Előkutatások a Székely Nemzeti Múzeumban

Arról a tízévi megfeszített és küzdelmes munkáról fogok most beszámolni, amely nélkül mára nem újulhatott volna meg a Székely Nemzeti Múzeum.

Azzal kezdem, hogy 2008-ban, tizenöt évvel ezelőtt, amikor felmerült az A kategóriás műemlék, a közel százéves múzeumépület rehabilitációja, azonnal jelentkeztem tervezőnek. Ez az akkori közbeszerzési eljárások miatt nem volt könnyű, de nagy nekifutással sikerült. Pályázati tervet kellett összehozni, ami az európai uniós finanszírozás megszerzésére is alkalmas. Ezért egy nagyon alapos és minden problémára megoldást adó terv kellett legyen.

A múzeum épületegyüttese száz sebből vérzett.

1. Funkcionális problémái voltak: a múzeumi gyűjtemények sokasága túllépte a rendelkezésre álló teret, meg kellett növelni a kiállítási felületet, a raktározási kapacitást anélkül, hogy hozzátoldanánk az épületekhez. Ehhez el kellett készíteni az épületcsoport nagyon részletes és pontos építészeti felmérését (alaprajzok, metszetek, homlokzatok, részletrajzok). A múzeum könyvtárából előkerült néhány eredeti Kós-rajz is, de ezek hiányosak voltak, és nem minden úgy épült meg, ahogyan Kós eredetileg megrajzolta – építés közben ő változtatott néhány helyen.

Töviről hegyire mindent újra fel kellett mérni. Vinczeffy László érdeme, hogy mindez ragyogóan sikerült. A funkcionális (építészeti) áttervezést nagymértékben segítette Olasz Gabriella alapos művészettörténeti tanulmánya, valamint nagy hasznát vettük Kovács Kázmér, Guttmann Szabolcs és Fekete Márta véleményeinek, ötleteinek a tervezés ideje alatt.

2. Épülettechnikai problémákkal szembesültünk: az alagsor nagy nedvességtartalma károsította az ott őrzött anyagot, a tönkrement cserépfedés miatt a tetőszerkezetek jelentősen károsodtak a beszivárgó víz hatására.

Teljesen káros volt az épületgépészet: a fűtés, vízellátás, csatornázás, világítás elavult rendszerei: egy alkalommal, csőtörés miatt bokáig ért a víz az alagsorban, a biztosítékokat rendszeresen égették ki a mindennapos zárlatok. 

Miután megvoltunk a részletes felmérési rajzokkal, megrendeltük a statikai és a faanyagvédelmi tanulmányokat.

Itt mondok néhány nevet: Nagy Béla, aki alaposan átvizsgálta az épületszerkezetet, megállapította, hogy az épület száz év alatt kitűnően kibírt négy nagyobb földrengést, és egy pár repedéssel megúszta. Viszont észrevett néhány mikrorepedést a torony boltozatán, és azonnal elrendelte a torony kiürítését. Az évek során ide gyűjtötték az újságokat, és így felhalmozódott kb. 60 köbméter papír, ami óriási, koncentrált megterhelést jelentett. A faanyagvizsgálatot Deveskovi József végezte, napokig mászkált a padlásokon és reflektorokkal kereste a bajokat... több mint negyven helyen talált jelentős károsodást: gombásodást, barna korhadást, erősen megszuvasodott részeket; sőt, a balszárny tömör fafödémje annyira tönkre volt menve, hogy a beszakadás veszélye miatt azonnali cserére szorult. Az épületgépészeti problémákat egy nagyon jó csíkszeredai csapat mérte fel, Hajnal Hunor vezetésével. Az építészeti rajzokat felhasználva megtervezték az optimális megoldásokat, a megfelelő kazánházat, a tűzbiztonsági rendszert.

Lassan összeállt a rehabilitációs terv, és meg kellett harcolni a hatósági jóváhagyásokért (műemlékvédelmi bizottság, tűzoltóság, környezetvédelem). Nem tetszett a cím: „A Székely Nemzeti Múzeum rehabilitálása”, így minden hatóság akadályt gördített a munka kivitelezése elé, többször visszadobták valamilyen mondvacsinált ürüggyel. Amikor véget ért ez az iszapbirkózás, és végre le tudtuk adni a tervet, elkezdődött a háború a gyulafehérvári európai uniós bizottsággal, amely a közép-romániai fejlesztési régióban osztja el a fejlesztésre szánt pénzeket. Nem tudom, hogyan tudtak kitalálni annyi ürügyet, hogy háromszor is visszaküldték a tervcsomagot, mindig találtak benne „hibát”. Végül nagy nehezen elfogadták, sőt gratuláltak, hogy milyen jó a terv.

Ezután fél évig vártunk az eredményre, amíg megjött: a terv nyert, de a műemlékes pénzek elfogytak. Elküldték a listát a nyertes tervekkel… Volt egy piros vonal, és mi, érdekes módon, közvetlenül alatta voltunk.

Aztán jött egy újabb kiírás, új műemlékes európai pénzek lógtak a levegőben.

2016-ban újra nekifutottunk… Közben változott a tervtéma is, egy-két dolog elkészült sürgősségi beavatkozással (a csíki faház újrafödése és renoválása, a bal szárny fafödémének cseréje, valamint tetőszerkezetének rehabilitálása és újracserepezése). Kikristályosodott a két múzeumőri lakás mögötti mellék­épület új funkciója is, és a múzeumkert dendrológiai parkká való átalakítása is felmerült, amit Herczeg Ágnes és csapata szenzációsan megtervezett. Újra végigharcoltuk a hatósági jóváhagyásokat, és a gyulafehérvári cirkuszt is. Itt meg kell említenem munkatársunk, Szabó-Sinka Mária nevét, aki oroszlánrészt vállalt a terv végleges leadásában, és nem utolsósorban a jóváhagyási dokumentációk elkészítésében. És láss csodát, 2019-ben meglett a pénz, „győztünk”.

A Megyei Tanács megszervezte a közbeszerzést, amit egy helybeli cég nyert meg, a Bauhaus, ugyanaz a cég, amely már a sürgősségi beavatkozást is kivitelezte.

A technikai részletterveket én már családi okok miatt nem tudtam befejezni. Átadtam egyik tanítványomnak, Zsigmond Pálnak, aki Hlavathy Zsófiával összefogva folytatta a tervezést, és végigkövette az építkezést is, ami ez évben (2023) készült el. Köszönöm az odaadó hozzáállásukat, kitűnő munkát végeztek.

Kós Károly elveit (ars poeticáját) sikerült érvényesíteni: építeni helyi anyagokból kell, helyi hozzáértő mesterekkel – ez mind a tervezésben, mind a kivitelezésben megvalósult. És most itt állunk a megújult „Székely Nemzeti Múzeumban”.