Varjúvári legenda

Zrumeczky jött hozzám, hogy szombaton reggel menjek el vele Sztánára. Kós írta, hogy okvetlen vigyen el, minden ékesszólását szedje össze, de itthon ne hagyja­nak, mert nagyon szeretnek.

Meg voltam hatva, nem kellett kapacitálni. Kóssal és Zrumival a Baross kávéházban találkoztam néhányszor, és nagyon sajnáltam, hogy Kós elment Erdélybe. Úgy tűnt itt Pesten, mintha ezzel belesüllyedt volna egy távoli, sötét ködbe, s elveszett volna számunkra.

Erdély abban az időben nagyon messze volt. Buda­pesttől minden nagyon messze volt, még Kispest is, honnan én nemrégen szabadultam ki, mint valami bag­nóból. Nagyon sajnáltam Kóst, hogy kiesett a főváros írói és művészi atmoszférájából. Soká éltem vidéken, azon a magyar tájon, ahol a könyvet ma is kölcsönkérik, és nem adják vissza.

Pontosabban megjelölve, abban a megyében, ahol ma is kötelező tíz liter bor a legkisebb vacsorához, ellenben két pengőt éveken át nem lelnek a ládafiában egy könyvre. Mit fog csinálni Kós abban a sötétszürke nevű faluban, túl a Királyhágón, hogy fogja onnan megvalósítani a magyar építészet újjáterem­tését, amiről fantasztikusan lelkes áriákat szokott éne­kelni, ahányszor csak összeültünk.

Abban az időben volt ez, mikor még magyar népdal elképzelhetetlen volt a hangversenyi dobogón, de Bartók és Kodály már gyűjtötték a nép szájáról a dallamokat, s mikor én már befejeztem népköltési útjaimat, és a gyűj­tött anyagot kezdtem feldolgozni novellákban és regé­nyekben. Kós és Zrumeczky nagy öröm volt számomra, mert ők ugyanezt csinálták az építészeti népkincs felfe­dezésével, és már mögöttük volt az Állatkert, ahol valami kivételes szerencse folytán módjuk volt egy kis ízelítőt adni, sőt iskolát teremteni a „magyar stílus” számára.

Tehát a legnagyobb örömmel vállalkoztam, hogy elmegyek a kedves Zrumeczkyvel a kedves Kóshoz.

Borzalmas hideg volt. A vasúti ablakokra vastagon fagyott rá a pára. Háromszoros vastagságú lett az üveg, s akárhogy fűtött a mozdony, egész éjszaka nem alhat­tunk el, mert fáztunk. Minden azt jelezte, hogy csak­ugyan nagyon messze megyünk keletre.

Megérkeztünk Sztánára.

A fák a reggelben csodálatosak voltak. Tündéri fák.

Zúzmarával oly vastagon borítva, hogy a legvékonyabb ágacska ujjnyira dagadt, s a reggeli napsugárban opálo­san szikrázva rázta le az ezüst port.

A csilingelő erdőben egy édes kicsi vár. Varjúvár, ahogy mondták.

El voltam ragadtatva. Kicsi gömbölyeg vártorony. Gémberedett tagjaimat alig vártam, hogy bent a jó melegben kiolvasszam. Piros arcú, édes kis háziasszony állott a ház előtt, csak úgy áradt belőle a meleg, de jó lesz itt a fagynak ebben a rengetegében a pompás váracskába bemenekülni a farkasfogú szironyos hó hidegéből.

Be a szobába... „Nem jó lesz a téli bundát lerakni...” – szólt Kós kicsit fanyarul.

Hát uramfia, odabé oly hideg vala... de oly gyönyörű kandalló, hogy öröm volt mellette megfagyni.

No, mindegy: a szépség melegít. Óriási fahasábok égtek a kandalló öblében, és füst vala.

– Ez még nem sikerült, ennek a megoldása – magya­rázta Zrumi –, de mindenesetre fenn kell tartani a kan­dallót, mert ez ősi magyar, és nagyon artisztikus.

Nem baj, fagyoskodtunk, de vígan. Kós és Kósné elragadóak voltak. Pici gyermekecskékre is emlékszem, mind prémbe volt pakolva.

Sebaj, egy pillanat alatt megindult a Barossban abba­hagyott vita, s a kisded váracska zengett a magyar építé­szeti problémák hősi vitájától.

Gyönyörű volt az egész táj. Fenyvesek is, lombos fák is, hegy is, völgy is, csingilingi, apró manók bújtak elő az ezüstbarlangokból, táltos fiú fújta a hegyi kürtöt a gyé­mánterdőben, és nagy, fekete, palástos varjak szálldosá­nak a csekély hegyoldal felett, ahol Kós hevesen magya­rázta:

– Most ültettem egy erdőnyi almafát, pónyik alma, ez lesz a jövőm, ez biztosítja a függetlenségemet. Meglássá­tok, csinálom, mit akarok, ki sem parancsol dolgaim­ban, öt év múlva innen vagonnal megy az alma Pestre.

