Százéves az Erdélyi Szépmíves Céh (3.)

Hirdettem írásban és különféle találkozókon is, hogy az Erdélyi Szépmíves Céh (ESZC) újraindítása olyan hagyományt követő vállalkozás, amelyből az erdélyi magyarság csakis nyerhet. Az eleink által ebben felhalmozott erkölcsi haszon anyagilag is kiaknázható, és olyan vállalkozássá nőheti ki magát, amelynek haszonélvezője végül is az erdélyi magyarság kell legyen, és lesz is bizonyára, hiszen kulturális és civilizációs lemaradásunk megszüntetésében könyveink segítsége nélkül nem sokra megyünk. És miközben magunkra gondolunk, adhatunk is valamit, valami sajátosat a világnak, amelynek megbecsülését a magunk erejéből kell elérnünk az elkövetkező – talán javuló – időkben, a jövőben is. A sajtóban közzétett írásokban, az alapító tagok és pártoló tagok segítségét kérve, új önkéntes munkatársakkal indítottam újra az ezernél is több tagot számlátó könyvbarátok megrekedt toborzását.

Interjú a céh újraalapításával kapcsolatos fejleményekről¹

„Riporter: Mi a helyzet az Erdélyi Szépmíves Céhvel? Alakulása utáni tevékenységéről egyre kevesebb hírt kaptunk, terveiről, belső életéről, gondjairól az idén semmi pontosat nem tudunk. Amikor 1990 novemberében a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, Szőcs Géza kezdeményezésére, lelkes hangulatú gyűlésen kimondtuk az Erdélyi Szépmíves Céh újraalakulásának szükségességét, senki sem gondolta, hogy a vállalkozás legfőbb nehézsége az újraszervezésre alkalmas ember hiánya lesz. Fél évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a céh hivatalos bejegyzéséről hírt adhassunk. Mi történt azután?

Tar Károly: Még azelőtt megkezdődött a belső torzsalkodás, helyezkedés és harc, na nem az elvégzendő töméntelen aprómunkáért, hanem a fizetett állásokért. Elleneztem, hogy egymást kinevezve fizetett állásokba kerüljünk abban a szervezési szakaszban, amikor az alapító és pártoló tagoktól begyűlt pénz összege mindössze 60 900 lej volt. Egyetértés közöttünk nehezen született, és ha megegyeztünk, az csak látszólagos volt… Befejeztem még azt a felmérést, amely a céh könyveinek bekötésére alkalmas műhely felállítását mérlegelte; még kardoskodtam amellett, hogy a nyomdai megbízást legalább három javaslat alapján ítéljük oda – aztán visszavonultam. Ugyanúgy, mint azt egy volt párttitkár hazug és pimaszkodó rágalmazásakor tettem, amikor az RMDSZ megyei szervezési osztályát hagytam ott a rágalmazottak keserű szájízével. Mindezek ellenére meggyőződésem, hogy az, aki itt nálunk dolgozni, szolgálni akar, talál magának munkát. És mert én sohasem szolgáltam klikkeket, a céhnél javasolt és megkezdett füzetsorozat megvalósításába kezdtem; közérdeket szolgáló munkában haragot nem tartottam. Népkönyvtárat terveztem és indítottam.

Az ESZC kiadta Kós Károly és Kiss Jenő egy-egy könyvét, mellette pedig három füzetet. Kiss Jenő könyvét immár csaknem egy éve nem tudja beköttetni, a három füzet pedig inkább bibliofil gyűjtőknek való érdekesség, mint jelenkori hasznos, netán a népnevelést szolgáló kiadvány. Lesz folytatás?

Az Erdélyi Szépmíves Céhet nem lehet, nem szabad leírni, elfelejteni. Véleményem szerint az ESZC megmaradt vezetői végül igen sokat markoltak. Titulusokból is. Így aztán a céh ügyei, ahogyan az már történni szokott, két szék közt a pad alatt maradtak. Egy időben három elnöke (tiszteletbeli, újraalapító, ügyvezető) volt a céhnek, olykor pedig két párt, etnikai szervezet és magánkiadások ügyei kavarodtak a vezetők fejében, mert itt is, ott is elnökséget, alelnökséget, főszerkesztőséget és mindenes teendőket vállaltak. Végül Keresztes Zoltán kezében összpontosultak a teendők. A begyűlt pénz gyorsan elfogyott. Az egyedül maradt ügyvezető végül egészségi helyzetére hivatkozva visszavonult – aztán tavaly megkeresett, és visszahívott. Mondom, hogy közügyekben az ember nem lehet sértődékeny, de azért nem vállaltam ezt a különben közhasznú munkát, mert a céh anyagi helyzete tisztázatlan. A közpénzekkel gazdálkodóknak időnként kötelességük elszámolni. Ezt a céh immár csaknem három éve elmulasztotta. A kezdet kezdetén javasoltam, hogy első füzetünk végén rövid írásban számoljunk be a tagságnak a begyűlt pénzről, a szervezésben megtettekről és terveinkről. Távozásom után ezt senki sem igényelte. Az említett oldalas bemutatkozásba is csak az összegyűjtött összeget írhattam be, mert fél év alatt nem készült ellenőrizhető kimutatás arról, hány alapító és pártoló tagunk van. Pedig a tovább folytatáshoz elengedhetetlenül szükséges a visszakapcsolás. Az ESZC szabályzata különben kimondja: »Az egyesület vezetősége felelős a pénzalapokkal és az egyesület vagyonával való gazdálkodásért (V. fejezet, 3. pont).« Az igazgatótanácsnak a szabályzat értelmében évenként össze kellett volna hívnia a közgyűlést, hogy az elfogadja működését. Ez nem történt meg. Az 1991. március 22-én – meglepően kis létszámú közgyűlés által – létrehozott vezetőség köztudomásúan ideiglenes volt. Összeállításunkban is közöltük, hogy a szabályzat értelmében kialakítandó fiókszervezetek és kirendeltségek küldöttjeinek részvételével legkésőbb 1991. október 30-án közgyűlést tartunk, amelyen vezetőséget választunk. Emlékeztetnem kell arra, hogy az ESZC olyan kulturális szervezetként alakult, amelynek a helyi kultúra terjesztésében, szimpóziumok, kollokviumok és könyvkiállítások szervezésében is szerepe kell hogy legyen. A szervezet felépítésének időrendi tervét és a sürgős teendőket benyújtottam elnökünknek egy nagyjából negyvenoldalas beadványban. Figyelemre sajnos nem méltathatta, valószínűleg más elfoglaltsága miatt. Más, írásban adott javaslatomat és a Montréalban élő Pusztai Péter grafikusművésztől kapott, a helyi tévében is bemutatott, a jelenkori erdélyi magyar írók könyvsorozata számára felajánlott borítótervét sem alkalmazhatta…

