A kiegyezéstől az első világháború kitöréséig eltelt időszakban, 1867 és 1914 között alakult ki Kolozsvár modern arculata. Ez idő alatt a város egy vidéki kis településből európai polgári központtá nőtte ki magát, s bátran állíthatjuk, hogy a modernizáció érdekében sokkal több intézkedés született, mint azelőtt évszázadokig, illetve az azutáni száz évben.
Kolozsvár fejlődésére ez időben számos tényező hatott pozitívan: a vasúti hálózatba való bekapcsolódás, valamint az egyetem felépítése mindenképp a két legfontosabb mozzanat. Ezek nélkül a város sohasem lehetett volna a magyar korona egyik legszebbike.
A kolozsvári életet az 1850-es években a vidéki elmaradottság jellemezte. A fejletlen közlekedés, a gyengén kivilágított, csak néhány helyen macskakövezett közutak, ahol még nem voltak járdák sem, illetve a kisiparos vállalkozások ezt a hangulatot sugallták. A kolozsvári városfejlődést elsősorban a vasúti hálózatba történt bekapcsolódás hozta. Országszerte a vasút menti városok forgalmi és közigazgatási központtá nőtték ki magukat, ahol az iparosodás felgyorsult, a városi lakosság száma pedig megnőtt. A Nagyvárad–Kolozsvár–Brassó vasútvonal építésének törvényét 1868. december 6-án szentesítette a király, a kivitelezést pedig Charles Waring angol vállalkozó nyerte meg. A Nagyvárad–Kolozsvár vonalat 1870. szeptember 7-én, a Kolozsvár és Tövis közötti szakaszt pedig 1873. augusztus 14-én nyitották meg.
A kolozsvári polgárok élete radikálisan megváltozott a kelet-magyarországi vasútvonal megnyitása után. A vidéki zártságot oldotta az új közlekedési eszköz, amelynek segítségével már bárki könnyedén és olcsóbban utazhatott a fővárosba, illetve más úti cél felé. Míg a vasút előtt a lovas fogatok csak 4–5 kilométeres óránkénti átlagsebességgel haladtak, a személyvonattal már óránkénti 30–35, gyorsvonattal pedig akár 56 kilométeres átlagsebességgel lehetett utazni. (Sajnos, 140 évvel később sem lehet sokkal gyorsabban haladni).
A vasút legfontosabb hatása az iparosodás volt, amelynek következtében a város terjeszkedni kezdett, területe növekedett, lakossága szaporodott. A népszámlálási adatok szerint 1869-ben 26 382, 1880-ban 29 923, 1890-ben 32 753, 1900-ban 49 295 lakos élt a városban. Kiemelkedik az 1890 és 1900 közötti növekedés, amely a Kolozsváron létesített ipari létesítmények és üzemek nyújtotta munkahelyekkel, a városi életmód vonzóerejével magyarázható.
A városi infrastruktúra szempontjából 1867 és 1914 között egy sor intézkedést, korszerűsítést hajtottak végre, amelynek eredményeként a város polgárainak élete európai szintre emelkedett. 1868-ban megkezdődött a telekkönyvi hivatal felállítása, amely 1869-re feltérképezte a város 150 utcáján lévő telkek, házak tulajdoni viszonyát. 1871-ben indították be az új közvilágítási rendszert, a légszeszvilágítást. 1894-től olasz vállalkozó építette ki a város csatornarendszerét, 1896. szeptember 11-ére pedig elkészült a vezetékes ivóvízhálózat. Ezt 1898-ban egy új vízgyűjtő kiépítése követte Kolozsvár és Szászfenes között, amelynek eredményeként 1901-től az új rendszer friss vízzel látta el a várost. 1892. november 27-én indították el az első telefonközpontot 62 előfizető számára, 1896-ra pedig már 350 előfizető használta a szolgáltatást. 1899 áprilisában átnevezték az utcák és terek egy részét, ekkor a városnak 224 utcája és tere volt. 1905-re elkészült a városhoz közel eső Hidegszamoson a villanyművek telepe és gyűjtőtava, amely 1906-tól a város 218 utcájában biztosította a közvilágítást. 1908-ig 120 utcát köveztek ki, a város területe pedig 1914-ben meghaladta az 1000 hektárt.
