Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A Mester köszöntése

Vetró Artúrt személyesen a hetvenes évek végén, középiskolás koromban ismertem meg. Kolozsvárra akartam felvételizni szobrászati szakra, és mentorom, Vetró András a kincses városba, édesapjához irányított, hogy korrektúrázza a szakkörön készített munkáimat, ezzel mintegy közelebb kívántunk kerülni az egyetemi követelményekhez.

Ezek a találkozások Vetró Artúrral általában a tavaszi és a nyári vakációk ideje alatt történtek, amikor az egyetemen előadó tanár úr inkább ráért a házifeladatok elbírálására, és nekünk sem kellett elkéreznünk az iskolából. Mindig nagyon vártam ezeket a találkozásokat.

Egy olyan szobrászt ismerhettem meg benne, akinek megjelenése, karizmatikus előadói stílusa, valamint impozáns, szobrokkal tömött műterme a szó szoros értelmében elvarázsolt. Egy jelenség volt, amilyennel csak olvasmányaiban találkozik az ember.




Vetró Artúr: Nagy Imre portréja, 1951,
terrakotta

Kolozsváron, a Törökvágáshoz közeli művésztelepen, ideális környezetben volt a műterme. Az épületek körüli kis parkban szobrok, installációk. Dohány- és kávéillat kellemes keveréke fogadott mindig, lemezjátszóról vagy magnóról valami finom, halk zene szólt, inkább klasszikusok, olykor dzsessz, de – kortársaira egyáltalán nem jellemző módon – szerette a Beatlest, és az akkor kibontakozó táncházzene is szimpatikus volt számára.

Amíg a tanítványok dolgoztak, paravánnal elkerített társalgójában olyan egyéniségekkel beszélgetett, vitázott, mint Szabó T. Attila, a híres nyelvész, Ditrói Ervin művészettörténész, Kömíves Mihály színész, Kányádi Sándor költő, vagy szomszédai, Gergely István szobrász, Cseh Gusztáv grafikus és Vremir Mircea festőművész.

Korrektúrái élményszámba mentek: kiindult az éppen készülő tanulmány formai, vagy felületi erényeiből (hiányosságaiból), és eljutottunk a művészettörténet nagy klasszikusaihoz: Michelangelóhoz, Rodinhoz, Brâncuși-hoz, Bourdelle-hez, Medgyessyhez. Bonckés alá vettük az emberi kultúra nagy időszakait, vallásokat, forradalmakat, a filozófiát, a művészeti élet izmusait.

Tárgyi tudása és műveltsége lenyűgöző volt, a művészettörténet tanszéken is megállta volna a helyét. Ahogyan a fogalmakkal, művészegyéniségekkel dolgozott, érezhető volt az elmélyültség, az összefüggések keresése, az egységben látás művészete. Erről vallanak a közelmúltban megjelenő kiadványok is, amelyek művészetét tárgyalják, elemzik.

A vendégeivel, barátaival folytatott beszélgetéseit munka közben hallhattuk, „füleltünk”, és minden ilyen alkalom felért egy egyetemi kurzussal. De nem száraz, tanáros kurzust értek ez alatt, hanem anekdotákkal bőven fűszerezett, életszagú, izgalmas csevegést, amely lángra lobbantotta a művészpalánták képzeletét. Igen, ide kellene elérni, íme a szobrász, aki nem egy kőporos mesterember, hanem a szívével, elméjével, olykor ösztöneivel dolgozó alkotó!

A tanár úrral eltöltött viszonylag rövid időtartamú, de tartalmas találkozásokra ennyi év távlatából is jól emlékszem. Az egyéniségében volt valami tiszteletet parancsoló, arisztokratikus vonás, de mégis minden mozdulatát, szavát áthatotta a művészet, a világ iránt érzett rokonszenve, szeretete. Gyakran kérdezett minket, érdekelte a környezete, a mások gondjai is. Az akkor nyugdíjas éveihez közeledő Vetró Artúr a kötelező korrektúrák mellett olykor atyaian érdeklődött életvitelünk felől, hogyan étkezünk, pihenünk, mit gondolunk a világról, a szobrászat mellett mi érdekel minket? Amikor kiderült, hogy a népi tánc fontos számunkra, az ő külön kérésére a műterem padlóját is megropogtattuk.

