Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Növények a képzőművészetben

Ha visszagondolok az ókori népek művészetére, akkor az egyiptomiak is azok között vannak, akik művészetükben felhasználják a növényzetet. A templomok oszlopait is növényi kötegek kőben való megfaragásával hozták létre, az oszlopfők pálmát, lótuszt, papiruszt ábrázoltak. A sírokban talált falfestményeken és domborműveken különböző növények láthatók. Az ok természetesen kézenfekvő. A nagy civilizációkat a gazdag növényzet és a gabonafélék termesztése tartotta fenn. Hasonló a helyzet a mezopotámiai, görög vagy ázsiai népekkel is. A görögöknél a korinthoszi oszlopfő stilizált növényi elemekből van alkotva. A kerámiákon gyakran ábrázolnak növényeket reálisan vagy stilizálva A díszítőművészetben a geometrikus elemek mellett használják a növényi mintákat, de mindig stilizálva, mert csak így érnek el dekoratív hatást Ilyeneket találunk a babiloni mozaikfalakon, ahol oroszlánokat ábrázolnak és szalagdíszként stilizált virágdíszek ismétlődnek, akárcsak a görög kerámiákon, ahol a jeleneteket geometriai és stilizált növényi elemekből kialakított szegélyek zárják közre.


Ókori egyiptomi falfestmény

Ezt az alapállást végigkísérhetjük a művészetek történetén. De hozzáteszem, hogy a költők is felhasználják a növényeket mondanivalójuk kifejtésében. Gondoljunk Juhász Gyula Milyen  volt… című versére.

„Milyen volt szőkesége, nem tudom már,

De azt tudom, hogy szőkék a mezők,

Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár,

S e szőkeségben újra érzem őt.”

Mind a folklórban, mind a tárgyi népművészetben a növények fontos szerepet játszanak, akárcsak a természet többi elemei. A szőnyegszövésben és a fafaragásban mindig igazodnak az anyaghoz. A szőtteseken a virágok, növények nagymértékű stilizálást mutatnak. A fafaragásban is a részleteket mellőzni kell, azért, hogy a megfaragott növény dekoratívvá, díszítővé váljon. Népművészetünkben gyakran használták az életfa motívumot, ami más keleti népeknél is megtalálható. Az égig érő fa a kapcsolatot teremti meg az alsó, középső és felső világok között, szintén megtalálható gyakran a népmesében is. A folklórban is a növények állandó jelenlétét tapasztaljuk, gondoljunk csak a népdalokra.

A keleti népeknél már az ókorban jelentős volt a tájfestészet. Ezt a filozófiájuk, a tao, és a vallásuk, a buddhizmus is támogatta. Ezek a munkák, legyenek egyszínűek vagy színesek, a természet gazdagságát és az emberrel való szoros kapcsolatát mutatják be.

A 19. században a romantika festészetében a táj fontos szerepet kapott. A franciáknál Courbet, Corot, az angoloknál Constable, a németeknél Caspar David Friedrich nagyon szép példái ennek a tájfestészetnek. A barbizoni iskola (Franciaország, 1835 körül) nagy hatással volt az európai festészetre. Ők kint a tájban kezdtek dolgozni, akárcsak később a nagybányai festők. A magyaroknál Munkácsy Mihály, Paál László emelték magas szintre a tájképfestészetet. A nagybányai iskola (1896) nagy hatással volt az egész magyar festészetre, de az erdélyi festészetre különösen, és ez a hatás ma is érződik.

A fát, a legnagyobb növényt mindig nagy tisztelettel övezték, mert az ember létét biztosította, és biztosítja ma is a földön. A realista tájfestészet megjelenésével a fák ábrázolásának szép példáit láthatjuk a 20. század festészetében is. Egyes festők ciklusokat, sorozatokat szántak a fák életének. Kusztos Endre (1925–2015) erdélyi festőművész a fában

találta meg azt a motívumot, amely kifejezhette teljességgel az ő érzéseit. A fák ábrázolása végigkísérte egész életén, mint az erdélyi táj szerves része. Az őt ért sorscsapások, a háború, az ’56-os események, felesége és fia elvesztése késztették egy erőteljesebb kifejezési módra. A fák drámájában, amit a viharok, villámcsapások, árvizek, vagy éppen az emberek okoznak, látta meg a lehetőségét annak, hogy azonosuljon velük és művészetének lényeges részévé váljon. Munkáinak egyetemessége arra késztet, hogy az erdélyi sorsra irányítsa figyelmünket.

