Adalékok az 1843-as temesvári vándorgyűléshez

Mottó: Temesvár 2023-ban Európa kulturális fővárosa

Az 1841-ben beindult Magyar Orvosok és Természetvizsgálók vándorgyűlési mozgalma Pesten (I., II. gyűlés), Besztercebányán (ma: Banská Bystrica, Szlovákia) tartott III. összejövetelük után 1843 nyarán, Temesváron tartották IV. vándor-, azaz nagygyűlésüket. A mozgalom történetének mindmáig legmegbízhatóbb áttekintése a budapesti Orvostörténeti Közlemények hasábjain jelent meg 1969-ben.¹

A temesvári vándorgyűlésen történtekről az orvostársadalom „első kézből” szerezhetett tudomást az Orvosi Tár 1843. augusztus 20-án megjelent füzetéből. Ebben a pesti doktor Halász Géza (1816–1888) számolt be a vándorgyűlésről, és csatolta az orvos-sebészi szakosztály jegyzőkönyvét is.² Halász tudósításából és az 1844-ben megjelent Munkálatokból hiteles információt kaphat az olvasó a Temesváron történtekről. Nem célunk ezek ismétlése, viszont kiemelünk négy olyan mozzanatot, amely nem vagy csak röviden került be az említett elsődleges forrásokba. Először ismertetjük gróf Széchenyi Istvánnak a vándorgyűlés résztvevőihez intézett levelét, amelyet először itt közlünk a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában őrzött kézirat alapján.³

Másodszor felhívjuk a figyelmet arra az orvostörténészek által is elhanyagolt, nem ismert tényre, hogy Temesváron történt kísérlet a magyar orvosok (allopaták) és magyar homeopaták közti összefogásra.

Harmadik témánk a temesvári gyűlés kísérő rendezvénye, a Buziásfürdőbe tett kirándulás, illetve a kirándulók által ajándékba kapott, Deutsch Ferenc által írt, ma már antikváriumi ritkaságnak számító füzet Buziás 1843-as állapotáról.

Záró témaként felhívjuk a figyelmet arra, hogy Temesvár tekinthető a reformkorban sok helyütt endémiásnak számító váltóláz (malária) iránti orvosi érdeklődés szülőhelyének.

Gróf Széchenyi Istvánnak a temesvári vándorgyűléshez intézett levele

Mind az Orvosi Tárban megjelent tudósításban, mind a Munkálatokban megemlítik a Temesvárra meghívott gróf Széchenyi István levelét. Halász például így írt: „Több külföldi s honi tudós társaságok jelesül a magyar académia, a budapesti kir. orvosegyesület s természettudományi társulat stb. üdvözlő levelei olvastattak; a magán levelek közül legtöbb részvétet gerjesztett, s szíveinkben leginkább visszhangzott, gróf Széchenyi István szellemdús levele.” Íme, az említett piszkozatról átmásolt levél szövege:

„E folyó évi August 8-ikán Temesvárott egybegyülendő magyar Orvos- és természetvizsgálóknak őszinte tisztelettel

Tisztelt Hazafiak,

Tek. Kubinyi Ferencz alelnök és tek. Zomborcsevics titoknok urak által e folyó évi június 15-kérül hozzám intézett meghívó-levélnél fogva fel levék szólítva az orvosi és természet-tudományok mivelői s kedvelőinek f. évi august 8-ikán Temesvárott tartandó nagy gyűlésére személyesen megjelenni, vagy legalább valamelly közlemény átküldése által a nagy gyűlés czéljainak elősegítésére kezet nyújtani.

Hódoló köszönetemet nyilvánítom mindenek előtt e szives megkeresésért. És ha volna időm, nincs semmi mi hátráltatna vagy személyesen résztvennem a kitűzött ünnepletben vagy legalább ha bár távolrul is, még is tehetségem szerint járulnom a tisztelt Társulat czéljainak előmozdítására, mert ha van ügy a haza tág terén, melly méltánylatot őszinte és vállvetést és kézfogást érdemel az bizony nem lehet egyéb, mint honunk lappangó kincseit a természeti tudományok segítségével kikutatni és a polgári élet viszonyaival érintkezésbe hozni… Időm azonban szintolly kevés van, mint tehetségem, tennivalóm viszont annyi, miként a két elsőben felhozottban folyvást szűkölködvén a már megkezdett és a most bevégzendő dolgok súlya által majd lábaimrul üttetvén, a Temesvárott tartandó orvosi s természetbúvári nagy gyűlés előmozdítására a jelen körülmények között nem tehetek egyebet, mint üdvözletemet jelenteni a társulat minden tagjainak, a nemes czél elérésére pedig legbuzgóbb legrokonabb keblű óhajtásim erejénél fogva, a mennyek áldását megnyerni törekedni.

