Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Képzőművészeti körkép Budapesten 2019 végén

Budapest szokásához híven most is bőséges művészeti tárlatokkal szolgált a hazai és külföldi közönség számára. A Szépművészeti Múzeum előtti sor is azt mutatta, hogy odabent nagy érdeklődésnek örvendő kiállítások láthatók: Rembrandt és tanítványainak rajzai, rézkarcai, valamint Rubens, Van Dyck és a flamand iskola fénykora. A felsorolt művészek a kultúra örökzöldjei, akiket mindig szívesen megnézünk vagy újranézünk. Az épülettel szemben található a legnagyobb budapesti kiállítóterem, a Műcsarnok, ahol a 88 éves Keleti Éva fényképész évtizedekre visszatekintő képein művészek ifjú és időskori arcai elevenednek meg. A Képpraxisok címszó alatt François Fiedler, Jankovics Marcell, Várady Róbert, Lukáts Andor és Alexander Gyenes kortárs művészek technikai munkamódszereit láthatjuk.


A Szépművészeti Múzeum

A város magasabb oldalán, a Várban, a Nemzeti Galéria épületében a Soá kiállítás hívja fel a figyelmet. A héber eredetű Soá szó veszedelmet, pusztulást jelent, a leggyakrabban a zsidó holokauszt szinonimájaként használatos, amely 75 éve vette kezdetét. A kiállításon bemutatott írók (Radnóti Miklós, Karácsony Benő, Szerb Antal) és képzőművészek (Farkas István, Fényes Adolf, Jándi Dávid, Beck Ö. Fülöp) élete és munkássága derékba tört a holokauszt következtében. A továbbiakban rövidebben szólnék néhány szót az említett képzőművészekről.

Farkas István (1887–1944) Budapesten született, itt kezdte művészeti tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán. Utána Münchenben és Párizsban tanult, majd a francia fővárosban telepedett le. Hatottak rá a kor modern irányzatai, a kubizmus, az expresszionizmus és a szürrealizmus. Munkáinak alaphangulata baljós, kísérteties, drámai. Harcolt az első világégésben, így a háborús élményei és a kor politikai hangulata is kihatott a művészetére. Az École de Paris művészcsoport tagja volt. Családi okokból hazatért Magyarországra, majd bekapcsolódott a művészeti életbe. A Balaton környékén is töltött rövid időt, az itt készített festményei az élet és a természet szeretetéről tanúskodnak.


A Magyar Nemzeti Galéria

Fényes Adolf (1867–1945) Kecskeméten született, a budapesti mintarajziskolában tanult, ahol Székely Bertalan, a nagy történelmi képek festője oktatta. Ezután Weimarban és Párizsban folytatta tanulmányait. Stílusában a kritikai realizmust követte. Hazatérte után a Szolnoki Művésztelep alapító tagja lett, érdekelte a plain air festészet, aminek következtében színei megvilágosodtak. Művészetét értékelte Lyka Károly művészettörténész, továbbá több hazai és külföldi kiállításon díjat nyert. Munkái láthatók a Nemzeti Galériában.

Jándi Dávid (1883–1944) Jándon született, a mai Magyarország területén. 1922-től többször járt Budapesten, ahol a Képzőművészeti Főiskolán eltöltött egy félévet, majd 1925 és 1930 között mondhatni évente járt Olaszországban, főként Velencében és Firenzében. Élete nagy részét Nagybányán töltötte, ahol nagy művészek, Ferenczy Károly, Réti István, Thorma János tanították. Tájképeket, arcképeket és bibliai tárgyú képeket festett. Munkássága során áthatotta a művésztelep szellemisége, valamint hangsúlyozta a formák térbeliségét. A Nagybányai Festők Társaságának rendes tagja, valamint a Barabás Miklós Céh alapító tagja volt.

Beck Ö. Fülöp (1873–1945) Pápán született, a budapesti Iparművészeti Iskolában tanult, majd Velencében, Bécsben és Párizsban tett tanulmányutat. Már fiatalon több díjat nyert érmeivel hazai és külföldi pályázatokon. Elkészítette a Millennium Érmet, a Nyugat folyóirat emblémáját jelképező Mikes Kelemen-érmet. Több épületszobor, síremlék fűződik a nevéhez. Úttörő és stílusteremtő művésznek tartják.

A Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar fotográfus, Keleti Éva emlékeit idézném, aki a deportálás elől szerencsével menekült meg: „A férfiakat és nőket az udvaron gyűjtötték össze, a lakásokban csak a nagymamák és az unokák maradhattak. Én akkor 12 éves voltam, sírva mentem le az udvarra. Egy rendőr megszólított, hogy miért sírok. Azt mondtam, hogy a szüleimért sírok, mert elviszik őket. Megkérdezte, kik a szüleim, és felküldte őket. Mikor jött az ellenőrzés, azt mondta, már átvizsgálta a lakást, és csak a nagymama és az unoka van ott.”