Vannak művészek, akik kompozíciójuk középpontjába fát helyeznek, ezzel szimbolikus értéket adva a fának. Csontváry Kosztka Tivadar (1853–1919) a cédrust emelte ki mondanivalója számára. A Magányos cédrus című festményében a kritikusok a művész önarcképét látják. Tompa Lászlónak a Magányos  fenyő című verse jut eszembe.

„Görnyedtem én még máskor is,

némultan, hó és jég alatt,

De törzsem, ágam akkor is,

a hold alatt is zöld maradt.”

Tompa László egész költészetében fontos szerepet kapnak a fák és az erdő.


Kusztos Endre: Törött fa

A fa a legrégibb időktől a szobrászok kedvelt anyaga volt. Az erdőben lakó természeti, primitív népek szinte mindent fából készítettek, a házat, a szerszámokat. A maszkok készítése is fontos volt náluk, mert a mágikus tevékenységükben nélkülözhetetlenek voltak. Afrikából sok fából faragott maszk maradt fenn, ami hatással volt Európa művészetére is. A fából készült szobor belső térben, kezelve nagyon sokáig megmarad. A szobrászok ma is nagy mértékben dolgoznak ebből az anyagból. Diákként szerettem Szervátiusz Jenő és Vida Géza munkáit. Kolozsváron Kós András, Kósa-Huba Ferenc és Szederjessy András szobrászok dolgoztak még fából. Dolgoztam én is fából, és ez a munka sok örömet hozott számomra. Ezt az érzést próbálom kifejezni a következő sorokkal:

Fa, gondoltad-e,

hogy emberré válsz

egy mester keze

nyomán?

Vonalaid életutak,

elindulnak, elvesznek,

újjáélednek.

A fa nemcsak régen volt fontos építészeti anyag, de ma is annak számít. Az organikus építészet, amit Makovecz Imre, korunk nevezetes építésze is művelt, a fát az épület szerkezeteként is használta. Ő a népi építészetet tanulmányozta, azért, hogy a környezethez szervesen hozzátartozó épületeket hozzon létre. Falkiképzésre vagy bútorok készítésére a fa ma is elsőrendű fontossággal bír.

A növények fontos részét képezik a virágok. Általában ezek nagyon különösek, színesek, aminek biológiai magyarázata van. Az emberek felfigyeltek a virágokra, és felhasználták különböző célokra, vallási vagy világi szempontok szerint. Vallási szempontból a virágvasárnap ünnepét említem, a virágénekek szavunk a szerelmi kapcsolatokat jelöli. Elmondhatjuk, hogy minden virágnak van külön jelentése az emberek számára. A festőművészek a reneszánsz korától szívesen festettek virágcsendéleteket, és ez a vonzódás ma is tart. De a díszítőművészetben a virágok már az ókorban fontos szerepet töltöttek be.

Napjainkban a természet- és környezetvédelem egyre nagyobb fontosságot kap. A kutatók régóta figyelmeztetnek a környezetszennyezés, az állatok, növények és fák kipusztulásának veszélyeire. A természetvédelem gondja a művészeket is megérinti. Konceptuális munkáikkal próbálják figyelmeztetni az embereket, amit nemzetközi kiállítások is támogatnak.

Őseink, amikor megalkották az életfát, megérezték azt, hogy a fa az életünk része.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Napjainkban egyre több szó esik egy nemes, természetes alapanyagról: a bőrről. A képzőművészetben szokatlan ugyan, az idők során azonban itt is teret hódított magának. A bőrdomborítás, bőrmetszés kevésbé ismert és elterjedt műfaj, de ma már helyet követel és kap magának kiállítótermekben is. A bőrt ősidők óta használja az ember, régebb óta, mint a vasat, rezet vagy a kerámiát. Megmunkálásában a tímárok szolgáltatják az alapanyagot a különböző mesterek számára. A cserzéssel kikészített állatbőr már az idők kezdete óta fontos alapanyag a világ minden táján. A marhabőr sajátos anyaga kiváló a képzőművészek számára is, kikészítésére pedig rendkívül sok lehetőség nyílik.

Csutak Levente, Lóvita

Székelyföld egyik jellegzetes képzőművészeti alkotóműhelyének záróeseménye, az Incitato-művésztábor kiállítása rangos ünnepe „Háromszék Párisának”, Kézdivásárhelynek. Az 1990-es évek elején önállósuló, új lendületet vett felső-háromszéki lovas kultúra, a ló szeretetének, megbecsülésének kibontakozása tartalommal telítődött azáltal, hogy vizualitás művészetének lelkületével társult.

