Egy héttel a magyar forradalom kirobbanása után, 1953. október 30–31-én a temesvári egyetemisták a romániai kommunista rendszert alaposan megrázó tiltakozást szerveztek. Az ország nyugati részén valóságos forradalmi hangulat uralkodott, százával alakultak ki a diktatúrával szembenálló kezdeményezések. A Béga-parti diáklázadás megfékezésére a kommunista párt által mozgósított elnyomó gépezet azonnal intézkedett, és a diákok nagy részét letartóztatta, sőt, az sem volt kizárt, hogy felszámolják a temesvári egyetemi központot, ha a lázongás továbbterjedését nem sikerül megállítani. A diákmegmozdulás kezdeményezőit a katonai törvényszékek börtönbüntetésre ítélték, százakat tartóztattak le, és hurcoltak teherkocsikon katonai laktanyákba, ahol vallatták őket; többeket pedig kizártak az egyetemről. A helyi hatóságok azt rótták fel az egyetemistáknak, hogy azonosultak a magyar forradalom eszméivel. Valójában – miként kiáltványukból is kiderül – a temesvári diákok elégedetlenségének okai és céljai ennél lényegesen összetettebbek voltak, bár kétségkívül sok tekintetben hasonlítottak a magyarországi egyetemisták követeléseihez.
A temesvári egyetemisták 1956. október 30-án megfogalmazott igényei összecsengtek a magyarországi diákság követeléseivel. Hiszen mind Magyarország, mind Románia kettős, szovjet és kommunista elnyomás alatt állt, ami széleskörű elégedetlenséget váltott ki. Amíg viszont Magyarországon a feszültség végül robbanáshoz, azaz népfelkeléshez, illetve forradalomhoz vezetett, addig Romániában a kommunista hatóságoknak sikerült elfojtaniuk a diáklázadás továbbterjedését, miután a kezdeményezőket letartóztatták, és hallgatók százait hurcolták a kisbecskereki katonai laktanyákba, illetve szigetelte el a külvilágtól a temesvári diákszállásokat körülvevő katonaság.
egyetemi hallgatók, a temesvári diákgyűlés főszervezői
Kétségtelen, hogy a magyar forradalom felerősítette Románia nyugati részén az elégedetlenséget, s ez mind a diákság, mind a munkások és földművesek, de még a hadsereg soraiban is tapasztalható volt. Az sem vitás, hogy a magyarországi történések összességében a Romániában élők számára is ösztönzőleg hatottak és reménysugarat jelentettek. A magyar forradalmi hullámok begyűrűzésének lehetősége arra késztette a romániai kommunista hatóságokat, hogy fokozott megfigyelés alatt tartsák a lakosságot. Az 1956. október végi tájékoztató jelentések szerint nagyon sok „ellenséges megnyilvánulás”, valamint „szabotázsakció” kategóriába sorolt, akként értelmezett eset fordult elő. A jelentések szerint előfordult, hogy támadások, bántalmazások érték a kommunista hatalom képviselőit (pártaktivistákat, munkacsoport-vezetőket, helyi vezetőket, milicistákat), illetve előfordult, hogy rongálások érték a társas gazdálkodások erőszakos létrehozása során elvett, és a szocialista gazdálkodás szolgálatába állított magánjavakat.
Nem sokkal a magyar forradalom kirobbanása után a temesvári műegyetem egy diákcsoportja gyűlést kezdeményezett, hogy ott előterjesszenek egy gyökeres politikai, gazdasági és társadalmi változásokat követelő emlékiratot. A feljegyzés Teodor Stanca egyetemi hallgató ötlete volt, miután egyeztetett társaival, Caius Muţiuval, Aurel Baghiuval, Heinrich Drobnyval, Friederich Barthtal és Nagy Lászlóval. Az október 30-i diákgyűlésen az emlékirat-tervezetet kiegészítették egy másik diáktársuk, Aurelian Păuna által megfogalmazott pontokkal.