Ilyen eset számtalan lehetett, ugyanakkor több ezer gyűjtőtáborban milliókat öltek meg. Két jelenkori író vallomása is olvasható a Soá kiállítás bejáratánál. Kertész Imre: „Ha a Holocaust ma kultúrát teremtett – mint ahogyan ez tagadhatatlanul megtörtént, és történik –, irodalma innen: a Szentírásból és a görög tragédiából, az európai kultúra e két kútfőjéből merítheti ihletét, hogy a jóvátehetetlen realitás megszülje a jóvátételt – a szellemet, a katarzist.” Pilinszky János: „Auschwitz után igenis lehet verset írni, és kell is. Auschwitz példája fekete Napként maga köré vonja, megvilágítja, elrendezi a történteket. Iszonyú tapasztalatainak hátat fordítani nem szabad.”


A Szépművészeti Múzeum reklámja

Végszóként Radnóti Miklós (1909– 1944) Töredékének néhány sorát írom ide, amelyekben érződik a tragédia, és felsejlik a remény sugara: „Oly korban éltem én e földön, / mikor a költő is csak hallgatott, / és várta, hogy talán megszólal újra – / mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, – / a rettentő szavak tudósa Ésaiás.” 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Nagy Elek Miklós

1944. november 29-én születtem Marosvásárhelyen. Apai ágon székely­abodi lófő székelyek voltak az őseim, anyai ágon polgári, sőt nemesi családból származom, Bolyai János feleségének, Orbán Rózának családjából. Apámat taníttatták a szülei, aminek következtében nagy műveltségre tett szert, öt nyelven beszélt, a Kolozsvári Építészeti Egyetemen tanult, és a szó legjobb értelmében, igazi úriember volt. Amikor, tartalékos tisztként behívták a frontra, nem volt nehéz azonnal feleséget találnia, és a szokásnak megfelelően, regényes módon, három nap alatt megnősülnie, minek eredményeként, háborús termékként, én is rövidesen megszülettem.

A származás, az egyéniséget formáló gyermekkori élmények, a családi hagyományok meghatározó örökséget jelentenek a képzőművészetben is. Nincs ez másképpen Balázs László esetében sem, aki képzőművész szülők gyermekeként kerülő utakon, az iparművészeten keresztül jutott el a képzőművészetig. 

Gedeon Zoltán festő és grafikusművész

Gedeon Zoltán 1922. június 29-én született a Hargita megyei Szentegyházán. Középiskolai tanulmányait a székelykeresztúri tanítóképzőben végezte 1943-ban, ezt követően 1945-ig katonai szolgálatot teljesített. 1945 januárjában orosz fogságba került, 1948. december 6-án szabadult. Hazatérését követően Lévai Ildikó pedagógussal kötött házasságot 1949-ben. 1950-ben a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola hallgatója lett: tanulmányait 1955-ben fejezte be a grafika–festészet–pedagógia szakon.

Horváth Levente festménye

A sepsiszentgyörgyi Lábasház történelmi épülete immár közel húsz éve a helyi és az erdélyi kultúra szolgálatában áll, elsősorban a képzőművészeti megnyilvánulások terén. 2020-tól, a Székely Nemzeti Múzeum székhelyének átfogó felújítása miatt immáron ez a rangos kulturális intézmény rendez tárlatokat az épület kiállítótermeiben, és most első alkalommal ennek pincegalériájában. A kortás erdélyi képzőművészek újabb munkásságát hívatott e kis galéria bemutatni, az alkotószakma elkötelezett képviselőinek kíván egy kiállítófelülete, manifesztációs közege lenni.

Vetró Artúrt személyesen a hetvenes évek végén, középiskolás koromban ismertem meg. Kolozsvárra akartam felvételizni szobrászati szakra, és mentorom, Vetró András a kincses városba, édesapjához irányított, hogy korrektúrázza a szakkörön készített munkáimat, ezzel mintegy közelebb kívántunk kerülni az egyetemi követelményekhez.

A vírushelyzet miatt második éve tart zárva a Csíki Székely Múzeumhoz tartozó zsögödi Nagy Imre Galéria és Emlékház. A múzeum gondozásába tartozó hagyaték népszerűsítése azonban továbbra is egyik fontos feladata az intézménynek. A tavalyi szünetet követően idén egy új Nagy Imre-kiállítás várja közönségét a Mikó-vár épületében június 18. és július 30. között – a kiállítás szervezője a Csíki Székely Múzeum, kurátorok Ladó Ágota és Túros Eszter művészettörténészek.

haáz rezső kicsapás a kollégiumból

Rendkívül jelentős az képanyag, amelyet a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum 2021 évi kiállításaira összegyűjtött, és Székelyudvarhelyen, illetve Csíkszeredában kiállított. Jelentőségét az teszi megalapozottá, hogy Haáz Ferenc Rezső2 képzőművészeti munkáit mindeddig ilyen mennyiségben összegyűjtve nem láthatta a közönség.