Mindenben a céh ügyeinek átláthatóságára törekedtem. Hiszem, hogy az újraindítás újraindulásakor is ez a teendő. Ezért két neves grafikusművész közreműködésével olyan kalotaszegi varrottas rajzolatú, névre szóló elismervényt terveztem az alapító és pártoló tagok számára, amelyből kitűnik a tag által befizetett összeg és az a sorszám, amit a céhtől kapott könyvei viselnek. Ebből sem lett semmi. Ellenben a tagok sorrendjét önkényesen és kivételező módon megmásították a szervezők, azt sem biztosítva, hogy az alapítóknak juttatott második könyv ugyanazt a sorszámot viselje majd, mint az első. Ezen lehet még segíteni. Sokkal nehezebb a közpénzzel kapcsolatos gazdálkodás módját megváltoztatni. Pedig köztudomású, hogy Keresztes Zoltán akkor vásárolt a céh számára nagy mennyiségű papírt, amikor még olcsó volt. De egyrészt a tagtoborzás és a fiókszervezetek hálózatának hiánya, a könyvkiadói munka visszafogottsága, másrészt a tagság kirekesztése a szervezet építéséből – a céh szabályzatának semmibevétele miatt – áldatlan állapotba juttatták a céhet. Vagyonának elértéktelenedését csakis a céh gyors felfejlesztésével lehetett volna megelőzni. Beadványom éppen ezt a gyors felfejlesztést szorgalmazta 1991 nyarán. És ezt kellene átgondolni, újratervezni a következő év elejéig.

Nyilvánvaló, hogy nem vádaskodással, személyeskedő torzsalkodással kell és lehet talpra állítani az Erdélyi Szépmíves Céhet. A szabályzatban lefektetett célkitűzések, az átlátszóságnak a hiánya, az egyszerű, ésszel is átlátható teendők évekre szóló elnapolása amúgy is minősítő tények. Semmiféle tolerancia, semmiféle összefogás szükségessége nem odázhatja el a közösségi ügyek elszámolását. A magyarság: becsület. Ez pedig azt kívánja, hogy ha más nem, akkor a vezetést vállalók maguk kérik az ellenőrzést. Az ESZC-ről belföldön és külföldön egyaránt hirdettem, hogy olyan vállalkozás lesz, amely nem »haszonleső társaság«, nemcsak adományokra számít, de valamit akar és tud adni hagyományainkból a világnak. Ezt most is komolyan gondolom. De másként kell csinálni.

Több külföldit biztattam, támogassa az ESZC-t. Különösképpen az intézmények hozzájárulását próbáltam megnyerni, hiszen ez egyféle védettséget is biztosíthat számunkra, és az egyének kedvét is növelheti, ha mondjuk, a montréali Bethlen Gábor Irodalmi és Baráti Kör, vagy a Svédországi Magyar Protestáns Egyházi Közösség, avagy az Amerikai Magyarok Országos Szövetsége belép tagjaink sorába. Megjegyzem, hogy a régi ESZC magyarországi tagjainak több tízezres számát külön könyvben publikálták egykoron, és tudjuk, hogy iskolák, könyvtárak sokasága tartozott a céh támogatói közé.