A temesvári egyetemisták követeléseinek többsége azonos volt a budapesti, magyarországi hallgatókéval. Ezek közé tartozott a szovjet csapatok azonnali kivonulása az országból, a gazdasági megállapodások nyilvánossá tétele, az iparban a normák újragondolása, a mezőgazdaságban a beszolgáltatási kvóták megszűntetése, a szólás- és a sajtószabadság szavatolása. Tervezetükben a temesvári diákok rámutattak a szovjet csapatok romániai jelenlétének felesleges voltára, mivel a kommunista hatóságok propagandája ellenére Románia esetében nem állt fenn egy „kapitalista bekerítés” veszélye. Hatalmi oldalról a szovjet sereg kivonása Romániából a kommunista rendszer összeomlásának első lépését jelentette volna, ám az 1958. évi szovjet kivonulást követő években – mint kiderült – a hatalomnak hatékony elnyomógépezet és besúgórendszer kiépítésével sikerült semlegesítenie minden ellenállási kísérletet.
Mind a budapesti, mind a temesvári egyetemisták egyik követelése a kommunista kormányok gazdaságpolitikáját is érintette. A magyarországi diákok azt követelték, hogy a nemzetközi gazdasági megállapodásokat hozzák nyilvánosságra, az urániumércet pedig piaci áron értékesítsék. A temesvári diákok is kérték a gazdasági szerződések nyilvánosságra hozását – egyértelműen utalva arra, hogy a Szovjetunióval kötött kereskedelmi megállapodások hátrányosak Románia számára –, de azt is kérték, hogy Románia a tőkés országokkal is kössön/köthessen gazdasági szerződéseket.1 A temesvári diákgyűlésen a Románia számára előnytelen urániumérc-kivitel is terítékre került, az egyetemisták azt követelték, hogy a szovjetek távozzanak, és hagyják abba a romániai altalajkincs kiaknázását.2
Az iparban alkalmazott munkanormák kérdését szintén megtaláljuk mind a budapesti, mind a temesvári diákság követelései között. A magyarok a munkanormák felülvizsgálatát, valamint a béreknek a szükségletekhez igazítását kérték, a temesváriak pedig az emberi teljesítő- és munkaképesség határát meghaladó, teljesen elhibázott normák törlését kérték, mivel úgy vélték, hogy a szovjet mintára bevezetett sztahanovista „versengés” katasztrofális helyzetbe sodorta a romániai gazdaságot. Mint tudjuk, a sztahanovista mozgalom lényege az volt, hogy bebizonyítsa: az iparban alkalmazott normák túlszárnyalhatók. A béreknek az árakhoz igazítása külön tételként szerepelt a temesvári pontokban.
A mezőgazdasági beszolgáltatási rendszer kérdése szintén szerepelt mind a budapesti, mind a temesvári követelések között. 1956-ban, Romániában a mezőgazdaság szocialista átalakítása, az úgynevezett kolhozosítás, a társas gazdaságok erőszakos létrehozása javában zajlott, a hatalom igazságtalan és teljesíthetetlen kvótarendszer, nem kevésbé hatósági/karhatalmi zaklatások és túlkapások révén kényszerítette rá a földműveseket, hogy úgynevezett mezőgazdasági társas gazdaságokba, vagy állami mezőgazdasági vállalatokba lépjenek be.
A szólás- és a sajtószabadság kérdése mind Budapesten, mind Temesváron kiemelt helyet foglalt el a követelések között. Az 1956. október 30-i diákgyűlésen valamennyi temesvári egyetemi kar részéről kijelölték azokat a hallgatókat, akik beolvasták volna a követeléseket a helyi rádióban, ez azonban nem sikerült a még aznap megkezdett letartóztatások miatt.
Végül, de nem utolsósorban, az október 30-i gyűlésen a temesvári diákság éppen úgy fejezte ki együttérzését a magyar forradalmárok iránt, mint ahogyan egy héttel korábban utóbbiak fejezték ki szolidaritásukat a lengyel nép reformtörekvéseivel.
