A négy lapszámot megért kecskeméti folyóiratban, Az Alföldben jelent meg ez a Kádár Imre-írás 1914-ben (II., február hó, 65–67.). Évtizedekkel ezelőtt lemásoltam, és azóta rakosgatom a fontos papírjaim között. Néha évekig nem látom, majd ismét fölbukkan, és újra elolvasom. A végső rendcsinálás felé haladok, s azt hiszem, megérdemli a szerző, hogy fiatalkori írása újra megjelenjen.
*
Az országokban mindenfelé ősz volt. A köd, mint valami rontó hályog, ült a szemeken, sokan valának az éhezők, kevesen a megelégültek; sivár, kietlen tanítások tartották fogva a lelkeket, és a vakuló napok fél-világosságát nehéz, szürke felhők fogták le. Az emberek nyomorultak voltak nagyon, s nem akadtak, akik meséket mondottak volna az életről, hogy elfeledtessék annak feketeségét. Tehát elmentek a tömegek a templomokba, odamenekültek az oltárok áldozati tüzei mellé, szólítván a hivatásosan szent férfiakat: mondjatok nekik papos énekeket, füstöljetek tömjénes füstölőkből, csak hervasszátok el az élet tövises tűröm-virágait, csak vigyetek bennünket innen misztikus mennyei birodalmak szentelt árnyékába.
De az egyházak művészete csakhamar megméretett és könnyűnek találtatott, mert elvonatkozott a földtől, és tagadta az élet és test jogát a művészi alkotásban…
Kép: Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány Facebook-oldala
Ekkor összesereglett a szomjasok serege a régi, akantuszvirágú hellén oszlopcsarnokok alá, felkutatta görög-római virágok ragyogó, kékfényű egét, félve a jelent és áhítva a múltat, a holtat, a nem élőt, nem kínzót. És íme megnyilatkozának a régi mesterek felidézett szellemei egynémely álmodozónak, de nem jelentek meg a sokaság számára, s ez látta, hogy a klasszikus nap csak világít, de nem melegít, mert távol van a földtől végtelen, tagadja a tömeg jogát a művész papi méltóságára, és született copfos mandarinok sajátították ki a régi ligeteket, ahol égőszemű faunlegények leselkedtek fürdőző hableányokra pajkos tavaszi éjszakákon…
A csalódott tömeg a kriptahideg források után beleveti magát ömlengő, romantikus-szépségek édeskés mézfolyójába. Kimért szonettek lantos-hőse újra felkúszik az elporlott lovagvárak bástyafalára, hogy megérintse ajkával a várkisasszony száját, sápadt, vértelen dalok kornyikálnak elmúlt dicsőségekről s ezalatt a tömeg fázik és nincs kenyere. Majd egy időre a francia világrengetés halott hőseihez zarándokol az ember – korhadt hagyományok földkivetette csontjain rágódik néhány epigon –, azután csend lett, új hang nem hallatszott, s a valóság sötétjét gyászfeketére torzítva ültek tort a halott színek, ritmusok, szimfóniák és vonalak temetésén.
Közben egyre nőtt az emberek testi-lelki éhsége, nem volt elegendő a művészetek marakodó vallásfelekezeteiből szólított cikázó ének, úgy, hogy várni kezdték a megváltókat, akiknek mindenkor el kell jönniük, hogy szükség van reájuk, ha hívják őket a nyomorultak.
Valahol, minden országok egy-egy Betlehemjében egyidőben születtek nagy gyermekek, ki jászolban, ki rosszabb bölcsőben, és elkezdtek faragni új vésőkkel új szobrokat, új ecsetekkel adtak lelket a vászonnak, új hangszínekben és zenei formákban szakadt fel belőlük a közös egy lélek; zokogásuk a természet, a vágy, az erő és végre az élet.
Akadémiák és iskolakatedrák Heródesei kiadták a parancsot: öljétek meg a gúny fegyvereivel mindezen holnaposokat és futuristákat, mindazokat, kik át merik hágni a szent korlátokat, magukról dalolnak hiúságosan – állítván, hogy az én-ben van az igazi művészet gyökere és terebélye a tömegben. Őrültek ezek és íme értelmetlenek.
De felelének amazok: bizony a művészetbeli értelmetlenség a legtöbbször a megnemértő koponyájában találja magyarázatát.
És mégis – kezdetben bedugták a füleket, hallván Debussyk, Straussok, Bartók Bélák muzsikáját, kacagtak, látva Rodinok és Kernstock Károlyok hóbortos elképzeléseit – legfőként hamisnak bélyegezték az Ady Endrék fekete zongoráinak minden megszólalását.
Azután akadtak egy-két napkeleti bölcsek, cégbeli inkább, akiknek volt szemük a látásra és fülük a hallásra, s ezek hódolni jártak a kigúnyolt töviskoronázott prédikátorok elébe.
De a tömeg nem mozgott.
Kép: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége
Ekkor parancsoló szükségességgel jöttek idők, magukkal hozván a nyomorúságok mellé bomlott tirannusok zsarnokságát. Pusztító sáskafelhők tarolják le az életet, vásárra viszik a lelkeket, amíg megrázkódik a föld. És a kitörő lázadó zajban elvész a Pilátusok mosom-kezeimet kétszínű szégyenkezése, elhalkul a múltba-járók feszítsd-meg kiáltása, s a vérző új óriások elfordulnak a kiváltságosak fényes udvaraitól, s oda állnak a tömegbe, velük és nekik dalolva a fény, a tudás diadalmas Marseilles-ét. S a tömeg keblére öleli a kitagadott Messiásokat, ezek megérzik a jövendő értékelését, és neki mesélnek arról, hogyha egyszer letörnek is a Keleten, a Nyugat már lázasan rohan a forradalom felé, arról, hogy bármily bűnös, nyomorult és koldus a ma, de dicsőséges és csodálatos lesz a holnap. Nem lesik már a lantosok királyi asztalok kegyesen odavetett koncait, de leszállanak a mélybe, hogy magukkal emeljék a ma rabszolgáit, hogy először a világtörténelem folyamán alulról fölfelé terjedjen az új művészet tüze. Szűkek a tegnapok formái, nyűgösek az ósdi adottságok, s a tömeg védelme alatt bátran ébred a lázálmot aludt művészet, nem törődik már a gáncsoskodók irigy hangjával, s detronizálva a hóhér-esztéták dinasztiáját, csak egy törvényt ismer maga fölött: mindent szabad a művésznek, ami szép.
