„Mi a tornatanításnak a célja? Elsősorban, legfelül – csak azután jön a többi – az egészség ápolása. Ellensúlyozni a modern életnek az egészségére gyakorolt rossz hatását, megismertetni tanítványainkkal azokat az eszközöket és módokat, amelyekkel ezek ellen a rossz hatások ellen sikerrel védekezhetnek.”
Napjaink világára is annyira aktuális ez a gondolat, amit Preiszner Péter a Tornaügy szaklap hasábjain megjelent A tornaruháról című írásában fogalmazott meg még 1909-ben. Egy olyan időszakban, amikor hasonló véleményekért a szakközönség is lenézhetett, kiutálhatott soraiból. Mert a századfordulón továbbra is a katonás fegyelem megtartásában látták a testgyakorlatok lényegét, semmiképp sem a mozgás örömében, az egészség ápolásában, a szabadság szeretetében. És sokan furcsállva olvasták Preiszner gondolatait, amikor azt hangsúlyozta: „Tanításunknál mindig vigyázunk arra, hogy tanítványaink örüljenek annak, amit a tornaórán csinálnak, hogy mindig szívesen jöjjenek oda.”
Az első világháborút megelőző két évtized tornaoktatásának egyénisége, színfoltja volt Preiszner Péter brassói tornatanító. Sport- és oktatási nézetei megelőzték korát egy olyan időszakban, amikor a magyar közoktatásban a tornatanítás nehézkesen zajlott, szakszerűen képzett tornatanítók és megfelelően felszerelt tornatermek és udvarok hiányában. Rajongott a svéd tornarendszerért, a játékokért, a szabad levegőn végzett gyakorlatokért, és mindezeket sikeresen ötvözte az Osztrák–Magyar Monarchia keleti szegletében, a brassói állami főreáliskolában.
Munkássága szerteágazó volt. Az iskolában „annyi lelkesedéssel, odaadással és önfeláldozással tanította a tornát, rendezte a játékokat, vezette kirándulásokra az intézet tanulóit, s képezte ki kiváló atlétákká egy sereg tanítványát, hogy munkája és rendszere, szelleme és sikere messze az országban ismert és elismert lett.”1
Aktívan részt vett a város magyar közösségi életében, titkára és művezetője (oktató és edző) volt a város magyar torna- és vívóegyesületének, kiváló ismerője és kirándulások túravezetője volt a Brassó környéki hegyekben, emellett cikkeket közölt a kor számos szaklapjában.
Az első magyar szakember volt, aki (saját költségén) Svédországba utazott, hogy a svéd tornarendszert tanulmányozza. A hathetes tanulmányút során ellátogatott minden nagyobb svéd városba, ahol tornaórákon vehetett részt, szakemberekkel beszélgetett, a sportinfrastruktúrát tanulmányozta. Hazatérése után a kint tanultakat beépítette a tornaórái menetébe, emellett az érdeklődő kollégáknak tanfolyamot rendezett. A világháború megszakította sportújító munkásságát. Harcolt a bukovinai fronton, orosz fogságba esett, egészségi állapota megromlott a szibériai fogolytáborban. Bár 1917 elején egy hadirokkantcserének köszönhetően hazaengedték, sohasem tért vissza Brassóba, egy prágai kórházban hunyt el. Egyike azon harminckét magyar testnevelő tanárnak, aki hősi halált halt az első világháborúban.
