Ezekben a hetekben nemigen van jobb elfoglaltságom, mint az, hogy átnézzem a történeti forrásgyűjteményemet, kiválasszam azokból a még nem hasznosított dokumentumokat. Ennek során figyeltem fel arra a jelentésre, amelyet a Kolozsvárt még működő Főkormányszék (Gubernium) küldött a Habsburg-birodalom császárjához az 1866. évi erdélyi kolerajárványról. A történeti Erdélyről van szó. Többször is átolvasva a terjedelmes hivatalos jegyzőkönyvet, elég érdekesnek találtam ahhoz, hogy röviden foglalkozzam ezzel a kérdéssel. A jelentés kitér a járvány kitörésére, lefolyására, az ellene való védekezésre, az orvosok szerepére.
A jelentés magyar változatát és német fogalmazványát (impurumát) a Magyar Nemzeti Levéltárban találtam meg. Nem árt idézni a bevezető sorait, hogy láthassuk stílusának komolyságát: „A cholerajárvány, mely a múlt 1866. év második felében ezen országot szélesebb vagy szűkebb terjedelemben, nagyobb vagy kisebb veszélyes jellemmel átutazta, a múlt december 28-án egészben megszűnvén, bátorkodik e hű k(irályi) Főkormányszék ezen járvány lefolyásának rövid vázlatát az egész járványról készített összes kimutatás alázatos tiszteletteli ide csatolása mellett a következőkben Császári Királyi Apostoli Felségednek hódoló mély tisztelettel felterjeszteni.” Világos tehát a felterjesztés tárgya, s az is, hogy az uralkodónak címezték (aki − amint köztudott − ekkor még osztrák császár volt, de néhány hónap múlva már magyar király is lett).
A járvány 1865-ben Indiából és Afrikából jött át Európába, s Törökországon, valamint az egyesült román fejedelemségeken át még abban az évben átcsapott Csíkszékbe, ahol öt helységben 14 áldozatot szedett, s hirtelen megszűnt.
Azonban 1866 nyarán nagyobb erővel ismét fellépett, és Erdélyben járványt okozott. Először Brassóban1866. július 18-án észlelték egy katonán és egy szabólegényen, akiket rövid idő alatt meg is ölt a vírus. Aztán mintegy négy hónap alatt, pontosabban november 16-ig 685 személy fertőződött meg, akik közül 394-en meggyógyultak, 291-en pedig meghaltak. Ezzel Brassó a kolerajárvány gócpontjává vált, ahonnan gyorsan átterjedt a város környékén fekvő helységek közül 12-re, ahol 321-en fertőződtek meg és 168 egyénnel végzett a betegség. A falvakban nem egyformán volt veszélyes a járvány; amíg Keresztényfalván csak egy ember hunyt el, Türkösön a 75 beteg közül 46-ot pusztított el a kór, Hosszúfaluban pedig a 76 fertőzöttből 44 személyt kellett eltemetni.
Brassó vidékéről Fogarasra és vidékére csapott át a járvány, de nem öltött nagyobb méreteket: 13 személyt érintett, akik közül 8-at elpusztított. Aztán Szebent és vidékét érte el. A városban 258 esetet jegyeztek, akik közül 127 beteggel végzett a járvány. A szék területén 5 helységben észlelték a kórt, köztük Resinár 130 beteggel s 75 halottal gócponttá vált. Szebenben és vidékén 603 megbetegedést és 310 halottat tüntet fel a járványstatisztika.
Az már Brassó közelségének és a kapcsolatok sűrűségének következménye volt, hogy Háromszék nem kerülhette el a járvány átterjedését. Erről a következőket olvashatjuk a felterjesztésben: „Háromszék helységeinek tömött egymásmellettisége és a sűrűn lakott népnek folytonos egymásközti közlekedése mellett nem vala kerülhető, hogy a kolerajárvány részint a már meglepett Brassó-vidéke és Felső-Fehér megye helységeiből, részint a közvetlen s határos Moldvából Háromszéket is el ne lepte volna.”
Valóban e szék területén az augusztus 8-án kezdődött és október végéig tartó járványban 904-en betegedtek meg, akik közül 583 egyén visszanyerte egészségét, míg 321 ember elpusztult. Tehát Háromszék is a veszélyes zónába tartozott, de a lakosság számához mérten a baj mégsem volt a Brassó és környékéhez hasonló. A pusztítás sem volt olyan nagyságrendű, amennyiben a betegek közük 35,5 százalék hunyt el, szemben a Brassó környéki 45,53 százalékkal. Sajátosan alakult a városok helyzete is. Sepsiszentgyörgyön heten kapták meg a vírust és ketten haltak meg, Kézdivásárhelyen 5 személy fertőződött meg, s itt is ketten nem élték túl a járványt. Viszont Bereck mezővárosban és Sósmezőn 43 fertőzöttet és 40 áldozatot jelentettek, vagyis 93 százalék belehalt a járványba.
