A Csontváry-képek Erdélyben című kiállítás május 7-én nyílt meg a Csíki Székely Múzeumban, és augusztus 20-ig látogatható. A tárlatmegnyitóhoz Bellák Gábor, a kiállítás kurátora írt tartalmas előszót, amely Csontváry életét és munkásságát egyaránt felöleli. Ebből az írásból közlünk most részleteket.
Százhatvanhárom éve született Kosztka Mihály Tivadar, aki valamikor 1900 körül vette föl a Csontváry nevet. 1900 novemberében legalábbis már Csontváry néven mutatta be első tájképét a Nemzeti Szalon téli kiállításán. Egy 1853-ban született magyar festő a 19. század nagy romantikusaihoz képest túl fiatal, a századforduló modernista újítóihoz képest túl öreg. Vagy ahogyan Romváry Ferenc írta egy friss tanulmányában: „A konzervatívok túl modernnek, a modernek túl konzervatívnak tartották.” Ezt a generációs frusztrációt Csontváry zseniálisan úszta meg: viszonylag későn kezdte művészi pályafutását, nagyjából a nála húsz évvel fiatalabbakkal egy időben. Ez persze nem mentette meg attól, hogy művészete a kortársak, sőt még a közelebbi utókor szemében is nevetségesnek, primitívnek tűnjön. Ám épp ez a késői kezdés mutatja meg azt is, hogy a nagy művészetnek, a jó művészetnek mennyire nincsen ideje. Van kora, vannak korra jellemző sajátosságai, de érvényessége, üzenete, tartalma, mondanivalója örök, vagy más szóval: a nagy művészetnek mindig van jelene. A százhatvanhárom éves Csontváry éppen úgy kortársunk, mint az úgynevezett kerek évfordulók alkalmából kényszerűen aktualizált száz, százötven, kétszáz vagy akárhány éves mesterek. Ez a fura szám a művész neve mellett éppen azt kívánja hangsúlyozni, hogy Csontváry jelen van, egyszerűen és természetesen, mint egy számnév a sorban.
Erdély és más tájak
Nem olyan régen Romváry Ferenccel, a Csontváry-kutatók doyenjével beszéltem telefonon. Kérdésére, hogy mire készülök, lelkesen válaszoltam, hogy a csíkszeredai Csontváry-kiállításra. „Minek kell a Csontváryt elrángatni Erdélybe?” – kérdezte visszafogott indulattal, de mégis beletörődő bölcsességgel. Hirtelen csak közhelyekkel tudtam neki válaszolni, olyasmikkel, hogy Erdélyben még nem volt Csontváry-kiállítás, szeretnénk, ha az ottaniak is találkoznának ezzel a művészettel, s végül a megfellebbezhetetlen, klasszikus álérv: már évek óta meg van ígérve, vagyis meg kell csinálni. Túl is léptünk ezen a kérdésen hamar, de a kérdés azért ott motoszkál bennem azóta is: mi köze van Csontvárynak Erdélyhez?
A kérdés amilyen bonyolultnak tűnik, olyan egyszerű. Bonyolultnak tűnik, mert Csontváry soha nem járt Erdélyben. Pedig világ körüli utakat tervezett, a magyarság nyomait kereste mindenütt, s olyasmiket írt, hogy: „Az isteni gondviselés rendeletéből a fejlődés Magyarországból indult ki, azután Dalmácia, Bosznia-Hercegovina, Svájc, Szicília, Egyiptom, Palesztina és Szíriában folytatódott és a hatezer éves cédrusnál állapodott meg. A festői motívumok a fent nevezett országokból kerültek ki, amelyek közül háromnak történelmi jelentősége van”. Ha ilyen érzékenyen, ilyen nagy távlatban szemlélte népünk történetét és sorsát, hogyan nem tudta észrevenni Erdélyt? Azt az Erdélyt, amely már legalább az 1880-as évektől, Kalotaszeg és az erdélyi népművészet „felfedezésétől” kezdve új művészeti inspirációkat jelentett, s a 20. század elején már valósággal a megújulásra váró magyar művészet egyik szent helyének számított. Valóban nincs rá magyarázat. Ha azonban azt nézzük, hogy hosszú utazásai során mennyi olyan jelentős várost és országot érintett, melyekről még egy ceruzaskiccet sem készített, akkor semmi feltűnő nincsen abban, hogy Erdély is kimaradt. […]
Tehát akkor mi köze van Csontvárynak Erdélyhez? Az egyszerű válasz csak az, hogy pontosan annyi, mint minden magyar művésznek. Nem kellenek ahhoz az országhoz, a régióhoz kapcsolódó életrajzi momentumok, hogy valakinek a művészetét Erdélyben is bemutassuk. Csontvárynak mindenkihez köze van, akit érdekel, aki látni akarja, aki a sajátjának érzi és aki meg akarja érteni. Egészen biztos vagyok benne, hogy Csontváry erdélyi bemutatásának van akkora jelentősége, mintha valahol Nyugat-Európában próbálnánk kiállítani olyan közönség előtt, amely talán még a nevét sem tudja kimondani.
