A négy évig tartó első világégés ártatlan áldozatok millióit pusztította el. A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium több diákja és tanára is ennek lett áldozata.
Jékely-Áprily Lajos, a Bethlen-kollégium tanára a Nagy Háború után írta azokat a gyönyörű költeményeit, amelyek a Falusi elégia című első verseskötetében jelentek meg 1921-ben. A költő formaművészetének, impresszionista természetábrázolásának és mély humanizmusának jelentős megnyilatkozásai e kötet versei. A Nevek című versciklus nyolc költeményében az első világháborúban elesett tanítványait, kollégáit siratja el a költő.
Vita Zsigmond állapítja meg Árily Lajosról írt monográfiájában: „Barátairól, tanártársairól és elesett tanítványairól, magáról a tragikus életről szólnak a háborús évek emlékeit felidéző versei. Áprily nem tiltakozott hangosan a háború ellen, de annak borzalmait otthon minden idegében élte, és a Nevek című ciklusában a háborúellenes erdélyi költészet legdöbbenetesebb verseit alkotta meg… Ez nem az elégia hangja, hanem a balladáé, amelyben egy lekaszált nemzedék áldozatai vonulnak fel némán vádoló tekintettel. Ezek között az ismerősök könnyen felismerhették Szabó Árpádot, Székely Ödönt, Prodán Valért és mindnyájuk közül kiemelkedő, „vallomást tevő” professzort: Ágai Lászlót… Nem háborús hősökről szólnak ezek a versek, hanem a háború áldozatairól…”
„Oly bibliás-szelídek, mint a János, / és fátylasok, mint őszutón a hold. / Aki viselte, csöndes és leányos, / vagy férfias, de gerlelelkű volt.” – kezdődik a ciklus címadó verse. „Jönnek tolongva és hivatlanúl,/tetemre hívó, támolygó sorokban,/torzult arcukra Rembrandt fénye hull,/ ha gránát mennydörög vagy akna robban.” – indul a költői látomás ugyanott, majd egymást követik az áldozatokat megéneklő költemények: Árpád, Endre, Ödön, Péter, Valér és Lászól, amelyek mindenikében az áldozatok legjellemzőbb emberi vonásait villantja fel a költő.
A ciklus Árpád című költeményében kollégája, a kisfiáért aggódó Szabó Árpád a Kollégium első hősi halottja emlékét idézi a költő:
„VIII. 28. Enyed jutott eszembe. / Ha meghalok, mi lesz a kisfiamból? / Dnyeszter, cölöp-tutajhíd, Mariampol, / A híd ívén: Zum Sieg. A győzelembe” // A győzelem volt lelketekbe írva, / rohamra űző, vakmerő igéret, / s vesztett csaták után kihullt a véred, / eposzból így lett rettentő szatíra. // S Uzsoknál új fű leng a régi véren. / Mariampolnál bosszuló hadak/rohannak most a „győzelem” nevében. // Amíg belőled semmi sem maradt, / csak egy homályos, bús emlék-alak/s tekinteted egy kisfiú szemében. (Áprily Lajos: Árpád) Az egykori kisfiú, az egyetlen utód, Szabó János több mint kilenc évtizedig őrizte szemében apja emlékét.
Szabó Árpád halálhírének tudomásul vétele után az 1914-1915. iskolai év végi igazgatói zárójelentésben 1915. július 20-án Báthori Gyula igazgatóhelyettes idézi az eltávozott emlékét: „Ágai László mennyiségtan-természettan szakos rendes tanár, Szabó Árpád természetrajz-szakos rendes tanár… mint honvédhadnagyok az északi harctérre vonultak. Megilletődéssel vettünk tőlük búcsút, de azzal a reménnyel, hogy a harcmezőn szerzett hírvirágokkal fognak visszatérni mindannyian. Fájdalom, egyikük már a Kárpát ormán emelkedő hősi sírban alussza örök álmát. Szabó Árpád, főgimnáziumunk nagytehetségű és buzgó tanára október 3-án hazánkért az uzsoki szorosban hősi halált halt. Színmagyar hazarészünknek volt a szülöttje s intézetünkhez kerülve 7 évi tanári működése alatt kálvinista és nemzeti erényekkel ékes lelkének erejét odaadással szentelte kollégiumunk ügyeinek. Bátor fellépés, éles látás, rendszeretet, energikus tevékenység jellemezték. A tanteremben mintaszerű tanító, gondos nevelő, a harctéren hős katona volt… emlékét szerető kegyelettel őrizzük.”
A Kollégium elöljárósága, tanári kara és ifjúsága 1915. május 9-én tartott ünnepi megemlékezést a tanév közben elhunyt Nagy Lajos igazgató és Szabó Árpád emlékére.