Polgármesterek tevékenysége a modernizáció érdekében
A nagyméretű városrendezést dr. Haller Károly, Kolozsvár polgármestere 1884 és 1886 között kezdte meg. Elsődleges célja a Főtér arculatának rendezése volt, ezért tervet dolgoztak ki a templom körüli házak lebontásáról. Dr. Haller kiegyezett a katolikus egyházzal, illetve a lebontandó házak tulajdonosaival, 1885-ben megkezdődött a bontás, amelyet 1890-re fejeztek be. Ezt követte a dísztér kialakítása. 1893-ban pályázatot írtak ki Mátyás király szobrának elkészítésére, amelyet Fadrusz János nyert meg. A millennium évében megtörtént az alapkőletétel, ugyanebben az évben a főtéri házak elé öt méter széles járdát, a templom köré pedig aszfaltozott korzót alakítottak ki, a szekérutat pedig gránitkővel rakták ki. Mátyás király szobrát 1902. október 12-én avatták fel.
1885-ben dr. Haller egy sor városrendezési intézkedést hozott: a Trencsin teret parkosították, ugyanitt megindult a pénzügyi és erdőigazgatósági palota építése, illetve felépült a közelben (a szomszédos Hunyadi téren) a katonai laktanya. Ugyancsak ebben az évben a város telket vásárolt a Wesselényi utcában a Nagyszebenből Kolozsvárra költözött postaigazgatóság számára (1898-ra épült fel), elkezdték a város közvágóhídjának felépítését, illetve megerősítették a Szamos és a Malomárok partjait. Sajnos, a város több pontján elrendelték a megmaradt várfalak lebontását a közlekedés javára. Ugyanakkor a város építkezési szabályzatot bocsátott ki: a városban építendő épületek tervezése és kivitelezésekor figyelembe kell venni a tűzbiztonságot, a közegészséget, a városszépítést. A rendelet 1886. január elsejétől lépett érvénybe.
A városfejlesztést Albach Géza (1886–1898), majd Szvacsina Géza (1898–1913) polgármesterek folytatták. Munkásságuk alatt alakult ki a modern városi infrastruktúra, amelyre a polgármesteri hivatal több mint kétmillió koronát áldozott. Tovább tartott az egyetemi épületek, a klinikák, az új iskolaépületek, az állami intézmények székhelyeinek építése, a Főtér pedig a magyar korona városainak egyik legszebb tere lett, amikor 1902-ben leleplezték Mátyás király lovas szobrát.
A város növekedésével megnőttek a kiadások, s egyben a városi költségvetés is. Az 1891-es tervet közel 565 ezer koronára készítették, ám ez már az év folyamán 829 ezer koronára módosult. A különbséget a beruházások, az építkezések jelentették, hiszen a város 127 ezer koronát juttatott a posta és távirati palota építésére, míg 58 ezer koronát a katonai laktanya és a kórház építésére.
A városi költségvetés már az 1890-es években meghaladta az egymillió koronát, 1910-re pedig elérte a 2,5 milliót. A közvilágítás költségvetése elérte a száztízezer koronát, az utcák karbantartása és felújítása a száztizenötezret, a vízvezeték és csatornázás a százötezret, az oktatási intézmények támogatása elérte a száznyolcvanezer korona kiadást. Természetesen a közművek és a városi infrastruktúra díjai a költségvetés bevételeit is tekintélyes összegekkel növelték.
Közoktatás, kultúra, szabadidő
A kiegyezés után a kolozsvári középosztály, az értelmiség lett a modernizáció hajtóereje. Kolozsváron nevelőintézetek sora, 1872-től pedig tudományegyetem működött, az 52 tanintézetben több ezer diák tanult. A város lakosságának közel negyede diák, tanár, tanító volt. Nemzetközileg híres tudósok tanítottak, az egyetemi könyvtár pedig a második legnagyobb volt Magyarországon.