Bár a magyarok egyes követelései radikálisabbak voltak a temesváriakénál, egy esetleges temesvári általános diáksztrájk felerősíthette volna az elégedetlenségeket, ami merészebbé és teljesebbé tehette volna a kommunista rendszerrel szembeni lázadást.
A magyarországi és a romániai követelések ugyanabból a gazdasági és politikai valóságból eredtek: mindkét országban a szovjetek által kierőszakolt kormányok vezettek, a szovjetek pedig a közép-kelet-európai megszállt, kommunista diktatúra alatt álló tömböt teljes alárendeltség alatt akarták tartani.
A munkásság elégedetlenségének tompítása és egy esetleges zendülés megelőzése érdekében a román kormány bizonyos intézkedéseket foganatosított, egyebek mellett új bérrendszert fogadott el. Propagandisztikus módon, az állam vezetőit látszólag érdekelték a társadalom egyes részeinek gondjai – leszámítva persze azokat, akik ellen az ún. osztályharcot meghirdették és folytatták –, s ezt arra használták fel, hogy hangsúlyozzák: a lakosságnak az előző tíz év során – vagyis a kommunista hatalomátvétel után – ígért, de annál sokkal alacsonyabb életszínvonaláért kizárólag a rendszerrel szembenálló kulákság és a kistőkések, az úgynevezett kisburzsoázia a felelős. Csakhogy az életszínvonallal, ezen belül az élelmiszerhiánnyal kapcsolatos elégedetlenségek a pártgyűléseken is terítékre kerültek. Egy ilyen pártgyűlésen Alexandru Moghioroș3 is részt vett, és az aradi vasutasok „apróbb ellátási gondjainak” gyors rendezését ígérte. Szintén pártgyűléseken katonai egységek parancsnokai fejezték ki nemtetszésüket amiatt, hogy Temesváron nagy a drágaság, nem lehet hozzájutni a legalapvetőbb szükségleti cikkekhez, és kenyérért is végeérhetetlen sorokat kell kiállniuk.
A magyarországi forradalom kirobbanását követően a román kommunista vezetés első reagálása propagandisztikus volt, és azt célozta, hogy a népi demokrácia iránt hű munkásság soraiban fokozza az éberséget. A román állam- és pártvezetés a magyar forradalmat imperialista körök szolgálatában álló személyek provokációjaként állította be, és arra intette a lakosságot, hogy ne kapcsolódjanak be semmilyen államellenes kezdeményezésbe. A romániai hatóságok intézkedéseiből kiolvasható, hogy nem tartottak kizártnak valamiféle megmozdulást. A pártpropaganda mellett különleges biztonsági intézkedéseket is hoztak, s mindezek együttvéve igazolják, hogy a romániai vezetés riadókészültségben volt.
A temesvári forradalmi, illetve feszültséggóc létét a katonai állományban, ezen belül a legénység soraiban a leszerelés elhalasztása miatti elégedetlenkedések is igazolják. Ugyanakkor az is közismert volt, hogy a kisbecskereki laktanyában temesvári egyetemisták százait tartották őrizet alatt.4 A Honvédelmi Minisztérium politikai központi vezetése általános elemzést végzett a hadsereg lelkiállapotáról a beérkezett jelentések alapján. Eszerint 1956. október 23. és november 20. között, amikor „a magyarországi és romániai népi demokratikus rendszerrel, Románia Népköztársaság párt- és kormányvezetőivel, a szovjet hadsereggel és a szovjet állam vezetőivel” szembeni ellenséges megnyilvánulásokról szóló összefoglaló jelentést megfogalmazták, a hadsereg kötelékében 664, ellenséges magatartást tanúsító katonai, illetve polgári személyt „azonosítottak”. Ezeknek több mint fele tartozott a tiszti állományhoz, ami azt jelzi, hogy a hadseregben korábban végrehajtott politikai tisztogatás dacára az elégedetlenség továbbra is fennállt. Az érintettek ellen azonnal intézkedtek, a legtöbb esetben a Katonai Ügyészség hallgatta ki őket. Az enyhébb büntetések közé tartozott a tartalékállományba helyezés és a Securitate általi megfigyelés, a kisebb „kihágásokat” vétőket pedig „meggyőzték”, hogy „helyesen” értelmezzék a magyarországi eseményeket.
