Incze László múzeum­pedagógus

„Borús időkben is áldásos munkát végző, minden igaz ügyért szolgálatkész transsylvano-hungarus.” (Hajós József)

„Olyan kovásza volt közösségének, hogy egész városnyi tekenőre való tudást tudott bekeleszteni.” (Haszmann Pál)

Kézdivásárhelyhez sok kiemelkedő személyiség köthető. Közülük a mi hétköznapi hősünk Incze László (1928, Barót – 2007, Kézdivásárhely) muzeológus, múzeumpedagógus, akit azért választottunk, mert óriási szerepe volt a város kulturális életében, hiszen ő alapította a később róla elnevezett Céhtörténeti múzeumot, ugyanakkor kiváló pedagógus volt és nagytudású, alázatos és szerény ember, aki szinte fél évszázadon át magánéletét, életmódját a közösségi feladatokhoz igazította.

A legfontosabb ok tehát, amiért Incze Lászlót választottuk bemutatásra, az, hogy hatalmas munkájával teljesítette a közösség múzeumépitő vágyát, és ezzel végérvényesen beírta nevét a város történetébe, hiszen egész élete során kötelességének érezte a régiek által ránkhagyott örökség továbbvitelét. Múzeumőr volt a szó legnemesebb értelmében.

Pozsony Ferenc néprajkutató így írt róla a nekrológban: „Incze László évtizedeken át az önismeret, az erdélyi magyar nemzettudat, a ’48-as polgári forradalom szabadságeszményeinek hűséges őreként, nagy áldozattal és becsülettel munkálkodott. Amikor a totalitárius hatalom asszimilációs politikája már-már a groteszk határát súrolta, Incze László intézménye továbbra is megőrizte eredeti arcélét és szerepét. Az erdélyi és az anyaországi magyar látogatók számára sajátos autonóm szigetként, lelki és szellemi feltöltődés szentélyeként működött.”

Kézdivásárhely

Kézdivásárhelyt, amelyet gyakran emlegetnek céhes városnak vagy az udvarterek városának egykoron Háromszék egyik legfontosabb települése volt. Orbán Balázs írta városunkról, hogy „...a Székelyföldnek népességre nézve is második városa, Moldovával folyatott élénk kereskedés, kifejlett kézműipara által bizonnyal a Székelyföld, sőt Brassó kivételével az egész erdélyi résznek leggazdagabb városa.”

Neve arra utal, hogy már a középkorban vásáros hely volt. A szó előtagja (kézdi) arra emlékeztet, hogy az itteni székelyek Szászkézd vidékéről valók.

A város, az egykori Kézdiszék központja, a Torja patak mentén létesült. A település első okleveles említése 1407-ből származik, 1427-ben pedig Torjavására néven me­zővárosként (oppidumként) jelenik meg a forrásokban. Amint azt a város, 16. század elejéig használt, Torjavására elnevezése is sugallja, létrejöttében a vásár funkció döntő jelentőségű volt. A piac területét a szomszédos Torja falu területéből szakították ki. Viszonylag későn, a 16. század második felétől kezdődően jöttek létre az első céhek a városban: 1572-ben alakult meg a tímároké, utóbb, 1638-ban a csizmadiák, 1649-ben pedig a szűcsök és a fazekasok céhe, a többi pedig csak jóval később, a 19. században létesült. Előnyős földrajzi fekvésének köszönhetően a város lakosai ugyanakkor fuvarozással és kereskedelemmel is foglalkoztak. Kézdivásárhely – Marosvásárhely és Székelyudvarhely mellett – Székelyföld legjelentősebb kézműves- és ipari központjai közé nőtte ki magát a 16. és a 19. század között.

A város általános érdeklődésre számot tartó különlegessége az udvarteres elrendezés. 

Az első telepesek sűrűn egymás mellett fekvő telkeket vásároltak, amelyek mindegyike a hajdani piactér közepétől indult ki. A területek főtérre néző részére rakták ki a vásárok idején portékájukat. Épületeikkel így csak hátrafelé tudtak terjeszkedni a keskeny telkek két oldalán, úgy, hogy középen egy udvar, „járó utca” is maradjon. Így alakultak ki a jellegzetes udvarterek. Ma 73 ilyen sikátorszerű udvartere van a városnak.

1834-ben nagy tűzvész pusztította el a város háromnegyedét: 558 lakóházból 421 semmisült meg, a központ egykori boronafalú házai a tűz martalékává váltak.

