Egy nagyon régi történést elevenítek fel: 431-ben II. Theodosius kelet-római császár a kis-ázsiai Efezusba egyetemes zsinatot hívott össze annak a dogmatikai szempontból korántsem lényegtelen kérdésnek az eldöntésére, hogy Szűz Mária Krisztus-szülő vagy Istenszülő volt-e? Az eredmény közismert, a zsinati atyák a nesztorianizmus álláspontja ellenében úgy döntöttek, hogy Mária „Theotokosz”, azaz Istenszülő volt.
Elhangzott Csíkszeredában a Csíki Székely Múzeumban a Mária-tisztelet Erdélyben című kiállítás megnyitóján, július 30-án.
A keresztény művészet történetében ez a zsinati döntés fordulópontot jelent, szentesítette ugyanis Mária önálló megjelenítését, immár a Krisztus életét ábrázoló képeken kívül is.
Az említett zsinat döntése után 432 és 440 között építtette fel III. Sixtus pápa Rómában a Santa Maria Maggiore / Santa Maria della Neve bazilikát, amelynek díszítésében első ízben jelentek meg a római egyház számára máig irányt mutató önálló Mária-képek, az egyházművészetben pedig ezt követően kialakult egy sor olyan jellegzetes képtípus, amely Máriát a kis Jézussal együtt ábrázolta.
Ezeknek a régiségben tisztelt, többnyire csodás eredethez (Szent Lukács) kötött képtípusoknak a neve Hodégétria, Blachérniotissza, Glükofilusza stb. azoknak a kolostoroknak a nevéből származik, ahol e képeket eredetileg őrizték. Ilyen csodás eredetet tulajdonítottak például annak a Hodégétria-ikonnak, amelyet a legenda szerint Szent Lukács festett volna Máriáról és a kis Jézusról; amelyet a Santa Maria Maggioréban őriznek; s ez az ikon a legenda szerint már Nagy Szent Gergely (megh. 604) idejében körmenetben hordozva csodát tett, megszabadította az Örök Várost egy pusztító járványtól.
Az efezusi egyetemes zsinatot követő évszázadok során elterjedtek az ilyen Mária-ábrázolások, s mint az előbb említetthez is, közülük idővel többhöz csodálatos történések hírneve kapcsolódott.
főoltáráról (18. század)
Az erdélyi régiség vizsgálói igen nehéz helyzetben vannak, amikor a kereszténység felvételével együtt a kétségtelenül nálunk is kivirágzott, Magyarország Patrónájának számító Mária-tiszteletnek a fennmaradt tárgyi emlékeit nyomozzák. Közismert, hogy különösen a korai időkből nagyon kevés képi ábrázolás maradt fenn, legtöbbször nem is képzőművészeti források, sokszor pedig csupán külföldi analógiák vagy esetlegesen fennmaradt töredékek alapján következtethetünk a minálunk egykor élt Mária-tiszteletre.
A későbbi időkben már megsokasodtak az ilyen emlékek, s csupán a magunk mögött hagyott sötét időket, a múlt század második felének nagy részét okolhatjuk azért, hogy a ma élő nemzedéknek nem igen lehetett része a Mária-tisztelet erdélyi jelenlétét bemutató kiállításokban. Ez a mostani kiállítás mégsem előzmény nélküli: 2010-ben a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban állítottak ki egy hasonló emlékegyüttest, s ilyen előzménynek számít a gyulafehérvári Főegyházmegye néhány éve megnyitott Egyházművészeti Múzeuma is.