A kolozsvári oktatási rendszer a dualizmus előtti időszakban a három felekezet, a katolikus, a református és az unitárius oktatási intézményeire alapozódott. Az orvosi és jogi képzés a városban működő akadémiákon, a zeneoktatás a zenekonzervatóriumban zajlott.
Az 1868-as tanügyi reform következtében elemi népiskolákat, felső népiskolákat, polgári iskolákat és tanítóképzőket nyitottak országszerte. 1883-ban a XXX. törvénycikk rendezte a középiskolai oktatást, amelynek célja a felsőbb tudományos előképzés lett.
A kolozsvári tudományegyetem alapításának gondolata a szabadságharc idején, az unió kimondása után körvonalazódott először. Két elképzelés is megfogalmazódott akkor, az egyik szerint a kolozsvári felekezeti főgimnáziumok összevonásából alakulhatna meg az egyetem, a második terv alapján a katolikus főgimnáziumot emelték volna egyetemi rangra. A szabadságharc bukása után az egyetemalapítás kérdését elvetették.
Az 1850-es években Nagyszebenben és Nagyváradon működött jogakadémia, 1863 augusztusában a király jóváhagyta a kolozsvári jogakadémia felállítását. A hároméves Császári és Királyi Jogakadémiát 1863. december 7-én nyitották meg Kolozsváron. Olyan jeles személyiségek oktattak itt, mint Berde Áron, Haller Károly vagy Groisz Gusztáv, akik országos szinten elismert szakemberek voltak. Az oktatás a Római Katolikus Fiúgimnázium Farkas utcai épületének a második emeletén folyt. 1866-ban az oktatást négy tanévesre bővítették, hogy a végzősök bármely egyetem doktori vizsgájára jelentkezhessenek.
A kiegyezés után ismét felvetődött az egyetem alapításának gondolata. Magyarországon nem működött elég felsőoktatási intézmény, szükség volt egy tudományegyetem indítására, amelyet Pozsonyban vagy Kolozsváron szerettek volna felállítani. Erdély aránylag távol esett a fővárostól, ezért báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter a Kolozsváron felállítandó egyetem ötletét javasolta. A miniszter 1869 őszi kolozsvári látogatásán határozott ígéretet tett a létrehozására.
A kolozsvári felekezeti középiskolák, a két főiskola (Orvos-sebészi Tanintézet és Királyi Jogakadémia), illetve az 1859-ben alapított Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) tárgyi gyűjteménye tekintélyes alapot jelentett az új egyetem számára. Emellett az 1867-ben megszűnt kormányszerv, a Főkormányszék épülettömbje is felszabadult. Ugyanakkor figyelembe kellett venni, hogy az erdélyi diákok számára csak a távoli főváros jelentett továbbtanulási lehetőséget.
Báró Eötvös József 1870-ben benyújtotta törvényjavaslatát a magyar felsőoktatás átszervezésére, amelynek része volt a kolozsvári egyetem felállítása is. Betegsége és korai halála miatt a törvény elfogadása és az egyetem megalapítása 1872-re maradt. A parlament többször elnapolta a törvénytervezet tárgyalását, végül Pauler Tivadar miniszter az uralkodóhoz fordult, aki az Országgyűlés utólagos jóváhagyásának reményében, 1872. május 29-én engedélyezte az egyetem megnyitását.
A tanári állásokra pályázatokat írtak ki, a kinevezésekre pedig az 1872-es választások utáni új közoktatásügyi miniszter, Trefort Ágoston tett javaslatot. Az uralkodó kinevezte a 34 rendes és öt rendkívüli tanárt, közben az Országgyűlés 1872. október 12-én szentesítette a törvényt, így 1872. október 19-én a Katolikus Líceum dísztermében megtörtént az egyetemi tanárok eskütétele. Első rektorként Berde Áront, a Jogakadémia utolsó igazgatóját választották.