Az 1848–1849-es szabadságharc idején, a Főtér névadója, Gábor Áron tüzér őrnagy vezetése alatt Kézdivásárhelyen nagyon jelentős hadianyaggyártás folyt. Az ágyúk nagy részét Turóczi Mózes helyi rézműves mester műhelyében öntötték, a mai Gábor Áron tér 9. szám alatt. Románia és az Osztrák–Magyar Monarchia között 1886-ban kitört vámháborút követően a város fejlődése jelentősen lelassult. Akárcsak a többi székelyföldi kisváros, Kézdivásárhely is a dualizmus korában, főképp az első világháborút megelőző három évtizedben, nyerte el városias jellegét. Ebben az időszakban épültek legfontosabb köz­épületei és a Főtérre néző, eklektikus homlokzatú emeletes házai. A kommunista korszakban tervezett nagyszabású városrendezési tervek megvalósítását a város szerencsésen elkerülte, így máig sikerült megőriznie történeti központjának épített örökségét.

Incze László

„Mert valamiképpen a hazának ártani nem szabad, azonképpen annak nem használni, mikor lehetne, nagy vétek.” (Bod Péter)

Incze László tanár, helytörténész, muzeológus és olyan közéleti személyiség volt, akinek véleményét meghallgatták, akinek szava és tekintélye volt Kézdivásárhelyen. 1928. december 14-én született Baróton polgári családban. Barót Erdővidék központja, itt végezte az elemi iskolát. Az ügyvéd édesapa földbirtoka túlzott anyagi jólétet nem biztosított, inkább polgári jómódot, de a korán árvaságra juttott  egyetemistának, majd a kezdő tanárnak a kommunista diktatúra idején emiatt ­„rossz” volt a „káderlapja”, és kuláklistára került. Helyzetét az sem javította, hogy a második világháború idején, 16 évesen a magyar hadseregbe jelentkezett, a háború után pedig nyugaton, Bajorországban töltött majdnem egy évet. Középiskolai tanulmányait Segesváron kezdte, majd Székelyudvarhelyen fejezte be. 1948-ban felvételizett a Bolyai Tudományegyetemre, ahol 1952-ben fejezte be filozófiai tanulmányait.

 Tanári pályáját Mezőbándon kezdte, 1953 és 1970 között Kézdivásárhelyen tanított, majd a helyi Gábor Áron Emlékházhoz került. Nagy szerepe volt a Kézdivásárhelyi Állandó Céhtörténeti Kiállítás (1970–72), majd a Céhtörténeti Múzeum megszervezésében, ahol 1972-től vezető muzeológus volt 1994. évi nyugdíjazásáig. A múzeum szervezését, a kutatást nem hagyta abba. Számos hely- és céhtörténeti tanulmánya jelent meg.

A múzeum érdekében végzett sok­évi munkásságát olyan kötelességnek tekintette, amit saját értékeink megmentéséért, megőrzéséért tenni kellett. Hosszú évtizedeken át végzett mindennapi szolgálatért soha nem várt elismerést. Azt valotta, hogy „mindaddig, amíg az ember képes valamit tenni, szellemi kapacitásának birtokában van, addig feltétlenül tennie is kell, mert különben fölöslegesnek érzi magát a világban. S ha már nincs a szellemi erő teljében, akkor élni sem érdemes.” Hitvallását így fogalmazta meg egy interjúban: „Nekem az az alapállásom, hogy az ember ne kapkodjon, írjon arról, amiről határozott véleménye és kellő tájékozottsága van. Legyen olyan a téma, amelyről úgy érzi, valamelyes illetékességgel tud szólni. Jó, hogy véleményünk sok mindenről van, de az illetékességet megkérdőjelezhetik, ha más kérdésekről is szólunk, mint amelyeket megfelelő mélységben ismerünk. (...) Becsülettel és jó színvonalon csak azt lehet vállalni, amihez értünk. Számomra ez a terület a helytörténet.”

A tanár

Egyik, Sylvester Lajosnak (1934–2012) adott interjúban olvashatjuk, hogy tanári pályája nem olyan volt, mint amilyennek szerette volna. Olyan órákat kapott, amelyek nem jelentettek számára elégtételt, inkább bonyolult helyzeteket teremtettek, hiszen oroszt és történelmet kellett tanítania, oly módon, ahogy ezt megkövetelték. Például Románia történelmét is kellett tanítania, amely elmondása szerint sok gondot okozó feladat volt. Egyrészt azért, mert a tankönyvek nyelvezete nehézkes, a diákok számára nehezen érthető volt, másrészt számos hamis állítást tartalmaztak egyes témák esetében. Ezt a helyzetet úgy próbálta megoldani, hogy eseménytörténetet tanított. Azt próbálta elérni, hogy a diákok tudják a történelmi eseményeket, az évszámokat, mi mikor történt. Ily módon a történelmi események leírásához hozzáadott korabeli nacionálkommunista szövegeket és felhangokat mellőzni tudta. Ugyabban az interjúban azt is elmondta, hogy sajnos, a tantárgyat nem tudta megszeretettni, és elég rossz érzés volt ezzel élni. Ezzel szemben pozitív élményként említette az ó- és a középkor tanítását, amit szívesen adott le, és amit a diákok is szerettek, így közelebb tudott kerülni hozzájuk. Elmondása szerint diákjai tisztelték, mert soha nem bánt velük lekezelő módon, mindenki személyiségét tisztelte.