Közlékenysége, nyitottsága ellenére mégis titokzatos embernek tűnt. Tudtuk, hogy érdekli az ezotéria, a távol keleti filozófiák, a jóga, tudtuk például, hogy vegetáriánus. A helyes légzés és a fejállás technikájának elsajátítására is bíztatott, mondván, hogy a szobrászat igénybe veszi a fizikumot, törődnünk kell a testünkkel.

Egész nap a műtermében ült, írogatott, elmélkedett, beszélgetett, olykor átment az egyetemre oktatni. Akkor már láthatóan egyre kevesebbet szobrászkodott. Amikor a művészete szóba került, gyakran rezignáltságot, keserűséget éreztem szavaiból. Köztéri szobrainak mennyisége alapján nem tűnt egy félreállított művésznek, de a rendszer kegyeltjének sem lehetett nevezni.

Negyven év távlatából próbálok ifjúkori emlékeim tükörcserepeiből, a mester szűkszavú önéletrajzából és jegyzeteiből összeállítani egy képet, próbálom megérteni Vetró Artúrt, az embert és a művészt.




Nagy Imre: Vetró Artúr arcképe, 1973, olaj, vászon

Fiatal éveiben, a Trianon utáni Temesvár még bőven őrizhette többkultúrájú, világfias, européer hangulatát. A bécsi döntést követő budapesti egyetemi évek biztosan megtermékenyítőleg hatottak rá, még akkor is, ha az erősen akadémikus szemléletű Kisfaludi Strobl tanítványa volt. De odaát megismerhette az oldottabb, franciásabb Medgyessy Ferenc és Ferenczy Béni művészetét, akiknek nagy csodálója volt. Budapest ostromát, a szovjet fogolytábort is megúszva hazatért szülővárosába, Temesvárra, ahol egykori mestereinek, Catul Bogdannak és Romul Ladeának lett kollegája.

A kolozsvári Magyar Művészeti Főiskolára való meghívása mindenképp elismerést jelentett, hiszen ott az erdélyi magyar művészet legjelesebbjei adhattak elő: Kós András, Nagy Imre, Szervátiusz Jenő, Miklóssy Gábor, Kádár Tibor.

A kommunizmus beköszöntése és a proletkult ideológiai behatároltsága sem hagy látható nyomokat Vetró Artúr művészetében, Varga Katalin című szobra áll a legközelebb e kor elvárásaihoz.

Köztéri szobrai az alaposan elsajátított mesterségbeli tudást tükrözik, de műtermi kísérletein, rajzain és festményein sem az avantgárd nyugtalanság érződik. Belső vívódásai a művészet helyéről és szerepéről, inkább írott tanulmányaiban és barátaival, tanítványaival folytatott elmélkedéseiben csapódnak le.

Alkotásai mértékletességet sugallnak: néhány fémdomborítását, drótplasztikáját kivéve szobrai inkább klasszicizálók, gazdag árnyalatú szénrajzai pedig a természet iránti tiszteletet sugallják. A legtöbb szabadságot talán az arcképein, vázlatain látom, ahol nagyvonalú felületkezelése meggyőzően erősítik fel modelljei karakterét és az irántuk érzett rokonszenvet, szeretetet.

A kiállítás egyik kellemes színfoltja a feleségéről, Vetró Máriáról festett színes, dekoratívba hajló pasztellsorozat. Ezek az alkotások pontos komponáltságuk mellett a többnyire komplementer színekre épített színhatásukkal válnak az életmű legjátékosabb darabjaivá.

Vetró Artúr életútját nagy sorscsapás nem igazán tördeli. A frontot, hadifogságot megjárt Kós András, a spanyol polgárháborúban harcoló Vida Géza, az ötvenhatos forradalom miatt börtönbüntetésre ítélt Tirnován Vidhoz, Balázs Imréhez és Pál Lajoséhoz hasonló kálváriában nem volt része. Az egyetemi tanári státus, legyen a Bánságban vagy a kincses városban, a királyi Romániában vagy a szocializmusban, társadalmi megbecsültséget sejtet.