Számos az út, mellyen a hon javához járulhatni. Adjon ezért a nemzet nemtője mindenkinek ki tzélunk és szabadságunk kifejtéséhez bármilly módon és arányban, de őszintén járul – erőt egésséget, aztán kitünni tudást – és agg napjaira belső megelégedést. Ezt óhajtom szivem mélyébül midőn a Temesvárott egybegyülendő társulat tisztelt tagjait egyenkint és összesen rokonlelkűleg köszöntöm és magamat hazafiúi engedékeny érzéseikbe ajánlom,

ki is mély tisztelettel maradok a lelkes gyülekezet

legőszintébb hive: Sz. I.

Pozsony, július 19. 1843”

Hadd fűzzünk néhány magyarázó szót e levélhez. Először is megvilágítjuk a levélírás helyszínét s egyben a távolmaradás fő okát. 1843 májusában újabb országgyűlésre utaztak fel a vármegyei követek és a főrendi tábla tagjai Pozsonyba. Széchenyi Naplója tanúsága szerint⁴ 1843. május 25-én már Pozsonyban volt. Júniusban publikálta – a későbbi nevén – „kétgarasos tervét”, azt a kiváló javaslatát, hogy minden hold föld után két ezüstgaras adót számítva mintegy ötmillió forintnyi tőkét lehetne felhalmozni.⁵ Érthető tehát Széchenyi hivatkozása az időhiányra, hiszen minden szabad idejét lekötötte az „adóterve” körüli lobbizás. Egyébként a közreadott Naplóban 1843. július 7. és augusztus 31. között nincs bejegyzés. A Széchenyi napjait időrendi sorrendben bemutató kötet nem említi a fenti Széchenyi-levelet, és az augusztus 10. körüli események közt nem utal távolmaradására a temesvári gyűlésről.⁶

A Temesváron összegyűlt „hazafiakhoz” intézett levelének talán az a sora keltett legnagyobb visszhangot a szívekben, amelyben a kor legfontosabb „ügyei” közé sorolta a „honunk lappangó kincsei(nek) a természeti tudományok segítségével” való kikutatását. A Széchenyi kezdeményezésére létrejött Magyar Tudós Társaság (az Academia) s az 1841-ben alakult Természettudományi Társulat elvi támogatása mellett „a legnagyobb magyar” levélbeli biztatása jelentette a korabeli „természetvizsgálók” (a sok amatőr természetbúvár és kevés hivatásos tudós) számára a legfőbb ösztönzést.

Füstbe ment terv: kísérlet a homeopátia elismertetésére

Elkerülte az orvos- és kultúrtörténészek figyelmét egy fontos egybeesés: 1843. augusztus 8., a temesvári nagygyűlés nyitó napja egyben a magyar homeopaták egyesületének Pesten tartott alakuló ülésének a napja is.⁷ A „valódi” homeopaták tehát nem lehettek jelen Temesváron. Ott volt viszont a homeopátiával rokonszenvező Lészay/Lészai Dániel (1798–1872), aki az orvos-sebészi szakosztály ülésén előadást is tartott. Jellemző, hogy az ülésről az Orvosi Tárban hírt adó – lásd fentebb – Halász Géza ezen – az utókor számára fontos – eseményről mindössze ezt írta: „Lészay Dániel a hasonszenvrül értekezék, (s ennek érdekében tett indítványa tudomásul vétetett).”