Miért pont festő?
Csontváry életpályájának legtalányosabb része, hogy ez a Sáros megyei fiatalember, a cseh eredetű postupici Kostkák és az Ung vármegyei daróczi Hajczelmayerek leszármazottja, ez a jogot és orvostudományt is tanult okleveles iglói gyógyszerész, miért érezte úgy huszonhét éves korában, hogy festőművésszé kell válnia? Mi történhetett vele, hogy 1880. november 30-án tollat ragadott, és levelet írt Keleti Gusztávnak, a Magyar Királyi Országos Mintarajztanoda és Rajztanárképezde igazgatójának? A levélben egyszerű technikai tanácsokat, festőeszközöket kér, mintha csak egy rajztanárral levelezne, s egyben kifejezi elszántságát is, hogy képes bármilyen feladattal megbirkózni. Levele udvarias, érződik benne a tekintély iránti tisztelete és az a szándéka, hogy segítséget, iránymutatást, őszinte véleményt vár a magyar művészeti felsőoktatás első számú emberétől. [...]
„Nagyságos Úr!
[…] Mindenekelőtt megjegyezni szerencsém van azt, hogy életemben múlt hó 13-áig, amikor is az első karcolattal a papírost elpiszkolni mertem, kezemben soha semmiféle rajz nem volt; de még az iskolában akkor 60–70-ig sem tanítottak erre; így tehát azon eszme, hogy én rajzoláshoz kezdék, pusztán a véletlenségen alapszik; s hogy rövid idő alatt már annyira vittem, miszerint kivéve a nyári fákat, oly képességet érzek magamban, hogy nem képzelhetek oly monumentális épületet, amelyet lemásolni képes nem volnék. Ezzel sem elégszem meg, hanem, amikor az ide mellékelt téli tájkép 11. sz. e hó 12-én elkészült, örömömben azt fogadtam magamnak, hogy ugyanazt négyszeresítve olajos festékkel lefestem s azzal még ez év végéig elkészülök. Mély tisztelettel kérdem Nagyságodtól azt, valjon lehetséges-e egy hónap alatt, illetve három hét alatt egy ilyen festménnyel kész lenni – vagy sem? Ha igen, úgy méltóztassék a móddal megismertetni, mi minden szükséges ehhez, a festéket hol szerezhetem, milyen ecseteket vegyek s hogy kezeljem, t. i. a festéket higítsam, avagy már készen is kaphatni, milyen vászonra fessek, hogy kell és mivel annak alapot adni, használjam-e a vonalzót és milyet az éles határok húzására, avagy az egész kép szabad kézből készüljön? Továbbá sejtelmem a festészetről, illetve az olajos festék sajátságaira nézve, mit szépítsem a valót, bizony csak az úgynevezett mázolásig (anschtreichen) terjed.
Végül, hogy kezdjem a munkát, kifeszítsem, avagy leszögezzem, vagy felakasztva úgy fessek a vászonra, mindezek a tapasztalt festő előtt oly kicsiségek, melyekről már rég megfeledkezett, előttem azonban minden új s nincs fogalmam azon mód és eszközökről, melyek segítségével kifejezést adhatnék annak, mi bennem – a sötétség fátyolával burkolva – életre ébredni vágy. […] Fogadja Nagyságod türelméért s esetleg szívességéért őszinte köszönetemet, legmélyebb tisztelettel: Kosztka Tivadar.”
