Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Görbe tükrök mindennapjainkról

Helyzetképek. Mozzanatok. Történések. Emberi gyarlóságaink ceruzahegyen. Görbe tükrök mindennapjainkról. Derűsek. Vidámak. De elgondolkoztatóak is. És mindenen túl rendkívül időszerűek. Kötetlen beszélgetés Para István karikaturistával.

Para István karikatúráit szemlélve a jól ismert aranymondás jut eszembe: a téma az utcán hever, csak le kell hajolni érte. Nos, ő valóban ezt teszi. Mindig éles szemmel figyeli a körülötte lévő világot – embertársait, azok cselekedeteit. És megszületnek a frappáns krokik rajzban. Nem véletlen tehát, hogy kiállításai nagy közönségsikernek örvendenek. Ennek kapcsán beszélgettünk életről, pályáról.

– Honnan a rajzolás iránti szenvedélyed? Hol kezdődött?

– Az iskolapadon. Mert így sokan láthatták, hiszen az osztályok cserélődtek. De komolyra fordítva a szót, mint minden gyermek, én is nagyon szerettem rajzolni. A rajzolási kedv egyesekben megmarad, másoknál felnőtt korban, vagy az idő múlásával kimarad. Jómagam az előbbi csoporthoz tartozom, hiszen az iskola elvégzése után is tovább rajzolgattam.


Karikaturista sors


Szegény ember – gazdag ember

 

– Mikor léptél ki rajzaiddal a nagyközönség, a nyilvánosság elé?

– 1991-ben történt, amikor is a Csíkszeredában megjelent szatirikus lap, a Tromf főszerkesztőjének, D. Kiss Jánosnak megmutattam néhány rajzomat, karikatúrámat. Nagyon megtetszettek neki, és így lettem a lap munkatársa a második lapszámtól kezdődően két évig.

– És hogyan alakult tovább?

– Meglepetésemre és nagy örömömre csak amúgy kezdtek sorjázni a felkérések, a kilencvenes években mintegy ötven lapnak dolgoztam, napilapoknak, humoros kiadványoknak, rejtvénymagazinoknak. 1994-ben a csíkszeredai Hargita Népe c. napilap és a dévai Corvin c. rejtvényújság külső munkatársa lettem.

– De volt még egy szenvedélyed.

– Így igaz. A nyolcvanas években kezdtem el kisplasztikával is foglalkozni. Én háromdimenziós karikatúráknak neveztem, mert agyagból készültek. A kilencvenes években mintegy háromszázat készítettem.

– A karikatúrákhoz visszakanyarodva, melyek a kedvelt témáid?

– Az első és legkedveltebb az italozás. Mint ismeretes, ennek az eltúlzott formája a részegség, amely elég gyakori emberi jellemvonás. A második kedvelt témám a rakoncátlan, rosszcsont gyermek: Kázmérka. És a házasélet, az anyós, valamint a városunkra jellemző társadalmi, szociális jelenségek, visszásságok, a megoldatlan problémák is örökös ihletforrást jelentenek.


Gasztroturizmus


Daktiloszaurusz

 

– Hol voltak már kiállításaid?

– Az első tárlatom Csíkszeredában volt 1990-ben. Valószínűleg nem vallottam szégyent vele, mert ugyanitt többet is rendeztünk, aztán Gyergyószentmiklóson, Sopronban, Temes­váron, Tusnádfürdőn, Kolozsváron, Magyarországon és Német­or­szágban is szerveztünk egyéni, illetve csoportos tárlatokat.

– Csak rajzokat állítottál ki?

– Nem. Kisplasztikai kiállításaim is voltak.

– Megjelent néhány könyved is.

– Az első, A kerti törpe dala (giccses dalok, a giccsek királya a kerti törpe, mű- és nyáldalparódiák) című 1996-ban, a második, A vicces évszázad (a XX. század kiemelkedő nemzetközi eseményeinek parodizálásai) 1998-ban, a harmadik pedig Stop címmel jelent meg (forgalmi táblák félreértelmezései) 2001-ben.

– És most miben töröd a fejed?