Vetró Artúr: Integető lány, 1968, 1976, bronz

Vetró Artúr alkatilag nem volt forradalmár típus. Bár egyik kedvenc költője Ady Endre, nem jellemző rá a formabontás, a polgárpukkasztás. Előadásaiban is méltányolja a poszt- és neoimpresszionistákat, egészen Picassóig, de a két világháború közötti izmusrobbanást (dadaizmus, futurizmus) nagyon kritikusan látta. A keleti filozófiák iránti rokonszenvéről szólva, az izgatott nyüzsgés helyett ő inkább a termékeny szemlélődést részesítette előnyben.

Talán ezzel az életszemlélettel magyarázhatnánk, hogy életében egyetlen egyéni tárlata sem volt? Mivel indokolnánk, hogy az 1960–70-es évekbeli ideológiai szigor enyhülésével nem vett részt a romániai alkotótábor konjunktúrában, hiszen akkor még férfiereje teljében volt?

A szárhegyi alkotótáborban részt vett néhányszor, de a kor nagy szob­rász­találkozóin (Măgura, Tulcea, Ga­lac, Árkos) hiába keressük nevét.

Első látásra nagyon szimpatikus, amikor írásaiban művészi hit­vallásként a tett elsődlegességét hirdeti a látva lássanak elvvel szemben. Hiszen az alkotói munka egyfajta meditáció, amikor az idő megszűnik, és csak az idea marad. Az idea, az eszménykép marad, az elérhetetlen, azt ostromoljuk izzadva, kőporosan, csatakosan.

Ez nagyon szép. Mégis, bennem, egykori tanítványában hiányérzetet kelt egy ízig-vérig szobrásznak ez a sokszor megmagyarázhatatlan szemérmessége. Ezt a vonását a mai napig sem sikerült a helyére tennem.

Gyakran ostorozta a „kufárokat”, akik aprópénzre váltják a tehetségüket, megalkudván az adott konjunktúrával – és mi, akkor a „népuralom” körülményeit értettük ezen.

Tiszteltük is azért, hogy soha nem mintázta meg a diktátor házaspár szobrát, vagy hogy annyi nemzedéktársához hasonlóan nem állt be a rendszert dicsőítő művészek közé. Ez lehetett az oka a hallgatásnak, az öncenzúrának? Ezt a titkot a mester magával vitte az „elágazó ösvények kertjébe”.

Őrzöm néhány nekem címzett (válasz)levelét, amelyet katonaként, egyetemista diákként, majd frissen kinevezett muzeológusként kaptam tőle. Szép, férfias, szálkás betűit, pontos mondatszerkesztését ma is csodálom. Utolsó levelében – amit halála előtt egy évvel címzett nekem – arról beszélt, hogy egy művésznek coeur mathématique-nak kell lennie, vagyis matematikus szívnek. A tiszta észnek a szívbeli érzéssel kell társulnia, ahhoz, hogy érvényeset, maradandót alkossunk.

Örvendetes esemény, hogy az egyik legmellőzöttebb erdélyi művészegyéniségnek az Erdélyi Művészeti Központban kiállítást szerveznek, és nagy kegynek tartom, hogy méltatására, nagyszerű szellemének megidézésére engem kértek fel.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Az erősen fénylő égitesteket, egymásba hajló fákat, fagyos fehéreket, izzó vöröseket, nyúlánk alakokat, bivalyokat, szamarakat ismétlő györkösi életmű első ránézésre egyszerű nyelvezetű, dekoratív képsornak tűnhet, vagy éppen ellenkezőleg, egy zárt világnak, ahol a sötét kékségekben, az időtlenségben és a némaságban nem sok minden segít eligazodni.

