Miért szűntünk meg?

Mármint, hogy miért szűnt meg a MŰVELŐDÉS – német laptársával, a Volk und Kulturral egyetemben – 1985 decemberében? Beolvadván szolgálati mellékletként a román sajtó egyik méltán alábecsült, ma már neve sincs folyóira ába? Apelláta nélkül, a kiadói szándék szerint végérvényesen?

Nos hát, nem azért, mintha szerkesztőik éppen akkortájt követtek volna el valamiféle ürügyül szol gáló „súlyos politikai hibát”. A keménykezű fi nomkodás efféle mód szerei addigra már kimentek divatból. A látszatra sem kellett ügyelni. A végső megoldások kerültek napirendre.

S ezek a szerény, kis példány számú, közművelődési folyóiratok igazság szerint jóval régebbről képeztek szálkát a sajtópolitika ügy buzgó irányítói szemében. Egyszerűen azért, mert a romániai ma gyar és német művelődési életet, népi kultúrát, anyanyelvi ismeretterjesztést, helytörténeti-történelmi témákat felölelő hagyományos ro vataikban egészében véve ápolták, élesztették a nemzeti kisebbségi öntudatot.

Ekként, emiatt kellett eltűnnie, formális ürügy híján is, a szemha tárról a Művelődésnek és a Volk und Kulturnak. Sajtótermékeink közül elsőkként. S mindjárt oly módon, hogy példázzák is egyúttal a kisebbségi nyelven létező időszaki kiadványoknak és intézményeknek, bárminemű fórumoknak szánt közeljövőbeli sorsát.

Távlatilag – a kósza hírek sze rint legkésőbb az ezredfordulóig – a Kárpátok Zsenije tűzön-vízen át megvalósítandó aranyálmai közé tartozott ugyanis a hajdan együtt élő nemzetiségeknek titulált nép csoportok minden maradék szellemi–tárgyi–személyi emlékének nyo ma veszejtése. Hogy zökkenőmentesen működhessék a sokoldalúan fejlett, ugyanakkor azonban egy oldalúan homogenizált, gombnyo mással és értékes útmutatásokkal tökéletesen irányítható, mélyen nemzeti és magasan szocialista ön tudatú, egyedül, tőle áhított társa dalom.

A diktátor és lakájai – bőrün kön tapasztalhattuk – egyek vol tak xenofóbiájukban, s kiváltkép pen a bel- és külföldi magyarság iránt táplált vak, esztelenné fajuló gyűlölködésükben, s javíthatatlanul dilettáns politikusokként biztosra vették, hitték nyilvánvalóan, hogy ez a nekik oly kedves elképzelés az óhatatlanul felmerülő „nehézségek” ellenére, igenis megvalósítható.

Hihették valóban, amit hittek?

Volt rá okuk, kétségtelenül.

Az elnyomorító visszaszorítás lassacskán minden nem közvetlenül termelő területre kiterjesztett, már a társasági és magánéletre is ráne hezedő politikáját hovatovább lep lezetlenül folytatva, számtalan je lét észlelhették annak, hogy van mire, kire támaszkodni.

Elégtétellel nyugtázhatták, hogy az indoktrinálásnak nyakló nélkül alávetett társadalmi többségi, ál lamalkotó népessége áthághatatlan országhatárok közé zártan, az eu rópai népek szellemi közösségétől elszigetelten, részint közönnyel szemléli, részint a – kommunista-nacionalista kombinált frazeológiával ármányoskodón „tudományossá” szentesített, „szükségszerűnek” kikiáltott – soviniszta politikától mételyezetten hajlamos összállami érdeknek felfogni a nemzeti kisebbségek módszeres jogfosztását, gátlástalanul erőszakos, azonnali hatályú beolvasztását, illetőleg: elűzetését.