Nos, az utókor szerencséjére, Lészay értekezése teljes terjedelmében megjelent a Munkálatokban (lásd a 2. ábrát) az alábbi címmel: Dr. Hahnemann, az orvostan mezején történt felfedezéseinek kísérletek általi megvizsgálását indítványozza Lészay Dániel, orvos-sebésztudor, fogorvoslás mestere, ns. Szászváros széke rendes főorvosa.⁸ Olvassunk bele ebbe az értekezésbe: „Egy olly tárgy mellett kívánok szót emelni […] mellynek csak puszta neve is képes az orvosok egy részét még most is bosszúságra ingerelni […] melly bár […] az agitatio stadiumából, a higgadt keblű discussio terére még nem juthatott, s amely […] mégis, a természetbúvárok, különösen az orvosok figyelmét […] elmellőzhetetlenül igényli” – kezdi beszédét a 45 éves, 1829-ben Bécsben „a fogakról” írt disszertációjával⁹ orvosdoktori oklevelet szerzett szászvárosi (ma: Orăștie, Románia) főorvos. Igaz ugyan, fejtegeti, hogy ezt a helyzetet maga Hahnemann, „e gyógy­mód felfedezője” idézte elő, aki az ős, azaz racionális gyógytant kontárságnak nevezte. Ám most, hogy már Hahnemann „a Seine partjain szendergi a halál hosszú álmát”,¹⁰ Lészay felveti a kérdést: „Mi történjék a homoeopathiával?” Nem költőinek szánta a kérdést, azonnal meg is adja feleletet: „Ha nem csalatkozom, ezen […] gyűlésnek egyik feladata az lenne, hogy a természet- és orvosi tudományok mezején történt minden felfedezést fogjon fel […] azok […] egy gyűlésről más gyűlésig vonattassanak kísérletek alá, az eredményről írásban és szóban a gyűlés értesítessék; itt a tárgy új vitatás alá véttessék, s a határozat közre bocsátassék.”

Lészay tehát nem a homeopátia kritikátlan elismerését kívánja! Csupán azt indítványozza, hogy alakuljon egy „bizottmány”, amelynek tagjai lennének az e gyógymóddal „már próbát tett” orvosok is, s e bizottság a jövő évi vándorgyűlés előtt tenne javaslatot: „miképpen lehetne ezen sarjadékot a törzsökös gyógymóddal párosítani?” S hogy e „párosítás” ötlete túlságosan ne ingerelje a hallgatóságot, siet leszögezni: „Én sem Allopatha, sem Hydropatha, sem Homoeopatha nem vagyok. Én orvos vagyok. Orvosi tudományt csak egyet ismerek.” Ennek az elvnek híveként úgy véli, lehet tanulni akárkitől, s ha a tana helyes, azt követni nem szégyen. S hogy „kipróbálás” nélkül semmit sem szabad elvetni, saját példáját idézi: 1836-ban Kolozsvárt egy „mívelt” társaságban „elménckedve” nyilatkozott a homeopátia „parányi adagjairól”. Erre egy, a hasonszenvi gyógyszereket Nagyváradon már l5 év óta használó hölgy neki szegezte a kérdést: „tettem-e próbát az új gyógymóddal?” Ez a szemrehányás indítja el Lészayt a homeopátiás gyógymóddal való kísérletezés útjára.

A továbbiakban néhány kóresetet (kazuisztikát) sorol fel, amelyekben a homeopátiás gyógyszereket alkalmazva meggyőződött arról, hogy „hol a régi gyógymód elhagyván az orvost, a hasonszenvi ragadja ki a zavarból”. Előadása végén megismételte indítványát egy bizottmány létrehozására az önként vállalkozókból. „Mutassuk meg a világnak, hogy a magyar, e folyó évben Heilbornban¹¹ a hasonszenves orvosok által a két gyógymód egyeztetésire barátsággal és bizalommal nyújtott kezet első(ként) kívánja elfogadni.”

Nos, ma már tudjuk: nem fogadta el! A Munkálatokban ugyan említést tesznek az indítványról (54. o.), de annak megvalósulásáról nem találtunk adatot.

Lészay „füstbe ment tervét” gyorsan elfeledték a temesvári gyűlés résztvevői. S e feledés tart ma is: a homeopátia magyarországi történetét feldolgozó monográfia nem tud sem Lészay indítványáról, sem a vándorgyűlés nyitóülésének és az alakulóülés napjának egybeeséséről.¹²

Ennek az egybeesésnek volt egy érdekes sajtóvisszhangja. A már az Orvosi Tárban tett tudósításáról ismert Halász nemcsak orvos kollégáit, hanem a nagyközönséget is tájékoztatta a kor leghíresebb lapjának, Kossuth Pesti Hírlapjának hasábjain. Ami a magyar homeopaták felháborodását kiváltotta, az a híradáshoz csatolt lábjegyzete volt: „Különös, hogy épen ezen időben, melly­re a két testvérhaza minden orvosa és természetvizsgálója, minden felekezet s színezet különbség nélkül, eszme- s tudománycserére összehivatott; némelly homoeopathák – kik különben mindig ki nem hallgatásról panaszkodnak – magokat elszigetelve, Pesten hasonszenvi gyűlést tartattak.”¹³