Az egyetemes Mária-tisztelet emlékeit a késő középkorban és a korai újkorban többen is felmérték. Közülük itt egyetlen nevezetes magyar szerző nevét említeném csak meg: herceg Esterházy Pálról (1635–1713), Magyarország nádoráról van szó, aki kétségtelenül a katolikus megújulás jegyében 117 darab egész oldalas metszettel illusztrált valóságos atlaszt tett közzé Az egész világon levő csudalatos Boldogsagos Szüz Kepeinek rövideden föl tett eredeti címmel Nagyszombatban 1690-ben (hasonmás kiadás: Bp. 1994). Munkája Wilhelm Grumpenberg 1657-ben, Münchenben, később Ingolstadtban is megjelent Atlas Marianusát követi. A kötetben 100 kép származik a bajor kiadványból, a többit – köztük 11 magyarországi Mária-képet – a főúr szerkesztett bele, nyilván azzal a szándékkal, hogy a saját birtokain található és főleg a nyugat-magyarországi Mária-kegyhelyeket is elismertesse. Minthogy 1690-ben Erdély jogilag még protestáns fejedelmet uraló államocska volt I. Lipót császár és király hadseregének nem teljesen jogszerű megszállása alatt, nem csoda, hogy ebben a műben az Esterházy nádor számára is távoli, erdélyi vonatkozású Mária-képet nem találunk.
A Mária-ábrázolások erdélyi történetét nyomozva nem is igen találunk jelentős emlékre a romanika századaiban, amikor a képzőművészet nyelvén megfogalmazott egyházi tanítást elsősorban a falképek hordozzák. Ilyenekre csupán később, a 14. századtól elterjedt, már gótikus stílust képviselő szárnyas oltárok napjainkig fennmaradt, festett és faragott darabjai között csodálkozhatunk rá. Az ok igen egyszerű: a reformáció különböző hullámai Erdély legnagyobb részén megsemmisítették a katolikus egyházi felszereléseket és berendezéseket; ilyenek valamennyire Szászföld evangélikus templomaiban, Székelyföldnek a római egyház hűségében megmaradt tömbjeiben, a vármegyék területén pedig csak elvétve, egy-egy helységben élték túl a 16. századot. Máig való fennmaradásuk pedig már egészen ritka és kivételes szerencse, legtöbbször az újításokat gátló pénztelenség, olykor pedig a közösség ájtatos ragaszkodásának a függvénye.
Így tulajdonképpen csak sejtéseink vannak a középkori hazai Mária-kegyhelyekről, amelyek biztosan léteztek, a felekezeti változások s a források nagymérvű pusztulása miatt azonban kihullottak a társadalom emlékezetéből. Egy brassói feljegyzésből az derül ki, hogy 1493-ban a város gyóntatói híveiket – nyilván bűneik mértékével arányosan – közelebbi vagy távolabbi, könnyebben elérhető és olcsóbb, vagy éppen nagyobb utazást feltételező és költségesebb zarándokhelyek, Kerc, Mariazell, Loretto, Róma és Compostela felé irányították. Szigorúan véve az első három biztosan Mária kegyhely, a negyedik, Róma is annak számít részben, s csak az utolsó nem az. A legközelebbi Mária-kegyhely a brassói polgárok számára így Kerc volt, amelynek templomát a Havi Boldogasszony, azaz éppen a római Santa Maria Maggiore titulusára szentelték. Csak sejtéseink vannak arról, hogy milyen lehetett a Mária-tisztelet Gyulafehérváron, ahol a főoltár már a 13. századtól kezdve Mária-oltár volt, s később, 1512-ben például a kápolnát alapító Lászai/Lázói János kanonokot is a Madonna előtt térdelve jelenítette meg a szobrász. Bizonyosak lehetünk abban is, hogy Marosvásárhely ferences kolostorába, ahová a Küküllő-mente legjelentősebb birtokosait, köztük a Bethleneket, a Barlabássiakat, az Apaffiakat temették, szintén jelentős kegyhely lehetett, s valószínűnek látszik az is, hogy az 1400-as pápai engedélyben megjelölt Gyümölcsoltó Boldogasszony-ünnep éppen az ottani templom búcsúja lehetett.