És az a tiszta levegő, az ember tüdeje órák alatt ki­köpte az összes pesti kormot, és gyermekekké fiatalod­tunk. Jaj, de jól éreztem magamat, éppen olyan szép tél volt, mint otthon a Nyírségben kisgyerek koromban, ott láttam ezt a temérdek zúzt, és éreztem ezt a tüdőkotró, kefélő hideget. Már dolgozott bennem, hogy alig várom, hogy az íróasztalommal még egyszer találkozzam: a telet megírom.

Délután, mingyár ebéd után, mert februárban hamar alkonyodik, indultunk a bálba.

Zrumi nem helyeselte, hogy nem hoztam magammal legalább szmokingot, ő frakkot hozott, csak nem enged­ték felvenni neki. Zrumi városi fiú volt, az elegancia mestere, a vonatban is egész éjjel arról tartott előadást, milyen alkalomra hogy kell öltözni. Szóval mentünk a bálba. Sztánán, lent a faluban nagy bál volt. A környék minden urasága be volt invitálva.

Az út felséges volt. Hó borította a dimbes-dombos fennsík jellegű tájat. Egészen úgy éreztem magam, mintha az ázsiai sztyeppen járnánk, a sok ezer éves ősi honban. Végtelennek tűnt fel ez a meddő világ, ahol az erdős részektől megválva, élettelen és végtelen pusztaság lehelete kavargott jégszilánkos suhogással.

Aztán egy remek éjszaka. Vidéki alakok, vidám és groteszk figurák, cigány és úr, úr és cigány. Bor és nóta és sok beszéd. Egyéni fejek, személyes haj- és szakállvi­seletek és olyan páratlan magyar dialektus, mintha az erdélyi fejedelmek korában volnánk.

Sírva vigadás, politika, adoma, politika, gazdasági hevületek és politika és duhajság és politika és bor és bor és politika és politika...

S megjött a Dufla. Dufla Balázs vastag volt, mint egy cigány, és bugyborékolt belőle a humor. Nem is tudom már, hogy ki volt, egy meséből való fantasztikus jelenség volt akkor: ezt megírom…

És reggel felé a külső hodályokból előtörtek a széke­lyek, és a falu legényei csűrdön­gölőt jártak... Mintha ősemberek verték volna a földet csizmás patákkal... Szép szál vékony legények... ma mind öreg legény, aki ott nem maradt... Soha ilyen pezsgő kedvet, s mi­kor pezsgőt kaptak, soha ilyen gyermeki örömet. Ezt megírom…

Másnap átszánkóztunk Bánffyhunyadra. A megtiport hóban, vasárnap reggel a kis város, feleolyan házakkal, mint a galambdúc, olyan templommal, mint a mesebeli kacsalábon forgó vár, olyan piros felkapott csíkokkal a szoknyákon a karcsú magas asszonyokon, mint az Apafi Mihály uram udvari dámái... Ezt megírom...

Gyönyörű emlék, minden meleg volt, forró és tüzes, csak a Varjúvár volt következetesen hideg és füst ette.

A bál alatt véletlen eszembe jutottak a leandereim és a roppant kaktuszaim. Azon az őszön vettem hét lean­dert, óriásiakat, nagy rózsaszín virágút és négy dézsa kaktuszt, oly roppant nagyokat, hogy nem tudtam télire hova tenni. Valaki azt tanácsolta, hogy ha az egészet egy kis szobába lerakjuk, és ronggyal, pokróccal bekötjük, semmi bajuk sem lesz. De itt húsz fok hideg volt, harminc fok hideg, s a bál minden üres percét átretteg­tem, hogy mit csinálnak most Leányfaluban az én dél­szaki növényeim.

Minden jó csak három napig tart. Harmadnap vissza­utaztunk Budapestre egy felséges emlékkel és a Nem élhetek muzsikaszó nélkül tervével. Első utam Leányfalu volt. Minden elfagyott. Tavasz nyíltára a kaktuszok sárrá váltak, s a leanderek ki nem hajtottak többet.

És a következő nyáron Kósék visszaadták a vizitet. A Duna közepén voltunk éppen csónakban, mikor a falu jegyzője bekiáltott utánam:

– Megölték a trónörököst ma Szarajevóban.

Hirtelen sztánai fagy csap rám. Háború… Ebből világháború lesz…

Világfordulást jelentett a sztánai emlék, s Kóséknak bizonnyal azt a leányfalusi…

De régen is élünk. De sok minden történt ez alatt a rövid emberélet alatt…

(Erdélyi Helikon, 1933. december)