„Vannak öreg fák, ha elmegyek mellettük, köszöntöm őket. Tisztelettel, szinte meghajtom a derekam. Mennyi minden lengedezett körülötte. Történelmek zúgtak felette, körülötte, és ő némán, gyenge, surrogó hangon fújta időtlen nótáját. Kérgébe, ágaiba írta az idő képletét. Te arra járó vándor, észreveszed megtisztelni egy pillantással, mert ő is az életet szolgálta, adott, cserélt oxigént, hogy élhessünk” – jegyezte fel naplójába Nagy Imre 1937–38 körül (Följegyzések. Kriterion, Bukarest, 1979. 258.). Történelem, időtlenség, élet. Mennyire igazak és átélhetőek e sorok, s alkalmi mottóként talán kulcsot adhatnak Valovits László művészetéhez, akkor is, ha az útját egyengető mester, a szellemi példakép idézetét nem írta fel műterme falára. Annyi bizonyos, hogy mindkettejük közös vonása a természet elmélyült tanulmányozása és a régi mesterek tisztelete, akik a rajzot, a disegnót tekintették minden művészeti alkotás alapjának.
Vajon miféle rejtélyes összetevők, az életrajz mélyén megbújó titkos erecskék, elfeledett ösvények határozzák meg, hogy mivé is érik az ember? Jó irodalmi alapanyagot szolgáltathatnak a valós vagy látszólagos véletlenek, a tudatosnak tűnő választások, a párhuzamos történések: ám nem lehet tudományos módszerrel kimutatni a befolyásoló motívumokat, a személyes, a környezeti és az átélt élmények százalékos arányát. Ragadjunk ki egy fontos művészettörténeti időpontot! 1996 őszén tett látogatást Lászlóffy Csaba a művész Sétatér melletti, Arany János utcai műtermében, ahol hosszú riportot készített vele (A születés és az alkotás esélye. Erdélyi Napló, 1996. október 2. 15.). Ekkor még állt Budapesten a Nagybánya művészete című kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában, s a centenáriumi évforduló lelkesedésében Véső Ágoston festőművész útjára indította a tájfestészeti hagyományokat ápoló, azóta is működő Nagybánya-művésztelepet, nem máshol, mint Magyarláposon (Târgu Lăpuș), Valovits szülőfalujában. Valovits fáinak jó része ugyan a Lápos folyó mentén készült, a bivalyábrázolások szintén a művésztelep emblematikus témái közé tartoznak, de sohasem vált „igazi” nagybányai piktorrá. A véletlen vagy sorsszerűség sem ekkor sodort egymás közelébe minket, hanem néhány éve, amikor az 1980-ban elhunyt, meghökkentő, szürreális rajzokat készítő gróf Teleki Ernő életpályájának nyomait kutattam Kolozsváron. Teleki Ernő élete utolsó időszakában szintén az Arany János utcában, az egyik szomszédos katolikus házban lakott, s a fiatal művésznövendék segített a karosszékhez-ágyhoz kötött, sokat megélt, a történelmet és egy letűnt kor kifinomult műveltségét megtestesítő Telekinek a napi mozgásban. Ekkoriban a szintén a Duna-csatornához kitelepített édesapja emléke talán fokozottabban idéződött fel benne. Ezek a gondolatok egy hónappal ezelőtt futottak át rajtam, amikor műtermében a kiállításra kerülő anyagban lapozgattunk.