– Szeretnék továbbra is eljutni minél több és nevesebb humorfesztiválra, és ami ennél is fontosabb, megméretkezni a nemzetközi palettán. Ezen a téren voltak már kezdeti sikerek, hiszen hat külföldi katalógusban jelentek meg karikatúráim. Szeretném folytatni a kisplasztikázást is, és jó volna újabb könyvet is megjelentetni.

Para István

Gyergyószentmiklóson született 1962. szeptember 26-án. 1981-ben érettségizett a Salamon Ernő Gimnáziumban. 1984-től Csíkszeredában él. 1986-tól a Hargita Megyei Területi Számítóközpont számítógép kezelője; 1991-től a csíkszeredai Pro Print könyvkiadó és nyomda tördelőszerkesztője; 1993-tól a dévai Corvin kiadó karikaturistája; 1995-től a székelyudvarhelyi Pulzus gazdasági lap karikaturistája; 1996-tól szabadúszó karikaturista; 2002-től a csíkszeredai Alutus nyomda és kiadó tördelőszerkesztője. Jelenlegi számítógépes nyomdai előkészítő (tördelőszerkesztő), karikaturista, a Csíkszeredában kiadott Hargita Népe c. napilap, valamint a Déván megjelenő országos magyar nyelvű rejtvényújság, a Corvin Rejtvénymagazin munkatársa. Karikatúráit több mint 50 lap közölte-közli (Fakutya, Cápa, Góbé, Háromszék, Hunyadvármegye, Bihari Napló, Erdélyi Napló, Ifi Fórum, IF, Zabhegyező, Pulzus stb.).

Kiállításai:

Karikatúra: Csíkszereda: 1990, 1995, 1996, 2000, 2012, 2013; Gyergyószentmiklós: 1993, 1995, 1998; Sopron (Magyarország): 2000; Temesvár: 2004; Tusnád: 2008; Kolozsvár: 2010 (csoportos); Szigetmonostor (Magyarország): 2012 (csoportos). Kisplasztika: Csíkszereda: 1992, 1995, 1997, 2000; Gyergyószentmiklós: 1992, 1995; Würtzburg (Németország): 1993; Sopron: 2000; Budapest: 2002, 2006.

Megjelent könyvei:

A kerti törpe dala, mű- és nyáldalparódiák, 120 old., 1996.

Vicces Évszázad, a XX. század paródiája, 120 old., 1998.

STOP, forgalmi táblák vicces értelmezése, 70 old., 2001

Elérhetőség: [email protected], [email protected] Honlap: www.parapista.com

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Napjainkban egyre több szó esik egy nemes, természetes alapanyagról: a bőrről. A képzőművészetben szokatlan ugyan, az idők során azonban itt is teret hódított magának. A bőrdomborítás, bőrmetszés kevésbé ismert és elterjedt műfaj, de ma már helyet követel és kap magának kiállítótermekben is. A bőrt ősidők óta használja az ember, régebb óta, mint a vasat, rezet vagy a kerámiát. Megmunkálásában a tímárok szolgáltatják az alapanyagot a különböző mesterek számára. A cserzéssel kikészített állatbőr már az idők kezdete óta fontos alapanyag a világ minden táján. A marhabőr sajátos anyaga kiváló a képzőművészek számára is, kikészítésére pedig rendkívül sok lehetőség nyílik.

Csutak Levente, Lóvita

Székelyföld egyik jellegzetes képzőművészeti alkotóműhelyének záróeseménye, az Incitato-művésztábor kiállítása rangos ünnepe „Háromszék Párisának”, Kézdivásárhelynek. Az 1990-es évek elején önállósuló, új lendületet vett felső-háromszéki lovas kultúra, a ló szeretetének, megbecsülésének kibontakozása tartalommal telítődött azáltal, hogy vizualitás művészetének lelkületével társult.

Az Ars Sacra Claudiopolitana Egyházművészeti Kiállítótér 2018 augusztusában nyílt meg Kolozsváron, a Szent Mihály-plébániához tartozó kiállítótérként. Ennek ötlete a 2017 decemberében elhunyt Kovács Sándor főesperes idején merült fel, aki arra törekedett, hogy a létesítmény mihamarabb fogadhassa a tárlatokat és a látogatókat. A megnyitó Kémenes Lóránt Zoltán főesperessége idején volt a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Az egyházi múzeumok, kiállítóterek sora így teljessé vált, lévén, hogy abban az évben két hasonló intézmény is megnyílt: egy az unitárius felekezet keretében, egy a katolikus egyház berkeiben. Mint tudjuk a református múzeum is egy évvel azelőtt, 2017-ben nyitotta meg kapuit a reformáció 500 éves jubileuma alkalmával.