Preiszner Péter egy erdélyi testnevelő-dinasztia első tagja volt. 1900-ban vette feleségül Killyéni Etelka tanítónőt, három gyermeke született: Ilonka (1901), Imre (1902) és Pál (1915). Mindkét fia testnevelő tanári oklevelet szerzett. Preiszner – 1941-ben Killyénire változtatta nevét – Imre a bukaresti testnevelési akadémián szerzett oklevelet, itt tanított 1938-ig. 1939 és 1943 között a székelykeresztúri unitárius gimnázium igazgatója volt, ezt követően Székelyudvarhelyen oktatott nyugdíjazásáig. Az unoka, Killyéni Péter szintén a bukaresti testnevelési egyetemen szerzett oklevelet, majd atlétikaedzőként futott be sikeres pályát. Ma atlétikai emlékverseny, illetve a Kolozsvári Református Kollégium róla elnevezett tornaterme őrzi emlékét. A dédunoka, Killyéni András sporttörténész, jelen írás szerzője, a Magyar Olimpiai Akadémia tanácsának tagja.
A főreáltól a főreálig – Preiszner tanulmányai
Preiszner Péter 1875. június 29-én született Brassóban, apai ágon galíciai sváb, anyai ágon maksai székely felmenőkkel. Tanulmányait a brassói evangélikus szász alreáliskolában, majd az 1889/90-es tanévtől a brassói állami főreáliskolában végezte, itt érettségizett 1893. június 19-én. Ezt követően oklevelet szerzett Budapesten a Nemzeti Torna Egylet tornatanító-képző tanfolyamán, az 1893/94-es tanévben.
Preiszner már középiskolai évei alatt megszerette a sportot. Mikor ötödik osztályos volt, akkor kezdődött az iskola új épületének az építése, majd egy évvel később elkészült az új tornacsarnok is, amely különálló épületként csatlakozott az iskolai infrastruktúrához. Szakképzett tornatanító hiányában a tornaórák megtartását az intézet tanárai között osztották el, a nagyobb osztályokat – így Preisznert is négy évig – Méhely Lajos, a természetrajz és földrajz tanára tanította.
Az 1893/94-es, illetve az 1894/95-ös tanévben a budapesti Magyar Királyi Tanárképző Intézet gyakorló főgimnáziumában alkalmazták gyakorló tornatanítóként. Nagy álma vált valóra, amikor 1895 nyarán a vallás- és közoktatási miniszter kinevezte őt a Brassói Magyar Királyi Állami Főreáliskola rendes tornatanítójává. Heti két-két órában tanította a tornát az intézmény összes osztályának, az V. és VI., illetve a VII. és VIII. osztályokat összevonva, emellett heti 4 órában tornajátékot szervezett, így első évében heti 16 órában oktatott. Emellett a brassói magyar torna- és vívóegylet 1896. január 28-án megválasztotta művezetőjének, titkárának, majd elnökének. 1909-től másodállásban a hosszúfalusi állami polgári fiúiskolában is tanított tornát.
A tornavizsgák és kiemelkedő tanítványai
Már első évében modern alapokra helyezte az év végi tornaversenyeket – ahogy akkoriban nevezték, a tornavizsgálatot. Mint később is többször megfogalmazta, véleménye szerint a vizsgán nem a csodás eredmények számítanak, hanem a diákok öröme, amely feltör a sport által. Bár az iskola anyagi helyzete nem engedte, Rombauer Emil igazgató jóvoltából három díjért versenyezhettek a diákok. „Az elsőt Inke György VII. osztálybeli, a másodikat Treiber Gusztáv s a harmadikat Dieners Oszkár VI. osztálybeli tanulók nyerték meg.”2 Emellett bronzérmeket osztott a kiváló tornászoknak, illetve oklevelet mindazoknak, akik az év folyamán kiváló előmenetelt tanúsítottak.
Dieners Oszkár volt Preiszner első sikeres sportolója, aki érettségi után is versenyzett. Dieners az eperjesi kollégium jogakadémiáján folytatta tanulmányait, illetve az Eperjesi Torna és Vívó Egylet színeiben versenyzett, számos győzelmet aratva tornaversenyeken 1900 és 1901-ben.
Ugyancsak ekkor figyeltek fel az igen fiatal tehetséges sportolóra, Dáner Bélára. Dáner tornászként és atlétaként is fantasztikus karriert futott be, a Budapesti Egyetemi Atlétikai Club (BEAC) ifjúsági elnöke volt, az 1906-os athéni interim játékokon tornászként a mintacsapattal hatodik helyen végzett.