A torontói Magyar Alap elnöke 150 dollárt ajánlott fel a céhnek, de nem vettem át a pénzt, mert itthoni megegyezésünk szerint azt az Amerikába, utánam küldendő bankszámlára akartam átutaltatni. Három hónapig vártam a bankszámlaszámot – hiába. Kohári József doktor úr, a Magyar Alap elnöke utánam küldte a pénzt, amit átadtam a céhnek. Eltelt két év, és a torontói Magyar Alap nemhogy könyvet, de még egy füzetet sem kapott a céh kiadványaiból. Barátaimnak a magam pénzén postáztam külföldre a nekik járó könyveket és három füzetet. Tudom, hogy a Magyar Alap 150 dollárjából futna postaköltségre is. Mi több, nemrég nálunk járt a torontói magyar színtársulat. A könyvtartozást velük is el lehetett volna küldeni. Kohári úr nekem panaszkodott többször is, én továbbítottam a panaszát, és leveleimben megértését kértem. Nemrég levelet kaptam tőle: »Az Erdélyi Szépmíves Céh reputációját nehéz lesz újra fényesíteni... Bármely javulás történne, számíthatsz közvetítésemmel a Magyar Alap támogatására.« További támogatásának indítója az az őszinteség lehet, amelyet kiérzett leveleimből. Az Erdélyi Szépmíves Céh hazai alapító és pártoló tagjai is ilyen őszinteségre, nyíltságra, segítségkérésre várnak, és biztos vagyok benne, hogy az ESZC ügyét kisegítik majd a kátyúból. Persze az is kellene, hogy néhányan közülünk – az elbalkanizálódott életünkben – Kós Károly-i módon vállalják a vezetést »magunkért, és nem mások ellen«.

Egészen pontosan hogyan képzeled az újraindulást?

Demokratikus módon. Az induláskor meghirdetett gondnoki testület érvényesítse az ESZC szabályzatában előírtakat. Kezdjenek mindent elölről. Bízzanak meg fiatal, hivatásos intézőt a céh szervezésével. Az EMKE valamely alapítvány támogatásával segítse a céh szervezeti kialakulását. Kós Károly egykori számításai szerint 250 pártoló adományaiból jutott olcsó könyvek kiadására is. Féléves kemény munkával most is összegyűjthető a pártolók akkora tábora, hogy a régi ESZC-könyvek hasonmás kiadását folytatni, a jelenkori erdélyi írók sorozatát pedig elkezdeni lehessen.

Levelezés a céhről

Első dolgom a tagság panaszleveleinek megválaszolása. Ezt nyilvánosan is megtettem, amikor a levelekből válogatva például a szentjobbi Székely Etelka tanítónő levelét nyilvánosságra hoztam, és válaszoltam rá a kolozsvári napilapban.²

Körleveleimben, és a céh működésével kapcsolatos minden kérdés tisztázásakor amellett érveltem, hogy a céh minden ügyét fizetetlen önkéntesek viszik előre, abból a meggondolásból, hogy ez a nagy múltú és – mondhatjuk bátran – világhírű vállalkozás nem egy vagy néhány emberé, hanem olyan ápolásra méltó hagyományunk, amit kár és vétek volna elhanyagolnunk. A céh a miénk – erdélyi magyaroké. Kevesen értették, hogy nem könyvkiadó-vállalat vagyunk, hanem közművelődési szervezet, amelyben a tagságnak demokratikus módon beleszólása kell legyen a közösség ügyeibe. Ennek megfelelően sorra alakítottam a városi, községi fiókszervezeteket, ahol tagjaink vezetőséget választottak, és megkezdték a részvételüket a helyi kulturális életben.³

Alulról, fölfelé, a nyilvánosság előtt kezdődött és zajlott, majd járt elszámolással a céh minden pénzügye.⁴ Napról napra egyre többen jelentkeztek, és önkéntesként segítettek a tagtoborzásban. Százhuszonöt fiókszervezetet terveztem,⁵ ebből rövid idő alatt félszáznál több hivatalosan is megalakult, vezetőséggel és kis könyvtárral, amit a céhnek adományozott könyvek szétosztásával folyamatosan gyarapítottunk. Fiókszervezeteinket könyvtár létesítésére bíztattam. Olyan kiskönyvtár-hálózat kiépítésére gondoltam, amellyel a falusi könyvtárak egyre csökkenő magyar nyelvű könyvállománya miatt fokozatosan növelhettük volna a lakosság olvasási kedvét, hiszen a céh fiókjainak kiskönyvtárai csupa új kiadványokból álltak, és ezek folyamatosan gyarapodtak.⁶

A Sétatér melletti, számomra ismeretlen okokból a bukaresti Cișmigiu parkról elnevezett utca 1/14. alatti, a katolikus egyháztól kapott háromszobás, felújított, földszinti lakásban nyitottunk az egyház által felszentelt irodát, majd a céh elnökének felesége segített berendezni azt néhány stílbútorral. Mutatós üvegszekrénybe helyeztem az Erdélyi Szépmíves Céh teljes könyvgyűjteményének eredeti kiadású példányait, amelyet Kiss Jenő bocsátott a rendelkezésünkre.⁷ Az adománylevélbe ezért kerültek a Kiss Jenővel közösen fogalmazott feltételek, és unokájának, Márton Zoltánnak a neve, hogy az utánam következő felelősök kötelessége maradjon az elszámolás. (Kiss Jenő halála után még inkább felelősnek érzem magam ennek a nagybecsű örökségnek a sorsáért. Svédországba távozásom után, évenként legalább egyszer igyekeztem érvényt szerezni a megállapodásnak, de csalódnom kellett, a céh ügyeit intézők hanyagsága miatt Kiss Jenő könyvtárát megdézsmálták. Végül a Svédországból visszatelepült Márton Zoltánt többször is megkértem, számoltassa el a felelősöket, ne engedje elkallódni a könyveket, vegye vissza és őrizze mindaddig, amíg újra lehetőség nyílik közhasznú intézményes megőrzésükre. Megígérte.)

