Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Gondolatok a hagyományokról és a fejlődésről

A fenti kérdések sokunkat foglalkoztatnak. Elolvastam Kepes András Világkép című könyvét (Libri Kiadó, Budapest, 2016), és találtam néhány támpontot ebben a témában. Elsőnek a fejlődésről írok néhány sorban, amelynek jelenkori képe a globalizációban nyilvánul meg.

A gazdasági globalizáció következtében a legkülönfélébb értékek, gondolatok, életmódok bekerülnek a világ vérkeringésébe. Kifejlődött az internet, a távközlés, a szállítás, a közlekedés. A gyengén fejlett országokban csökkent a szegénység.




Közel-keleti sámán öltözék

A pozitív hozadékok mellett el kell mondani a negatívumokat is. A gyengén fejlett országok ipara nem képes felvenni a versenyt a nagy nemzetközi vállalatokkal. A gazdasági verseny miatt a vállalatok rombolják a környezetet. A fegyverkereskedelem, a migráció, a terrorizmus velejárói lettek a globalizációnak. És itt meg kell említeni a globális média negatív szerepét is, ami a kereskedelmi médiát helyezi előtérbe, és a kulturális programok háttérbe szorításával gyengíti a hagyományos kulturális identitást.




Erdélyi faragott kapuláb részlete

Kepes András újságíróként járta be a világot. A bemutatott kultúrák, hitek, szokások egy része ismert az olvasók számára, mégis elvarázsol az a sokszínűség, ami világunkat jellemzi. Néhány dolgot azért megemlítek, mint a japánoknál az állandó mosolyt, a házipapucs kötelező használatát. A mongolok házába fedett fejjel szokás bemenni. Mexikóban, halottak napján a sírokhoz ételt, italt visznek és közösen fogyasztják el. Az esküvők a világ minden táján színházi előadás jellegét kapják. Így a székelyeknél az álmenyasszony bemutatása. A zsidóknál házassági szerződést kötnek, a poharakat összetörik. A hinduk az oltár tüzét járják körbe. A világvallások és az ősi szokások az embertársak és az idegenek iránti tiszteletet tanúsítják. Kepes András szerint a kultúrák gyökerei közösek, még ha az eltérő természeti környezetből, hagyományokból rárakódott rétegek ezt gyakran el is fedik.

A 16–18. században, a gyarmatosítás folyamatában a nyugati országokban jelentősen nőtt a más földrészekről behozott lakosság. Ma ez a folyamat tovább erősödött a migráció beindulásával. Kepes András szerint a fiatal iszlamisták lázadása az európai országokban abból is adódik, hogy elvesztették gyökereiket. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a történelem során a vallások terén is voltak hatalmi érdekekből eredő torzulások.

A globalizáció negatív hatásainak ellensúlyozására keresik a megoldásokat. Egyik ilyen gondolat a szubszidiaritás. Ha egy fejlődő ország meg tudja oldani saját gondjait, akkor nem kell tőle idegen megoldásokat rákényszeríteni. A helyi hagyományok figyelembevétele nagyon fontos. Az emberi szükségletek többsége helyi szinten is kielégíthető. Érdemes megemlíteni két jelenkori történelemfilozófus véleményét a kultúrák és hagyományok szerepéről. Samuel P. Huntington szerint a világ szabályait a kulturális identitások adják. Fontos a sokszínűség elismerése és a közös jellemzők keresése. Francis Fukuyama a liberális demokráciáról úgy gondolja, hogy a hagyományos kulturális értékeken kell alapulnia.




Afrikai maszk

A filozófusokat, a művészeket foglalkoztatja a globalizáció problémája. Mivel a művészek érzékenyebbek a kultúrára és a hagyományokra, ajánlatos lenne, hogy képviselőik révén részt vegyenek a döntéshozatali szervekben. A jelenkorban is szükség van a kreativitásra a művészetben és a tudományban. A művészet éltető forrása a hagyomány, a népművészet, eszközei helyiek. Az írók és a művészek abban vállalnak szerepet, hogy szelídítsék a globalizációt. A művészetek fesztiváljai megmutatják, hogy mi a közös a különböző népek művészetében. A népek zenéjének megismerése segít leküzdeni az etnikumközti nehézségeket. A művészek minden időkben felhasználták más népek művészetét saját művészetük kiteljesítésére. Vincent van Goghot a japán festészet inspirálta, Picassót az afrikai néger maszkok, Henry Mooret a prekolumbiánus mexikói szobrászat, Adyt korának francia költői.