Az 1896/97-es tanév legfontosabb mozzanata a dévai kerületi tornaversenyen való részvétel volt. Egy ilyen kaliberű verseny számottevő feladatokat hozott a felkészülés, a költségek megteremtése, a szervezés, az utazás és a versenyzés szempontjából is.
Első lépésként Preiszner az év végi tornaversenyt szervezte meg, amely a nézők nagylelkűségének köszönhetően 115 forint tiszta jövedelmet hozott az iskola utazási alapjába. A dévai kerületi tornaversenyre 26 tanulóból álló csapattal indult útnak Preiszner Péter, illetve három kísérő tanár kolléga. Az út során a csapat számos érdekességet tekintett meg: Vajdahunyadon a várat, illetve az állami vasgyárat, majd Déva városát, illetve Nagyszebent, minden turistalátványosságával. A versenyen Loy János VI. osztályos tanuló nyert ezüstérmet mászásban, illetve Walther Frigyes VI. osztályos tanuló bronzérmet futásban. Emellett több tanuló, illetve az intézet tornászcsapata is oklevélben részesült. Az igazgató pedig külön köszönetét fejezte ki Preiszner Péternek: „És köszönettel és elismeréssel tartozik az igazgató Preiszner Péter tornatanárnak, ki e négy napi kirándulás alatt nappalt s éjjelt a tanulókkal töltött s kinek kizárólagos érdeme, ha tanulóink magatartása s fegyelmezettsége mindenütt kellemesen tűnt fel.”3
Az ezt követő tanévek végéről elmaradhatatlan volt a tornavizsga. Számos alkalommal az iskola igazgatója is megköszönte Preiszner lelkes munkáját, kiemelte az iskola évkönyvében, hogy az esemény minden tekintetben jól sikerült, ami elsősorban az az intézet fáradhatatlan s lelkes tornatanárának érdeme.
Preiszner szoros munkaviszonyt ápolt kollégájával, Horger Antallal. Az 1900 nyarán megrendezett év végi tornavizsga versenybizottságának tagja volt a magyar–német szakos tanár is, aki később is segédkezett versenyek szervezésében. A kiváló nyelvészt, a későbbi szegedi professzor Horgert elsősorban a József Attilával elhíresült konfliktusa miatt ismerik, mint az egyetem „fura ura”. Pedig a magyar oktatás egyik sokoldalú, kiváló szakembere volt.
Az 1902. június 10-i verseny díjazottjai között találjuk Dávid Mihály V. osztályos tanulót. A pürkereci születésű Dávid Mihály a 20. század első éveinek kiváló magyar dobóatlétája volt. Preiszner irányítása alatt lett kimagasló sportoló, így nem csoda, hogy érettségi után (1905. június) a BEAC színeiben versenyzett, és már ezen az őszön osztrák súlylökő bajnok lett. Kiemelkedő eredménye az 1906-os athéni interim játékokon elért második helyezés súlylökésben – ez volt Brassó és a Barcaság első dobogós helyezése egy nemzetközi sportversenyen.
A következő tanévben Preiszner megváltoztatta az év végi tornaverseny menetét, először kikerült a szertornázás a versenyszámok közül. „E műsort olvasó szakembernek bizonyára fel fog tűnni, hogy e vizsgáról a tornaszerek kiszorultak, amint hogy tornatanításunkban is tetemesen háttérbe szorultak. Régente volt egy csapat kiváló tornászunk és sok tanulónk, ki a tornaórát gyötrelemnek tekintette, ma minden tanulónk legkedvesebb órája a tornaóra.”4
Az 1903-as verseny másik érdekessége, hogy a díjazottjai között találkozunk Csalótzky Károly és Honigberger Ernő (későbbi festőművész) nevével, illetve először győzött Dávid Mihály. Csalótzky szintén Budapesten folytatta tanulmányait, remek eredményeket ért el gerelydobásban, diszkoszvetésben, tornában, illetve a már ismeretlen füleslabdadobásban és -hajításban.