Tehát a véletlen. Legalábbis 1880-ban még ezzel magyarázta, hogy miért is kezdett bele a rajzolás és festés tanulmányozásába. Motivációját azonban később részletesen is kifejtette. Az 1910-es években írt úgynevezett nagy önéletrajzában már egy nagyon mély misztikus elhívatásélményről számol be. Ez az a bizonyos mozzanat a Csontváry-életrajzban, amely tulajdonképpen a Csontváry-legenda egyik legbiztosabb, legmegfejthetetlenebb és legváltozatosabban interpretált eleme: „Hajnalban nap-nap után a lángoló Kárpátokat figyelem s egy délután csendesen bubiskoló tinós szekeren megakadt a szemem. Egy kifejezhetetlen mozdulat kezembe adja a rajzónt s egy vénypapírra kezdem rajzolni a motívumot. A principálisom nesztelenül hátul sompolyog, a rajz elkészültével a vállamra ütött. »Mit csinál: hisz maga festőnek született.« Meglepődve álltunk, egymásra néztünk s csak ekkor tudtam és eszméltem, amikor magam is az eredményt láttam, hogy valami különös eset történt, amely kifejezhetetlen boldog érzésben nyilvánult meg. A rajzot oldalzsebbe tettem s e perctől fogva a világ legboldogabb embere lettem. Principálisom távoztával kiléptem az utcára, a rajzot elővettem tanulmányozásra: s ahogy a rajzban gyönyörködöm, egy háromszögletű kis fekete magot pillantok meg bal kezemben, mely figyelmemet lekötötte. E lekötöttségben fejem fölött hátulról hallom: »Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél.« A legnagyobb szó után a következő szót nem értettem meg, kértem az ismétlését, de ez nem ismétlődött meg. A kinyilatkoztatás az egy szón kívül értelmes magyar nyelven szólott; rendkívül komoly hangsúlyozással, mely arról győzött meg, hogy bizonyos magasabb hatalommal, avagy akaraterővel állok összeköttetésben, talán a világteremtő hatalommal, azzal a pozitívummal, amit mi sorsnak, láthatatlan mesternek, talán Istennek nevezünk, avagy a természet erejének véljük, ami egyremegy, mert tisztában voltam azzal, hogy elképzelhetetlen és kifejezhetetlen felelősség hárul reám, amikor egy olyan helyre jelölt ki a sors, amelyre én magamat késznek, gyakorlottnak nem találtam.”
Érdekes módon mindvégig elkerülte a Csontváry-kutatók figyelmét, hogy valójában mi is okozott határtalan boldogságot a fiatal iglói patikusnak. Mitől érezte a világ legboldogabb emberének magát, akkor, ott, 1880. október 13-án, vagy ahogyan később emlékezett, október 14-én? Nos, nem az égi szózattól. Hanem principálisa dicséretétől. […]
Gerlóczy Gedeon építészmérnök, aki 1919 végén a Csontváry-hagyatékot megvásárolta, unokatestvére révén rokonságban állt a Kosztka családdal. […] Kéziratos Csontváry-jegyzeteinek legérdekesebb része az az életrajz, amit az alábbi címmel látott el: Csontváry naplójából, hozzátartozóinak és ismerőseinek emlékezetéből összeállítva. Az életrajz 1869-ben kezdődik, amikor a tizenhat éves Tivadart édesapja Eperjesre vitte kereskedősegédnek Werther János bácsi üzletébe. Itt töltött el három boldog évet, itt került szinte testvéri kapcsolatba a nála négy évvel fiatalabb Werther Juliskával. Ez a Juliska hívta meg 1873-ban, hogy édesapjával, János bácsival együtt utazzanak el Bécsbe, s nézzék meg a világkiállítást. A világkiállításon találkoztak Munkácsy Mihály festményeivel is, s ez mindkét fiatalra nagy hatást gyakorolt. Az életrajzi feljegyzés szerint Kosztka Tivadar ekkor már bevallotta Júliának, hogy ő is szeretne híres festő lenni. Amikor Csontváry 1879-ben a szegedi árvíz mentési munkái közben szerzett betegségéből próbált felépülni, Juliska volt az, ki nagybácsijának iglói patikáját ajánlotta Tivadarnak. Így került fiatal patikusként Iglóra dolgozni és gyógyulni, s Júlia és édesapja még itt is meglátogatták. Wertherék ugyanis szerették Tivadart, nem bánták volna, ha Júlia és Tivadar összekötik az életüket. […]