Nos, a válasz nem sokáig váratott magára, s nem akárki tollából született meg! Balogh Pál¹⁴ Nyilatkozatában előbb megismétli Halász teljes lábjegyzetét – a „panaszkodnak” szó után kérdőjelet helyezve –, majd így folytatja: ezen lábjegyzet „a közösség előtt azon gyanús színben mutatja fel a hasonszenvészeket, mintha ezek nemcsak különködők, hanem a természettudományok ellenségei is volnának, s mintha ezen tisztátalan forrásból indulva, tették volna gyűlésöket a temesvári gyűléssel egy időre…” Ezek után Balogh megmagyarázza e valóban különös egybeesés okát: „azon gyűlés nem némelly homoeopathák, hanem Magyarhon hasonszenvészei által tartatott […] (s) nem különködésből tétetett aug. 10-ikére, hanem mint ezen nap, a reformált gyógyművészség alapítójának emlékezetére Németországban is ezen czélra használtatik, ezen gyűlést e napra tenni czélirányosnak tartatott.” S hogy e kellemetlen egybeesést a jövőben elkerüljék, a magyar hasonszenvészek „a magyar orvosok és természetvizsgálók gyűlésébe résztvehetés kedvéért” a hasonszenvi orvosok mindenkor egy hónappal a vándorgyűlés előtt jönnek majd össze. A „résztvevéstől” egyébként – hangsúlyozza Balogh – „nem rettenté el őket a tavalyi beszterczei fogadtatás”. A hasonszenvi orvosok Nyilatkozatát – látva, hogy „Temesvárott már több türelem s méltánylás uralkodott a hasonszenvi orvosok iránt” – Balogh optimistán zárja: „…reméleni lehet, hogy azon korban, midőn a különböző hitvallások, az egész művelt világban egyenlő társasági jogokat igényelnek, s midőn a különféle vélemények iránti teljes türelem, mint a civilisatio egyik nemes sugárzata, nálunk is mindinkább terjengeni kezd, az orvosi különböző felekezetek is egymás iránt illő méltánylással leendenek, s hogy az orvosok közti feszültség, idegenkedés és gyűlölködés, lassankint eloszlandanak.”¹⁵

Érdekes – de érdemes-e? – eljátszogatni a gondolattal: hogyan alakult volna a magyarországi homeopátia sorsa, ha Temesváron ott van a hasonszenvészettel szimpatizáló gróf Széchenyi, illetve a magyar homeopaták több ismert képviselője, élükön Balogh Pállal.

Kirándulás Buziásra

A vándorgyűlések alapszabályzatának kezdetektől egyik pontja volt az adott gyűlés helyszínéhez közeli természeti kincshez, fürdőhöz szervezett kirándulás. Így jutottak el 1842-ben a besztercebányai gyűlés résztvevői a szliácsi fürdőbe, és ezért kirándultak egy évvel később Temesvárról Buziásra. Nem tartjuk helyesnek e vándorgyűlést „Buziás-Temesvár” néven emlegetni – ahogy teszi ezt például Szőkefalvi-Nagy –, hiszen a fő helyszín Temesvár volt, Buziásra csupán kirándultak.

A kirándulásra jelentkező orvosok előtt nem volt teljesen ismeretlen Buziás neve. A pesti egyetem orvosi karának „füvésztanára”, a pozsonyi születésű Sadler József (1791–1849) már 1841 januárjában közzétett egy rövid értekezést az Orvosi Tárban a buziási ásványvizekről.¹⁶ Ebben közli, hogy a Helytartótanács őt szólította fel, hogy minden forrás vizét vegytanilag vizsgálja meg. 1839 augusztusában látogatott el Buziásra, majd 1840 nyarán Pesten fejezte be vizsgálódásait. Az eredményt felterjesztette a Helytartótanácshoz. Tervezte egy különös munka kiadását is a buziási vizekről és a „vidékrül” – ám ennek megjelenése „egy esztendőbe kerül” –, ezért már most „dióhéjban” közzétette a vizek analízisének eredményeit. Jelezte, hogy ezek eltérhetnek az 1810-ben tanszéki elődje, Kitaibel Pál (1757–1817) által végzett analízis eredményeitől. Ezt azzal magyarázta, hogy „jelenben a vegytan magasabb fokon áll”, és a most már bekerített források vize is tisztább. Táblázatban közölte a vízelemzés eredményeit, amelyeknek ismertetésétől eltekintünk, hiszen azok megértéséhez a reformkori vegytani szaknyelv ismerete szükséges. Sadler nem foglalkozott a buziási vizek gyógyászatban való használhatóságával.