Az oktatás a beiratkozott 258 diák számára 1872. november 11-én indult meg négy karon: jog- és államtudományi, orvosi, bölcsészet-, nyelv- és történelemtudományi, illetve a matematika és természettudományi karon. Az intézet első évtizedét a nehéz körülmények között végzett munka jellemezte. Az épületek és a tanításhoz szükséges segédanyag hiányzott, a tanárok nagy számban távoztak a budapesti egyetemek által meghirdetett állásokra.
A helyzet az 1880-as évtől kezdett rendeződni, amikor megindult az új épületek építése. Elsőként a Vegytani Intézet épülete készült el a Múzeumkertben. 1881-től az egyetem felvette az uralkodó nevét, és Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem néven működött tovább. A diáklétszám évről-évre emelkedett, 1898-ban meghaladta az ezret. Emellett a Millennium, illetve az egyetem negyed évszázados fennállása alkalmából megindultak a nagyméretű építkezések is. Maixner Károly fővárosi építészt bízták meg a tervek kidolgozásával, akinek munkáját betegsége miatt Alpár Ignác folytatta. Az 1893-ban megkezdett munkálatokat 1902-re fejezték be, az ünnepélyes átadás 1902. október 13-án, a Mátyás-szobor felavatása után volt Wlassics Gyula közoktatásügyi miniszter jelenlétében. 1906–1907-ben elkészült az új egyetemi könyvtár, 1899-től pedig felépültek az egyetemi klinikák.
A város első korháza az óvárban működött 1787 óta, amely I. Ferenc császár és felesége, Karolina Auguszta 1817-es látogatása után felvette a császárné nevét, illetve országos kórházzá minősítették. A századfordulóra a város különböző részén már hat működő épülete volt több mint 200 ággyal. Mivel az intézmény túlhaladott volt, emellett az egyetemi oktatás számára sem nyújtott kellő feltételeket, 1888-ban megkezdődött az új, korszerű épületek építése a Kül-Alsó-Szén utca bal oldalán található domboldal kertjeiben. 1889-ben avatták fel az Anatómia és Élettan, 1899-ben a Sebészet, valamint a Belgyógyászat, Szülészet és nőgyógyászat, 1900-ban pedig a Szemészet, illetve a Bőrgyógyászat új épületét. Az intézet 1896-tól egyetemi klinikai ranggal működött.
Kolozsvár a beteggondozás szempontjából nagyon jó helyzetben volt, hiszen 1908-ra hat kórházban 1164 ágya volt, 57 orvos gyógyított. Az épületek modern kivitelezését dicséri, hogy napjainkban is megőrizték eredeti rendeltetésüket.
A kolozsvári kulturális élet egyik központja az 1792-től működő állandó színtársulat volt. 1821-ben felépült a Farkas utcában a társulat első kőszínháza, amely 800 férőhelyes volt. Megnyitó darabjára pályázatot hirdettek, erre írta Katona József a Bánk bán első változatát. Híres magyar színészek sora kezdte itt pályafutását, vagy tagja volt a kolozsvári társulatnak: Jancsó Pál, Kótsi Patkó János, Oroszfái Pergő Celesztin, László József, Gyulai Ferenc, E. Kovács Gyula, Szentgyörgyi István, Déryné, Ungár Anna, Néb Mária, Prielle Kornélia, Laborfalvy Róza, Jászai Mari. Az utolsó előadást, a Bánk bánt, 1906. június 17-én tartották meg itt.
1903-ban a Farkas utcai épületet tűzveszélyesnek nyilvánították. Tisza István miniszterelnök döntésével az Újfalvy Sándor hagyatékból és közadakozásból 1904-ben megindult a Hunyadi téren az új színház építése a bécsi Fellner és Helmer cég kivitelezésében. Az avatás 1906. szeptember 8-án történt meg nagyszabású ünnep közepette. Sajnos, a Janovics Jenő vezette társulat csak 1919. október elsejéig használhatta épületét, ekkor az új román vezetés átvette a színházat, a magyar társulat pedig a sétatéri nyári színkörbe költözött.