Harmadfokú riasztás a hadseregben
A hadsereg soraiban foganatosított különleges intézkedések az éberség és a biztonság fokozását célozták Temesi 3. katonai körzet területén. A magyarországi események idején a Temesvár környéki laktanyákba különféle alakulatokat vontak, illetve zsúfoltak össze, amelyeknek rendeltetése az volt, hogy megakadályozzák a forradalom esetleges átterjedését a határon.5 A riadókészültség közepette bármilyen esemény különleges fontosságot kapott. Ilyen körülmények között a 95. Gyaloghadosztály és a lőszerraktár közötti telefonösszeköttetés ideiglenes megszakadása majdnem katasztrofális helyzetet teremtett, a dési helyőrség egyes alakulatainál kiadott riadó pedig sokakban azt az érzést keltette, hogy kirobbant a háború. Való igaz, hogy komolyabb események is történtek, hiszen a borosjenői helyőrség lőszerraktárát október 28-ról 26-ra virradó éjszaka támadás érte, egy kiskatona pedig megsebesült.
A laktanyákba bezsúfolt különféle alakulatok sokasága fokozta a feszültséget. A gyenge és elégtelen koszt, a poloskák és a tetvek közepette az elégedetlenség egyre nőtt, a kaszárnyák falain pedig olyan falfirkák jelentek meg, mint például: „A sorkatonai szolgálatot csökkentsék le egy évre!”; „Égjen le a laktanya!”; „A katonákat ne dolgoztassák napi tíz órán át a munkatelepeken!”; „Éljen a szabadság”; „Le a ruszkikkal!”; „Ne tanuljatok oroszul!”.6
A riadókészültség okozta feszültség merészebb kiállásokat is eredményezett. Egy Gheorghe Botnariuc nevű tiszt például mindenáron meg akart szabadulni a kommunistáktól, és pisztolyt kért, mert „nem akarta elszalasztani a lehetőséget, hogy elsőként lőjön a kormányra”. Szigorúan megtorolt hevessége – a róla szóló jelentés szerint – nem volt egyedüli.
Kép: Fortepan/Faragó György
A Magyarországon zajló eseményeket élénk érdeklődés és sok-sok értelmezés övezte. Ezek közé tartozott a szembenálló két politikai-katonai tömb (kelet–nyugat) közötti háború kirobbanásának latolgatása, valamint az, hogy az Amerikai Egyesült Államok felső vezetése miként reagál a szovjetek magyarországi beavatkozására, s hogy az USA küld-e csapatokat Magyarország határára. A tiszti állományban előforduló nézetek szerint „a magyarországi felkelést azért lehetett megszervezni az egyetemi diákság körében, mert kevésbé álltak a marxista-leninista tanok befolyása alatt”,7 ugyanakkor „a mi diákjaink nem annyira forradalmárok, mint a magyarországiak”.8 Ezzel együtt, illetve ennek ellenére sokan remélték, hogy „nálunk, Temesváron is kitör egy lázadás”.9 Mások úgy vélték, hogy „a magyarok nagyobb forradalmárok, mint mi, románok”, s hogy „ők [a magyarok – szerk. megj.] hamarabb megszabadulnak a kommunistáktól”.10 A hadsereg politikai vezetéséhez érkezett jelentések nem részletezik pontosan a temesvári egyetemi körökben történteket, csupán olyan általánosító megfogalmazásokat találunk, mint például „a temesvári és bukaresti egyetemisták megtagadták az orosz órák hallgatását”, s hogy Temesváron „körülbelül negyven teherautónyi diákot tartóztattak le.”11
Összességében az általános helyzetre egy lázadás kirobbanása iránti várakozás volt jellemző, mivelhogy „a román nép nyomorultabb és nehezebb sorsban él, mint a magyar”.