Megtette ezt azonban a temesvári gyűlés és kirándulás mindenese, Temes vármegye tiszteletbeli (?) főorvosa, Deutsch Ferenc József 1843-ban kiadott munkájában. Deutsch – 1860-tól Tanfi – Ferenc József (1808–1877) személyében ma elsősorban a Kárpát-medence első ásványvizes térképének elkészítőjét tiszteljük.¹⁷ Az 1840-es években Temesváron élt, tagja volt a temesvári orvosegyesületnek, a vándorgyűlés résztvevőinek névsorába nyolcadikként, mint „Ns. Temes megye A. Főorvosa” iratkozott be.

Munkája előszavában elárulja, hogy eredetileg „Temesvár és a Bánság orvosi helyírásához” kívánt „adalékokat” kiadni. Ez nem készült el – „későbben fog megjelenhetni” –, viszont e most kiadott értekezését „maradandó jeleül” az együtt töltött napoknak, a nagygyűlés minden résztvevője megkapta.

Deutsch közölte mind Kitaibel, mind Sadler elemzéseit – ezek részletes ismertetésétől a fentiekben említett okok miatt eltekintünk. Olvassunk bele azonban A buziási vizek gyógyereje, kórtörténeti vázlatokkal című fejezetbe. ­Deutsch leszögezi: „…a buziási víz kőolaj vas és sókkal ellátott savanyú víz, melly alkatrészeinél fogva egy sorban áll az égeri¹⁸, pyrmonti¹⁹ […] de kivált a niedernaui²⁰ vizekkel […] tehát gyógyhasznára nézve is azon eredményt kell várnunk, mellyet az említett vizektől, különösen a niedernauitól tapasztalánk.” Ennek megfelelően a buziási vizek különösen hatnak a „húgykészítő s nemző életművek rendszerének hibás vegyület és erőtelenségéből származott” bajaiban, azaz érthetőbb mai szavakkal az urológiai és nőgyógyászati bajokra (vesehomok, vesekő). Állításának igazolására néhány kóreset leírását közli, mely kazuisztikák az urológia története iránt érdeklődők számára lehetnek érdekesek.

Figyelemre méltó fejezete Deutsch értekezésének A vízgyógy alatt követendő életmód című „tízparancsolat”, azaz 10 pontba sűrített fürdői szabályzat. Például a kúra ideje alatt kerülni kell a kövér, fűszeres füstölt ételeket, de a gyümölcsöt is; evés előtt s után egy órával, vagyis az asztalnál közönséges vízként nem használható; mind a túl forró, mind a túl hideg víz kerülendő – ne feledjük, ez a Priessnitz-féle hidegvízkúra fénykora – a beteg este kilenckor már kerüljön ágyba. A szorosan vett diétán túl az életvitelre is ad tanácsot: a kúrázó kerüljön minden testet/lelket kimerítő tevékenységet, az e vidéken „epéslázt”²¹ gerjesztő „hévség” idején hűs helyen tartózkodjon.

Deutsch megemlíti a „véletlenségeket”, vagyis a gyógyvízkúra alatt olykor előforduló „kórbonyolódásokat”, azaz szövődményeket (ájulás, székrekedés, vérfolyás, küteg, azaz bőrkiütés). A legveszedelmesebb azonban a gyógyítás alatt gyakran megjelenő váltóláz. Ennek három oka lehet. Első a víz hibás használata, például „orvosi utalvány nélkül, sőt épen ennek ellenére”. A másik ok az „ételrendetlenség”, magyarán a megnövekedett étvágy mértéktelen kielégítésével kialakuló „emésztetlenség”. Ám mivel az egész bánáti rónaságon a váltóláz „szórvány s gyakran járványképen” is uralkodik, tehát harmadik okként az „éghajlat befolyása” is szóba jöhet – figyelmeztet Deutsch –, ezért a láz okát „gyarlóság lenne a víz alkatrészeiben keresni”.