Egy másik interjúban olvashatjuk, hogy, amikor a múzeumhoz került, helytörténet ürügyén olyan dolgokat is elmondhatott a diákoknak, amiket az iskolában nem lehetett, és ez nagy elégtétel volt számára. Sokan nevezték tanár úrnak akkor is, amikor a múzeumban dolgozott, hiszen nevelő munkát végzett ott is, mégpedig úgy ahogy mindig is szerette volna.

A múzeumi gyűjtőmunka Kézdi­vásárhelyen a századfordulón

„Az ő [Incze László] helytállása tudatos cselekvés volt azért, hogy a magyarság történeti tudatából ne hiányozzanak múltunk meghatározó eseményei és személyiségei.” (Egyed Ákos)

A 19. század elején kibontakozó országos múzeumalapító és szervzőmozgalom az 1870-es években Háromszékre is eljutott. Ekkor született meg Cserey János imecsfalvi kúriájában egy székelyföldi múzeum életrehívásának gondolata. Az 1875 júniusában Imecsfalván megnyílt Cserey-múzeum tulajdonképpen a 19. század második felében, Erdélyben is hívekre, jelentős támogatókra talált. Eszmét szándékozott megvalósítani, amely a magángyűjteményeket a közművelődés szolgálatába akarta állítani, nemzeti intézményekké akarta tenni a két háromszéki város, Kézdivávárhely és Sepsiszentgyörgy akkori vezetői számára is. A példa adott volt, hiszen gróf Szécsényi Ferenc 1802. november 25-én kelt alapítólevelével a magyar nemzetnek adományozza hatalmas gyűjteményét, és ezzel megalapította a Magyar Nemzeti Múzeumot, amely 1803 decemberében a pesti pálos kolostorban nyílt meg. Innen 1811-ben a régi központi egyetem épületébe vitték át, saját épületre csak az 1837 és 1847 közötti 10 évig tartó építkezés eredményeként tett szert.

A 19. században, ha nem is sikerült múzeumot alapítani Kézdivásárhelyen, az igény megfogalmazódott, az óhaj tovább élt, és a század elején új mozgalom indult, tudatos gyűjtőmunka folyt, aminek eredményeként az 1830-as évek elején megnyílt a város első múzeuma. Épület hiányában azonban ez nem állhatott fenn sokáig, de ösztönzőleg hatott újabb gyűjtemények létrehozására, s végül saját épület megszerzésére is.

A kézdivásárhelyi múzeum előzményeihez tartozik az a gyűjtőmunka is, amelynek nem volt sem célja, sem eredménye egy városi múzeum életre hívása. Ez 1894-től 1905-ig tartott, és Balázs Márton volt polgári fiú-, majd polgári leányiskolai igazgatónak a nevéhez fűződik. Az ő adatai alapján lássunk néhány példát, hogy melyik múzeumnak mit adott át: a Székely Nemzeti Múzeumnak 1901 szeptembere és 1902 januárja között 400 darab régi magyar könyvet, 2000 darab kéziratos oklevelet, 36 ágyúgolyót a ’48-as szabadságharc idejéből, több mint 50 régészeti tárgyat, sok más tárggyal együtt összesen 2767 darabot, valamennyit ajándékba. Ugyancsak a Székely Nemzeti Múzeumnak adott megváltással 928 darab régi magyar könyvet, 858 darab húsvéti tojás eredeti, színes rajzát, 739 bokálykancsót, 65 darab kályhacsempét, ónkannákat és óntányérokat, 163 darab ezüst és 500 darab rézpénzt, gyűrűket, pecsétnyomókat, sok más aprósággal együtt összesen 3221 tárgyat. Későbbi kiegészítésekkel több mint 6500 tárgyat, vagyis egy kisebb múzeumra valót.