Az Ars Sacra Claudiopolitana Egyházművészeti Kiállítótér 2018 augusztusában nyílt meg Kolozsváron, a Szent Mihály-plébániához tartozó kiállítótérként. Ennek ötlete a 2017 decemberében elhunyt Kovács Sándor főesperes idején merült fel, aki arra törekedett, hogy a létesítmény mihamarabb fogadhassa a tárlatokat és a látogatókat. A megnyitó Kémenes Lóránt Zoltán főesperessége idején volt a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Az egyházi múzeumok, kiállítóterek sora így teljessé vált, lévén, hogy abban az évben két hasonló intézmény is megnyílt: egy az unitárius felekezet keretében, egy a katolikus egyház berkeiben. Mint tudjuk a református múzeum is egy évvel azelőtt, 2017-ben nyitotta meg kapuit a reformáció 500 éves jubileuma alkalmával.

Akik járnak képzőművészeti kiállításokra, tudják, hogy a megnyitójukat gyakran kísérik zenei fellépések. A templomokban a liturgia, az istentisztelet része a zene, az ének. Ez a jelenség természetesnek tűnik, és az is. Az őskorban a mágikus gondolkodás korában az ének, tánc, színjáték, képzőművészet együttesen igyekezett hatni a természet erőire. Egyes primitív törzseknél ez ma is megtalálható. Csak a későbbi korokban váltak külön az egyes művészeti ágak.

Frissek a színek is, mintha abban a pillanatban ő látta volna meg őket, és úgy, ahogy a képeire kerültek. Frissek a formák: akárhányadik macska, akármelyik tájkép vagy mandala, mindig éppen az első és az egyetlen. Mátyás sohasem volt olyan, mint az ő képén, mégis Mátyás kétségbevonhatatlanul. Friss a mese, amely még senkivel nem történt meg pontosan így. És minden történet mese, akár szomorú, akár boldog.

Budapest, Szépművészeti Múzeum

Budapest szokásához híven most is bőséges művészeti tárlatokkal szolgált a hazai és külföldi közönség számára. A Szépművészeti Múzeum előtti sor is azt mutatta, hogy odabent nagy érdeklődésnek örvendő kiállítások láthatók: Rembrandt és tanítványainak rajzai, rézkarcai, valamint Rubens, Van Dyck és a flamand iskola fénykora. A felsorolt művészek a kultúra örökzöldjei, akiket mindig szívesen megnézünk vagy újranézünk. Az épülettel szemben található a legnagyobb budapesti kiállítóterem, a Műcsarnok, ahol a 88 éves Keleti Éva fényképész évtizedekre visszatekintő képein művészek ifjú és időskori arcai elevenednek meg. 

Csupán az anyag, a pasztell és a tech­nika köti össze kettejük művészetét – vallja Forró Ágnes festő, grafikus, aki édesapja munkásságáról, az apa-lá­nya viszonyról és az együtt töltött pillanatokról is mesélt. Az apropót a kolozsvári Művészeti Múzeumban szervezett Forró Antal-emlékkiál­lítás szolgáltatta, ahol a kézdimar­tonosi születésű művész pályájának ismert és kevésbé ismert, vagy talán már elfelejtett részleteibe tekinthet­tek be az érdeklődők július 23-a és augusztus 11-e között. Tájak és em­berek által ihletett pasztelljei, szén­rajzai, változatos technikával készült portréi, olajfestményei egyaránt sze­repeltek a tárlaton, emellett a művész saját maga szórakoztatására készített faragványait is megcsodálhatták a betérők. Személyes élményekkel áti­tatott portré Forró Antalról és lányáról, Forró Ágnesről, akivel a múltban és a jelenben barangolunk.

Magyarország kolozsvári Főkonzulátusá­nak rendezvényterme ez alkalommal egy finn ex libris kiállításnak ad otthont. A kiállítás mindenekelőtt a könyvbará­tok és a kisgrafika kedvelőinek nyújt maradandó élményt. Az ex libris köny­veink dísze, valamint a grafika gyöngy­szeme, intim ágazata, egyidős a könyv­nyomtatás kezdeteivel. Napjainkban világviszonylatban reneszánszát éli. 

Sajdik Ferenc

Az ember egyre jobban becsüli a gyermekkort, mert rájön, hogy min­den ott dől el. Tulajdonképpen a későbbi sors majdhogynem gyermekkorban dől el, nekem legalább is így volt, mert a nagynéném látta, hogy szeretek rajzolni. Lexikonokból másoltam főleg halakat, mert azokat könnyű rajzolni. Egyszer a konyhában tárgyalták a szüleimmel, hogy mi legyek. Unokatestvérem már rajziskolába járt, azt mondta, menjek oda. Így lettem rajzoló.