Érdemes felfigyelni a Deutsch szövegében előforduló „orvosi utalvány” kifejezésre, ami összhangban a bevezetésben említett „Csokerlyan helybeli érdemdús fördőorvos” törvényhatósághoz évenként benyújtott „tudósításaival”, arra utal, hogy Buziásnak már volt fürdőorvosa. A résztvevők névsorában a 80. szám alatt szereplő Csokerlyan György orvosdoktor lakhelyeként valóban Buziás szerepel. Amikor 1839-ben Wachtel Dávid tudósította az Orvosi Tár olvasóit a temesvári orvosegyesület megalakulásáról így írt róla: Egykori nemes torontálmegyei rendes főorvos, jelenleg pedig a buziási fürdők orvosa Dr. Csokerlyán György.²²

Rövidre zárva: Deutsch 1843-as fürdőkalauza – Buziáson az ivókúra mellett hideg, langyos és meleg fürdő, valamint zuhany is igénybe vehető volt – fontos dokumentuma a reformkor balneológiai irodalmának. Az egy évvel korábban Szliácsra látogató orvosok és természetvizsgálók láthatták, hogy a jóval híresebb felvidéki fürdőnek nincs fürdőorvosa.

Temesvár: a váltóláz iránti orvosi érdeklődés bölcsője

Deutsch fürdőirata a váltóláz okának az itteni éghajlatot tekintette. Ez nem meglepő! Amikor 1839-ben a temesvári orvosegyesület III. ülésén felolvasta Temesvár népességéről s ennek halandóságáról szóló értekezését, a felolvasás után vitába keveredett kollégáival. Egyesek ugyanis a temesváriak magas halandóságát – a népesség száma a holtakéhoz 16:1,²³ míg Budán ez az arány 25:1 volt – a rendetlen életmódban, „szeszes italokkali visszaélésben” keresik, Deutsch szerint e „minden várakozást felülmúló halandóság” oka „egyedül az itteni égalji viszonyokban” rejlik. ­Deutsch e nézetét lábjegyzetben támogatja az ülések jegyzőkönyvét közreadó Wach­tel: „Sok történt ugyan már […] nálunk húsz év olta […] kivált egésségügyi tekintetben: mocsarak lecsapoltattak; a várárkok kiszáríttatva […] az egésségre nézve olly ártalmas ristenyésztés a temesi bánságban csaknem egészen megszűnt: így az égalj jobb lett ugyan, de még korántsem jó […] A posványos tájakban uralkodó kórok származatára nézve nem annyira az álló víz kipárolgását kell tekintenünk, mint azt, mi a posványt posvánnyá teszi: a víz székét, fenekét, s az ezt képező s méllyen terjedő életműves [szerves] testek maradványait.”²⁴

Mind Deutsch, mind Wachtel tehát sejtik, hogy posláz, váltóláz (malária) és a posványok (mocsarak) között van valamilyen összefüggés: ahol posvány van, ott gyakori a posláz. Ezek után érthető, hogy mindkettejük előadásának témája is a temesvári vándorgyűlésen a váltólázhoz kapcsolódott. Deutsch előadásáról ez került be az orvos-sebészi szakosztály jegyzőkönyvébe: „Deutsch József temesi főorvos, a bánsági viszonyokról érdekes értekezése következtében, a váltóláz természetéről, eredetéről, gyógymódjáról stb., a tudomány határai között élénken vitatkoztak […] több orvos urak.”²⁵

A vitázók közt természetesen ott volt Wachtel is, aki saját előadást is tartott A mireny méltánylatához címmel (olvasható a Munkálatok 42–47. oldalain). Kiemeljük a lényeget: Wachtel a váltólázakban sokkal nagyobb sikerrel adja a mirenyt (arsenicumot), mint a kinalt (kinint).

Látható tehát, hogy a váltóláz, posláz központi témája volt a temesvári nagygyűlésnek. Sajnos, a vitahozzászólásokat nem tudjuk ismertetni, azonban a vita zárszava így maradt fenn az augusztus 13-i szakosztályi ülés jegyzőkönyvében: „A magyar orvosok és természetvizsgálók 1843-diki temesvári nagy gyűlésére kitűzött azon kérdés: »Mint lehetne a posvány lég kifejlődését a bánsági rónákban megakadályoztatni, vagy ha az lehetetlen volna, bír-e a gyógytudomány oly szerekkel, mellyek ezen lég befolyásának, az emberi testre beható ártalmát gyöngíteni, vagy végképp megszüntetni képesek volnának«, megfejteni az idő szűke miatt kimerítőleg nem tárgyalhatván, pályakérdéssé alakítatott […] bírálandó leend a budapesti (!) kir. orvosegyesület…”²⁶