Az első kézdivásárhelyi múzeum

Balázs Mártont polgári iskolai igazgatói teendői 1905 után annyira lefoglalták, hogy felhagyott a néprajzi tárgyak gyűjtésével. Közvetlenül ezután kezdődött dr. Ikafalvi Diénes Ödön munkássága, aki már egy helyi múzeum alapításának szándékával törekedett gyűjteményt létrehozni. Diénes Ödön elöbb a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, majd a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumban tanult. Mindkét iskolában alkalma nyílt régészeti, természetrajzi és más gyűjteményeket tanulmányozni, nagyszerű könyvtárakban búvárkodni. Mikós korában még a kollégium emeleti termeiben őrizték a Székely Nemzeti Múzeum anyagát. Diénes Ödön ekkor határozta el, hogy ha felnő és önálló ember lesz, múzeumot fog alapítani Kézdivásárhelyen. Tulajdonképpen nemcsak múzeumot, hanem olyan művelődési intézményt is akart teremteni, ahol a különböző gyűjtemények az ismeretterjesztés céljait szolgálják.

Az első világháború idején irodájában már jelentős növény-, kőzet-, érme-, könyv- és okiratgyűjtemény halmozódott fel, a háború alatt ennek nagy része megsemmisült. 1918 nyarán a gyűjtőmunkát elölről kellett kezdenie. Lényeges előrelépést jelentett ezen a téren az, hogy a múzeumalapítás kérdését közüggyé lehetett tenni.

Figyelemre méltó változás történt ekkor. Diénes Ödön egy évtizednél is hosszabb ideig fáradozott a gyűjtemény gyarapításán, felhívásokat tett közzé, támogatókat keresett, adományozásra szólította fel a közösséget, de alig 2000 tárgy gyűlt össze. Amikor azonban a helyiségek biztostásával a múzeumi kiállítások elrendezésének és megnyitásának lehetősége a megvalósítás szakaszába jutott, egyszerre megszaporodtak az adományok. Egy év leforgása alatt, 1931 júliusától 1932 augusztusáig több mint 6000 tárgy gyűlt össze adományokból. Ezek számbavétele, elrendezése, kiállítása hatalmas munkát igényelt, amit egy év alatt el kellett végezni. 1932 augusztusában a kiállítások elrendezése befejeződött, a múzeumot pedig ünnepélyes keretek között 1932. szeptember 4-én nyitották meg több száz főnyi közönség jelenlétében, az árvaház udvarán. Úgy tűnt, hogy Diénes Ödön álmai megvalósultak, a múzeum megnyitásakor 8302 tárgy szerepelt a leltárban. Ezek száma egy év alatt 2689 darabbal növekedett, 1933 végén a múzeum már 10 991 tárggyal rendelkezett. Ezek 90 százaléka a városból, a többi kézdi- és orbaiszéki községek, falvak adományaiból származott. 1938 őszére már olyan sok tárgy gyűlt össze, hogy a kiállítótermek fokozatosan raktárrá alakultak át, ezért el kellett zárni a nyilvánosság elől, ilyen körülmények között a múzeumnak már nem pusztán a gyűjtemények gyarapodása miatt volt szüksége saját épületre.

Tekintettel arra, hogy sem a második világháború idején, sem az azt követő években a helyzet nem kedvezett a múzeum újjászervezésének, a gyűjtemények egy ideig a raktárban maradtak. Diénes Ödön 1946 júniusában bekövetkezett halálával az egykori múzeumnak még gondos őre sem maradt. Felmerült a javaslat, hogy a gyűjteményt át kell adni a Székely Nemzeti Múzeumnak. Korábban nem csak Balázs Márton gyűjtése, hanem helyi múzeum hiányában más itteni emlékek is Sepsiszentgyörgyre kerültek. Ezek közül csak a két legértékesebbet említjük: Gábor Áron egyetlen eredeti ágyúját, amelyet Kézdivásárhelyen a volt kapitányi szállás (a jelenlegi kórház) udvarán 1906-ban találták meg, és sokáig a városi tanács székházában őriztek, mert a város nem akart lemondani róla, végül más ’48-as emlékekkel együtt mégis a Székely Nemzeti Múzeumnak, a kommunista diktatúra idején Kovászna Megyei Múzeumnak átnevezett intézménynek adták át.

A kézdivásárhelyi „valódi” múzeum­alapítás napja csak 1969. július elsején érkezett el, ekkor ugyanis Gábor Áron halálának 120. évfordulója alkalmából az egykori ágyúöntő műhely telkén álló Turóczi-ház két termében állandó kiállítást nyitottak. Ez a két tárlat a mai múzeum alapja, innen számolják az Incze László Céhtörténeti Múzeum megalakulását. Az ötven évvel ezelőtt létrehozott intézmény célja már kezdettől az volt, hogy bemutassa a helyi kézművesség emlékanyagát, ápolja és kutassa a polgári kultúrát és az épített örökséget, valamint megőrizze az 1848–49-es forradalom és szabadságharc szellemiségét, emléktárgyait és -helyeit.