Valovits – ha kérdezik – ugyan szívesen mesél, de főleg saját gondolatairól, művészetfelfogásáról; életének eseményei inkább csak másodlagosan bukkannak elő a szavak mögött. Az emberi arcokban rögzült sorsokat kutatja, hol több ülésben készülő portrékat, hol utazás vagy séta közben, az elkapott pillanat frissességét megőrző rajzokat készít. Fontos és elgondolkodtató mozzanat: fiatalkori önarcképein kívül nem saját arcmását örökíti meg. Akik ismerik, tudják, hogy rejtőzködő, háttérbe húzódó alkat. Véleményét a világról, másokról, hitét és kétkedéseit, hangulatait a türelmes szemlélő előtt megnyíló műveiben kell keresnünk. Néhány éve, egyik portrékiállításán nem írta ki az ábrázoltak neveit, arra számított, hogy a látogatók ugyanolyan friss szemmel nézik a képeket, mint amikor benne megfogant az első benyomás egy-egy arc karakteréről. Persze, a közismert személyiségek nem burkolózhatnak névtelenségbe, azonnal felismerhetőek, a nézők automatikusan mozgósítják tudásukat, emlékeiket, s valóban némileg háttérbe szorul a primer esztétikai élvezet.
Valovits nem törekszik arra, hogy elődei és kortársai szinte teljes galériáját megalkossa, mint más és más megközelítéssel Nagy Imre, Cseh Gusztáv vagy Gergely István, ugyanakkor erős spirituális igénnyel és karakterizáló képességgel jeleníti meg a példaadó püspököket, köztük Márton Áront, Jakab Antalt és Csiha Kálmánt, a jeles zenészeket (Ruha István), színházi szakembereket (Harag György), irodalmárokat (Lucian Blaga), művészettörténészeket, mint a sok kiállítását megnyitó Mircea Ţocát vagy Tibori Szabó Zoltánt. Sajnos már csak a képeken válik ismét élővé az immár végérvényesen szövegeibe költözött Lászlóffy Csaba vagy Valovits közeli „fa-antropológus” rokona Kusztos Endre. A portrék közül vannak olyanok, amelyek álomszerűen, néhány megragadott tónus segítségével tűnnek elénk, mások éppen elsüllyednek a mindent magába olvasztó matériában. A nagyméretű, precíz rajzolatú, már-már áttetsző portrék – köztük Guttman Mihály zenepedagógus arcképe – többsége fotó segítségével készült, s éppen a „porból lettél, porrá leszel” elv ellenében hatnak: a fényben való feloldódás utolsó pillanatát ragadják meg.
„Amit az emberi arcok festése által már nem tudok kifejezni, azokat az érzéseket átviszem a fákra” – nyilatkozta egy beszélgetésben a művész (Ketesdy Beáta - Fákból, portrékból épült a világ. Krónika, 2000. február 18. 8.). Kusza rajzolatú, görcsös, máskor szélfútta fái, a létezés és az elmúlás határának néma tanúi – talán túlságosan szubjektív analógiaként, de az emberi sorsokat jelképező alakzatok számomra a pusztulás képeit, Popp Aurél első világháborús, szögesdrót szaggatta emberi maradványait is megidézik. Ezeken a dinamikus felületű, izgatott vonalvezetésű munkákon Valovits sokkal nagyobb teret enged az önkifejezésnek, az expressziónak, mint a régi mesterek tökéletességét célzó portréábrázolásain. „Vallomásos ars poeticát közvetítenek felénk: a tájkép – lelkiállapot” – írta róla 1987-ben Murádin Jenő (Arcok és tájak. A Hét, 1987. január 4. 5.).
Valovits László kerek évfordulóra időzített kiállítása összegzés, az eddig megtett életút nyilvános mérlege. Szinte szükségszerű volt, hogy a művészi tudást lassanként az élet teljességét felölelő bölcsesség váltsa fel. Számadás a múltról, számvetés a jelenről. Rá is igaznak tűnnek Reményik Sándor sorai: „Nem, nem születtem hódítónak. / És ahogy lassan őszülnek az évek, / Úrrá lesz rajtam valami szomorkás, / Mégis derült és sugaras lemondás.” (Nem születtem hódítónak, 1936)
Elhangzott Valovits László retrospektív kiállításának megnyitóján a kolozsvári Művészeti Múzeumban, szeptember 25-én.