Ismét rövidre zárva: az 58 aranyból álló pályadíj győztesét 1845-ben, a pécsi vándorgyűlésen hirdették ki. A pesti Orvosegyesület a díjat Bittner Imre (1789–1887) – 1848-tól Kéry –, Arad megyei főorvosnak ítélte oda A Bánság poslázairól című munkájáért. Pályázata 1847-ben, Pesten, nyomtatásban is megjelent 110 oldalon. E munkát elemzi a néhai esztergomi orvostörténész, Szállási Árpád, aki így sommázza Bittner érdemét: „Minden megfigyelése kitűnő, csak éppen a szúnyog szó hiányzik […] s így nem lett belőle a magyar Laveran”.²⁷ Charles Laveran (1845–1922) a váltóláz kórokozójának, a Plasmódiumnak felfedezője – 1907-ben ezért orvosi Nobel-díjat kapott. Már előtte, 1902-ben kapott Nobel-díjat Ronald Ross (1857–1932), aki tisztázta a szúnyog szerepét a malária terjesztésében. Kéry Bittner tehát inkább a magyar Ross lehetett volna.

Fontosnak tartjuk a temesvári vándorgyűlés szerepét kiemelni a váltóláz/malária iránti orvosi érdeklődés felkeltésében. Hiszen például a malária magyarországi történetét feldolgozó Ringelhann meg sem említi a Temesváron történteket.²⁸ Bittnernek A Bánság poslázairól című munkáját ugyan ismeri, de szót sem szól a pályadíjról, amely e mű létrejöttét kezdeményezte. A Bittner-mű előtti évekből mindössze Pap Ferenc 1834-ben írt disszertációját említi, aki latin nyelvű munkájában „a mocsarakról és a kigőzölgéseikkel okozott betegségekről” (…de paludibus et morbis exhalationibus earum provocatis)²⁹ értekezett.

Két évvel később, 1836-ban írta meg Bittner földije, az ugyancsak Késmárkon született Topperczer Tamás (1800–1880) A váltóláz természet-históriájának vázlata című értekezését, amely sajnos kéziratban maradt.³⁰

Bittner tehát az igazságra tapintott, amikor 1847-ben ezt írta: „A bánsági poslázról literatúránk szinte tökéletesen hiányzik.” E hiányt igyekeztünk pótolni a fentiekben, kiemelve, hogy az 1843-ban a vándorgyűléshez köthető történések voltak az elindítói annak az orvostudományi érdeklődésnek, amely ötven évvel később Kolozsvárott jutott – a külhonból is jól látható, bár alig észrevett – csúcsra id. Jancsó Miklós maláriakutatásaiban.³¹

Összegezve: ismerve a még kiemelhető, de most nem ismertetett „adalékokat”, a koronavírus-járvány miatt beszűkült, többnyire az internetes keresésre kárhoztatott kutatási lehetőségeket, meggyőződésünk, hogy orvos- és kultúrtörténészeink a jövőben még fognak tudni újat mondani a magyar orvosok és természetvizsgálók negyedik, Temesváron, 1843-ban tartott vándorgyűléséről.

Köszönetnyilvánítás: Ez úton is köszönöm Kutasy Tamásnak (Bécs) a korabeli dokumentumok, illetve azok másolatai megszerzésében nyújtott önzetlen segítségét.

Jegyzetek

1 Szőkefalvi-Nagy Zoltán: A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók vándorgyűlései (1841–1933). Orvostörténeti Közlemények 50. kötet, 1969, 45–56. o.

2 Halász Géza: A magyar orvosok és természetvizsgálók 4-dik nagy gyűlése Temesvárott. Orvosi Tár, 1843, Negyedik kötet, 8. szám, 137–145. o.

3 A kézirat másolatának megszerzésében nyújtott segítségéért ez úton is köszönetet mondok Kutasy Tamásnak (Bécs).

4 Széchenyi István: Napló. Szerkesztette, válogatta, jegyzeteket írta Oltványi Ambrus. Gondolat, Budapest, 1978. 1012. o.

5 Csorba László: Széchenyi István. M-Érték Kiadó, 2010. 246. o.

6 Gazda István: Széchenyi napjai. Történelmi-művelődéstörténeti kronológia. Tájak-Korok-Múzeum Egyesület, Budapest, 1991.