Györkös Mányi Albert születésének századik évfordulója alkalmából rendezett kiállításunk egy olyan olvasat, amely – reményeink szerint – bevezet ebbe a sajátos alkotói univerzumba, és segít fogódzókat találni, tájékozódni abban.

Starmüller Katalin festőművész, grafikus, díszlet- és jelmeztervező 1959. november 22-én született Kolozsváron. Tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet festészet–restaurálás–pedagógia szakán végezte. Meghatározó tanárai voltak: Miklóssy Gábor, T. Szűcs Ilona, Tóth László, Cseh Gusztáv, Rusz Lívia és Veress Pál. Erdélyben számos egyéni kiállítása nyílt az évek folyamán, és Magyarországon is rendszeresen részt vesz csoportos tárlatokon. 

Fodor Nagy Éva festőművészről így vallott férje, Fodor Sándor író, műfordító: „Kedves professzorom, László Gyula mondta: Az emberek iránt soha ne legyünk türelmetlenek. Olyanok, mint a virág. Van, amelyik tavasszal nyílik, van, amelyik nyáron. Némelyik ősszel, és olyan is akad, amelyik megvárja a hóharmatot. Egyik színpompásan tündököl, a másik meghúzódik a bokor alján – csak illatával árulja el magát. Azt hiszem, ez a virághasonlat igencsak talál a különböző művészegyéniségekre. Feleségem művészi kibontakozását immár több mint ötven éve figyelem. Hosszú évtizedeken át úgy véltem, keresi a maga útját, egyéni ecsetvonását. Őszülő fejjel találta meg. Ehhez azonban sokat kellett látnia-tanulnia, örvendeznie – és szenvednie.” 

Erdélyi viszonylatban Ady József egyik kiemelkedő képviselője az 1980-as évek elején fellendülő kelet-európai neoavantgárd irányzatnak. A hagyományos grafikai és festészeti technikával megalkotott munkái egyéni látásmódról tanúskodnak. Ábrázolása az absztrakt és a figuratív kifejezésmód határán mozog, ugyanakkor a szimbolikus-expresszív kategóriába is beilleszthető. 

A szobrászművész szellemi és lelki funkcióiban anyaggal dolgozik, ilyenformán valahol a mesterember, a jó értelemben vett iparos és a filozófus keveréke. Ezt az állítást igazolja Désy Károly élete és munkássága is. Saját vallomása szerint a szobrásznak ismernie kell számos mesterség titkait – a kovács, asztalos, vasöntő, esztergályos mesterségek eljárásait – ahhoz, hogy maradandót alkothasson. Egy műtárgyat többféleképpen lehet létrehozni. A kérdés az, hogy díszítő vagy funkcionális célzattal készülnek-e, vagy pedig az alkotó a plasztikai nyelv lehetőségeivel akar élni: emberi érzelmeket, gondolatokat vagy magatartásformákat kíván megjeleníteni.

Sok művész állította, hogy a művészet és az erkölcs szoros kapcsolatban áll egymással, mások a művész felelősségét hangsúlyozták ki jobban. Ezzel a témával Henri Matisse, Mattis Teutsch János, Jakobovits Miklós művészeti írásaiban is találkoztam. Első pillantásra nem könnyű ennek a kapcsolatnak a kimutatása, mivel nem erkölcsi célzatú alkotásokról van szó. A válasz a filozófusok, művészettörténészek munkáiból olvasható ki.

Nagy Elek Miklós

1944. november 29-én születtem Marosvásárhelyen. Apai ágon székely­abodi lófő székelyek voltak az őseim, anyai ágon polgári, sőt nemesi családból származom, Bolyai János feleségének, Orbán Rózának családjából. Apámat taníttatták a szülei, aminek következtében nagy műveltségre tett szert, öt nyelven beszélt, a Kolozsvári Építészeti Egyetemen tanult, és a szó legjobb értelmében, igazi úriember volt. Amikor, tartalékos tisztként behívták a frontra, nem volt nehéz azonnal feleséget találnia, és a szokásnak megfelelően, regényes módon, három nap alatt megnősülnie, minek eredményeként, háborús termékként, én is rövidesen megszülettem.