Takács Gábor grafikus készséges és önzetlen segítségét is meg kell említenem: megtervezte a céh új, kerek emblémáját, amit a Feleki Károllyal megrajzoltatott, hagyományost idéző embléma mellett használtunk – kaptak belőle huszonvalahányat a fiókszervezetek is, továbbá a földszinti irodánkhoz vezető kanyargós út falán is látható volt egy gipsztáblácskán. A kérésemre tervezett kitűzőnket is a maga költségén készítette rézlemezből – önkéntes toborzóinkat leptük meg figyelmességünknek ezzel az apró jelével. Gyakran a saját kocsimmal tettünk körutakat, amelyek során irodalmi esteket, felolvasásokat tartottunk. Lászlóffy Csaba baráti támogatásának köszönhetem a legsikeresebb találkozókat – Nagyváradon, Zilahon, Szilágycsehen, Szilágysomlyón és még számos helyen megfordultunk. Még a Bihar megyei Szentjobbon is jártunk, ahol akkor tizennégy tagunk volt, és meglepetésünkre a plébánia a céh helyi fiókjának adományozta saját könyvtárát.

Mindenütt vártak ismerősök, akik örömmel segítettek. Hasznát láttam annak, hogy újságíróként és művelődési felügyelőként több mint három évtizedig rendszeresen jártam az erdélyi városokat és falvakat. Önkéntesek százai segítettek. Megtisztelőnek éreztem, hogy ebben az időszakban naponta bejött hozzánk gróf Bánffy István az általa beszervezettek adataival és a begyűjtött pénzzel. Szakavatott pénztáros is került a céhhez Antonné Krebsz Edit személyében. Unokaöcsémet, Tar Attilát rávettem, hogy számítógépes kimutatást készítsen gyorsan gyarapodó tagjaink adataival, s mert kocsija volt, utazó ügynökként és fiókjaink felügyelőjeként megbízólevéllel is elláttam. Fokozatosan sikerült kialakítanom állandó ügyintézőink csoportját, amelynek tagjai a terveink szerint a könyvkiadás beindulásával fizetett tisztviselőkként biztosították volna a céh zavartalan működését. Minden módon igyekeztünk elősegíteni a fiókszervezetek önállósodását. A régi tagok mellé még legalább ezer ember csatlakozott. Az akkoriban nálunk még újdonságnak számító számítógépes nyilvántartásunk naprakészen mutatta a tagság számának gyarapodását. A céh önkéntes tisztviselőcsoportja hét tagból állt, helyettesemül Eszényi Noémit⁸ – aki közvetítésemmel a kecskeméti Tanítóképző Főiskolán 1991-ben létrehozott erdélyi jelentkezők évfolyamának végzettje volt – készítettem fel a céh adminisztratív vezetésére. Körleveleimen⁹ az ő aláírása is szerepel, alkalmas volt arra, hogy átvegye tőlem a tagság folyamatos tájékoztatását és a fiókszervezeteinkkel való kapcsolattartást. 

1995. március 15-én jelent meg a színes alapítótagsági oklevelünk a református nyomda igazgatójának, Tonk Istvánnak a hathatós segítségével. Az oklevélbe a régi céh két változatban készült emblémája mellett az 1990-es évszámmal jelzett új emblémát is beterveztem. A szöveg díszes betűit Feleki Károly készítette. Fontosnak tartottam, hogy az alapító tagok számára készülő számozott példányok számát is rögzítsük az oklevélben. Wass Albert a 3-as számú oklevelet kapta. Magamnak a 13. számot jegyeztem be, attól tartva, hogy akinek ez a szám jut, nem szívesen fogadja a babonák miatt. Ugyanekkor készültek tagsági igazolványaink is. Ezzel kívántam állandósítani és a tagok által is követhetővé tenni a befizetésüknek megfelelően könyvjárandóságuk nyilvántartását. Ha adminisztrációnk olajozottan működik, kitartó munkával sikerült volna minden panaszt orvosolnunk.

Azt hiszem, az mindenkinek világos volt, hogy a céh könyvkiadása nem valósulhat meg csupán a tagok által befizetett díjakból, még úgy sem, hogy a rohamos inflációban első sorozatunk díját 20 ezer lejre emeltem. (Az infláció miatt az Erdélyi Kiskönyvtár-sorozat könyveinek árát akkor tojásokban számoltam.) A céh léte attól az ígért támogatástól függött, amely elengedhetetlen volt az induláshoz, és amit a Szőcs Géza körül kialakult furcsa légkör miatt nem kaptunk meg.

Könyvkiadás ma sincs támogatás nélkül, mert a könyvkiadás nem kifizetődő, tehát nem üzlet. Ha pedig nem volt üzlet, viszont az erdélyi magyarság közügye volt, akkor kimondható, hogy elmaradt támogatása politikai hiba volt. A vezetők közötti ellentétek harca miatt újra az „alagsorban lakók” szenvedtek hiányt. Ez a hiány – amely nehezen, esetleg csak évtizedek múlva kimutatható – nem zavarta a vezetőket. Mi több, felelősségre vonásukkal sem megyünk sokra. Az elmulasztottakat ebben az esetben nehéz, csaknem lehetetlen pótolni.

Kapkodtam mindenfelé, hogy jobb belátásra bírjak, akit lehet. Sütő Andrástól kértem segítséget, akinek baráti tanácsait köszönhettem a Napsugár szerkesztésében és az Erdélyi Kiskönyvtár indításakor is. De Sütő András nem kívánt részt vállalni a tisztázatlan körülményekről elhíresült „vállalkozásban”, amit sohasem tekintettem vállalkozásnak, hanem fontos közügyünknek. Éppen ezért kértem minden neves írónk támogatását. Csakhogy a hatalmi harcban nemkívánatossá vált, kolozsvári vezetésű RMDSZ-t támogató egykori főtitkár mellőzésével a mi „csecsemőnket” is sikerrel kidobták bölcsőjével, szülőjével és lelkes támogatóival együtt. 