A Sétatér szélén, a Szamos partján 1874-ben favázas, két emeletes nyári színkört emeltek Zimmermann Henrik tervei alapján, hogy a melegebb hónapokban itt is előadásokat tarthassanak. Ezt az épületet Janovics Jenő kezdeményezésére az 1909/10-es évad során betonvázas, szecessziós épülettel helyettesítették. Ide költözött 1919-ben a magyar társulat, azóta is itt működik az Állami Magyar Színház és az Állami Magyar Opera.
A színház közönségének közkedvelt műfaja a népszínmű volt. Már az 1870-es években számos népszerű darabot játszott a társulat, közülük 1880 tavaszán Bécsben mutatta be a legjelentősebbeket: Piros bugyelláris, Sárga csikó, Falurossza, A vén bakancsos és fia, A huszár, Tolonc, Huszárcsíny, Peleskei nótárius. A bécsi sajtó elismeréssel szólt a kolozsvári társulat fellépéséről. Nagy sikert arattak a közönség körében a kolozsvári írók, zenészek művei is. Farkas Ödön zenekonzervatóriumi igazgató művei közül a Tündérforrást, a Tetemrehívást, illetve a Magyar-nyitány című zenekari művét játszották, ugyanakkor óriási sikert aratott Kacsóh Pongrác János vitéz című dalműve is.
Kacsóh a kolozsvári tudományegyetemen szerezte meg bölcsészdoktori diplomáját (Farkas Gyula professzornál doktorált fizikából). Emellett zenei tanulmányait Farkas Ödönnél, a konzervatórium igazgatójánál végezte.
A városi polgár és sportegyesületei
Kolozsvár szellemét meghatározták a társadalmi egyletei, amelyek közül egy tudományos, öt közművelődési és művészeti, egy mezőgazdasági, nyolc kereskedelmi-ipari, három ifjúsági, hét önsegélyezési működött. Ezek közül kiemelkedett az 1859-ben alapított Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME), az 1844-ben alapított Erdélyi Gazdasági Egylet (EGE), illetve az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE).
Az EMKE létrehozását egyetemi oktatók, ügyvédek tisztviselők javasolták. Az egyesület 1885-ben alakult meg, célja a magyar nyelv és a nemzeti öntudat erősítése, kulturális intézmények létrehozása, támogatása volt. Egy évtized alatt háromszázezer forinttal létesített vagy támogatott 45 iskolát, 25 óvodát, 16 egyházat, 45 népkönyvtárat. Propagálta az erdélyi termékeket, negyedévszázados fennállásánál pedig hárommillió forintot fordított támogatásra: 268 iskolát épített vagy segített, 77 óvodát és 214 népkönyvtárat állított fel.
A dualizmus korában bontakozott ki Kolozsváron a vendéglátóipar is. Szállodák, éttermek, kávéházak, cukrászatok várták a vendégeket különböző szolgáltatásokkal, étel- és italkülönlegességekkel. Kolozsvár pezsgő életére jellemző, hogy 1903-ban hat szállót vett jegyzékbe Kelemen Lajos, 1914-ben viszont már tíz működött a városban. A kolozsvári kávéházak száma ugrásszerűen megnőtt a századfordulón. Az urbanizáció folyamatában a városi polgári élet megkívánta a kávéházakat, a kávéházak pedig tükrözték a nagyvárosi hangulatot. A férfiak második otthona, a találkozás, a társalgás, a beszélgetés, a szórakozás, a társas élet gócpontjává tette a kávézókat, ahol lapokat, információkat, híreket és sokszor pletykát is megosztottak egymás között az emberek. Minden kávéháznak megvolt a légköre, a rangja és a törzsvendégei. Ugyanakkor a középosztálybeli polgár tudta, melyik kávézó illik hozzá, illetve melyikhez illik ő.