Iglón a lány és az apja a jövőbeli terveiről érdeklődnek, a lánynak ugyanis komoly kérője van Eperjesen, de régi barátságuk okán úgy érzi, Tivadar szándékait is ismernie kell, hogy lelkiismeretesen dönthessen a házasság kérdésében. Tivadar azonban kijelentette, hogy nem akar gyógyszerész, kereskedő lenni. Neki nagyobb lélegzetű tervei vannak az emberiség jobbítására, csak nem tudja, hogyan fogjon hozzá a megvalósításukhoz. A lány pedig belátja, hogy Tivadar a polgári, családi életre alkalmatlan. Szeretettel, barátsággal válnak el, sőt később Csontváry egyik első festményét éppen Júliának küldi majd el ajándékba. Kosztka Tivadar tehát ott áll közel harmincévesen, és még nem igazán tudja, hogy mit csináljon. Az 1870-es években is belekap mindenbe. Tanul jogot, orvostudományt, gyógyszerészetet, s foglalkozik rengeteg mással is. Kellett egy döntő mozzanat, amely kibillentette erről a holtpontról.
És eljött a nap, 1880. október 14-ike. Gerlóczy Gedeon is Csontváry önéletrajza alapján írja le, hogy hogyan is készült az a bizonyos első rajz a szekér elé fogott bóbiskoló tinókkal. Majd Gerlóczy így folytatja: „A rajzott oldalzsebébe tette, a kertbe siet és a rajzban gyönyörködött. A jó nagybácsi a padlásra siet és elváltoztatott hangon lekiált Tivadarnak: »Te leszel a világ legnagyobb festője, nagyobb Raffaelnél!« […] Tivadar körülnéz. Senkit sem lát, mélyen megdöbben. Tehát döntöttek sorsa felett…” – Teljesen nyilvánvaló, hogy mind a nagybácsi, mind Júlia jót akartak Tivadarnak. Segíteni akartak neki abban, hogy végre döntsön. Egy csel volt mindez, de mégis elég ahhoz, hogy a fiatalemberben elindítson valamit, s onnantól kezdve mint egy iránytű, ez irányítsa minden lépését. Igazából mindegy is, hogy hallucináció volt-e, egy valódi égi hang, vagy Júlia bácsikájának „értelmes magyar nyelven szólott; rendkívül komoly hangsúlyozással” lekiáltott „kinyilatkoztatása”. Kosztka Mihály Tivadar sorsa megpecsételődött, mert olyat hallott, amit hallani akart, s ami szíve vágyát paranccsá alakította. [...]
Az első tizenöt év. 1880–1894
[...] Az októberi sorsdöntő nap után Csontváry első nagy útja Rómába vezetett 1881 tavaszán. […] Római utazásának egész pontos célja az volt, hogy megismerje azt a Raffaellót, akit az elhívatása szerint túl kell szárnyalnia. Okkal tehetjük föl a kérdést, hogy vajon miért pont Raffaello vált Csontváry számára a meghaladni vágyott példaképpé? Pontosabban, ismerve az elhívatás pontos körülményeit, az iglói principális miért éppen Raffaello nevét mondta ki a „rendkívül komoly hangsúlyozással” lekiabált szavaiban? Raffaello a reneszánsz nagy művésztriászának Leonardo és Michelangelo mellett a harmadik tagja, szinte halála óta kultikus tiszteletnek örvendhetett. Nem kellett különösebb műveltség ahhoz, hogy egy kicsit is tanult ember, például egy patikus, ismerje, vagy legalábbis a nevét, s egy-két híresebb munkájának a reprodukcióját. [...]