Incze László kitartó tevékenységének köszönhetően az intézmény nemcsak megszületett, hanem be is töltötte a létrehozója által megálmodott szerepét. Amint egy másik írásban az intézmény létrejöttének három évtizedes távlatából éppen ő fogalmazott, „a múzeum (…) a változó politikai viszonyok ellenére mindvégig megőrizte sajátos arculatát. Helytörténeti múzeumként nyílt meg, és ma is ez a legfőbb jellemzője. Alapkiállításai a helyi értékek megismerésére, megbecsülésére, tiszteletére és szeretetére igyekeznek nevelni a felnőtteket és különösen a fiatalokat, a helybelieket és az ide látogatókat egyaránt.”

Incze László vezető muzeológusi tisztségét 37 éven át 1994-ig tölöttte be, később Dimény Attila jelenlegi igazgató vette át munkáját.

Incze László, az ember

Neve egyértelműen egybefonódott a kézdivásárhelyi múzeum megalapításával. Lássuk, hogy a szürke hétkzönapokon, a munkás éveken és a vele kapcsolatos adatokon túl milyen ember volt ő. Számtalan könyvéből, interjúiból, valamint a vele kapcsolatban álló emberek elmondásaiból kristálytisztán ragyog emberi-lelki nagysága, amely igazán kiemelte őt a közösségből, amiért a kézdivásárhelyi emberek el- és befogadták a baróti származású helytörténészt. Roppant szerény és áldozatkész emberként ismerte mindenki, s erre írásaiból, szavaiból is lehet következteni. Arról is bizonyosak vagyunk, hogy egy emberről a saját szavai nyilatkozhatnak a legjobban. Íme Incze László ars poeticája: „Nekem az az alapállásom, hogy az ember ne kapkodjon, írjon arról, amiről határozott véleménye és kellő tájékozottsága van. Legyen olyan a téma, amelyről úgy érzi, valamelyest illetékességgel tud szólni. Jó, hogy véleményünk sok mindenről van, de az illetékességet megkérdőjelezhetik, ha más kérdésekről is szólunk. Én csak a város történetével foglalkozom. Ezen felül kézműves ipartörténettel és 1848–49-cel, de az utóbbival sem akarok túl messzire menni. A székelyföldi vonatkozásokat vizsgálom. Azt, hogy 1848-ban mi is történt itt, vagy a céhes ipartörténetben mi is történt Székelyföldön és Magyarországon.”

Mai társadalmunk tanügye arra próbál fókuszálni, hogy mindenki minden tantárgyból tudjon teljesíteni, ami véleményünk szerint rettenetes ostobaság, mivel ennek az a következménye, hogy bizonyos szintig mindenki ért mindenhez, ahelyett, hogy ahhoz a néhány tárgyhoz értene magas szinten, ami érdekli, amit szeret, ami megkönnyíti számára a pályaválasztást, és ami által sokkal jobb szakembereket lehetne képezni az egyetemeken. Ez az egyik nagyon fontos dolog, amit Laci bácsitól meg lehetett és máig meg lehet tanulni. A másik jellemezője volt ennek a nagyszerű, szerény embernek a lerombolhatatlan, mindennek ellenálló elkötelezettség és az áldozatvállalás. A kommunista diktatúra sötét idején is mert múzeumot vezetni, kiállításokat szervezni, és bizonyos mértékben ellenállni az akkori kor kegyelmet nem ismerő rendszerének. Ő maga erről azt mondta: „El kell mondanom azt, hogy az akkori helyi politikai személyek bizonyos kockázatot vállaltak, tudták, őket is felelősségre vonják azért, amivel a fenn lévők nem értenek egyet. A helyi vezetőkben volt lokálpatriotizmus, támogatták ezeket az ügyeket.” Erre az elkötelezettségre lenne szüksége, sokszor a mai lusta és nemtörődöm társadalmunknak, mivel az egészséges és jó értelemben vett lokálpatriotizmus napjainkban bizony nagy hiánycikk. Sajnos, a korosztályunkat már nem érdekli a közösség, eltávolodnak virtuális világukba, és bezárkóznak saját konfortzónájukba. Ha a Laci bácsiék korosztálya és az őket követő nemzedékek is a saját konfortzónájuk menedékében ücsörögtek volna, arra várva, hogy egyszer majd valaki tesz valamit, aligha lenne ma Kézdivásárhelyen céhtörténeti múzeum.