1905-ben a brassói főreál csapata részt vett az év legnagyobb diákversenyén, a budapesti országos tornaversenyen. A verseny szervezése és lebonyolítása megmutatta, milyen magas szinten van a magyar sportélet: több ezer versenyző diák, a százezret meghaladó nézőszám, precíz rendezés. „Intézetünk tanulói a főversenyben nem vettek részt, elismerő oklevelet nyertek azonban a mintacsapat tornázásáért, egy-egy győzelmi oklevelet és 10-10 bronzérmet pedig úgy a füleslabdajátékukért, melyben a debreceni áll. főreáliskola csapatával mérkőztek, valamint a kötélhúzás versenyében is, melyben a körmöcbányai áll. főreáliskola csapatját győzték le.”5
Az 1906-os év végi versenyt Honigberger Ernő, az 1907-est Moór Gyula, míg az 1908-as és 1909-es kiírást Jánó Albert nyerte meg. Moór Gyula (1888–1950) a két világháború közötti magyar jogbölcseleti gondolkodás méltán elismert alakja volt. Tudósként európai rangú életművet hagyott maga után, pedagógusként jogásznemzedékeket tanított a szegedi és a budapesti egyetemen. Jánó Albert (1892–1968) budapesti szemészfőorvosként vált igazán híressé.
1911-ben tűnt fel eredményeivel Székes Oszkár, aki később a budapesti műegyetemen folytatta tanulmányait, s a Műegyetemi Atlétikai és Football Club színeiben ért el szép eredményeket az atlétika különböző számaiban (súlydobás, rúdugrás).
Sportnézetei
Okleveles tornatanítóként tanúja volt annak, amikor a 19. század végén Németországban vita indult a szakemberek között, hogy érdemes-e a német rendszerbe behozni a svédtornát. A felek végül megegyeztek: át kell venni mindazt, ami jó a svédtornában, anélkül, hogy kimaradna az, ami jó a német rendszerben.
Ez a bölcs kiegyezés olyannyira meghatotta Preiszner Pétert, hogy eldöntötte, megvásárolja dr. F. A. Schmidt bonni orvosnak a svédtornáról írott remek munkáját, a Die Gymnastik an den schwedischen Volksschulen című könyvet, melyben Schmidt egy svédországi, egy hónapon át tartó tanulmányút eredményeit foglalta össze. A németül anyanyelvi szinten beszélő Preiszner minden álma egy svédországi tanulmányút lett.
„Már megjelenése évében (1900) meghozattam e könyvet, áttanulmányoztam, s olyan hatással volt rám, hogy én e hatás alatt már 1900-ban két svéd padot csináltattam az iskolám számára, s azóta úgy a szabadgyakorlatok, valamint a szer és egyéb gyakorlatok tanításánál is amennyire csak lehet, e könyv szellemében járok el. A svéd pad azóta tanításomban éppen olyan szerepet játszik, mint akár a nyújtó, korlát vagy ló” – vallotta Preiszner egyik visszaemlékezésében.6
Második lépésként önszorgalomból megtanulta a svéd nyelvet, hogy amint mondotta, a megrendelt szakkönyveket olvashassa, megérthesse, s ne csak az ábrákat nézegesse. Sohasem törekedett arra, hogy csak a svéd rendszer szerint tanítson, hanem ötvözte ennek minden értékét a német rendszeren alapuló magyar módszerekkel. „Szenvedélyes szertornázó és tán (ha lehet) még szenvedélyesebb labdázó vagyok. Erőszakot kéne tehát tennem magamon, ha teljesen le akarnék térni erről a rendszerről. Amit azonban, ilyen tanítás mellett tapasztaltam a svéd tornarendszerről, arról csak superlativusban beszélhetek. Amióta a szabadgyakorlatokat ilyen modorban tanítom, sohasem tapasztaltam, hogy a gyerekek megunták volna azokat, az azonban nagyon gyakran megtörtént, különösen a felsőbb osztályok óráin és az egyesületben, hogy önkénytelenül tört ki belőlük; ejnye de jó volt!”7 – vallotta.