7 Kiss László: A magyarországi homeopaták első egyesülete (1843–1845?). Comm. de Hist. Artis Med. (Orvostörténeti Közlemények) 190–193. kötet, 2005, 223–228. o.

8 Lészay Dániel: Dr. Hahnemann, az orvostan mezején történt felfedezéseinek kísérletek általi megvizsgálást indítványozza. In: Bugát Pál – Flór Ferenc: Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Temesvárott tartott Nagy-Gyűlésének Munkálatai. Pest, 1844. 54–57. o.

9 Dörnyei Sándor: Régi magyar orvosdoktori értekezések. Harmadik kötet. Bécs: Egyetem és Josephinum. 1729–1848. Borda Antikvárium, Zebegény 2010. 120. o.

10 Samuel Hahnemann (1755–1843), a homeopátia, hasonszenvészet megalapítója. Alapgondolata: a betegség megszüntethető olyan hatóanyag minimális adagjával, amely nagyobb mennyiségben ugyanazt a kórformát okozza, vagyis „Similia similibus curantur”. Hahnemann 1843. július 2-án Párizsban hunyt el.

11 Valószínűleg elírás, helyesen: Heilbronn, német város (Baden-Württemberg).

12 Kóczián Mária – Kölnei Lívia: Homeopátia Magyarországon 1820–1990. Noran Könyvkiadó Kft., 2003.

13 Halász Geiza (!): A magyar orvosok és term. vizsgálók nagygyűlése Temesvárott (Folytatás s vége). Pesti Hírlap, 1843, 278. sz. 591. o.

14 Ma Almási Balogh Pálként (1794–1867) ismerjük őt, Széchenyi István és Kossuth Lajos háziorvosaként a legtekintélyesebb homeopata orvos volt, 1843-ban ő lett a homeopata egyesület titkára (elnököt nem választottak).

15 Balogh Pál: Nyilatkozat a hasonszenvi orvosi egyesület ügyében. Pesti Hírlap, 1843. 796. o.

16 Sadler József: A buziási ásványvizek (in nuce). Orvosi Tár, 1841, VI. félév, 4. sz. 49–53. o.

17 Dobos Irma: A Kárpát-medence első ásványvizes térképe. Deutsch Ferencz József (1808–1877) orvos munkássága. Alkoholmentes italok, 2004, 1. sz. 31–32. o.

18 Éger/Eger – mai neve Cheb (Csehország), hozzátartozik a ma Františkovy Lázně (Francenzbad) fürdő.

19 Pyrmont, ásványvizeiről és fürdőjéről híres porosz város.

20 Azonos a porosz Niederselters határában található forrás vizével, amely selteri víz néven volt ismert Magyarországon is.

21 Galenus (131–200) a váltólázat epéből származó kórnak tekintette (Ringelhann). Úgy látszik, e téves felfogás még 19. század derekán is kísért.

22 Wachtel Dávid: A temesvári orvosegyesület 1839-ben. Orvosi Tár, 1840, Ötödik félév, 21. sz. 322. o.

23 Hasonló arányt – 14 élőre l halott – talált majd Bittner is a Temesváron tartózkodó katonák között.

24 Wachtel, i. m. 327. o.

25 Halász Géza: A magyar orvosok és természetvizsgálók 4-dik nagy gyűlése Temesvárott. Orvosi Tár, 1843, Negyedik Kötet, 8. sz. 141. o.

26 Halász i. m. 142–143. o.

27 Szállási Árpád: Kéry Bittner Imre. Orvosi Hetilap, 1978, 6. sz. 344–346. o.

28 Ringelhann Béla: A leküzdhetetlennek látszó betegség: a malária. Comm. Hist. Artis Med. (Orvostörténeti Közlemények) 100. kötet, 1982. 69–81. o.

29 Dörnyei Sándor: Régi magyar orvosdoktori értekezések 1772–1849. Második kötet. Borda Antikvárium, Budapest, 2001. 84. o.

30 Kiss László: A váltóláz természet-históriájának vázlata dr. Topperczer Tamástól. Comm. de Hist. Artis Med. 166–169. kötet, 1999. 41–57. o.

31 Lukács Dezső: Id. Jancsó Miklós malária kutatásai. Orvosi Hetilap, 1981, 4. sz., 224–226. o.