Csíkszékben enyhébb volt a kolerajárvány, amennyiben 694 fertőzött személy közül 193 (27,8 százalék) hunyt el. Udvarhelyszéket tulajdonképpen elkerülte a kolera, csak az Udvarhelyszékhez tartozó négy erdővidéki települést érintette 86 beteggel és 27 áldozattal. Marosszékről nem jelentettek járványt, aminthogy Aranyosszékről sem.
Az erdélyi megyék közül Alsó-Fehér, Belső-Szolnok, Felső-Fehér, Hunyad, Kolozs és Torda megyét sorolja fel a jelentéshez mellékelt statisztikai kimutatás, és ide sorolja Naszód vidékét is. Ezekben a következőképpen alakult a járvány:
Tehát a hét törvényhatóság területén 1963 lakos fertőződött meg, akikből jobban lett 1358, vagyis a betegek 69,2 százaléka, s meghalt 605, a betegek 30,8 százaléka. De a területi megoszlás ugyancsak változatos volt. Legerősebben érintette a kolerajárvány Naszódot és vidékét, ahol 916 személy fertőződött meg, aztán Belső-Szolnok megye következik 472 esettel. Az elhunytak száma is ezekben a törvényhatóságokban volt a legnagyobb. Viszont az elpusztult lakosoké Alsó-Fehérben nagyon meghaladta az átlagot, aztán Kolozs megye területén hunytak el többen az átlagnál.
A fenti adatok tartalmazzák a városokban érintettek számát és arányát is. Azt már az előbbiekben láttuk, hogy Brassóba a román fejedelemségekből jutott el a fertőzés, s innen terjedt tovább, de Naszód Bukovinából „kapta”, s így jutott el aztán Belső-Szolnok megyébe, viszont Hunyad és Kolozs megyébe Magyarország irányából érkezett, ahova a porosz–osztrák háborúban rész vett katonák hozták be.
Összefoglalva: a járványt Erdély 2344 településéből 125 helységében észlelték, amelyekben a kétmilliót kitevő lakosságából mintegy 270 000 lélek élt, és 5311 fő betegedett meg. Ezekből 3470 meggyógyult és 1841, azaz a fertőzöttek 34,66 százaléka elhunyt. Amint a jelentés írja, a megfertőzöttek mintegy 45 százaléka férfi, 55 százaléka nő volt, a tíz éven aluli gyermekek aránya az összes betegek 15 százaléka lehetett.
A kolerajárvány általános értékeléséről forrásunk a következőket jelentette: „Hogy ezen veszélyes rohammal megkezdett és sebesen terjedt kolerajárvány Erdélyben aránylag sokkal szelídebben folyt le, és kevesebb pusztítást vont maga után, mint más szomszédos országokban, ennek fő oka Erdély kedvezőbb fekvésében, egészséges éghajlatában, és magának a járványnak szelídebb fellépésében keresendő, és ezenkívül az illető alárendelt hatóságoktól pontosan teljesített kormányi intézkedéseknek, valamint az orvosok buzgalomteljes fáradozásának tulajdonítandó.” A jelentés összeállítói, akik főként az orvosok véleményére alapoztak, Erdély kedvezőbb fekvését, klímájának egészségesebb voltát, s a hatósági intézkedések helyességét, valamint az orvosok kötelességteljesítését emelték ki, mint a járvány lefolyásának enyhítő tényezőit.
A Főkormányszék a következő konkrét intézkedéseket foganatosította. A sebesült katonák számára több törvényhatóság területén korábban létesített kórházakat a kolerásoknak engedte át, és új kórházakat is építettek a kolerabetegeknek. A vagyontalan betegek kezelésére rendelt gyógyszereket állami alapból fedezték; a veszélyes helyzetbe jutott falvakban gyógyszereket osztottak ki a település lelkészei s értelmesebb lakói által. Az országos főorvos még 1865 őszén kolera elleni, népszerű utasítást dolgozott ki, amelyhez 1866-ban további ajánlásokat fűzött, s mindkét írást „három nyelven több ezer példányban kinyomatva országszerte kiosztatott”. Amennyiben a megtámadott helységekben a hivatalos orvosok száma nem volt elég, magánorvosokat alkalmaztak, s „ahol ilyenek sem léteztek, a legközelebbi nagyobb városokból rendeltek oda”, s ezeknek napidíj járt. A jelentés szerint 100 orvos vett rész a kolera elleni küzdelemben, de alorvosokat is igénybe vettek.