Hogyan használta Preiszner minden tudását a diákok oktatásának javára? Erről Rázsó Ferenc kolozsvári tornatanító számolt be, aki 1909-es konstantinápolyi útja során megállott Brassóban is, hogy megismerje – amint ő nevezte – a svédtorna nagy vezérét, Preiszner Pétert. Rázsó különösen tisztelte brassói kollégáját, aki nem várta meg a minisztérium lépéseit, és önkéntes alapon svédtornatanfolyamot hirdetett és rendezett az erdélyi kollégák számára. Rázsót valósággal elbűvölte, amit a brassói állami reálban látott. „A gyerekek a legnagyobb örömmel jöttek a tornaterembe és a legnagyobb megelégedéssel távoztak. Az óra lefolyása nagyon szépen simán ment, a tanulók a legnagyobb örömmel és minden ügyességükkel végezték a gyakorlatokat, meglátszott rajtuk, hogy ők már megértették mesterük beszédét, hogy nem neki, hanem mindenki önmagának tornászik, s tudják, hogy avval csak a testnek és léleknek használnak.”8
A jó kedv, illetve az öröm, mint a torna tanításának alapja, számos cikkében megfogalmazásra talált. Hitt abban, hogy a tornatanító sikeres munkája elsődlegesen abban a jókedvben mutatkozik meg, amit egy diák átél órán, illetve az év végi tornavizsgán. Számos kritikát fogalmazott meg azon elvek ellen, hogy az évvégi tornavizsgára egész évben készülni kell, s ott a tökéletesen elvégzett gyakorlatok jellemzik a tanár minőségét. Preiszner szerint az év végi tornavizsga megmutatja, a tanár hogyan dolgozik a diákjaival, és a különböző tornagyakorlatok elvégzése után következő játékokban mutatkozik meg igazán az öröm, amelyet a diákok magukkal visznek vakációra is, és amelynek köszönhetően boldogan térnek vissza szeptemberben az iskolába.
Hasonlóan érdekes, ahogy Preiszner az osztályozás kérdéséhez viszonyult. Egy olyan időszakban, amikor a tornatanítók közül sokan úgy gondolták, hogy ez a szigor és fegyelem egyik legjobb eszköze, Preiszner véleménye itt is eltért, és az órán való részvételt helyezte előtérbe.
„Az első félévi osztályozás alkalmával minden osztályban egy kis beszédet tartok arról, hogy miért tornázunk és hogy a tornából való osztályozást fölöslegesnek tartom, de miután meg kell ezt tenni, tegyük úgy, hogy senkinek kellemetlen ne legyen. Ezután megkérdezem minden tanulótól, hogy milyen osztályzatot akar s azt adok neki. Ez szól az egész évre. Ennek az eljárásnak az eredménye az, hogy tanítványaim nagy örömmel tornáznak úgy, hogy alig tudom őket kielégíteni. Az iskolaorvos által felmentettek száma évenként alig 5-6, s ezek is majdnem mind önként tornáznak. A tavalyi látogatás alkalmával a tornafelügyelő is kiemelte, hogy a tanulók rendkívül nagy kedvvel tornáznak. Nekem ennek folytán a tanítás nagy élvezet, mert fegyelmeznem sem kell.”9
Preiszner számos, a magyar testnevelést érintő kérdésben markánsan megfogalmazta véleményét. A huszadik század első évtizedének egyik alapkérdése a tornatanítók megbecsülése volt – már a megnevezés is a tanító terminust használta. Ekkoriban számos szakember gondolta úgy, hogy a legfontosabb, első lépés a tornatanári cím bevezetése. Preiszner e kérdésben az elsődleges prioritást ekképp fogalmazta meg. „Hogy annyi fizetést kapjunk, hogy ne kelljen mellékkereset után futkosni, hogy maradjon időnk arra, hogy tanulhassunk, magunkat tovább képezhessük s esetleg kis irodalmi működést is fejthessünk ki.”10
Hasonlóan visszatérő téma volt a magyar sportsajtóban a diákok öltözete tornaórákon. Számos iskolában ekkor még az iskolában viselt ingben és cipőben történt az oktatás, még a fővárosi nagynevű intézmények is ódzkodtak a sportfelszerelést bevezetni. Mikor a testnevelési szakfelügyelők megfogalmazták, hogy jó volna a tornaórán a kabátot levetni és tornacipőt húzni, Preiszner ismét tollat ragadott, és megfogalmazta nézeteit.
