta tanulmányait, majd mérnökként elsősorban a folyadékok mechanikájával, áramlástechnikai gépek, csőhálózatok áramlási viszonyainak a kutatásával foglalkozott. Kiemelkedő munkásságát díjak sora bizonyítja: Akadémiai díj, Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztje, Széchenyi díj stb. 1993-tól az MTA levelező, 1998-tól rendes tagja.