Fertőtlenítést rendeltek el különösen az iskolákban, a közintézményekben, a kórházakban. A Főkormányszéket az orvosok és a kolerabizottmányok a helyzet alakulása szerint 3, 5, illetve 8 naponként tudósították, akiket a szükséges tennivalókról postán vagy távirati úton értesítettek. Itt jegyzem meg, hogy járványügyi „bizottmányok” tevékenységét emlegeti a forrásunk, amelyek élén a helyi közigazgatás legfőbb vezetői álltak, és tisztségviselők és orvosok vettek részt benne. Ezek munkáját így jellemzi a főkormányszéki felterjesztés: „Tagadni ugyan nem lehet, hogy eleintén némely helyeken az illető hivatalok és alkalmazott orvosok részéről némi hanyagság is vétetett észre, melyek azonban a komoly figyelmeztetés és hibáztatás után hamar helyrehozattak, általában mind az alárendelt közigazgatás, mind az alkalmazott orvosok részéről lelkiismeretes pontosság fejtetett ki, s a Főkormányszék hivatva érzi magát ezen járványnál százon felül működő orvosok közül több az önfeláldozási buzgalomban kitüntetett hivatalnokok és orvosok némi felsőbb elismerés kijelentésére vagy anyagi, pénzbeli megjutalmazásra tisztelettel felajánlani.”
Pénzbeli jutalomra különösen az alorvosok szorulnak mivel a fizetésük „szűkön szabott”, s rendkívüli szolgálatukért a magánorvosoknak járó juttatásban sem részesültek. A kolerabizottságok erélyes vezetéséért, az intézkedések felügyeletéért, a járvány idején kifejtett buzgalmukért kitüntetésre ajánlja a jelentés Georg Dück brassói rendőrigazgatót, gr. Kálnoky Dénes háromszéki főkirálybírót, Mikó Antal csíki főkirálybírót, a Naszódon és vidékén végzett munkájáért Alexandru Bohățelt, Belső-Szolnok megyéből Flott Adolf Bethlen járási szolgabírót.
Az orvosokkal viszonylag sokat foglalkozik a Főkormányszék jelentése, s ezt azért is figyelembe kell vennem, mert az orvosi ellátottság rendszeréről is fontos dolgokat tudhatunk meg. Az orvosok közül elsőként Brassó város és vidéke főorvosát, „az erdélyi orvosok nestorát”, dr. Josef Greisinget terjesztik fel, akit már korábban is kitüntettek a Ferenc József-rend kiskeresztjével. Aztán több brassói orvos neve szerepel a felsőbb kitüntetésre méltónak ítéltek listáján. Így dr. Johann Bachmaiert, Brassó „másod főorvosát”, dr. Béldi Károlyt, a brassói polgári kórház első orvosát és dr. Carl Greisinget, a kórház másodorvosát említi a jelentés, dr. Josef Fabricius „magánorvos a kolerabizottság tagja ebben sok szakismerettel működött. Az előbbiek mind érdemesek a kiemelésre. Meg kell állnom röviden Otrobán Nándornál, aki egyike „a műveltebb és szorgalmasabb gyakorló orvosoknak, folytonosan minden önhaszon nélkül sok önfeláldozással éjjel és nappal különösen a szegényeket orvosolta”.
Forrás: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL. XV.19.d.1.10.250
A felterjesztés szerint a sebész Edwald Böhler alorvos, Johann Hendl brassói magánorvos, Zakariás Mihály, Türkös, Bácsfalu, Csernátfalu és Hosszúfalu községi orvosa pénzjutalmat érdemel.
Háromszéken sok magán alorvost alkalmaztak, de csak Wissiák Antal széki főovost emelte ki a jelentés, aki „ajánltatik császári és királyi apostoli Felséged legfelsőbb elismerésének kijelentésére”. Csíkszékben magánorvosokat nem alkalmaztak a betegek gyógyítására, de „a hivatalos orvosok szorgalmuk és erélyes működésükben magukat kitüntették, elsőbben is a lelkiismeretes és nagycsaládú főorvos, Müller József 200 f(orint), a két széki alorvos pedig, Körmöndy Lajos és Spanyik József 50-50 forint jutalomra” ajánltatik. Hídvégen az alorvosi állás betöltetlen volt, ezért oda Szász Károly sebészt küldték ki, aki a jelentés szerint szintén 50 forintot érdemel.
Naszód-vidék főorvosát, Pap Istvánt a koronás arany érdemkereszt elnyerésére tartja méltónak a felterjesztés. Szebenszék főorvosa, dr. Tellmann Gottfried a királyi tanácsosi címet kaphatja meg, pénzjutalommal pedig Wilhelm Hoffnagel és Josef Bogner községi orvos munkáját kellene elismerni. Bánffyhunyad alorvosát, Máthé Jánost azért tartják méltónak az arany érdemkeresztre, mert az átutazó katonákat gyógyította.