Ebből az alkalomból a Szabó Árpád emléke című megemlékező beszédet Jékely Lajos, az eltávozott barátja mondta.
„A mi halottunk ő, mert életében a mienk volt és halálában is ő kapcsolta össze intézetünket a világháborúval… Szabó Árpád nem tarthatta meg székfoglalóját egy reménységekkel teljes, munkás élet hivatalos bevezetéséül… Az erőgyűjtés korában, fiatalon kellett neki távoznia közülünk, amikor még tele volt tervvel és lelkesedéssel...a fiatal tanítómester a kathedrától távol, más irányú kötelességteljesítés mezején esik el, örök kérdőjeleket hagyva maga után… 1884. november 12-től 1914. október 3-ig, Szentestől Uzsokig tart az út, melyen Szabó Árpád harmincéves életét megfutotta. A két határ között kevés az állomás. Szentesé a gyermekkor, Kolozsváré az ifjúság, Nagyenyedé a férfikor rövid pár éve, mely őt a megállapodás nyugalmához vezette, – Uzsoké a halál…
Október 3-án, diadalmámoros nap délelőttjén esett el az uzsoki szorosban. Délután a járőr megtalálta. Az ajakát egyetlen vércsepp festette pirosra. A szívét, kirándulásokon annyira féltett, nyilaldosó szívét járta át a golyó.
Holtteste Uzsok községben pihen. Sírja körül a világtörténelem legádázabb harcai, mintha új Patroklusa lett volna a világháborúnak.
Mi pedig büszke gyásszal emlegetjük az ő nevét. Gyásszal, mert fiatal erejét elveszítettük és büszkeséggel, mert tudjuk, hogy ezt az erőt magasabb célnak: a magyar jövőnek hozta áldozatul.
Az uzsoki sírban talán ő is erről álmodik.” (részletek)
A ciklus másik verse a László. E név mögött a költő egyik legjobb barátja, Ágai László (1884-1916) tanár rejtőzik, „akihez mérni a világért sem akarnám magam” – írja Áprily egyik Reményik Sándornak Nagyenyedről 1920. szeptember 11-én keltezett levelében.
Ágai, aki Áprily után nem sokkal érkezett Enyedre, azok közé a szabadszellemű tanárok közé tartozott, akik új világszemléletet hoztak az enyedi skólába.
De ki is volt ez az „egyensúlylelkű, ritka észmagyar”? A matematika-fizika szakos tanár, a ceglédi tanyavilág egyik parasztcsaládjának gyermeke. Tanulmányait a kolozsvári református kollégiumban végezte, majd a kincses város egyetemén tanári oklevelet szerzett. Az 1910/1911-es tanévben helyettes tanárnak nevezték ki a nagyenyedi kollégiumba, ahol az internátusi felügyeletet is ellátta, majd az 1911/1912-es tanévtől az intézet végleges és rendes tanára lesz. Miután megnősül (Bartha Zsigmond professzor leányát veszi feleségül), szolgálati lakást kap a Bethlen utca 9. szám alatt, (ahová később barátja, Jékely-Áprily Lajos családja költözik; feltehető, hogy az említett versek is itt keletkeztek.) Ágai fennmaradt Naplójából olvashatjuk: „Rendes tanárságom második esztendejében kollégiumi lakást kaptunk szép kerttel. A következő tavasszal a természet iránt érzett nagy vonzalommal fogtunk feleségemmel együtt a kertészkedéshez. Már magában a munkában nagy örömünk telt… Éreztem és éltem az élet szépségét.”
Ágai alig fél évtizedig tanított Enyeden, fényesen induló karrierjét az első világháború törte ketté. A világháború kitörése után nem sokkal önkéntesként vonul a frontra, mint sok más kollégája és tanítványa, hogy élete legfőbb értékét, „a szeretet által teremtett harmóniát” megvédje élete árán is, a „a külső veszedelmek ellen”. Ennek az eszményének lesz az áldozata: 1916-ban: harminckét éves korában az orosz fronton hősi halált halt.
Ágai László halálának hírét a Bethlen Kollégium igazgatója, Járai István jelentette be az új tanév kezdetén: „Mély megrendüléssel vettük Ágai László rendes tanár hősi halálának hírét. Az utóbbi időben főgimnáziumunknál nála kiválóbb és hivatottabb fiatal tanár nem foglalt el tanári katedrát. Csodáltuk mélyen szántó gondolatait; tárgya, tanítványai, tanártársai és iskolánk iránt tanúsított odaadó szeretetét. Elveszett tanárunk emlékének méltó megörökítésén hű kartársi szív és kéz dogozik, s gyászemlék-ünnepének megtartását a jövő iskolai évre tettük ki.” – olvasható a Kollégium 1916-1917. iskolai évre kiadott Értesítőjében.