Az 1880-as évek a nagy művészi feladatra való anyagi felkészülés esztendei voltak. 1882 tavaszán Csontváry Eszékről sietett Budapestre, hogy Munkácsy alkotását, a Krisztus Pilátus előtt című hatalmas képet megtekintse, majd ezek után Munkácsyt is szerette volna meglátogatni Párizsban. Párizsba ugyan eljutott, de Munkácsyval nem volt alkalma találkozni. Ekkoriban jutott tudomására az a lehetőség, hogy belügyminiszteri engedéllyel gyógyszertárat nyithatna. [...]
Első festmények
Csontváry a kiállítási katalógusaiban mindig az 1893-ban készült Pillangókat nevezte meg első festményének, a madárképeit pedig „iskola előtti tanulmány” címen katalogizálta. Mindez azt jelenti, hogy az 1894 tavaszán megkezdett müncheni tanulmányok előtt, még gácsi patikusként kezdett el festeni. Bár nem tudjuk, hogy ki lehetett első mestere, kitől tanulta meg végül az olajfestés technikáját, a madárképek eleven színessége már a későbbi festő palettáját idézi.
Az elmúlt évtizedek egyik érdekes felfedezése volt az a festmény, amely minden bizonnyal még a saját maga által elsőnek nevezett képei előtt kellett hogy készüljön. Ismeretes, hogy Csontváry már 1873-ban találkozott Munkácsy Mihály alkotásaival a bécsi világkiállításon. Munkácsy volt az a magyar művész Csontváry kortársai között, aki már az 1870-es évekre széles nemzetközi hírnevet szerzett, s akinek ténykedéséről rendszeresen beszámolt a magyar sajtó. 1882 tavaszán Krisztus-trilógiájának első kompozícióját, a Krisztus Pilátus előtt című művét Budapesten is bemutatták. Csontváry lelkesen sietett a fővárosba, hogy megtekintse az alkotást, sőt Párizsba is elment, hogy személyesen találkozzék Munkácsyval. Egészen biztos, hogy ha ennyire érdekelte Munkácsy, akkor a Nemzeti Múzeumba is el kellett mennie, hogy az ott bemutatott munkáit is megtekintse. Az 1880-as években magyar múzeumi közgyűjteményben csupán két Munkácsy-festmény volt, az egyik a Zivatar a pusztán, a másik pedig az 1877-ben festett Újoncozás. Jelenlegi feltételezések szerint Csontváry másolata – pontosabban teljesen szabad feldolgozása – Munkácsy pusztai tájképéről lehetett az első festői próbálkozása. A kép földes, sárgás, okkeres színei szokatlanul eredeti színkompozíciót alkotnak, ami teljesen távol áll Munkácsy festményének színvilágától. Ugyanakkor már ezen a korai képén is megmutatkozik Csontváry két jellemző festői tulajdonsága. Az egyik a táj drámai felfogása, a másik pedig egy bizonyos részletező aprólékosság. Olyan súlyos felhőkkel terheli meg a pusztai vihar egét, amelyek szinte már a végítélet közeledtét sejtetik. Mindezt fokozzák a szárnyas, pusztító angyaloknak látszó felhőalakzatok. Ezzel a nagyvonalú, egyéni és érzelemmel telített felfogással kifejezetten szemben áll a precíz bíbelődés a ponyvás szekér vázának kidolgozásával, ami olyan érzést kelt, mintha a festő éppen készülne elveszni a részletekben. Mindez azonban Csontváry más tájképein is megfigyelhető. A nagy hangulati egységeket, finoman cizellált apró részletek bontják meg. A nagyra hivatott festő és a pénzügyeit aggályos gondossággal intéző vidéki patikus kettős világa a festményein is pontosan érzékelhető. [...]
München, 1894
Csontváry művészi pályafutásának igazi fordulópontját a Hollósy Simon müncheni iskolájában eltöltött időszak jelentette 1894-ben. [...]