S a társadalomtudomány és a művészetlélektani kutatások nagyszerű vágyából a megkövült bilincsekben vergődő dogmákat egyre döngetőbb igazság születik: a húst, az életet; önmagát adja az ihletett művész, s akkor dobjon sutba minden szabályt, mert az egyéniség nem ismer parancsolót, az egyéniség maga az élet – az élet azt jelenti, hogy jogunk van a föld minden testi-lelki gyönyörűségére, cserében vágyódó, remegő, sóhajos és kínlódó ember-voltunkért.
Néha, amikor nagyon közelről látjuk a halált, ha megsiratunk valakit, aki elmúlt, s akit szívükben hordozunk, akkor megértjük azt a végtelen szerelmet, amellyel a ma művészete csüng az életen. Mikor – akár aranyszárnyakon elénk gurul fehér vagy fekete, élet vagy halál és látjuk, hogy mindnyájan rokonai vagyunk a nagy ismeretlennek, akkor az élet és a hús jogát legjobban tagadó is remegve és kacagva tapogatja végig a testét. Örülve, hogy ő van, ő megmaradt, ő magához szoríthatja, akit szeret, mert ő maga a fény, a világosság, a szerelem, a mindenség, az élet.
Az ilyen pillanatban világosodik meg előttünk az élet-művészet felséges igazsága és szépsége.
A forradalmak pedig így születnek.
Kádár Imre (1894–1972)
Szülővárosában, Komáromban a bencés gimnáziumban érettségizett, majd a budapesti egyetemen tanult (jogot) és a Keleti Kereskedelmi Akadémián. Arany őszentsége című verseskötete kiadásakor tizennyolc éves volt. Fenti írása megjelenésekor épp elmúlt húszéves, és még nem fejezte be egyetemi tanulmányait. Látogatta az 1908-ban megalakult Galilei Kört, amely a baloldali gondolkozású értelmiségiek és egyetemisták vitaköre volt. Ott találkozhatott az ugyancsak joghallgató Lővy Ödönnel, aki 1914-ben szerkesztette az első világháború kitörése miatt kérészéletű folyóiratot. Ennek munkatársai közül többen galileisták voltak (pl. Sisa Miklós), így valószínűsíthető, hogy Kádár kézirata az ő közvetítésükkel jutott Kecskemétre. „A progresszív szemléletű elméleti lap” szerzői között megtaláljuk a korszak Kecskeméti Művésztelepén a modern festészet képviselőjét, Dobrovics Pétert és a szegedi festőt, Szőri Józsefet, akinek „Ady költészetéről írott tanulmánya Az Alföld legjobb közleménye” – összegez Romsics Ignác („Az Alföld” – Kecskeméten. Forrás, 1975. november, VII. évf. 11. sz. 58–62.). Talán még annyit feltétlen érdemes elmondani, hogy színes címlapján – ez elég ritka, ha nem egyedi a korban – a főszerkesztő szociáldemokrata meggyőződésével harmonizáló, távolba néző, a jövőt firtató, lapátot tartó erőteljes-szimbolikus férfi figura jelenik meg, bizonyosan a város művésztelepe valamelyik, névtelenségben maradó alkotójának a műveként.
A folyóirat szellemi törekvéseinek összefoglalója csupán megemlíti „Kádár Imrének, a fiatal galileistának a századelő képzőművészetének forrongásaival kapcsolatos cikkét”. Az írásból kitűnik vallásos neveltetése, ám „az egyházak művészete” ellen lázad, amely „megméretett és könnyűnek találtatott”. Megszülettek az új művészek, azok, akik „elkezdtek faragni új vésőkkel új szobrokat”, új ecsetekkel festettek új képeket és új hangszínekben komponáltak. A régiek, a konzervatívok a „gúny fegyvereivel” megölték őket, akik „őrültek /… és íme értelmetlenek”. Mégis meghallották, meglátták az új műveket, Debussy, Strauss, Bartók zenéjét, Rodin és Kernstok (és a Nyolcak) „hóbortos elképzeléseit”, de „legfőként hamisnak bélyegezték az Ady Endrék fekete zongoráinak minden megszólalását”. Ők a „kitagadott Messiások”, például a Nyugat „már lázasan rohan a forradalom felé”. Végső summájaként kijelenti, hogy „csak egy törvényt ismer maga fölött: mindent szabad a művészetnek, ami szép”, s ez az „élet-művészet felséges igazsága és szépsége”. Kádár Imre tolsztojánus művészetfelfogását freudista elemek is árnyalják. Éppen írása megjelenése előtt adták ki Nagy Sándornak, a gödöllői művésztelep festőjének Az élet művészetéről (Modern Könyvtár, szerk.: Gömöri Jenő, Bp., 1911) című könyvét, amely talán közvetlenül is inspirálhatta Kádár Imrét a modern művészet győzelmét hirdető fiatalkori tanulmánya megfogalmazásában.