A szórakozás legismertebb polgári formáját a kaszinó jelentette. Az arisztokrácia a kolozsvári kaszinót látogatta a Deák Ferenc utcában. Az értelmiség a nemzeti kaszinóba járt a Főtéren álló Bánffy-palotába. A polgárság megtalálta helyét a különböző társalgókban és körökben: a Társadalomban (Majális utca), a tiszti kaszinóban (Mátyás Király tér, Rhédey ház), a román kaszinóban (a Deák Ferenc utcában), az Egyetemi Körben (a Kossuth Lajos utcában a régi unitárius kollégiumban), a Kereskedők Társulatában (a Deák Ferenc utca és a Tivoli utca sarkán), az Iparos Egyletben (a Mátyás Király tér 23. szám alatt). A kaszinók tagjai a társak által bevezetett utazókat mindig szívesen látták.
Nagy sikernek örvendett a mozizás is. A városban 1897 januárjában vetítettek először mozgófilmet. Az első filmszínház 1906-ban nyílt meg, tulajdonosa Udvari András volt, aki a Wesselényi utcai Mezei Szállodában bérelt helyiséget. Udvari 1908-ban új filmszínházat nyitott a Ferenc József út elején, majd 1910-ben felépült a 17 lakást, tíz üzletet, illetve egy 600 férőhelyes filmszínháznak is helyet adó, Kappeter Géza által tervezett, Uránia palotája a Ferenc József úton. 1912-ben Janovics Jenő rendezett be filmszínházat a nyári színkörben. 1913-ban újabb mozi nyílt az Egyetem utcában, Sebestyén Dávid új palotájában.
Udvari András elsőként készített Kolozsváron filmfelvételt 1908 januárjában, az első kolozsvári játékfilmet, a Sárga csikót pedig Janovics Jenő rendezésében készítették el 1913 augusztusában–szeptemberében. 1914 és 21 között Kolozsváron Janovics filmstúdiót működtetett, amely 100-nál több filmet forgatott. Kiemelkedik közülük a Kertész Mihály rendezésében, Janovics alkalmazásában 1914-ben készül Bánk bán, amelyet a szentbenedeki Kornis kastélyban forgattak Bakó László (Bánk bán) és Jászai Mari (Gertrudisz) főszerepével. A filmet 1915-ben mutatták be, Magyarországon kívül Ausztriában és Németországban is vetítették.
Az ünnepek alkalmával rendezett majálisok, táncmulatságok is nagy népszerűségnek örvendtek. A majálisok és nyári mulatságok egyik közkedvelt helyszíne a Lövölde kertje és épülete volt. Itt rendezték a polgári egyletek a századfordulón a „táncvigalmaikat”, hiszen az épület és a kert erre tökéletes helyszínt nyújtott. Grandpierre Emil így emlékezett vissza az Ó, kedves Kolozsvár című könyvében: „A szabadban volt két nagy kör alakú térség, egyenesre, keményre vert földdel. Petróleumlámpák, színes lampionok világítottak le a szépséges kolozsvári lányokra, amint sokszor mind a két köröndben, két bandával mulattak. Ha aztán igen hűvös volt az este, vagy hirtelen eső támadt – ami a régi májusi időjárásban mindennapos volt –, bekerekedtek a nagy szálába, s ott folyt a mulatság reggelig.”
A századfordulón rendkívül élénk egyesületi élet zajlott Kolozsváron. Az irodalmi, közművelődési, művészeti, gazdasági, ifjúsági, női, jótékonysági, egyházi, illetve sportklubok tagjainak száma körülbelül 10 ezer körül mozgott.