Csontváry müncheni tanulmányait csupán rajzok dokumentálják. Szokványosnak is mondható fejtanulmányok, olyasmik, amik minden festőakadémián kötelező feladatnak számítanak, s amiken egy későbbi művész sajátosan egyéni, eredeti stílusa még nem érezhető. Csontváry esetében azonban más a helyzet. Elsőnek nevezett rajza, a Wirthmüller Mihályt ábrázoló profilkép már meglepően kiforrott, eredeti alkotás, amelyen nyoma sincs a tipikus művésznövendék útkereső próbálkozásainak. A szignó szerint az arckép 1894. március 1-én készült el. Csontváry rendkívül büszke volt arra, hogy első rajzát a modell megdicsérte. A kép sarkába fel is írta Wirthmüller Mihály szavait, aki megállapította, hogy tizenhét éve áll modellt, de ilyen erőteljesen még senkinek sem sikerült eltalálnia. Ha a többi fejtanulmányt nézzük, nem csodálkoznánk, ha más modellek is kifejezték volna elismerésüket. Csontváry ugyanis nem szokványos, semleges és érzelemmentes modellrajzokat készített, hanem a figurák belső életét próbálta megjeleníteni, valamint művész és modellje közös erőfeszítését a rajz sikeréért. Nem véletlenül írta rá mindegyik tanulmányára az ábrázolt modell nevét. Személyes, egyéni és eleven karaktert adott a szokás szerint névtelen embereknek.
Az élő természet
Csontváry művészetről vallott nézeteinek az egyik legfontosabb gondolata az „élő természet” problémája. Önéletrajzából tudjuk, hogy gyermekkorát a természettel szoros közelségben élte, ráadásul úgy, hogy mindent meg is akart érteni belőle. [...] A „soha nem látott tájakkal” ébren tartott álmok, s „az éghez irányított” valóság – ez művészetének egyik kulcsa. Nem véletlen, hogy amikor 1881-ben megtekintette Raffaello vatikáni falképeit, egyből magabiztos ítéletet mondott róluk. Kimondja, hogy „élő természetet nem találtam. Ezzel a tudattal már az első látogatásnál felülemelkedtem az egész Vatikánon, csupán azt irigyeltem a mesterektől, hogy ők sokat és szépet is alkottak; de az isteni természetet hűségesen nem szolgálták.” Csalódásának oka, hogy sem a természetet, sem az igazi életet nem találta meg ott, ahová pedig évszázadok óta zarándokoltak művészek és amatőrök. Számára, aki azt írta magáról, hogy „…a természetet nagyon jól ismertem s az életet tisztán éreztem, tehát a munkákban elsősorban ezt kerestem”, élet és természet egysége teljes mértékben felülírt mindenféle művészi ábrázolási konvenciót. [...]
Más és más formában ugyan, de ez az élő természet lüktet Csontváry valamennyi képén. A furán gyűrődő sziklaalakzatokban, a felhők szárnyas formáiban, a vízesések állatformákra emlékeztető víznyalábjaiban, a dombok, hegyoldalak mozaikszerűen összepréselt színfoltjaiban, a merészen rövidülő terekben, a jól megtanulható centrális perspektíva alkalmazása helyett a személyes, intenzív és koncentrált, szokatlanul görbült, de mégis új dimenziók felé utat nyitó egyéni perspektívában.
Utazások, nagy motívumok
Csontváry életpályájának legjellemzőbb, legmeghatározóbb ténykedése az utazás. De nem is akármilyen utazás! Hanem szenvedélyes, a tájakon, országokon átszáguldó, csaknem zaklatott rohanásnak tűnő utazás. [...] Csontváry többször is hangsúlyozta írásaiban, hogy mennyi minden érdekelte, s hogy mennyi mindennel foglalkozott. Volt benne egy sajátos elragadtatás a mennyiségi dimenziók iránt: ezeréves cédrusok, kolosszális képméretek, hegyek, vízesések stb. És mindezek mellé naivan extenzív tudásvágy: mindent látni, mindent tudni, ám valahogyan mégis az átfogó rendszerező képesség nélkül. Utazásaiban is ezt mohóságot érezzük: eljutni mindenhová. De mindeközben olyan volt ő utazásai közben, mint egy flippergolyó. Pattant ide-oda, szemvillanás alatt, s ahol viszont megállt, ott alaposan körülnézett. Valóban nehéz elhinni, hogy ő, aki beutazta szinte egész Európát, a nagy kulturális centrumokról semmi megjegyzést nem tett. Még egy ceruzaskiccet sem készített Londonról, Madridról, Münchenről. Traut (Trogirt, a mai Horvátországban) ellenben szinte minden irányból és minden napszakban megfestette. [...]