Másik tulajdonsága e remek embernek, hogy mindenkivel megtalálta a közös hangot. Több ember is kiemelte vele kapcsolatban azt, hogy az utcán bárkivel szívesen megállt beszélgetni, így nem csoda, hogy Kézdivásárhelyre kerülése után rövid időn belül már mindenki így köszönt neki: „Jó napot, Laci bácsi!” El tudta nyerni egy egész város bizalmát, de nem azzal, hogy hízelgett vagy igérgetett, hanem azzal, hogy igaz ember volt. Olyan ember volt, akit emberi-lelki nagysága miatt tiszteltek az emberek, és a város aránylag gyorsan sajátjaként tekintett a baróti helytörténészre. Az emberek megbíztak benne. Ezt semmi nem mutatja jobban, mint az, hogy az emberek számukra hatalmas eszmei értékkel rendelkező hagyatékaikat rajta keresztül adták a múzeumnak, tudva, hogy Laci bácsinál van a legjobb helyen, hiszen pont annyira értékeli és szereti e tárgyakat, mintha a sajátjai lennének.

Ez az ember volt Incze László. Nemcsak egyszerű helytörténész és történelemtanár, hanem szerény, céltudatos, lokálpatrióta is, egyben mindenki barátja. Ez az ember az igazi Incze László, akit természete és munkája tették azzá, aki volt. Egy igazi hétköznapi hőssé.

Emberközelben. Emlékezések tisztelőitől

„...ma már nagy szerencsének tartom, hogy Incze Lászlótól tanulhattam a történelmet, aki még azt a nemzedékek óta máig tartó – de most talán véget érő – megalázó paródiát is feledtetni tudta velünk, hogy magyar anyanyelvű tanár és magyar anyanyelvű diák román nyelven értekezik egymással, román tankönyv alapján, saját történelméről. A köteles résznek hamar, precízen eleget téve megkaptuk tőle a hiányzó tudást is, a magyar történelmet, empáti­ával, szeretettel. És ez már az életmű kevésbé látható, árnyékban maradó fele, nem olyan kézzelfogható, mint a múzeumalapítás.”

„A semmiből egyedülálló múzeumot teremtő, az eltűnt múltat tudományos igénnyel és teljes tudósi vértezetben visszaépítő, az egykori céhes mesterekhez hasonlóan lelkiismeretes, de mindvégig »felháborítóan« szerény, udvarias, a leérettségizett diáklányoknak másnap már kezitcsókolomot köszönő, sohasem harsány, de mindig konok Incze László nélkül sokkal szegényebb lett volna Kézdivásárhely, sokkal szegényebbek lettünk volna mindannyian.” (Markó Béla költő)

„...a múzeum szellemiségét már a kezdetektől fogva meghatározta Incze László, aki a szó szoros értelmében lelke volt ennek az intézménynek. Az ő egyéniségét a legjobban a lélek szóval lehet hitelesen jellemezni. Ő volt a lelke ennek a múzeumnak. Lelkes és lelkiismeretes, jó lélekkel megáldott ember volt, mindig a jó értelemben vett kompromisszumot, a megegyezést, a békét és békességet kereste és követte.” (Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke)

„Büszke vagyok arra, hogy egy olyan várost vezethetek, ahol Gábor Áron harcolt, ahol neves kultúr- és közéleti személyiségek születtek, ahol soha nem feledhető alkotók dolgoztak, ahol olyan fiatalok élnek, akik munkájuk által városunk hírnevét öregbítik. Ezen a palettán elöl állt Incze László múzeumszervező is. Ő volt, aki mindig tudta, hogy mit kell tenni, megfontoltan, de határozottsággal fogott neki mindennek, a múzeum pedig annyira szívügye volt, hogy óvó kezeit még ma is érezni lehet ezekben a termekben.” (Bokor Tibor, Kézdivásárhely polgármestere)

„Incze László nagy munkabírású ember volt, aki reggeltől estig képes volt dolgozni a múzeumban, aki minden nap munka után számba vette az aznapi történéseket, és pontosan megtervezte, hogy másnap mit fog tenni. Nagy tudású, szerény ember volt, akinek mindenkihez volt egy jó szava, és minden mozdulatával nevelt, és tette ezt úgy, hogy ettől senki ne érezze rosszul magát.” (Haszmann Pál, nyugalmazott csernátoni muzeológus) 

„Incze László tanár volt, tudását szerette átadni, rendkívül jól kommunikált az emberekkel, ezért jól tudott gyűjteni is tőlük. Abban az időben országos híre volt annak, hogy a kézdivásárhelyi emberek önként adnak be emléktárgyakat a múzeumba, teljesen egyedi jelenség volt, hogy a gyűjtemény önkéntes adományokból állt össze. Azokban az években, amikor együtt dolgoztam Incze Lászlóval itt, a múzeumban, az országban uralkodó eldurvulás kezdetei voltak, a mindennapi életünket tarkították a szekuritátés kihallgatások, de ezeket egymást támogatva mind túl kellett élni, és túl is éltük, folytatva az elkezdett közös munkát” (Jánó Mihály művészettörténész)

Incze László díjai, elismerései:

A Széchenyi Társaság Diplomája (1991)

A kézdivásárhelyi múzeum megalapításának 25. évfordulója alkal­mából a Kultúra Szabadságáért Dí­ja (1997)

Kézdivásárhely Pro Urbe-díja (1998)

Az EMKE Bányai János-díja és a Pro Comitatu Covasnae-díj (posztumusz, 2002)

Incze László válogatott irodalomjegyzéke

1970

Céhek. Kell-e múzeum Kézdivásárhelynek? Megyei Tükör, 1970. december 27.