Tény sajnos, hogy annak idején, mi több, újabban sem kapott hangot igazán román részről az az egyébként pedig igencsak kínálkozó felismerés, hogy ez az ország valójában felmérhetetlen veszteségeket szenvedett a zsidóság, majd a svábok és szászok tömeges kivándorlása, azaz – helyesebben szólva – szemérmetlen kiárusítása révén. Messze túl a szintén nem jelentéktelen nemzetközi presztízsveszteségen.

Emellett azonban a diktatórikus rendszer a társadalmi cselekvés és a hivatali, sőt kishivatali előmenetel útjainak szigorúan következetes felügyeletével és egyenirányításával tetszés szerinti mennyiségben produkált magának olyan híveket a magyarság soraiból (is), akik akár semmi kis előnyökért, alamizsnáért, netán hiú reményekért, képesek voltak feledni, sőt megtagadni nemzeti identitásukat, hovatartozásukat, s ha történetesen úgy szólt megbízatásuk, habozás nélkül vállalták a rájuk kiosztott janicsár vagy/és renegát szerepet. Szemlesütve, titkon magyarázkodva a „jobbik” esetben a fajtájukbeliek előtt; szemérmetlenül virtuskodva nyilvánosan, születési „hibájuk” jóvátételén szüntelenül, ügybuzgón munkálkodva a másik, rosszabbik esetben.

Csupán a sajtó berkeit tekintve, így nőhette ki magát a diktatúra „fényévei” folyamán az itteni magyarság legfőbb hivatalos reprezentánsává minden idők erdélyi írásbeliségének két legvisszataszítóbb alakja, a renegát kártékonyságában felülmúlhatatlan Előre-főszerkesztő, Szilágyi Dezső és a labanc publicisztika bajnoka, Hajdu Győző, aki – micsoda iróniája ez a sorsnak – éppenséggel egy Igaz Szó című lapot főszerkeszthetett évtizedeken át.

Miért ne hihették volna tehát a saját népüket is csupán kongó frázisokban felmagasztaló, ténylegesen azonban szellemi, majd mindinkább anyagi nyomorba süllyesztő akarnokpolitikusok, hogy a nemzeti kisebbségeket illetően egyenesen kár és vétek tovább halasztani a végső megoldást? Kezdve a sajtóval és az iskolarendszerrel, a kulturális intézményekkel, a helyi fórumokkal. Az amúgy is csak szórványosan felhangzó külföldi tiltakozás alamuszi kijátszása vagy sértődötten történő elutasítása talán még érdekesebbé is tette számukra ezt az elsöprő erőfölénnyel játszott, veszélytelennek vélhető mérkőzést. Hiszen sikerült végül, a nyolcvanas évek alkonyán a kiszolgáltatottság olyan állapotába taszítaniuk a romániai magyarságot, amelyre a megközelítőleg hasonló nagyságú népcsoportok történetében vajmi kevés példát találunk. Ha találhatunk egyáltalán.

A mélypontról, ahova az országrontó kalandorpolitika a többségi nemzetet is lesodorta, a forradalom robbanásos felhajtóereje vetett föl mindannyiunkat. S mint kiderült, lélegzetvételnyi idő is elegendő volt ahhoz, hogy a szabadság adta első lehetőséggel élve ország-világ előtt mi, romániai magyarok is bizonyítani tudjuk, megőriztük kollektív szellemi integritásunkat, vitalitásunkat. Mi is ekként kívánunk bekapcsolódni fenntartás nélkül az új országépítő munkába. Feledvén – egészséges ösztönnel és ép ésszel – a közelmúlt sorscsapásait.

Megszüntetéseinket.

Amennyiben jogot nyerünk, valóban, az értelmes élethez. A nekünk is elfogadható, sőt tetsző otthon és haza újbóli megteremtéséhez. Amennyiben eljuthatunk oda, hogy egy-egy intézményünk, lapunk esetleges megszűnéséért csakis és egyedül magunkat kelljen hibáztatnunk.

(Művelődés, 1990. február, XXXIX. évfolyam, 2. szám, 1. oldal)