Pomogáts Béla volt akkor a Magyar Írószövetség elnöke. Magyarországi tagtoborzó gyűjtőívünk mellé írt szövege tele volt bizakodással.

Fontosnak tartottam a régi céh másik, akkor még élő írójának virtuális jelenlétét is, ezért már az Amerikai Egyesült Államokban jártamkor megérdeklődtem címét. Levelezésünkből közöltem az emlékkönyvemben.

Levélváltás Wass Alberttel

„Tisztelt Wass Albert!

Alig negyedórája fejeztem be az Erdélyi Szépmíves Céh új Emlékkönyvének összeállítását, és máris befejezetlennek, csonkának érzem. Hiányzik belőle Wass Albert visszaemlékezése, üdvözlete, biztatása. Az, aki Amerikában is képes volt Szépmíves Céhet alapítani, tudom, lélekben velünk van és lesz örökké. Ezért kérem, gondoljon reánk, írjon nekünk valamit az újraalakult, újraindított Erdélyi Szépmíves Céhnek első Emlékkönyvébe, amelyet első könyvsorozatunk végén, az esztendő utolsó hónapjában szándékozunk napvilágra segíteni.

Céhünk Szőcs Géza kezdeményezéséből 1990 őszén indult egy olyan napon, amikor alakuló gyűlésünk végén maga Tom Lantos lépett a Kolozsvári Magyar Színház színpadára. Akkor azt kérdeztem írótársamtól, Szőcs Gézától: Kós Károlyod van-e? Költői kérdés volt. Nem vártam rá rögtön választ. De az eltelt néhány évben sajnos, rájöttünk, hogy egyetlen Kós Károly sincs közöttünk. Gézát elragadta a politika, engem a rágalmazás kényszerített kispadra. Az idén azonban, látva a Céh romlását, hiszen hozzá nem értők, kalandorok kezébe került, akik pénzre, címre vágytak, s az irodalomhoz semmi közük – újra előálltam, és féléves szervezőmunkával, immár elmondhatom, hogy rendbe tettem a nyilvántartást, fiókszervezeteket alakítottam szerte Erdélyben, és igyekszem külföldön is barátokat szerezni. 1991 januárjában rokonlátogatáson Amerikában jártam, leveleimmel sokfelé bekopogtam, de nem elég sok helyre ahhoz, hogy máig tapintható jele volna az amerikai magyarok együttérzésének. Hazatérve magam jelentettem be és tettem hivatalossá a Céhet, amely nem könyvkiadó, hanem irodalompártoló szervezet, amely mivel nem hoz hasznot, adót sem fizet. Könyveinket az Erdélyi Híradó Lap- és Könyvkiadó adja ki, amelynek felelős vezetője Szőcs Géza. Magyarországi segítséggel élünk, és eddig három könyvet jelentettünk meg: Kós Károly: Az országépítő, Kiss Jenő: Ithaka messze van és Tar Károly: Bög Viola Társaság. Most adtam nyomdába Bánffy Miklós trilógiáját. Ezután Reményik összes versei következnek, majd az Emlékkönyv, amit a Céh történetének ismertetése végett magam állítottam össze. A következő sorozat is csak 6–8 könyvből áll majd. Ebből három–négy a régi Céh íróinak munkáiból, a többi a mai erdélyi írók munkái.

Eddig tagjaink száma több, mint 1600. Sajnos, egy sem tehetős ember, mint annak idején, amikor 100–200 mecénás eltarthatta a Céhet. Éppen ezért hoztam össze az Emlékkönyvet, hogy Magyarországra és a nyugati országokra is kiterjesszük toborzó munkánkat. 1940 előtt a Céhnek huszon­nyolcezer magyarországi tagja volt. Most intézmények (egyházi közösségek, iskolák, könyvtárak, klubok, irodalmi körök, alapítványok stb.) jelentkezését várjuk. Dísztagjaink között szerepel Göncz Árpád, Csoóri Sándor, Sütő András, Kányádi Sándor, Habsburg Ottó stb. Megdöbbenéssel vettem észre, hogy Wass Albert hiányzik a névsorból. Kiss Jenő, aki rokonom, úgy tudja, hogy ő az egyedüli élő helikonos.

Azt mondják, hogy akinek halálhírét költik, sokáig él! Adja a Fennvaló! Kérem, fogadja el tiszteletbeli alapítótagsági okiratunkat. Ezt az oklevelet a Céh hagyományainak megfelelően évekkel ezelőtt elkészítettem, de csak most sikerült kihoznom Szőcs Géza anyagi támogatásával. Második kérésem a következő: melyik könyvét szeretné viszontlátni Céhünk kiadásában? Tudom, hogy csaknem minden könyvének témája Erdélyhez kötődik, kérem, könnyítse meg választásunkat. Válaszát várva, jó egészséget kívánva, tisztelettel köszöntöm Szőcs Géza elnökünk és Kiss Jenő tiszteletbeli elnökünk nevében is. 

Kolozsvár, 1995. május 20. 

Az ESZC intézője”

„Tisztelt Wass Albert!