A társadalmi egyesületek között 1868-tól folyamatosan megtaláljuk a sportegyleteket is. A kiegyezés után a nagy hagyománynak örvendő vívás körül indult meg az első szervezkedés. A vívóknak szükségük volt egy korszerű vívóteremre, ugyanakkor a városnak igénye volt egy megfelelően nagy tornateremre is a középiskolások számára. Így 1872-ben megalakult a Torna és Vívó Egylet, amelynek tornaterme (közismertnevén Tornavívoda) 1873-ra épült fel. Az atlétika megjelenése után az egylet aktivitása hanyatlani kezdett, majd a századfordulón eltűnt a helyi sportéletből.
1872-ben a korcsolyát szeretők csoportosultak a Kolozsvári Korcsolyázó Egyletben (KKE). Az egyesület 1873-tól bérbe vette a sétatéri tavat, télen a korcsolyázást, nyáron pedig a csónakázást biztosította. Rangos korcsolyabálok és versenyek sorát rendezték itt meg, emellett a tó jegén számos szerelem is kötődött, hiszen ez a téli testmozgás lehetőséget adott a hölgyek és urak találkozására, a kellemes közös időtöltésre.
1873-ban alapította meg dr. Haller Károly a Lövészegyletet, amely hamarosan kertet és Lövöldét alakított ki a Sétatér végén. Az egylet szoros kapcsolatot ápolt a nagyszebeni és bukaresti céllövőkkel, rangos versenyek, találkozók és majálisok sorát rendezték a Lövöldében. Az 1880-as években megszűnt az egylet működése.
Az atlétika eszméi 1884-ben fogantak meg Kolozsváron, amikor megalakult a Kolozsvári Atlétikai Club (KAC). Az egyesület nagy népszerűségnek örvendett, hiszen az atlétika, a szabadon gyakorolható testmozgások, illetve a játékokat kedvelők mellett az egyesületbe beiratkoztak a vívók és a kerékpárosok is. 1885 és 1890 között a KAC volt Magyarország legerősebb atlétikai egyesülete, bajnokait országos szinten ismerték és tisztelték. Sajnos, belviszályok miatt az egyesület aktivitása minimálisra csökkent 1891 után. Ennek ellenére túlélte az első világháború utáni nehézségeket, és 1920-tól a kolozsvári magyar sportélet fellegvára lett.
1890-ben a kerékpárosok saját egyesületet alapítottak. A nagy népszerűségnek örvendő egyesület 1894 szeptemberében megnyitotta modern pályáját a Sétatéren, ezután pedig számos országos versenyt szervezett. A kerékpárral rendelkező polgárok éltették az egyesületet és rendezvényeit, a kíváncsi közönség pedig nagy számban követte a versenyeket. A századfordulón ez az egyesület meggyengült, majd megszűnt, a pályát pedig lebontották. Ugyancsak ekkor a kolozsvári iskolák megkezdték saját tornatermeik építését, illetve tornatanárok alkalmazását. A sport iránti szeretet ekkor már az iskola padjaiban megfogant, a különböző sportokért rajongók száma pedig megnőtt.
Az atlétika, a torna, vagy csak a testmozgást kedvelők a kilencszázas évek elején megalapították Kolozsváron Magyarország harmadik egyetemi sportegyesületét, így 1902-ben létre jött a Kolozsvári Egyetemi Atlétikai Club (KEAC), amely az első világháború végéig meghatározó szerepet töltött be a kolozsvári és a magyar sportéletben. A klub színeiben Somodi István ezüstérmet nyert az 1908-as londoni olimpia magasugró versenyén.
1905-ben a Kereskedelmi Akadémia diákjai alapítottak egyesületet, 1907-ben pedig megalakult a vasutasok sportegyesülete. A két klub labdarúgó csapata szép eredményeket ért el az első világháború előtt.
Az első világháború kitörésekor a kolozsvári polgár életvitele nagyban hasonlított a nagyvárosiéhoz. A munka mellett nagy hangsúlyt fektetett a pihenésre, kikapcsolódásra, színházat, kávéházat látogatott, sétált a parkokban, kirándult. A polgári család életéből pedig nem hiányozhatott a sport és a mozgás öröme sem.