Kézdivásárhely (szerk. Sylvester Lajossal), Sepsiszentgyörgy.

1972

Céhek és céhhagyományok Kézdivásárhelyen, Megyei Tükör, 1972. márc. 5., 4–5.

Céhek és céhhagyományok Kézdivásárhelyen, (21 o.), in: Kézdivásárhelyi Múzeum (szerk. Sylvester Lajossal), Tipografia Sf. Gheorghe.

1975

Céhpecsétek és céhbehívótáblák a Kézdivásárhelyi Múzeum gyűjteményében, Aluta VI–VII, Studii şi comunicări – Tanulmányok és közlemények, Sepsiszentgyörgyi Múzeum, Sepsiszentgyörgy, 1974–1975, 113–141.

1991

A kézművesség és a kisiparosok helyzete a századfordulón, Kézdivásárhelyen, in: VII. Kézművesipartörténeti Szimpózium, Magyar Tudományos Akadémia, Veszprém, 79–84.

1992

Céhek, mesterségek múzeuma, A Kriza János Néprajzi Társaság Értesítője, II, 1–2., 22–27.

1993

Kézdivásárhely, I–VII. (Cserey Zoltánnal és Binder Pállal), Háromszék, 1993. szeptember 2.–október 30.

1996

A céhes élet időrendje, Acta (Siculica) 1995, Csíki Székely Múzeum – Székely Nemzeti Múzeum, Csíkszereda–Sepsiszentgyörgy, 173–180.

1997

Kézdivásárhely – Târgu Secuiesc – Szekler Neumarkt. Városkönyv (szerkesztette Szőcs Gézával és Szabó Judittal), Kézdivásárhely.

Emlékkönyv a Kézdivásárhelyi Múzeum 25. évfordulójára (szerk. In­cze László), Médium Kiadó, Sepsiszentgyörgy.

A Kézdivásárhelyi Múzeum rövid története, in: Uő (szerk.): Emlékkönyv a Kézdivásárhelyi Múzeum 25. évfordulójára, Kézdivásárhely, 6–35.

1999

Az 1848–49-es magyar szabadságharc és forradalom 150. évfordulója tiszteletére rendezett képzőművészeti kiállítás (előszó; a katalógus terve V. Bodoni Zsuzsával, szerk.), Kézdivásárhelyi Múzeum, Kézdivásárhely, 1999.

A kézdivásárhelyi múzeum rövid története, Múzeumi hírek, 1. (1999. december), Kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum, [2–5].

2000

150 éves a Székely Hírmondó. Acta (Siculica) 2000/2, Sepsiszentgyörgy, 109–130.

A kézdivásárhelyi múzeum, Honismeret, XXVIII, 2, 125–126.

Március idusa a Millennium évében (előszó; a katalógusterv V. Bodoni Zsuzsával), Kézdivásárhelyi Múzeum, Kézdivásárhely, 2000.

Céhes emlékek a múzeumban, Múzeumi hírek, 2 (2000. december), Kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum, [5–7].

2001

Kézdivásárhely utcanevei. Elődök méltatása, Kézdivásárhely Képes Kalendáriuma 2001, Media Kiadó, Kézdivásárhely, 85–92.

Kézdivásárhely iskolái. Kézdivásárhely Képes Kalendáriuma 2001, ProPress Kiadó.

Harminc éves a Kézdivásárhelyi Múzeum, Múzeumi hírek, 3. (2001. december), Kézdivásárhelyi Múzeumbarátok Egyesülete, 7–11.

A Kézdivásárhelyi Múzeum, in: Székely Nemzeti Múzeum 1875–2000 (CD), Digi­tal Stúdió – [Székely Nemzeti Múzeum-], Délkeleti Intézet, Sepsiszentgyörgy.

2002

A rendtartó székely város, Kézdivásárhely Képes Kalendáriuma 2002,

ProPress Kiadó, Kézdivásárhely,53–58.

600 éves a kézdiszentléleki templom, Kézdivásárhely Képes Kalendáriuma 2002, ProPress Kiadó, 61–63.