Nagy örömünkre írásod megérkezett. Hálásan köszönjük. Már kiszedtük és elhelyeztük Emlékkönyvünkben. A helyi lap, amelynek a változáskor a Szabadság nevet adtuk (inkább a Kolozsvári Híradó vagy valami hasonló nevet kellett volna adnunk, hogy városunk magyar neve megmaradjon), valószínűleg lehozza, még mielőtt könyvünk a jövő év elején megjelenik. Az első könyvsorozat befejezését csupán anyagi gondjaink akadályozzák…

»…mint bükkerdőn a névtelen varázs,

mikor deresre sápadt már az ősz

és hervadás jön, őszi hervadás.«

Hulló levelek című versedben írtad 1927-ben ezeket a sorokat. Fájdalmas élet a miénk. Akkor is, most is ugyanezt érezzük, de mostani írásod mégis biztatás: hinnünk és remélnünk kell. A hiányzó Kós Károly helyett fél év alatt rendbe szedtük a Céh dolgait, egyre-másra alakulnak fiókszervezeteink, a panaszokat orvosoltuk, a pénzzel elszámoltunk, szerkesztőséget alakítottunk, és a küszöbön álló országos közgyűléssel vezetőséget választunk. »A mór megtette kötelességét…« Mivel minden hozzátartozóm meghalt – szüleim, fiam, feleségem –, egyetlen lányomhoz igyekszem Svédországba, Benjamin unokám nevelését vállaltam, de tervem, hogy onnan szervezem a Céh külföldi fiókszervezeteit. Stockholmban, Malmőben, Münchenben, Passauban, Ulmban stb. alakulnak ilyen fiókok. Amerikában Montréalban, Torontóban, Atlantában, New Yorkban is. Kérlek, add át idevágó tapasztalataidat, segítőtársaid címét stb.

Múltkori levelemben kértem, hogy jelöld meg, melyik könyved megjelenését tartod fontosnak II. sorozatunkban?! Továbbá sürgősen szükségünk lenne a fényképedre. Az Emlékkönyvbe életrajzi adatokat is beiktattam, onnan hiányzik a fotód.

Még egy kérésem van: beleegyezésed kérem ahhoz, hogy közgyűlésünkön Kiss Jenő mellett az Erdélyi Szépmíves Céh tiszteletbeli elnökéül javasoljunk. Soraidat, írásodat számosan örömmel vették, szereplésed a Duna tévében emlékezetes.

Írásod másolatát elvittem Kiss Jenő bátyámnak, akihez nemcsak a Céh ügye, hanem rokoni szálak is kapcsolnak. Levelét mellékelem. Egészséget, munkabírást kívánva, emlékezetedbe idézem, hogy »a vénember nem öregember«, és szellemi jelenlétedre most is nagy szükségünk van sziszifuszi küzdelmeinkben.

Kolozsvár, 1995. október 10.

Tisztelettel üdvözöl: az intéző”

Wass Albert válaszlevele:

„Kedves Károly Öcsém!

Hálás szívvel köszönöm az oklevelet, amit nem érdemeltem meg ugyan, de őrizni fogom, amíg csak élek, ami remélhetőleg nem tart sokáig. Nem jó megvénülni.

Küzdelmeidhez Isten segítségét kérem. Ő velünk volt eddig is, Veletek lesz ezután is!

Fényképekkel egy kis bajom van. Kevés akad. De itt küldök egyet, öt évvel ezelőtt készült, a magyar követség megbízottja […] átad egy »arany érmet« abban a reményben, hogy ez befogja a számat. Ebben azonban csalódott az ártatlan.

Ami a könyveket illeti, azoknak minden »jogát« átadtam a rólam elnevezett alapítványnak, mely traktorokat küld Székelyföldre. Minden még megmaradt pénzem is arra ment. Ha »templom egere« nem is lettem, »templom patkányának« még beillenék.

Hogy mit lehetne kiadni tőlem? Politikai okok miatt csak kettő jöhet számításba: Erdők könyve, vagy A költő és a macska. Ne törődjetek a copyrighttel [szerzői joggal – szerk. megj.], azt elintézem.

Küzdelmeitekben természetesen veletek vagyok és leszek, amíg élek, és azután is. A többi jókívánsággal már baj van. Ebben az évben többet öregedtem, mint azelőtt tíz év során. Írásomon, sajnos, meg is látszik.

Szeretettel köszönt: Wass Albert sk.

Ui. A másik kettő a képen tábornok fiam, Huba, született Kolozsvárt, és a felesége. Kivághatod őket, ha szükséges. 1995. nov. 1.”

Wass Albert Emlékkönyvbe kért írása:

„Csak az nem vész el, ami örökkévaló

Ezeresztendős történelmünk sok viharában megtanulhattuk már, hogy minden elveszhet: vagyon, család, élet, még a föld is kifordulhat lábunk alól, s kegyetlen sorsunk jeges lejtőjén világrészek távolába sodródhatunk. Mindent elveszíthetünk, csak egyet nem: azt, ami örökkévaló.

De mi lehet örökkévaló ebben a villámgyorsan változó világban? Az emberi lélek s mindaz, amit ez a szó magába foglal. Ezt még a világégések szörnyűségei se tudják kiirtani belőlünk. Mert a lélek örökkévaló. Nincs se helyhez, se időhöz kötve. Elpusztíthatatlan. Mert a lélek: Isten tükröződése bennünk, emberekben. Ez azt jelenti, hogy a Nagy Alkotó, Világ és Élet Teremtője és Ura belénk tükrözte saját képmását s ennél fogva örökösei lettünk annak a lelki és szellemi örökéletnek, ami úgy ezen a világon és még ezen túl is az egyetlen élő örökkévalóság!