Napút és plein air
Csontváry művészetének kétségkívül a „napút” a kulcsfogalma. Soha előtte és utána más festő nem alkalmazta ezt a kifejezést, s mivel jelentése ma sem teljesen egyértelmű, ehhez a fogalomhoz kapcsolódik a legtöbb hajmeresztő értelmezési kísérlet. [...]
Csontváry nagy önéletrajzában az alábbi módokon szerepel a napút fogalma: az „égi” kinyilatkoztatás alkalmával Csontváry nem értette pontosan, hogy milyen festőnek kell lennie: „Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél. A legnagyobb szó után a következő szót nem értettem meg, kértem az ismétlését, de ez nem ismétlődött meg.” A „napút” szócskát Csontváry utólag illesztette bele a szövegbe, mintha már eleve az hangzott volna el. Aztán arról ír, hogy Pompejiben napút-színekkel festett. A dalmáciai Trau vidékén napút-motívumokban válogathatott, Kairóban a napút színeinek világító fokozatait fedezte fel. A taorminai naplemente döbbentette rá, hogy az lesz a világ legszínesebb napút-festménye, Baalbekben előállt a világ legnagyobb napút-plein air motívuma. Raffaello kapcsán megjegyzi, hogy hiába a színesség, mert Isten segítsége nélkül a napút-távlat nem jön létre. A Pozitívum című írásában pedig napút-színárnyalatról beszél.
Jól látható, hogy a napút lehet téma, motívum, szín, árnyalat, távlat, ami ráadásul olykor a plein air fogalmával keveredik. […] Napút-festészet mint művészettörténeti fogalom nem létezik és nem is definiálható. Éppen ezért be kell érnünk azzal az egyszerű magyarázattal, hogy a napút-festészet nem más, mint Csontváry festészete. A napút tehát valami módon a tökéletes színérzékelésre, a teljes festői tudásra, a teljesség elmondásának (ciklusok), a megvilágítási lehetőségek (napszakok, fényforrások változatossága) kiaknázásának a képességére utaló fogalom. Nem objektíven létező jelenség, inkább festői módszer. A látásnak, a téma kiválasztásának és megfestésének komplex és kifinomult módszere. [...]
Az utóélet kezdete
1919 nyarán a végletesen legyengült szervezetű festő a budapesti János-kórházban meghalt. […] Augusztus 20-a körül megtörtént a hagyaték első áttekintése. A Kosztka család tagjain kívül ott volt Gyenes Lajos festőművész is, szintén Kosztka-rokon. Gyenes volt az, aki megállapította, hogy a képeket csak mint jó minőségű vásznat lehet értékesíteni, festményként értéktelenek. Az árverésre 1919 októberében került sor. A kopott, szegényes műteremben, ahol még fűtés sem volt, a képeken kívül alig volt érték. A bútorokat, edényeket, használati tárgyakat 61 koronáért értékesítették. A festményekre Gerlóczy Gedeon licitált egy fuvarossal, aki a vászonképeket ponyvaként szerette volna megszerezni. A 34 kisebb képért Gerlóczy 2200, az öt nagyméretű festményért 7300 koronát fizetett ki. A rajzokért Gyenes Lajossal licitált, s végül 100 koronát adott értük. Csontváry művészi hagyatéka tehát 9600 koronáért – nagyjából egy közepes méretű Koszta József- vagy Iványi Grünwald Béla-kép áráért – került a boldog építész, Gerlóczy Gedeon tulajdonába.
163
Csontváry szerint csak az lehet zseni, „aki eredeti volt mindenütt és mindenben, független mindentől és mindenkivel szemben”. Bárhogy is értelmezzük a festészetét, az bizonyos, hogy ő a legeredetibb magyar festő. Különös élettörténete, látomásos elhívatása a festői pályára, életművének csodával határos megmaradása később mind a személye körüli mítoszteremtésnek szolgáltak alapul. Pedig nagyon is a századforduló gyermeke volt. Életművében sajátos módon egyesült a romantika univerzális individualizmusa a modernizmus kollektív eszményeket kereső útjaival, de művészete iskoláktól, stílusoktól független maradt. Csontváry egyedi és páratlan, mint egy prímszám. Mint történetesen a 163-as szám is.