2003

Kossuth Lajos tisztelete Kézdivásárhelyen, Kézdivásárhely Képes Kalen­dáriuma 2003, Kézdivásárhely Municípium Polgármesteri Hivatala, 81–85.

Molnár Józsiásra emlékezünk, Kézdivásárhely Képes Kalendáriuma 2003, Kézdivásárhely Municípium Polgármesteri Hivatala, 59–60.

2004

Amit a céhes városról még tartozunk elmondani, in: Földi István: Századelő az udvartereken. Rendhagyó szociográfia Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 216–229.

Emlékezet: A nagy tűzben elégtünk? Háromszék, 2004. okt. 6. A Kézdivásárhelyi Múzeum [bővített anyag], in: Székely Nemzeti Múzeum 1875–2000 (CD; bővített, 2. kiadás), Digital Stúdió – [Székely Nemzeti Múzeum-] Délkeleti Intézet, Sepsiszentgyörgy.

A Kézdivásárhelyi Múzeum, in: Székely Nemzeti Múzeum 1875–2000, Digital Stúdió – [Székely Nemzeti Múzeum] Délkeleti Intézet.

www.szekelyfoldert.info (hálózati kiadás).

Kézdivásárhely jelesei

Itt született 1600-ban Vásárhelyi Péter nyelvtudós.

Itt született 1625-ben Matkó István hitvitázó, nyelvtudós,

Kállay Ferenc (1790–1861) művelődés- és nyelvtörténész, jogász, az MTA tagja a városban élt 1814 és 1827, majd 1830 és 1832 között.

Itt született 1799. január 9-én Be­kő Dániel mezőgazdasági szakíró, az MTA levelező tagja.

Itt született 1813-ban Turóczi Mózes rézműves, Gábor Áron ágyúöntő tüzérőrnagy társa.

Itt született 1861-ben Nagy Lázár képzőművész.

Itt született 1880-ban Kovács István régész, muzeológus, numizmatikus.

Itt született 1886-ban dr. Bányai János geológus, tanár.

Itt született 1888-ban Kovács Jenő István laptulajdonos, újság- és ­rádióműsor-szerkesztő, újságíró.

Itt született 1891-ben Várhelyi Gyula történész, közíró.

Itt született 1903-ban Tompa Sándor (Tompa Pufi) színművész.

Itt született 1903-ban Földi István tanár, író, újságíró.

Itt született 1905-ben Incze István képzőművész.

Itt született 1913-ban Dávid Antal író, újságíró.

Itt született 1922-ben Katona Szabó István író, újságíró.

Itt született 1925-ben Várhelyi Csaba vegyész, kémiai szakíró, egyetemi oktató.

Itt született 1929-ben Lupán Ernő jogász, egyetemi tanár.

Itt született 1933-ban Szőcs Huba matematikus, fizikus, egyetemi oktató.

Itt született 1937-ben Szőcs Géza Mihály természettudományi szakíró.

Itt született 1949-ben dr. Pászka Imre szociológus, Szegedi Tudományegyetem mestertanára.

Itt született 1951-ben Markó Béla politikus, költő, műfordító, az RMDSZ volt elnöke.

Itt született 1961-ben Vargha Mihály Béla szobrász, muzeológus.

Itt született 1965-ben Fekete Vince költő, a Serény Múmia és a Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztője.

Itt született 1968-ban Sántha Attila költő, a Bühnagy székely szótár szerzője.

Itt született 1977-ben Szabó Levente magyar irodalomtörténész, egyetemi oktató.

Itt született 1977-ben Dimény Árpád költő, a Székely Hírmondó napilap vezető szerkesztője.

Itt született 1978-ban Gáll Attila költő, az Erdélyi Híradó Könyvkiadó vezető szerkesztője.

Itt született 1980-ban Muszka Sándor költő, humorista, punkénekes.

Itt él: László Attila a 2011-es Csillag születik című verseny győztese.

Itt él: Ötvös Gyula tanár, helytörténész, muzeológus.

Itt élt Jakabos Ödön (1940–1979) erdélyi magyar író, utazó.

Itt élt Dobolyi Aladár asz­ta­li­te­nisz­­­edző.

Források:

Incze László: A kézdivásárhelyi múzeum rövid története.

Incze László: A rendtartó székely város, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2012.

Háromszék független napilap, 2018. december 17.

Az Incze László Céhtörténeti Múzeum és gyűjteményei, (szerk.) Dimény Attila, T3Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2018.

Az írás készültekor, 2019-ben a szerzők a Kézdivásárhelyi Református Kollégium diákjai voltak. Ma Dimény Áron és Jánosi Zsolt egyetemi hallgatók Kolozsváron, Lukács Zsombor a Kézdivásárhelyi Református Kollégium végzős diákja. Vezető tanár: Karácsonyi Katalin.