A művészek mind formában, mind tartalomban találnak közös támpontokat az emberek között. Itt érvényes Kuncz Aladár Ady költészetéről szóló esszéjéből a gondolat, miszerint titkos szálak fűzik össze a világ magánosait, az emberiséget, s ezeket a szálakat a költők és a gondolkodók fonják. ­Antoine de Saint-Exupéry attól féltette az embert, hogy robottá válik, mert konfekciókultúrát kap. Egy magasabb szellemi kultúrára vágyott, amelyben helyet kap az otthon szeretete, az ősök tisztelete, a vallás. Márai is a szellem diadalát óhajtotta az ösztönök felett, a szellem ellenálló erejét a nyájösztön rémuralma ellen. Márai Sándor és Wass Albert véleményt formálhattak az emigrációról, mert volt részük benne, és művészi módon ezt meg is írták könyveikben.

A globalizáció korunkban zajlik és alakulóban levő folyamat. Önvédelmi reflexként erősödtek az etnikai és kulturális különbségek. Világszerte hagyományozó rendezvényeket látunk. Megjelent a multikulturalizmus fogalma, mint kulturális mozaik, és az etnikai népcsoportok autonómiát igénylő törekvései. A szakemberek szerint nem fog bekövetkezni a globális kultúra, a globalizáció hatására létezik ugyan a kultúrák bizonyos fokú keveredése, de ez nem jelenti egybemosódásukat. A szellem emberei keresik a válaszokat az új kihívásokra.

 

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A gyulafehérvári (innen a művésznevében szereplő Gy betű) születésű gépész­mérnök, Gy. Szabó Béla (1905–1985) 1931-ben költözött Kolozsvárra, ahol az Energia Villamossági Gépgyárban helyezkedett el. A mérnöki foglalkozáshoz képest inkább a rajzolás és a festés iránt vonzódó fiatalember képzőművészeti bemutatkozása a Kós Károly által 1932-ben a Károli Gáspár Irodalmi Társaság égisze alatt rendezett kiállítás alkalmával volt, ekkor hat szénrajzzal és két pasztellel jelentkezett a nyilvánosság előtt. A kiállítást követően Kós Károly biztatására ebben az időben tért rá a fametszésre.

A 18. század eleji székely paraszti tudatvilág mélyén elevenen élt a szabadság kultusza. Az, aki akkor azt mondotta: „a régi székely szabadságnak idején”, az természetesen az 1562 előtti éveket álmodta vissza. 1625-ben a tanúként megidézett István Péter impérfalvi pixidárius ilyen szavakkal szólott a szék színén: „Emlékezem arra, mikor Lengyelországból az ífjú János kerálj fiát az annyával, Izabella királyné aszonnal ez országban behozák – az réghi szabadságra is jól emlékezem”. 

Bár régen is sokat forgattam és olvasgattam, de a mai napig mindig nagy élvezettel és némi meghatottsággal veszem kezembe az Oláh Anna és Zárug Péter Farkas szerkesztésében megjelent Tanár Bolyai Farkas emlékkönyvi levélkéi (CUMANIA, 1996) című kötetet. Ez a könyv azt a nyolcvanhét emléklapi bejegyzést adja közre, amelyeket 1795 és 1799 között az ifjú Bolyai Farkas (1775–1856) a peregrinációs útja során kapott. Gyakran elképzelem, ahogy az élete vége felé közeledő Bolyai újból elővette és elolvasta azokat az intelmeket, amiket ismerősei egykoron neki írtak. Megnézte a szép rajzokat, emlékezetébe idézte a barátait.

Mátyás király páncélban. Marastoni József rajza, 1855. Képek: Wikipédia

Most 500 éve, 1490. április 6-án, Bécsben, két napig tartó gyötrelmes szenve­dés után, agyvérzés következtében meg­halt Mátyás király. Tetemét Fehérváron, a nagy királyok mellé, díszpompával he­lyezték örök nyugalomra.

emke kolozsvár

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) 135 esztendeje, 1885. április 12-én alakult meg Kolozsváron, az Unió utcai Redut épületében, s öt évre rá, 1890 őszén elkezdődött az egyesület bérházának szinte napra egy évig tartó építése. Ennek a rövid időszaknak az áttekintésével próbálkozok. Sajnos az EMKE 1947 előtti levéltára jelenleg a Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Fiókjában feldolgozás alatt van, így egyelőre nem kutatható. Ha eljön az idő, amikor ezek az anyagok – amelyekben a 130 esztendeje elkezdett építkezés adatait is bízvást remélhetjük megtalálni – nyilvánosak lesznek, további adalékokkal is ki lehet egészíteni az alábbiakat.