Krisztus urunkat latrok kínozták, és latrok gyilkolták meg, és mégis örökkévaló és örökértékű minden szava, amit kimondott. Ezt az örökkévalóságot nem irthatja ki semmiféle hatalom. A mi erdélyi magyar örökségünk is hasonló ehhez s ennek tudatát hordozzuk magunkban, lelkünkbe zárva, s ez a tudat végzi bennünk a »csoda dolgokat«.

Ezek a gondolatok rezzentek meg bennem, amikor hírét vettem az Erdélyi Szépmíves Céh újjászületésének. A lélek él, mert Isten képét tükrözi még mindég. Szent örökséget őriz magában. S ennek a léleknek üzenem: legyetek továbbra is hűségesek ahhoz, mely bennetek él és világítja előttetek az utat. Egy pillanatra se feledjétek el, hogy mindannyian, kik ebben a szövetségben vagytok, Isten tükröződését hordozzátok magatokban. Legyetek tehát mindég hűségesek ehhez a lelki tükörképhez, mert ebben van az örök élet ígérete Erdély magyarjai számára. Gondozzátok tehát hűséges szívvel és igaz szeretettel, amíg csak éltek és még azután is! Az Úristen kegyelme és bátorító ereje legyen tivéletek minden időben.

Wass Albert”

Leveleiből áradt az őszinte biztatás és kezdeményezésünk elismerése. Csodáltam szüntelen lelkesedését Erdélyért. Elfogadott írótársának, fáj mondvacsinált üldöztetése, amely meggátolta abban, hogy valamikor is hazatérjen. Hamvai itt vannak Erdélyben, titokban kell őriznünk. Annyira megfeledkezett akkor róla Erdély és az anyaország is, hogy még a tiszteletet követelő kilencvenedik születésnapján is csak holmi vadásztársaság köszöntötte. Nem tamáskodott, feltételek nélkül „belekeveredett” ügyünkbe, támogatott, mert tudta, ha közös ügyünkről van szó, akkor az fontos és elsődleges.

Szőcs Géza mindenféle anyagi ügyek intézésére Kónya Sándort bízta meg. A Mátyás király utcában, a Röser Antikvárium épületének átalakítása idején, az emeleten volt ideiglenes irodája, onnan intéztem magam is a céh ügyeit, amíg megnyithattuk irodánkat. Úgy tudom, Kónya Sándor Marosvásárhelyről ingázott. Tőle vártam a nyomdai munkákért járó pénz átutalását, mely nélkül a nyomda nem kezdte meg első sorozatunk tervezett könyveinek nyomtatását.

A Bánffy-trilógia megjelenését az Erdélyi Híradó Lap- és Könyvkiadó Kft. biztosította, amikor 300 ezer forintért megvásárolta a Kner Nyomdában kiadott trilógia kiadási jogát. Kimásoltattam és összegyűjtöttem Bánffy Miklósnak a régi céh könyveihez készített összes illusztrációját, hogy a nyomdai kivitelezésben ezt a felülmúlhatatlan kiadványt még gazdagabbá, egyedülállóan szebbé tegyem. Ha ezt a könyvet sikerült volna kihoznunk, bizonyára segített volna véget vetni a tagság jogos felháborodásának, és újabb tagokat toborozni a világ minden részén.

A Reményik Sándor-emlékkönyv végül távozásom után, későn, 1998-ban jelent meg Kisgyörgy Réka gondozásában.

Előtte körlevelekkel tartottam a „lelket” tagjainkban, akiknek száma a pártoló tagokkal együtt meghaladta a 2600-at. Nagy reményeket fűztem a Budapesten megalakított fiókhoz. Fiatal vezetősége alkalmas volt arra, hogy könyvterjesztésünket kiterjesszük az anyaországra. Ötvenezer előfizetőre számítottam. Az oktatás- és művelődésügyi minisztérium ajánlását reméltük, amelyben közkönyvtárak, az állami oktatás intézetei stb. figyelmébe ajánlja a céh magyarországinál olcsóbb és erdélyiesen sajátos könyveit.

Az emlékkönyvet vállalt intézői munkám hat hónapja után, végül kilenc hónapos szervezői munkám közben állítottam össze. Képekkel és mellékletekkel, másolásra alkalmas átlátszó famentes (paus) papíron, tehát nyomdakészen adtam a kolozsvári Gloria nyomdába.

Kós Károly idejében minden ötödik esztendőben készült egy, a céh munkáját bemutató, a könyvkiadó munkájával elszámoló kötet. Ezt a hagyományt volt szándékomban követni. Az egyik régi emlékkönyv 28 ezer magyarországi előfizető nevét tartalmazza, fedőlapján pedig, a különleges oklevélszerű borítón, Kós Károly jellegzetes betűivel annak az olvasónak a neve áll, akinek ezt a díszes könyvet a céh megküldte. Ez nyilván 28 kézzel címzett kötetet jelentett, merthogy eleink nagy becsben tartották a könyvkiadót pártoló tagságot. Ezt szerettem volna magam is. Ezért terveztem és állítottam össze ezt a könyvet. Ez a kötet képezte volna a céh belföldön és külföldön egyaránt fiókszervezetekbe tömörült tagsága további növelésének alapját.