Az október 30-án letartóztatott társaik szabadon bocsátásáért utcán tüntető diákokat is teherautóra rakták, és a Temesvártól 18 kilométerre elhelyezkedő kisbecskereki katonai laktanyába szállították. A Securitate és a milícia intézkedései gyakorlatilag ellehetetlenítették a zendülés folytatását, dacára annak, hogy háromnapi kisbecskereki fogva tartás után a diákokat – a kezdeményezők kivételével – szabadon bocsátották. Arra kötelezték őket, hogy a diákmozgalomtól elhatárolódó nyilatkozatot írjanak alá, ennek fejében, további megfigyelés mellett, visszatérhettek az egyetemi előadásokra.
A hadsereg a Központi Bizottság Politikai Bürója határozatainak vetette alá magát. Ennek érdekében október 30-án, éppen a diáknagygyűlés napján létrehoztak egy központi parancsnokságot, Temesváron pedig egy helyi testületet, amelynek tagja volt a Temes tartományi Securitate parancsnoka, a Temesi 3. katonai körzet parancsnoka, valamint vezető tisztségeket betöltő pártaktivisták. Ez a parancsnokság fojtotta el azonnal és erőszakkal a diáktüntetést, ellehetetlenítve a megmozdulás továbbterjedését, valamint azt, hogy a hallgatók összehangolhassák tervezett akcióikat, és a követeléseiket a rádió hullámhosszán nyilvánossá tegyék.
A következő időszakban Temesváron a katonaság 18 osztaga, 45 szakasza és 135 raja tartotta fenn a rendet. A hadsereg közvetlen módon vett részt a diáktüntetés elfojtásában, miután tankokat vezényelt ki és állított az Orvostudományi Kar és a diákszállások elé. Utóbbiak kijáratait a katonaság lezárta, és megakadályozta a hallgatókat a tüntetés folytatásában, sőt, október 31-én a katonák tüzet nyitottak az Orvostudományi Karhoz tartozó bentlakásra.
Amúgy a hadsereg nemcsak a diákmegmozdulás elfojtásában vett részt erőszakos fellépéssel, hanem saját körein belül is elhallgattatta a „negatív magatartást” tanúsító katonai személyzetet. A kémelhárítók minden tiltakozó kezdeményezést semlegesítettek, a katonai ügyészség pedig azokra a jelentésekben említett személyekre is büntetést rótt ki, akiknek az elégedetlensége a szavak szintjén maradt.
Kérdések és lehetséges válaszok
Joggal tehetjük fel a kérdést: a temesvári diákok megmozdulása vajon miért nem bontakozott ki az egész lakosságot mozgósító, a budapestihez hasonló forradalmi mozgalommá? 1956 őszén Románia miért nem vált „Magyarországgá”? Kétségtelen: a romániai kommunista hatalomnak sikerült elérnie, hogy a munkások életszínvonala emelésére tett propagandisztikus ígéreteket az erőszakos fellépésekkel összevonva elejét vette egy, a magyarországihoz hasonló széles(ebb)körű felkelésnek. A „szomszédos, baráti országban” kirobbant események továbbterjedésének a lehetősége riadóztatta a romániai vezetést, amely a legkisebb ellenállási vagy zendülési kezdeményezést is csírájában elfojtott. Ennek érdekében a politikai vezetés állandó felügyelete alatt különleges parancsnokságokat állítottak fel, és a hadsereg, valamint a belügyi karhatalom, a Securitate egységeit is bevonva az azonnali beavatkozást kivitelező gépezetet hoztak létre. A vizsgált forrásokból kiderül, hogy a lakosság felügyelete rendkívül hatásosnak bizonyult.