Napjaink embere egyfajta hiányérzet és egyensúlyvesztés fenyegető kataklizmáját éli. Rohanó világunkban megbomlik és elemeire tagolódik egy tartósnak vélt biológiai egyensúly. Az ember elemi életérzései, mint a szeretet, magány, elszigeteltség, szorongás mélyebb, összetettebb tartalmat nyernek. A modern ember ezeknek az érzéseknek próbál hangot adni, ki-ki a maga módján: szavakban, hangokban, képekben. 

A posztmodern kifejezéssel gyakran találkoztam olvasmányaim során, ezért elhatároztam, hogy tanulmányozni fogom azt az elméletet, amely korunk képzőművészetére is vonatkozik. Hátterében olyan gondolatokat találtam, hogy a tudomány és technika nem oldotta meg az emberiség nagy gondjait. Példa erre a II. világháború, a holokauszt vagy napjaink egyik legsúlyosabb problémája, a világméretű környezetszennyezés.

A naiv művész megnevezés körül nem mindig volt, sőt, ma sincs teljes egyetértés. Van, aki inkább az autodidakta művész megnevezést tartja helyénvalónak. Sokan egyetemi végzettség nélkül jutottak a magas művészi alkotás szintjére. Nálunk is sok ilyen művész van, aki az elhivatottság érzéséből kiindulva, teljes erejével azon dolgozott, hogy kibontakoztassa tehetségét. 

Napjainkban egyre több szó esik egy nemes, természetes alapanyagról: a bőrről. A képzőművészetben szokatlan ugyan, az idők során azonban itt is teret hódított magának. A bőrdomborítás, bőrmetszés kevésbé ismert és elterjedt műfaj, de ma már helyet követel és kap magának kiállítótermekben is. A bőrt ősidők óta használja az ember, régebb óta, mint a vasat, rezet vagy a kerámiát. Megmunkálásában a tímárok szolgáltatják az alapanyagot a különböző mesterek számára. A cserzéssel kikészített állatbőr már az idők kezdete óta fontos alapanyag a világ minden táján. A marhabőr sajátos anyaga kiváló a képzőművészek számára is, kikészítésére pedig rendkívül sok lehetőség nyílik.

Csutak Levente, Lóvita

Székelyföld egyik jellegzetes képzőművészeti alkotóműhelyének záróeseménye, az Incitato-művésztábor kiállítása rangos ünnepe „Háromszék Párisának”, Kézdivásárhelynek. Az 1990-es évek elején önállósuló, új lendületet vett felső-háromszéki lovas kultúra, a ló szeretetének, megbecsülésének kibontakozása tartalommal telítődött azáltal, hogy vizualitás művészetének lelkületével társult.

Az Ars Sacra Claudiopolitana Egyházművészeti Kiállítótér 2018 augusztusában nyílt meg Kolozsváron, a Szent Mihály-plébániához tartozó kiállítótérként. Ennek ötlete a 2017 decemberében elhunyt Kovács Sándor főesperes idején merült fel, aki arra törekedett, hogy a létesítmény mihamarabb fogadhassa a tárlatokat és a látogatókat. A megnyitó Kémenes Lóránt Zoltán főesperessége idején volt a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Az egyházi múzeumok, kiállítóterek sora így teljessé vált, lévén, hogy abban az évben két hasonló intézmény is megnyílt: egy az unitárius felekezet keretében, egy a katolikus egyház berkeiben. Mint tudjuk a református múzeum is egy évvel azelőtt, 2017-ben nyitotta meg kapuit a reformáció 500 éves jubileuma alkalmával.

Akik járnak képzőművészeti kiállításokra, tudják, hogy a megnyitójukat gyakran kísérik zenei fellépések. A templomokban a liturgia, az istentisztelet része a zene, az ének. Ez a jelenség természetesnek tűnik, és az is. Az őskorban a mágikus gondolkodás korában az ének, tánc, színjáték, képzőművészet együttesen igyekezett hatni a természet erőire. Egyes primitív törzseknél ez ma is megtalálható. Csak a későbbi korokban váltak külön az egyes művészeti ágak.

Frissek a színek is, mintha abban a pillanatban ő látta volna meg őket, és úgy, ahogy a képeire kerültek. Frissek a formák: akárhányadik macska, akármelyik tájkép vagy mandala, mindig éppen az első és az egyetlen. Mátyás sohasem volt olyan, mint az ő képén, mégis Mátyás kétségbevonhatatlanul. Friss a mese, amely még senkivel nem történt meg pontosan így. És minden történet mese, akár szomorú, akár boldog.