Ha visszagondolok az ókori népek művészetére, akkor az egyiptomiak is azok között vannak, akik művészetükben felhasználják a növényzetet. A templomok oszlopait is növényi kötegek kőben való megfaragásával hozták létre, az oszlopfők pálmát, lótuszt, papiruszt ábrázoltak. A sírokban talált falfestményeken és domborműveken különböző növények láthatók. Az ok természetesen kézenfekvő. A nagy civilizációkat a gazdag növényzet és a gabonafélék termesztése tartotta fenn. Hasonló a helyzet a mezopotámiai, görög vagy ázsiai népekkel is. A görögöknél a korinthoszi oszlopfő stilizált növényi elemekből van alkotva. A kerámiákon gyakran ábrázolnak növényeket reálisan vagy stilizálva A díszítőművészetben a geometrikus elemek mellett használják a növényi mintákat, de mindig stilizálva, mert csak így érnek el dekoratív hatást Ilyeneket találunk a babiloni mozaikfalakon, ahol oroszlánokat ábrázolnak és szalagdíszként stilizált virágdíszek ismétlődnek, akárcsak a görög kerámiákon, ahol a jeleneteket geometriai és stilizált növényi elemekből kialakított szegélyek zárják közre.
Ezt az alapállást végigkísérhetjük a művészetek történetén. De hozzáteszem, hogy a költők is felhasználják a növényeket mondanivalójuk kifejtésében. Gondoljunk Juhász Gyula Milyen volt… című versére.
„Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár,
S e szőkeségben újra érzem őt.”
Mind a folklórban, mind a tárgyi népművészetben a növények fontos szerepet játszanak, akárcsak a természet többi elemei. A szőnyegszövésben és a fafaragásban mindig igazodnak az anyaghoz. A szőtteseken a virágok, növények nagymértékű stilizálást mutatnak. A fafaragásban is a részleteket mellőzni kell, azért, hogy a megfaragott növény dekoratívvá, díszítővé váljon. Népművészetünkben gyakran használták az életfa motívumot, ami más keleti népeknél is megtalálható. Az égig érő fa a kapcsolatot teremti meg az alsó, középső és felső világok között, szintén megtalálható gyakran a népmesében is. A folklórban is a növények állandó jelenlétét tapasztaljuk, gondoljunk csak a népdalokra.
A keleti népeknél már az ókorban jelentős volt a tájfestészet. Ezt a filozófiájuk, a tao, és a vallásuk, a buddhizmus is támogatta. Ezek a munkák, legyenek egyszínűek vagy színesek, a természet gazdagságát és az emberrel való szoros kapcsolatát mutatják be.
A 19. században a romantika festészetében a táj fontos szerepet kapott. A franciáknál Courbet, Corot, az angoloknál Constable, a németeknél Caspar David Friedrich nagyon szép példái ennek a tájfestészetnek. A barbizoni iskola (Franciaország, 1835 körül) nagy hatással volt az európai festészetre. Ők kint a tájban kezdtek dolgozni, akárcsak később a nagybányai festők. A magyaroknál Munkácsy Mihály, Paál László emelték magas szintre a tájképfestészetet. A nagybányai iskola (1896) nagy hatással volt az egész magyar festészetre, de az erdélyi festészetre különösen, és ez a hatás ma is érződik.
A fát, a legnagyobb növényt mindig nagy tisztelettel övezték, mert az ember létét biztosította, és biztosítja ma is a földön. A realista tájfestészet megjelenésével a fák ábrázolásának szép példáit láthatjuk a 20. század festészetében is. Egyes festők ciklusokat, sorozatokat szántak a fák életének. Kusztos Endre (1925–2015) erdélyi festőművész a fában
találta meg azt a motívumot, amely kifejezhette teljességgel az ő érzéseit. A fák ábrázolása végigkísérte egész életén, mint az erdélyi táj szerves része. Az őt ért sorscsapások, a háború, az ’56-os események, felesége és fia elvesztése késztették egy erőteljesebb kifejezési módra. A fák drámájában, amit a viharok, villámcsapások, árvizek, vagy éppen az emberek okoznak, látta meg a lehetőségét annak, hogy azonosuljon velük és művészetének lényeges részévé váljon. Munkáinak egyetemessége arra késztet, hogy az erdélyi sorsra irányítsa figyelmünket.
Vannak művészek, akik kompozíciójuk középpontjába fát helyeznek, ezzel szimbolikus értéket adva a fának. Csontváry Kosztka Tivadar (1853–1919) a cédrust emelte ki mondanivalója számára. A Magányos cédrus című festményében a kritikusok a művész önarcképét látják. Tompa Lászlónak a Magányos fenyő című verse jut eszembe.
„Görnyedtem én még máskor is,
némultan, hó és jég alatt,
De törzsem, ágam akkor is,
a hold alatt is zöld maradt.”
Tompa László egész költészetében fontos szerepet kapnak a fák és az erdő.
A fa a legrégibb időktől a szobrászok kedvelt anyaga volt. Az erdőben lakó természeti, primitív népek szinte mindent fából készítettek, a házat, a szerszámokat. A maszkok készítése is fontos volt náluk, mert a mágikus tevékenységükben nélkülözhetetlenek voltak. Afrikából sok fából faragott maszk maradt fenn, ami hatással volt Európa művészetére is. A fából készült szobor belső térben, kezelve nagyon sokáig megmarad. A szobrászok ma is nagy mértékben dolgoznak ebből az anyagból. Diákként szerettem Szervátiusz Jenő és Vida Géza munkáit. Kolozsváron Kós András, Kósa-Huba Ferenc és Szederjessy András szobrászok dolgoztak még fából. Dolgoztam én is fából, és ez a munka sok örömet hozott számomra. Ezt az érzést próbálom kifejezni a következő sorokkal:
„Fa, gondoltad-e,
hogy emberré válsz
egy mester keze
nyomán?
Vonalaid életutak,
elindulnak, elvesznek,
újjáélednek.”
A fa nemcsak régen volt fontos építészeti anyag, de ma is annak számít. Az organikus építészet, amit Makovecz Imre, korunk nevezetes építésze is művelt, a fát az épület szerkezeteként is használta. Ő a népi építészetet tanulmányozta, azért, hogy a környezethez szervesen hozzátartozó épületeket hozzon létre. Falkiképzésre vagy bútorok készítésére a fa ma is elsőrendű fontossággal bír.
A növények fontos részét képezik a virágok. Általában ezek nagyon különösek, színesek, aminek biológiai magyarázata van. Az emberek felfigyeltek a virágokra, és felhasználták különböző célokra, vallási vagy világi szempontok szerint. Vallási szempontból a virágvasárnap ünnepét említem, a virágénekek szavunk a szerelmi kapcsolatokat jelöli. Elmondhatjuk, hogy minden virágnak van külön jelentése az emberek számára. A festőművészek a reneszánsz korától szívesen festettek virágcsendéleteket, és ez a vonzódás ma is tart. De a díszítőművészetben a virágok már az ókorban fontos szerepet töltöttek be.
Napjainkban a természet- és környezetvédelem egyre nagyobb fontosságot kap. A kutatók régóta figyelmeztetnek a környezetszennyezés, az állatok, növények és fák kipusztulásának veszélyeire. A természetvédelem gondja a művészeket is megérinti. Konceptuális munkáikkal próbálják figyelmeztetni az embereket, amit nemzetközi kiállítások is támogatnak.
Őseink, amikor megalkották az életfát, megérezték azt, hogy a fa az életünk része.