„Soha még ez ideig meg sem engedtem egy tanítványomnak sem, hogy akár csak mellényben is tornázzék. Egész természetes dolognak tartják, hogy a tornaórán le kell vetni a kabátot, mellényt, gallért, nyakkendőt, és hogy a tornacsarnokban tornacipőt kell húzni. Ez így van télen úgy, mint nyáron. Egypár év óta pedig még tovább is megyek. Megengedem azt is, hogy akinek tetszik, levethesse az ingét is és mezítláb tornázzék. Én magam vékony trikó nadrágban tornázom és tornacipőben, harisnya és alsó nadrág nélkül és olyan tornaingben, mely lyukacsos, hálószerű szövetből van. Tanítványaim persze híven utánoznak.”11
A svédtorna rajongása elvitte őt Svédországba is
1908 szeptemberében, a svédtorna tanulmányozása érdekében szabadságot és 600 korona ösztöndíjat kért, ám a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban elutasították kérését. Ekkor Preiszner úgy döntött, hogy amennyiben szabadságát jóváhagyják, vállalja önköltségen az utat. A hathetes időszakra megkérte brassói kollégáját, Ujsághy Józsefet, vállalja át óráinak megtartását, így minden feltétel adva volt egy pozitív elbírálásra, melyet hamarosan kézhez kapott, a megfelelő magyar és svéd ajánlólevelekkel együtt.
Preiszner ekkor földrajzkönyveket vásárolt, és nekikezdett az útiterv elkészítésének. „Február 26-ára állapítottam meg az indulás idejét s aznap este 10:26-kor, az aradi gyorssal el is indultam. Fölszerelésem a következőkből áll: ruhám szürke posztóból készült turistaöltözet és kerékpár sapka. Útitáskám a turistazsák, ebben a szükséges alsó ruha és a könyvek. Zsebeim pedig tele mindenféle jegyzőkönyvekkel, igazolványokkal és – ezt nehogy elfelejtsem – 600 erős koronával.”12
Első megállója Berlin volt, rövid városnézést követően pedig Sassnitz kikötőjébe utazott, ahonnan hajóval a svéd kikötőbe, Trelleborgba érkezett, ahonnan útja egyenesen Malmőbe vezetett. Első levelét 1909. március 2-án küldte Malmőből, ezt követően már Lundból írt.
Érkezése után már tornaórákat hallgatott, csak ezután nézett szállás után. Másnap útja egy kiválóan felszerelt tornateremhez vezetett, ahol a svéd tornainfrastruktúrát tanulmányozhatta. Ezután a szomszédos Lund városába utazott, ahol hasonlóan felszerelt tornateremben követhette a tornaórákat. Tanulmányozta, hogyan tanítanak a gimnáziumokban, hogyan készítik fel a tanító- és tanítónőjelölteket a tornaórák megtartására. Preiszner azonnal felfigyelt arra, hogy a diákok minden órán sokat szaladtak, s a hideg ellenére a tornaterem ablakai mindig nyitva voltak.