Akik járnak képzőművészeti kiállításokra, tudják, hogy a megnyitójukat gyakran kísérik zenei fellépések. A templomokban a liturgia, az istentisztelet része a zene, az ének. Ez a jelenség természetesnek tűnik, és az is. Az őskorban a mágikus gondolkodás korában az ének, tánc, színjáték, képzőművészet együttesen igyekezett hatni a természet erőire. Egyes primitív törzseknél ez ma is megtalálható. Csak a későbbi korokban váltak külön az egyes művészeti ágak.

Frissek a színek is, mintha abban a pillanatban ő látta volna meg őket, és úgy, ahogy a képeire kerültek. Frissek a formák: akárhányadik macska, akármelyik tájkép vagy mandala, mindig éppen az első és az egyetlen. Mátyás sohasem volt olyan, mint az ő képén, mégis Mátyás kétségbevonhatatlanul. Friss a mese, amely még senkivel nem történt meg pontosan így. És minden történet mese, akár szomorú, akár boldog.

Budapest, Szépművészeti Múzeum

Budapest szokásához híven most is bőséges művészeti tárlatokkal szolgált a hazai és külföldi közönség számára. A Szépművészeti Múzeum előtti sor is azt mutatta, hogy odabent nagy érdeklődésnek örvendő kiállítások láthatók: Rembrandt és tanítványainak rajzai, rézkarcai, valamint Rubens, Van Dyck és a flamand iskola fénykora. A felsorolt művészek a kultúra örökzöldjei, akiket mindig szívesen megnézünk vagy újranézünk. Az épülettel szemben található a legnagyobb budapesti kiállítóterem, a Műcsarnok, ahol a 88 éves Keleti Éva fényképész évtizedekre visszatekintő képein művészek ifjú és időskori arcai elevenednek meg. 

Csupán az anyag, a pasztell és a tech­nika köti össze kettejük művészetét – vallja Forró Ágnes festő, grafikus, aki édesapja munkásságáról, az apa-lá­nya viszonyról és az együtt töltött pillanatokról is mesélt. Az apropót a kolozsvári Művészeti Múzeumban szervezett Forró Antal-emlékkiál­lítás szolgáltatta, ahol a kézdimar­tonosi születésű művész pályájának ismert és kevésbé ismert, vagy talán már elfelejtett részleteibe tekinthet­tek be az érdeklődők július 23-a és augusztus 11-e között. Tájak és em­berek által ihletett pasztelljei, szén­rajzai, változatos technikával készült portréi, olajfestményei egyaránt sze­repeltek a tárlaton, emellett a művész saját maga szórakoztatására készített faragványait is megcsodálhatták a betérők. Személyes élményekkel áti­tatott portré Forró Antalról és lányáról, Forró Ágnesről, akivel a múltban és a jelenben barangolunk.

Magyarország kolozsvári Főkonzulátusá­nak rendezvényterme ez alkalommal egy finn ex libris kiállításnak ad otthont. A kiállítás mindenekelőtt a könyvbará­tok és a kisgrafika kedvelőinek nyújt maradandó élményt. Az ex libris köny­veink dísze, valamint a grafika gyöngy­szeme, intim ágazata, egyidős a könyv­nyomtatás kezdeteivel. Napjainkban világviszonylatban reneszánszát éli. 

Sajdik Ferenc

Az ember egyre jobban becsüli a gyermekkort, mert rájön, hogy min­den ott dől el. Tulajdonképpen a későbbi sors majdhogynem gyermekkorban dől el, nekem legalább is így volt, mert a nagynéném látta, hogy szeretek rajzolni. Lexikonokból másoltam főleg halakat, mert azokat könnyű rajzolni. Egyszer a konyhában tárgyalták a szüleimmel, hogy mi legyek. Unokatestvérem már rajziskolába járt, azt mondta, menjek oda. Így lettem rajzoló.