Az elhatározáshoz híven 1917. március 10-én a kollégium Ágai-ünnepélyen idézte a professzor emlékét. Ekkor olvasta fel Járai István megható, meleg hangú emlékbeszédét, amelyben „csöndes, hallgatag, szemlélődő magyarok leszármazottjá”- nak nevezte az elhunytat.
Ágai László Enyeden, magántulajdonban őrzött szellemi hagyatéka Naplója, valamint egy matematikai témájú (291 oldalas, sajnos megcsonkult, részben megrongálódott) kézirata, amelynek gyöngybetűkkel írt lapjait egyszerű ábrák teszik szemléletessé. A tanulmány fejezeteinek címeiből is kitűnik, hogy a dolgozat felöleli a matematika majd’ minden ágát. Az igényesen összeállított munka bizonyára a hiányzó tankönyvet helyettesítette, esetleg kiadásra szánta a szerző. A kézirat sejteti, hogy milyen magas volt a matematika-tanítás színvonala az enyedi kollégiumban a 19-20. század fordulóján.
Ágai László lírai portréját barátja, Áprily Lajos örökítette meg a Nevek ciklus legszebb versében, a László címűben:
„Véres, de nem félelmes. Nem zavar. / Vádas csapatban csöndes néhai: / egyensúlylelkű, ritka észmagyar, / legjobb barátja Kant és Bolyai. // Eszmény. Professzor. Vallomástevő. / Reátapadnak csillogó szemek. / Lelkes világa: szellem, szám, erő – / amíg a föld alatta megremeg. / … Ó, ezt az Egyet nem törvényiga / nyűgözte zordul és nem ár sodorta, / nem trombita és vér-romantika, / de lelke sodra állította sorba. // S most már új csillag gyúlhat új egen, / jöhet pokol, pusztulás, béke, bármi: / nem fog már többé csöndes Őrhegyen / diákcsapattal csillagot csudálni. // … Mindig milyen korán aludni ment. / Zsibongott még a sok diákszoba, / s nagy homlokára már leszállt a csend. / Be sokszor néztem azt a homlokot. / Ó, nem, nem a régi hellén szobrokon: / az összhang ott a homlokán lakott. // Hibátlan ívű ritka béke-bolt, / alatta nagy szkepszis-tusák után / a harcnak már örökre vége volt. // … És mert nyugodtabb volt a többinél, / irígye lett a robbanó acél, / a szent homlok ma már: homlok-darab. // S a gőgös érc győzelmet ünnepel – / pedig csupán a tükröt törte el: / az összhang mindörökre megmarad. // Nagy homlokára hogy leszállt a Csend! / Mindig milyen korán aludni ment.”
Ugyancsak a „véres bosszútor” közvetett áldozata lett a tanári oklevelet szerzett Berde Sándor is, Amál, Mária és Károly bátyja, akinek háborúban legyengült szervezetével 1918-ban a spanyol nátha végzett. Emlékét költőnő húga, Mária Elégia című, édesanyja erkölcsi nagyságát, áldozatkészségét idéző versében örökíti meg: „De kerítetlen földben, messze alszik, / Ki kedvesebb volt mindennél neked. / Palástot izzadsz annyi pőre rögre, / S a síron, mely alig néhány tenyér, / Hozzá terítőnek lelked takarnád, / Pásztor tapos és déli nyáj henyél. / Kezed, melyből mag megáldva perdül, / Szemed, melytől a rügy nő látomást, / Ott egyetlen fűszálat nem fogantat, / El nem öntözhet egy könnyhullatást. / Cifrázod az élők örömére / Az élők örömszellős kertjeit, / S csak néha mondod: egyszer hátha, mégis / S a hangod, mint imánál, oly szelíd.”
Az embertelen pusztítás valamennyi áldozatának tragikumát fejezik ki az Árpád című költemény alábbi sorai:
„A győzelem volt lelketekbe írva,
Rohamra űző, vakmerő ígéret,
S vesztett csaták után kihullt a véred,
Eposzból így lett rettentő szatíra”.
A Nevek ciklus záró verse, A Hold kiszáll, amelynek kilátástalan hangulatába már belejátszanak az 1918 utáni tragikus fordulat eseményei: „A nap torzulva hull a kúsza fákhoz, / nem ritkít már az ágyuk ostora. / Egyet hörög még és kimúl a páthosz, / s az óda itt fel nem támad soha. // Gőzölve áll az árva harci róna,/a köd leszáll, a lappantyú sikolt – / és halkan, mintha holtak anyja volna,/könnyel kiszáll a sárgaszárnyú Hold.”