A származás, az egyéniséget formáló gyermekkori élmények, a családi hagyományok meghatározó örökséget jelentenek a képzőművészetben is. Nincs ez másképpen Balázs László esetében sem, aki képzőművész szülők gyermekeként kerülő utakon, az iparművészeten keresztül jutott el a képzőművészetig. 

Gedeon Zoltán festő és grafikusművész

Gedeon Zoltán 1922. június 29-én született a Hargita megyei Szentegyházán. Középiskolai tanulmányait a székelykeresztúri tanítóképzőben végezte 1943-ban, ezt követően 1945-ig katonai szolgálatot teljesített. 1945 januárjában orosz fogságba került, 1948. december 6-án szabadult. Hazatérését követően Lévai Ildikó pedagógussal kötött házasságot 1949-ben. 1950-ben a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola hallgatója lett: tanulmányait 1955-ben fejezte be a grafika–festészet–pedagógia szakon.

Horváth Levente festménye

A sepsiszentgyörgyi Lábasház történelmi épülete immár közel húsz éve a helyi és az erdélyi kultúra szolgálatában áll, elsősorban a képzőművészeti megnyilvánulások terén. 2020-tól, a Székely Nemzeti Múzeum székhelyének átfogó felújítása miatt immáron ez a rangos kulturális intézmény rendez tárlatokat az épület kiállítótermeiben, és most első alkalommal ennek pincegalériájában. A kortás erdélyi képzőművészek újabb munkásságát hívatott e kis galéria bemutatni, az alkotószakma elkötelezett képviselőinek kíván egy kiállítófelülete, manifesztációs közege lenni.

A vírushelyzet miatt második éve tart zárva a Csíki Székely Múzeumhoz tartozó zsögödi Nagy Imre Galéria és Emlékház. A múzeum gondozásába tartozó hagyaték népszerűsítése azonban továbbra is egyik fontos feladata az intézménynek. A tavalyi szünetet követően idén egy új Nagy Imre-kiállítás várja közönségét a Mikó-vár épületében június 18. és július 30. között – a kiállítás szervezője a Csíki Székely Múzeum, kurátorok Ladó Ágota és Túros Eszter művészettörténészek.

haáz rezső kicsapás a kollégiumból

Rendkívül jelentős az képanyag, amelyet a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum 2021 évi kiállításaira összegyűjtött, és Székelyudvarhelyen, illetve Csíkszeredában kiállított. Jelentőségét az teszi megalapozottá, hogy Haáz Ferenc Rezső2 képzőművészeti munkáit mindeddig ilyen mennyiségben összegyűjtve nem láthatta a közönség.

Napjaink embere egyfajta hiányérzet és egyensúlyvesztés fenyegető kataklizmáját éli. Rohanó világunkban megbomlik és elemeire tagolódik egy tartósnak vélt biológiai egyensúly. Az ember elemi életérzései, mint a szeretet, magány, elszigeteltség, szorongás mélyebb, összetettebb tartalmat nyernek. A modern ember ezeknek az érzéseknek próbál hangot adni, ki-ki a maga módján: szavakban, hangokban, képekben. 

A posztmodern kifejezéssel gyakran találkoztam olvasmányaim során, ezért elhatároztam, hogy tanulmányozni fogom azt az elméletet, amely korunk képzőművészetére is vonatkozik. Hátterében olyan gondolatokat találtam, hogy a tudomány és technika nem oldotta meg az emberiség nagy gondjait. Példa erre a II. világháború, a holokauszt vagy napjaink egyik legsúlyosabb problémája, a világméretű környezetszennyezés.

A naiv művész megnevezés körül nem mindig volt, sőt, ma sincs teljes egyetértés. Van, aki inkább az autodidakta művész megnevezést tartja helyénvalónak. Sokan egyetemi végzettség nélkül jutottak a magas művészi alkotás szintjére. Nálunk is sok ilyen művész van, aki az elhivatottság érzéséből kiindulva, teljes erejével azon dolgozott, hogy kibontakoztassa tehetségét.