A Főkormányszék tisztában volt azzal, hogy a főorvosnak átfogó beszámolót kellene készítenie a járvány lefolyásáról, ezt azonban nem tudja megtenni, mert a jelentés elkészültéig még nem sikerült összegyűjteni olyan tapasztalatokat, amelyekből hasznos következtetések lennének levonhatók. Mégis az országos főorvos kérdésére különböző vidékekről érkeztek jelentések, amelyek lényege a következő:
1. Bár a járvány már 1865-ben, Moldovában és Bukovinában tovább tartott egy évnél, a szabad közlekedés egyszer is megakadályozva nem volt, aztán 1866-ban „egyszerre három különböző vidéken” lepte meg a kolera Erdélyt.
2. A kolerajárvány terjedését sem a földrajzi helyzet, sem az időjárás nagyon nem befolyásolta. Például Naszód vidékének legegészségesebb, magasan fekvő s jó életmódú néptől lakott helységeiben dühöngött leginkább a kór, valamint Háromszéken és Csíkszéken a legszebb helyeken fekvő helységek szenvedtek a legtöbbet. Ellenben Belső-Szolnok és Torda vármegyék meglepett helységeivel határos Mezőség, amely az elmúlt években az ínségtől is sokat szenvedett, dacára a gyakori közlekedésnek, a járványtól mentes maradt. Brassóban nyáron kezdődött a járvány, s a kellemes időjárású szeptemberben vált igazán veszélyessé a kolera, Nagyszebenben viszont decemberben tetőzött a vész.
3. Brassóban, Kolozsvárt, Nagyszebenben az alsóbb társadalmi rétegekhez tartozók, akik közt sok volt a rosszul táplált, iszákos és más nyomorúság miatt legyengült személy, hamarabb megkapták a kolerát s többen meghaltak, de „nem volt megkímélve az elsőrangú osztály és jóltáplált ifjúság sem”.
4. A kolerajárvány alatt más szokott betegségek, „ha nem is egészen szüneteltek, de sokkal ritkábbak és kevésbé tartósak voltak”.
5. Hogy milyen gyógymód alkalmazása volt sikeresebb, nehéz meghatározni. Speciális gyógyszerek nem álltak rendelkezésre, általában ópium, tannin és más, görcs elleni szereket használtak. „A köznépnél a főorvostól kiadott népszerűleg meg - gyártott olcsóbb szerű por és cseppek használtattak legtöbbet, míg mások a vízgyógymódot ajánlották”.
6. A főorvos által előírt fertőtlenítő szereket egész Erdélyben nagyban használták, s „mint a tudósítások tartalmazzák, szerencsés sikerrel, legalább a tannevelő (iskolák – E. Á.) és ápoló (kórházak – E. Á.) intézetekben, egy helyt is a kór pusztítólag nem lépett fel, hogy azonban ezt csakis ezeknek lehessen-e tulajdonítani? az egészében nem állítható. Mindenesetre a levegőtisztítás és a rossz gőzöknek semlegesítése, kijavítása általános életrend és közorvosszer.”
1880-as évek. Forrás: Erdélyi Krónika
Következtetésként megállapítható, hogy az 1866. évi kolerajárvány nem tartozott a legsúlyosabbak közé, amelyek valaha Erdélyben lezajlottak, de mégis sok pusztítást végzett egyes részein, így Brassó és vidékén, Háromszéken és Csíkszéken, valamint Naszód és Belső-Szolnok megyében. Bizonyos, hogy nagy félelmet keltett nemcsak az említett helyeken, hanem máshol is. Története, amelyet a közigazgatás legfelsőbb fóruma által készített s terjesztett, a császárhoz küldött jelentésből próbáltam kihámozni, számos fontos és érdekes adatot tartalmaz. Ezek kiemelésére törekedtem, annak tudatában, hogy kiegészíthetők más forrásokból is (amelyeket sajnos, most nem állt módomban tanulmányozni). A feltárt adatok így is beépülhetnek Erdély s különösen egyes vidékek általános történetébe. Az említett forrásból az is kiderül, hogy az 1866. évi erdélyi járvány része volt a Közép- és Délkelet-Európát érintő járványnak. Az európai összefüggések feltárása azonban a jövő feladata. Végül: a mostani koronavírus járvány arra felhívhatja a figyelmet, hogy érdemes lenne az eddigieknél fokozottabban kutatni a régi időkben sok szenvedést s pusztítást előidéző járványokat.