Preiszner útja Stockholmba vezetett, ahol megtekinthette az urak, illetve hölgyek számára rendezett jégkorongmérkőzéseket, majd egy síugróversenyt. Nyolc napon át számos tanintézetben követhetett órákat, tanulmányozta a felszerelést és ezek felhasználását, majd Göteborgba utazott, ahol meglepetésére újonnan felszerelt, illetve régi tornatermet is láthatott – ám mindkettőben hasonlóan értékes munka folyt.
Innen útja Helsingborgba, majd Dániába vezetett, ahol a fővárosban, Koppenhágában is elmerülhetett egy olyan rendszer tanulmányozásában, amely nagymértékben a svédtornára épült, ám már beépített számos német eszközt is. Útjának utolsó állomása a német főváros, Berlin volt. Ekképp értékelte a végén útját: „Tornatanító leginkább itt északon tanulhat, márpedig a magyar nyelvvel itt az ember nem boldogulhat. Legalább a német nyelvet beszélnie kell. De egy közmondás azt tanítja, hogy mindenki annyi ember, ahány nyelvet beszél. Egy másik közmondás pedig azt, hogy a jó pap holtig tanul, ami azonban áll a tornatanítóra is. Tehát nyelvet kell tanulni, nem pedig kártyázni és kocsmázni s aztán ki külföldre, hogy táguljon látókörünk, gyarapodjék ismeretünk. Csak, ha ezt a tanácsot minél többen megfogadják, érjük el azt a célt, amire törekszünk, hogy t. i. a tornatanítói karnak tekintélye legyen, tantárgyunkat mindenki becsülje és szeresse. Ennek elmaradhatatlan következménye lesz aztán, hogy a fizetésünket felemelik, mert a munkánkat jobban megbecsülik s tán még azt a sokak által nagyon óhajtott tanári címet is megkapjuk.”13
Hazaérkezése után Preiszner azonnal munkához látott, és 1909 nyarán nagyszabású országos svédtorna- és játéktanfolyamot tartott 24 kollégának, aki az ország különböző településeiről érkezett. A tanfolyam két hétig tartott, délelőtt svédtorna-gyakorlatok elsajátítása, elméleti bemutatók hallgatása, illetve játékokkal való ismerkedésen volt a hangsúly, délutánonként kirándulásokkal tette Preiszner érdekesebbé az eseményt, bemutatva a Brassó környéki hegyek szépségeit. Nemcsak a svédtornában való jártasságát, de kiváló szervezőkészségét is bizonyította Preiszner. „Mindegyike szebbnél szebb hely, amelyhez hozzájárult, hogy kedves vezetőnk, Preiszner Péter, ki az erdélyi havasokat töviről-hegyire úgy ismeri, mint talán senki egész Erdélyben, úgy rendezte azokat, hogy rövid ott tartózkodásunk alatt annyi szépet láttunk, hogy azt hiszem, a Brassóban eltöltött napokra soká-soká fogunk még visszagondolni.”14
A tragikus vég
Preiszner fényesen ívelő karrierjét megtörte egy hosszas betegség, illetve az első világháború. Az 1911/12-es tanév során súlyosan megbetegedett, felesége naplója szerint életét egy brassói orvos mentette meg. Hosszas gyengélkedés után felépült, megerősödött, a háború kitörését követően pedig szolgálatra jelentkezett a brassói 24. népfölkelő ezredhez.