A gyermekek esztétikai nevelése már az ókori Athénban elkezdődött, Spártával ellentétben, ahol a katonai nevelés volt a meghatározó. Athénban a „kaloka­gathia” elve érvényesült, vagyis „a szép és jó”, harmonikus egysége. Itt az ifjak nevelése magába foglalta a költészetet, zenét, táncot, rajzot is. Arisztotelész megfogalmazta, hogy az esztétikai ne­veléssel az ember megtisztul, magasabb szintre emelkedik, és az erkölcsi jót is képes megvalósítania. Platón szerint a ritmus és a harmónia hatol be legjobban a lélek belsejébe.

A mi hibánk, hogy annyi gond és baj vesz körül bennünket. Ennek forrása pedig az, hogy nem tudunk kommunikálni egymással. Nincs bátorságunk leülni, és azt mondani: megbántottál. Pedig ezáltal is sok minden egyszerűbb lenne – vallja Gally Anna Katalin, aki Kolozsváron végezte tanulmányait, 1965-ben diplomázott a Pedagógiai Főiskola képzőművészeti szakán. Tagja az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének, a Barabás Miklós Céhnek és az Országos Képzőművészek Szövetségének. Művészi kiteljesedését nyugdíjazása utánra teszik ismerői közül többen is. Ahogy Székely Sebestyén György művészettörténész fogalmaz a művész 70. születésnapjára megjelent katalógusban, „műkritikánk bevett és túlzott mértékben használt terminusa a »lírai hangvétel«, amellyel sokszor a művész erőtlenségét palástolják a műkritikusok. Gally A. Katalin képeinek az esetében azonban éppenséggel jogos és indokolt erre hivatkozni, ugyanis kevés olyan festőnk van, akinél a líraiság és a melankólia, a pasztellek finom árnyalatai ilyen szervesen és erősen szövődnek össze.”  

Makkai János

Zsil völgyének különleges kincse került felszínre az idei Zsil-völgyi Kulturális Magyar Napok alkalmával. A Petőfi-ösztöndíjjal e térségben tevékenykedő Luzsicza Fanni és Jeszenszky Melinda kezdeményezésére és kitartó kutatása nyomán sikerült a nagyközönség elé tárni az 1956 és 1970 között működött Zsil-völgyi festőkolónia történetét. Két tárlat született ez alkalomból: a petrozsényi Ion D. Sârbu Színházban a Zsil-völgyi alkotói kör tagjainak munkáiból álló gyűjteményes tárlat, illetve a lupényi Tellmann József Művészeti Galériában egy Mátyás József-emlékkiállítás. A kutatásban, anyaggyűjtésben nagy segítséget nyújtott Makkai János Zsil-völgyi születésű, Kolozsváron élő képzőművész, aki a petrozsényi tárlat megnyitóján ismertette a feledésbe merült, de művészettörténeti szempontból komoly jelentőséggel bíró és feltárásra, értékelésre váró hajdani Zsil-völgyi művésztelep történetét. A tárlatmegnyitó előadásra építve készült az alábbi interjú.

aradi 13

Az aradi tizenhárom vértanú arcképét Barabás Miklós egy kőnyomaton örökítette meg. Bár a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában lévő példányt 1867-re datálják, a rajz nem szerepel a művész képjegyzékében, vagy később a család által kiegészített listán. 

Barabás Miklós nem vett részt a szabadságharc hadi eseményeiben. Mint írja: „Én soha nem foglalkoztam politikával. Nem lévén ez a szakmám, nem is értem rá tanulmányozni. S amihez nem értek, ahhoz nem szívesen szólok. Érdekeltek ugyan az események, de semmiben részt nem vettem.” Ezzel szemben közvetve mégiscsak jelentős szerepet játszott a történésekben, hiszen ő mentette meg Batthyány Lajos vértanú miniszterelnök nagy értékű képgyűjteményét, és alig van olyan jelentős magyar személyisége a korszaknak, akinek az arcképét ne rajzolta vagy festette volna meg.

Az utóbbi két évben vallásos tárgyú kiállításokat láthattunk a kolozsvári Római Katolikus Nőszövetség rendezésében. A művészek és a közönség érdeklődéssel fogadta ezt a kulturális eseményt. Számomra ekkor világossá vált, hogy nagyon sok művészt foglalkoztatnak a keresztényi, bibliai gondolatok.