Sajnos nem futotta az időmből, el kellett jönnöm, ott kellett hagynom Kolozsvárt, Erdélyt, hogy új életet kezdjek unokáim szolgálatában.

Reméltem, és azóta is remélem, hogy az Erdélyi Szépmíves Céh történetét dokumentumokban bemutató összeállításom, amely többek között tartalmazza a céh által kiadott könyvek kiegészített címtárát, a céh íróinak rövid szócikkekbe tömörített életrajzi adattárát is, egyszer majd napvilágot lát. Hiszen ahhoz, hogy intézőségem idején a munkatársaimmal toborzott kétezerhatszáznyi pártoló tagon kívül Erdélyben, Magyarországon és a világ legkülönbözőbb országaiban továbbiakat is megnyerjünk az Erdélyi Szépmíves Céh tovább éltetése ügyének, nagy szükség lenne egy ilyen, a céhet teljességre törekvő ismertetőre.

Sajnos az anyagiak hiánya miatt az Erdélyi Szépmíves Céhnek ez a beígért könyve sem jelenhetett meg. Svédországból időnként hazatérve hiába szorgalmaztam megjelenését, azóta sem került erre pénz. Közben eltelt néhány esztendő. A céh mindenféle nehézségei, mellőztetése ellenére még élt egy darabig. Kevés könyvei közül említésre méltó a Reményik Sándor-emlékkönyv, amit a költő barátai Járosi Andor kezdeményezésére még 1944-ben kezdtek el szerkeszteni. Kisgyörgy Réka, az Erdélyi Szépmíves Céh utánam következő tisztviselője ígért beszámolóját munkájáról elmulasztotta, így a céh néhány küzdelmes évét nehéz lesz dokumentálni. Írása lehetett volna s lehetne a teljesebb kötet harmadik fejezete. Az Erdélyi Szépmíves Céh 1924–1944 és 1990–1995 részek után magától értődően következnie kellene az 1995–2000, majd a 2000–2005 közötti évekről szóló beszámolóknak, dokumentumoknak.

Egy rövid ideig Szőcs István vállalta az elnöki címet, végül Orbán János Dénesnek nyakába szakadt a céh minden elhanyagolt ügye, őt is hiába kértem, hogy fejezze be munkámat. Kántor Lajos ígérete tovább éltettette bennem a reményt, hogy a Magyar Elektronikus Könyvtárból letölthető, kötetbe gyűjtött írásokból és megismerésre mindenkor érdemes, dokumentumokból álló céh tanulságos története hasznosításra kerül. (Megjelent végül is elenyésző kis példányszámban az általam alapított és félszáz könyvet saját erőnkből kiadott Ághegy Könyvek-sorozatban. Olvasható a Magyar Elektronikus Könyvtárban is.) 

Mózes Huba a Helikonban megjelent, az Erdélyi Szépmíves Céhről írott egyik szűkszavú írásában, a valóság teljes mellőzésével szült félmondatában, hogy senkit se bántson, így indokolja a céh csődjét: „…a társadalmi átalakulás akkori körülményei nem kedveztek a Kós Károly-i modell alkalmazásának.” Pedig az akkori közélet várakozásokkal és csalódásokkal telített időszakában elsikkadt hagyomány folytatásának körülményeit az apolitikus szemlélő is a népszolgálatról sűrűn megfeledkező, piszkos politikai csatározásoknak tudta, és tapasztalta az erdélyi magyarság közügyeinek kárára.

(Folytatjuk)

Jegyzetek

1    Tar Károly: Erdélyi Szépmíves Céh. Emlékkönyv, 1924–1944, 1990–1995. Ághegy Könyvek, Közdok, Budapest, 2010.

2   Ua., 222–223. o.

3   Uo. 

4   Uo. „Kérjük, hogy az RMDSZ mellett alakult és ezután alakulandó ESZC-fiókszervezetek és -kirendeltségek válasszanak vezetőséget maguknak (elnök, titkár, pénztáros), ezt és tagságuk névsorát közöljék az ESZC-vel, s a 86/1991-es bírósági határozat és szabályzat alapján kezdjék meg működésüket: írják össze az alapító, pártoló és füzet-előfizető tagokat, a begyűjtött összeget pedig sürgősen juttassák el a Céh címére.”

5   Uo., 231. o.

6   Uo., 239. o.

7   Uo., 224–225. o.

8   Uo., 222. „Eszényi Noémi, a Kecskeméti Tanítóképző Főiskola Erdélyből toborzott évfolyamán végzett 1994-ben. Társait a főiskola rektora és az a szekuritáté elől Kolozsvárról menekült Varró János író, szerkesztő és egyetemi tanár kérésére indítottam a Főiskolára. Hazatérve nem taníthattak, mert a román állam nem ismerte el diplomájukat. Eszényi Noémi frissen szerzett tudásával, irodalmi érdeklődésével, kitűnő szervezési képességgel rendelkezett a Céh ügyeinek vezetésére. Munkáját eredményesen végezte Svédországba távozásom után is. Mind a hét betanított munkatársamat, közös megegyezéssel kialakított juttatást biztosító, elnöki aláírással és pecséttel ellátott munkaszerződéssel hagytam ott, ezzel biztosítva munkám folytatását. Egy-két hónapig fizetés nélkül dolgoztak, mielőtt végleg elhagyták a Céh irodáját.”

9   Uo., 227. o.