A mi szempontunkból legjelentősebb Mária-szobor az 1444 táján már épülő csíksomlyói, Sarlós Boldogasszony tiszteletére szentelt ferences kolostor ékessége lett. Csupán a méretei alapján állíthatjuk, hogy aprócska építmény az egykori, harmadikként emlegetett mellékoltár sem lehetett, aminek a szekrényében ez a 210 centiméteres szobor elfért. Méltatói ezt a szobrot és vele összefüggő, kisebb, Szent Katalint és Szent Borbálát ábrázoló társait a 16. század első negyedébe, második évtizedébe keltezik. S akkoriban keletkezhettek a velük kapcsolatba hozható bözödújfalusi, székelyszállási, csíkszentmártoni, csíkzsögödi, székelyzsombori/lövétei(?), csíkszentdomokosi, csíkszentkirályi szobrok is. Faragásmódjuk rokonítja ezeket az emlékeket a szászbogácsi, szászsebesi, brulyai, valamint egy jelenleg Nagyszebenben található Mária-szoborral is.
E kiállításnak szenzációs, nem várt újdonsága a nemrégiben előkerült és azonosított vágási Mária-szobor – valószínűleg egy Mária megkoronázása jelenet központi alakja lehetett. Előkerülése rendkívüli esemény, egyúttal arra is felhívja a figyelmet, hogy templomaink lomtáraiban, de később összeállított oltárokban is még mindig hányódhatnak valamikor „kiselejtezett” közép- vagy kora újkori eredetű kincsek, amelyeket csak elhanyagolt állapotuk, unesztétikus megjelenésük ítélt méltatlan mellőzésre.
Az erdélyi katolicizmusnak új lendületet a 17. század végétől kibontakozó katolikus megújulás hozott. Ebben a lendületben kivételes súlyt kapott a Mária-tisztelet, amelyet a szerzetesrendek, az újjáalakított püspökségek, a Főkormányszék katolikus tagjai és tisztviselői, az Erdélyi Kamara hivatalnokai és az Erdélyt megszálló királyi hadsereg katonái és tisztjei is támogattak. Az elmúlt három évszázad nem viselte annyira meg a műtárgyakat sem, így jóval nagyobb változatosságot, jóval többféle képalkotó technikát sorakoztathatunk fel ebből a korból.
Restaurált szobor a székelyudvarhelyi ferences
kolostortemplom főoltárán (18. század)
Csodás körülmények közepette tűnt fel, s gróf Kornis Zsigmond kormányzónak meg a kolozsvári jezsuitáknak köszönhetően vált híressé a szamosmikolai/kolozsvári Könnyező Szűz. De Erdélyben nagy tiszteletnek örvendett Máriapócsnak a mikolai ikonnal közel egykorú képe is. Máriazell középkori eredetű kegyképe különösen kedvelt volt például a szamosújvári örmények körében, 1974-ben közel fél tucat, a házoromzatok fülkécskéiből 1948 után begyűjtött darabot őriztek az örmény nagytemplomban.
Ebben a heterogén környezetben igen gyakori a külföldi zarándokközpontok Mária-kegyképeinek tisztelete. Az előbb már idézett Esterházy Pál féle összeállítás 1690-ben lényegében körülírta a lehetőségeket, s csak válogatunk, akárcsak a kiállítás szervezői is, amikor néhányukat felsoroljuk: a lorettói Boldogasszony, a passaui Segítő Mária, a többször emlegetett római Havas Boldogasszony képei igazolják ezeket a kapcsolatokat, amelyek másolatokban váltak hazai kegyhelyek kiemelkedő érdeklődésre számító darabjaivá.
Csak a művészettörténeti és történeti kutatások hiányaira mutatnak rá a meghatározatlan ikonográfiai eredetű, igen színvonalas alkotások, amilyenek a székelyudvarhelyi plébániatemplom és az erzsébetvárosi templom Mária-szobrai, vagy amilyen a szászsebesi ferences templom egészen különleges Mária-szobra.
A hatalmas Mária-ikonográfiának a kiállítás is csak néhány kis részletét idézhette fel. Ismételten hangsúlyozni szeretném, hogy ennek a kiállításnak a létrejötte nagy teljesítménye az erdélyi magyar kultúrának, s az az önzetlen feltáró, nyilvántartó és restaurátori munka, ami mögötte van, minden dicséretet és tiszteletet megérdemel.
Köszönet érte!