A világháború kitörését követően a mozgósításkor Preiszner Péter tornatanító is szolgálatra jelentkezett a brassói 24. népfölkelő ezredhez. Népfelkelő hadnagyként a bukovinai harctéren harcolt, amikor orosz fogságba esett. Apósa ekképp számolt be nehéz sorsáról a hosszúfalusi polgári iskola évkönyvében: „Preiszner Péter, mint a 24. honvéd zászlóalj hadnagya, a november 5-én és 6-án Kolomeánál vívott véres ütközetben orosz fogságba jutott; azóta a Bajkál közelében levő Berezovkában eszi a hadifoglyok keserű kenyerét.”15
Sokáig nem érkezett hír róla, majd egyre romló egészségi állapota miatt egy fogolycsere következtében hazaengedték. 1917 telén Prágába érkezett, ahol találkozhatott családjával, ám hamarosan, 1917. március 1-én elhunyt.
Szépréthy Béla igazgató ekképp búcsúztatta az állami főreáliskola évkönyvében. „Az erőtől duzzadó fiatalemberen azonban lassankint alattomos kórság kezdett elhatalmasodni. Az utóbbi években betegeskedni kezdett s ereje rohamosan fogyott. Egészségi állapota azonban mégis annyira javult, hogy a mozgósításkor ő is bevonulhatott mint népfölkelő hadnagy. Parancsnoksága Kézdivásárhelyre rendelte, innen indult menetszázadával 1914 őszén Bukovinába, ahol orosz fogságba esett. Transbajkaliában, a berezovkai fogolytábor lakója lett s az ott töltött két és fél év végkép kimerítette megfogyatkozott erejét, úgyhogy ez év tavaszán mint csererokkantat hazaküldték. De úgy volt megírva a sors könyvében, hogy többé ne léphessen hazai földre. Szerető nejének karjai közt lehelte ki lelkét a prágai kórházban s tetemeit is ott helyezték örök nyugalomra. Az életében nyugtalan, folyton a haladás, a tökéletesedés ideáljai után előre törő lélek már elpihent; teste idegen földben nyugszik, emléke itt él bennünk, kartársaiban és tanítványaiban, kik benne igaz barátot, szerető és megértő tanárt vesztettünk. Áldassék emlékezete!”
Jegyzetek
1 Szépréthy Béla (szerk.): A brassói Magy. Kir. Állami Főreáliskola harminckettedik évi értesítője. Az 1916–1917 tanév.
2 Rombauer Emil (szerk.): A brassói Magyar Kir. Állami Főreáliskolának tizenegyedik évi értesítője. Az 1895–96. tanév.
3 Rombauer Emil (szerk.): A brassói Magyar Kir. Állami Főreáliskolának tizenegyedik évi értesítője. Az 1896–97. tanév.
4 Rombauer Emil (szerk.): XVIII-ik értesítő a brassói M. K. Áll. Főreáliskoláról. 1902–1903. tanév.
5 Szépréthy Béla (szerk.): XX-ik értesítő a brassói M. K. Áll. Főreáliskoláról. 1904–1905. tanév.
6 Preiszner Péter: A svédtornáról. Tornaügy. 1908–1909, 26. évfolyam, 9. szám.
7 Uo.
8 Rázsó Ferenc: A svéd tornáról. Tornaügy. 1909–1910, 27. évfolyam, 9–10. szám.
9 Preiszner Péter: Osztályozás a tornából. Tornaügy. 1908–1909, 26. évfolyam, 11. szám.
10 Preiszner Péter: Tornatanitó-tornatanár. Tornaügy. 1908–1909, 26. évfolyam, 10. szám.
11 Preiszner Péter: A tornaruháról. Tornaügy. 1908–1909, 26. évfolyam, 10. szám.
12 Preiszner Péter: Svédországi levél. Tornaügy. 1908–1909, 26. évfolyam, 14. szám.
13 Preiszner Péter: Berlini levél. Tornaügy. 1908–1909. 26. évfolyam, 16. szám.
14 Achim Károly: A brassói svédtorna és játéktanfolyam. Tornaügy. 1909–1910, 27. évfolyam, 1. szám.
15 Killyéni Endre (szerk.): A hosszúfalusi internátussal kapcsolatos M. Kir. állami Polgári Fiú- és Léány Iskola értesítője az 1914–15. iskolai évről.