Márai Sándor

Szigorú morális döntése folytán, bár élete utolsó órájáig elzárta magát természetes anyanyelvi közegétől, az országtól, ahol e nyelvet beszélték, és az ország sem – azazhogy az országot uraló hatalom sem – engedte közel Márait könyvei, írásai révén az olvasókhoz, ez nem szegte kedvét az írónak: megmaradt mindvégig anyanyelvi közegében. Mi több: sajátos nyelvezete, kifejezésformái, nem kis mértékben letisztult gondolkodásmódjából fakadó nyelvi és stiláris tisztasága immáron a magyar irodalom klasszikusai közé emelte.

Szőcsné Szilágyi Piroska

Reményik Sándor költészetének hangulatváltásában, túl a költőnek már 20 éves korában jelentkező testi és lelki betegségein és a rá jellemző befelé forduláson, az életében szinte egyidőben megjelenő két női ideálnak is valószínűleg fontos szerep jutott. Egyikük Judik Józsefné Imre Ilonka, a költő sógorának, Imre Kálmánnak húga, a Reményik-líra talán legszebb verseinek ihletője. A másik a művésztárs, a lelki testvér és az eszményi asszonyi ideál megtestesítője, Szőcsné Szilágyi Piroska festőművésznő, a Piroska-versek nőalakja.

Andrásfalvy Bertalan

Az egyetlen lehetséges út Európa és az emberiség megmentésére, hogy visszafordulunk és megismerjük a néphagyományból, hogyan elégítették ki eleink alapvető szükségleteiket, ezzel évszázadokon át biztosítva fennmaradásukat és gyarapodásukat – vallja Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, tanszékalapító egyetemi tanár, a rendszerváltás első művelődési és közoktatási minisztere. A több száz könyvet, tanulmányt és publikációt jegyző Széchenyi- és Príma-díjas tudóssal a túlélés lehetőségéről, így a művészet és a népművészet 21. századi jelentőségéről beszélgettünk.

Andrásfalvy Bertalan: A Trianonhoz vezető útról

A trianoni békediktátum az európai történelem egyik legvitathatóbb határozata és egyenes következménye volt a magyarságról évszázadok folyamán itt kialakult képnek. Ennek a mindenképpen torz képnek a kialakulásáért mi is felelősek vagyunk, de ezen túl is terhel minket a felelősség abban, hogy ezt a magyar nép, társadalom sajátos belső alakulása, a nemzet meghasonlása és végzetes megosztása is lehetővé tette. Ennek részletesebb megismerése, bevallása a mai napig is hiányzik történelmi tudatunkból, történelmünket összefoglaló kötetekből és tankönyveinkből. Asztalos Miklós történész egyik tanulmányában ezt úgy fogalmazta meg, hogy a 13. században a nagy hatalommal rendelkező főurak „rendi nemzete” nemcsak az ország vezetését sajátította ki magának, hanem a történelmi szemléletet alakító történetírást is. Ettől kezdve szinte máig, több történeti tényt és következményeit ennek a kapzsi hatalmi körnek a szemszögéből ítéltünk meg, illetőleg erőszakkal is töröltünk történetírásunkból. Ezeket a vitatható vagy elhallgatott tényeket sorolom itt fel, és csak utalok néhány, állításaimat igazoló forrásra.

Ábrám Zoltán

A történetírás szerint a legkeletibb csángó falu, a természetes körülmények között létrehozott legkeletibb magyar település neve Csöbörcsök, ritkán használt formában Töbörcsök (románul Cioburciu, oroszul Csobrucsi). Már a név is az egykori magyar jelenlétre utal. Földrajzilag a Dnyeszter folyón túl, a Moldovától elszakadt Dnyeszter Menti Köztársaságban fekszik. Eredete vitatott, még etelközi maradványmagyarságról is beszélnek a történészek.