A gyermekek esztétikai nevelése már az ókori Athénban elkezdődött, Spártával ellentétben, ahol a katonai nevelés volt a meghatározó. Athénban a „kaloka­gathia” elve érvényesült, vagyis „a szép és jó”, harmonikus egysége. Itt az ifjak nevelése magába foglalta a költészetet, zenét, táncot, rajzot is. Arisztotelész megfogalmazta, hogy az esztétikai ne­veléssel az ember megtisztul, magasabb szintre emelkedik, és az erkölcsi jót is képes megvalósítania. Platón szerint a ritmus és a harmónia hatol be legjobban a lélek belsejébe.

A mi hibánk, hogy annyi gond és baj vesz körül bennünket. Ennek forrása pedig az, hogy nem tudunk kommunikálni egymással. Nincs bátorságunk leülni, és azt mondani: megbántottál. Pedig ezáltal is sok minden egyszerűbb lenne – vallja Gally Anna Katalin, aki Kolozsváron végezte tanulmányait, 1965-ben diplomázott a Pedagógiai Főiskola képzőművészeti szakán. Tagja az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének, a Barabás Miklós Céhnek és az Országos Képzőművészek Szövetségének. Művészi kiteljesedését nyugdíjazása utánra teszik ismerői közül többen is. Ahogy Székely Sebestyén György művészettörténész fogalmaz a művész 70. születésnapjára megjelent katalógusban, „műkritikánk bevett és túlzott mértékben használt terminusa a »lírai hangvétel«, amellyel sokszor a művész erőtlenségét palástolják a műkritikusok. Gally A. Katalin képeinek az esetében azonban éppenséggel jogos és indokolt erre hivatkozni, ugyanis kevés olyan festőnk van, akinél a líraiság és a melankólia, a pasztellek finom árnyalatai ilyen szervesen és erősen szövődnek össze.”  

Makkai János

Zsil völgyének különleges kincse került felszínre az idei Zsil-völgyi Kulturális Magyar Napok alkalmával. A Petőfi-ösztöndíjjal e térségben tevékenykedő Luzsicza Fanni és Jeszenszky Melinda kezdeményezésére és kitartó kutatása nyomán sikerült a nagyközönség elé tárni az 1956 és 1970 között működött Zsil-völgyi festőkolónia történetét. Két tárlat született ez alkalomból: a petrozsényi Ion D. Sârbu Színházban a Zsil-völgyi alkotói kör tagjainak munkáiból álló gyűjteményes tárlat, illetve a lupényi Tellmann József Művészeti Galériában egy Mátyás József-emlékkiállítás. A kutatásban, anyaggyűjtésben nagy segítséget nyújtott Makkai János Zsil-völgyi születésű, Kolozsváron élő képzőművész, aki a petrozsényi tárlat megnyitóján ismertette a feledésbe merült, de művészettörténeti szempontból komoly jelentőséggel bíró és feltárásra, értékelésre váró hajdani Zsil-völgyi művésztelep történetét. A tárlatmegnyitó előadásra építve készült az alábbi interjú.

aradi 13

Az aradi tizenhárom vértanú arcképét Barabás Miklós egy kőnyomaton örökítette meg. Bár a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában lévő példányt 1867-re datálják, a rajz nem szerepel a művész képjegyzékében, vagy később a család által kiegészített listán. 

Barabás Miklós nem vett részt a szabadságharc hadi eseményeiben. Mint írja: „Én soha nem foglalkoztam politikával. Nem lévén ez a szakmám, nem is értem rá tanulmányozni. S amihez nem értek, ahhoz nem szívesen szólok. Érdekeltek ugyan az események, de semmiben részt nem vettem.” Ezzel szemben közvetve mégiscsak jelentős szerepet játszott a történésekben, hiszen ő mentette meg Batthyány Lajos vértanú miniszterelnök nagy értékű képgyűjteményét, és alig van olyan jelentős magyar személyisége a korszaknak, akinek az arcképét ne rajzolta vagy festette volna meg.

Az utóbbi két évben vallásos tárgyú kiállításokat láthattunk a kolozsvári Római Katolikus Nőszövetség rendezésében. A művészek és a közönség érdeklődéssel fogadta ezt a kulturális eseményt. Számomra ekkor világossá vált, hogy nagyon sok művészt foglalkoztatnak a keresztényi, bibliai gondolatok.