Ugyanebben az összefüggésben azt is meg kell említenünk, hogy a kommunista hatóságok a román–magyar országhatár őrzésének a megerősítését, sőt, szükség esetén a fegyverhasználatot is parancsba adták, arra az esetre, ha az egyetemi diákság tiltakozásai felerősödnek. A romániai teljes elnyomó gépezet alávetette magát a Központi Vezetés rendelkezésének, miszerint „azonnal és a legerélyesebben el kell fojtani bármilyen provokációt”. A pártközpont által kiadott rendelkezések végrehajtásáról területi/regionális szinten az ottani politikai vezetés felelt, ők felügyelték, hogy a hadsereg, a milícia és a Securitate egységei miként hajtják végre a parancsokat. A diákmegmozdulás gyors elfojtása azzal magyarázható, hogy egyrészt a temesvári kezdeményezés magára maradt, nem csatlakoztak hozzá más egyetemi központok, illetve tömegek, másrészt pedig a szovjet csapatok jelenléte, a nyugati támogatottság hiánya és az 1950-es években addig tapasztalt durva elnyomás bénító félelmet keltett a széles társadalomban. Utóbbi tényezőhöz kapcsolhatjuk, hogy Románia nem rendelkezett egy Nagy Imréhez hasonló személyiséggel, de elegendő idővel sem arra, hogy összefogott, széles körű megmozdulás bontakozzon ki. A politikai vezetés és a karhatalom azonnali és erőszakos fellépése, a „rendszerellenes megnyilvánulások” ezreiről jelentést tevő besúgóhálózat hatott oda, hogy 1956 ősze Romániájában az elégedetlenség nem tudott olyan népfelkeléssé kibontakozni, miként az Lengyelországban és Magyarországon megtörtént.
(Fordította Benkő Levente)
Jegyzetek
1 Ld: „Memoriul din partea studenţilor din Timișoara”, közzéteszi Mihaela Sitariu: Oaza de libertate. Timişoara, 30 octombrie 1956, Editura Polirom, Iași, 2004. (Anexe) [A temesvári egyetemi hallgatók követelései. In: Mihaela Sitariu: A szabadság oázisa. Temesvár, 1956. október 30. Polirom Kiadó, Iași, 2004. (Függelék)]
2 A magyarországi és a temesvári diákkövetelések összehasonlítására utóbbiak A temesvári egyetemi hallgatók követelései című tervezetét (Temesvári Katonai Törvényszék levéltára, 3620. sz. csomó, I. kötet, f. 5–6. valamint Fehérváry István: The Long Road to Revolution. The Hungarian Gulag. 1945-1956, Santa Fe, New Mexico, SUA, Pro Libertate Publishing, 1989 című munkáját használtam fel.
3 Mogyorós Sándor, Alexandru Moghioroș (Nagyszalonta, 1911. október 23. – Bukarest, 1969. október 1.) magyar származású romániai munkásmozgalmi aktivista, kommunista politikus. Fontos szerepet töltött be a romániai mezőgazdaság szövetkezetesítésében, a „kulákság” felszámolásában.
4 Ld. A temesvári egyetemi hallgatók követelései, II., b pont.
5 Jelentés az 1956. október 30–31-i eseményekről. Állami Levéltárak Temes megyei Igazgatósága, a Román Kommunista Párt Bánsági Területi Bizottsága iratanyaga, 10/1956. sz. csomó, ff. 21–25.
6 A temesvári diákmegmozdulást október 30. estétől kezdődően fojtották el. Még akkor este egyetemi hallgatók százait tartóztatták le, és hurcolták a kisbecskereki katonai laktanyába. Bővebben ld: Mihaela Sitariu: Oaza de libertate. Timișoara, 30 octombrie 1956. Editura Polirom Iași, 2004.
7 Gyűlésjegyzőkönyv, Állami Levéltárak Temes megyei Igazgatósága, a Román Kommunista Párt Bánsági Területi Bizottsága iratanyaga, 10/1956. sz. cs.
8 Politikai tájékoztató jelentés, 1956. november 3., a Hadsereg Politikai Felső Vezetése.
9 Politikai tájékoztató jelentés, 1956. november 3., a Hadsereg Politikai Felső Vezetése.
10 115/1956. október 27. számú politikai tájékoztató jelentés, a Hadsereg Politikai Felső Vezetése.
11 Petre Toader százados kijelentése. Politikai tájékoztató jelentés, 1956. november 3., a Hadsereg Politikai Felső Vezetése.