A falu, ahol élt és meghalt, ahol a birtokai feküdtek, teljesen elfelejtette őt. Nem zárta szívébe, nem lett belőle legenda. Sírhelyéről sem tudni semmit. De nem emlékszik rá még Háromszék sem, pedig jó kétszáz évvel ezelőtt a vidék leghatalmasabb emberei közé tartozott. A neve csak elvétve bukkan fel egy-egy tanulmányban; azokban is inkább negatív szereplő, olyan hadúr, aki szigorúan, az erőszaktól sem visszariadva, büntet minden ellenszegülést.

Bölöni Farkas Sándor

A csalódott, reményvesztett Farkas Sándor 1822 novemberében írta egyik barátjának, Gyulai Lajos grófnak: „Most meglehetősen vagyok… s talán mindenütt megelégedve lehet az ember, mikor nincs semmi ambíciója, sem vágyása egyébre, csakhogy a mindennapi kenyere meglegyen.” Mennyi fájdalom, mennyi lemondás lakozik e sorokban!

Kolozsvár, Nemzeti Színház

Kolozsvár dualizmus kori története mindmáig javarészt ismeretlen a történészek számára. Ennek elsődleges oka, hogy a dualizmus időszakában megjelent történeti jellegű írások elsősorban a város egy-egy jól körülhatárolt szegmenésre fókuszáltak, és nem készültek részletes, átfogó, a teljesség igényét kielégítő munkák. A két világháború között sem született egy, a város dualizmus kori időszakára koncentráló általános várostörténeti monográfia. Ezt követően pedig az ország államszocialista berendezkedése tette lehetetlenné a korszakkal kapcsolatos mélyrehatóbb vizsgálódásokat, így a kutatások zöme leginkább a középkor és a kora újkori történelmi folyamatok feldolgozására figyelt. De mi a helyzet a rendszerváltás utáni kutatásokkal? Történtek-e jelentősebb előrelépések a város dualizmus kori múltjának feltárásában? Milyen akadályok nehezítik a vizsgálódást, milyen típusú források állnak a kutatók rendelkezésre? Az alábbi dolgozatban ezekre a kérdéskörökre igyekszem választ adni.

Bölöni Farkas Sándor

A régi Erdély egyik legigazibb, de legmagányosabb tudós-hőse, aki új és bátor eszméket, új gondolatokat érlelő tanokat terjesztett a téves előítéletektől megszabadulni nem tudó kortársaknak” – írta róla Jancsó Elemér. Úgy vélem, hogy kötelességünk felidézni Bölöni Farkas Sándor (1795. december 15.–1842. február 2.) – a demokrácia hírnöke – életét és munkásságát születésének 225., halálának 178. évfordulója alkalmából. Megtisztelő adósság leróni iránta érzett hálánkat, és méltóképpen tisztelegni a méltánytalanul elfeledett, de a legjelesebb erdélyi reformkori személyiségek egyike előtt, akiből – Wesselényi Miklóshoz és Széchenyi Istvánhoz hasonlóan – áradt a nemzetszeretet, a tenni akarás és gondoskodás a közösség jövőjéért. Az áldozatvállalás és segítőszándék megtestesítője volt. A Bölöni Farkas Sándor és Wesselényi között kialakult ifjúkori barátság az évtizedek folyamán, a reformkor nagy eszmei küzdelmeiben, valamint a merész hazafias tettek mezején még inkább elmélyült, szorosabbá vált. Életük végéig őszintén tisztelték, szerették, sőt segítették egymást.

kolozsvár polgári házasság

Erdély fővárosában az első polgári házasságot egy héttel a fővárosi után, 1895. október 8-án kötötték meg, amelyet akárcsak Budapesten, óriási kíváncsiság és érdeklődés előzött meg. A helyi lapok egymással versengve már napokkal azelőtt hírt adtak az újdonságnak számító eseményről. Az Ellenzék, az akkor egyik legolvasottabbnak számító napilap már október 3-án hírül adta az eseményt: „Kedden (október 8-án – szerk. megj.) d.e. ½ 11 órakor lesz az első polgári házasság. Tamásy Péter nagybirtokos és Tauffer Mária (helyesen Tauffer Margit – szerk. megj.) k.a. esküsznek egymásnak örök hűséget. A szertartás, ha a hivatalos helyiség addig el nem készül, a városház közgyűlési termében fog lefolyni.”