A reformáció bölcsője

Esze Tamás több mint ötven évvel ezelőtt megjelent cikkében² elgondolkodtató adatokra hívta fel a figyelmet. 1646-ban I. Rákóczi György erdélyi fejedelem harangot öntetett és küldött a távoli Vörösmart gyülekezete számára. Az 1670-es években arról hallunk, hogy számos erdélyi előkelőség segítette a vörösmarti iskolát: Szatmárnémeti Mihály kolozsvári professzor mellett nem kisebb személyiségek, mint Ghilányi Gergely étekfogómester 50 ft-tal, Bánffy Dénes főispán özvegye 40 ft-tal, Teleki Mihály kancellár pedig 30 ft-tal járult hozzá évről évre a költségekhez. Ezekben az években – a neves nyomdász, Tótfalusi Kis Miklós visszaemlékezése szerint – a baranyai gyülekezetek rendszeres vásárlói voltak a Kolozsvárott megjelent könyveknek, egy-egy alkalom­mal kimondottan nagy értékben, oly­kor másfél ezer forintért vettek latin nyelv­tankönyveket, katekizmusokat, éne­keskönyveket.

Nem teljesen magától értetődő, hogy honnan tudták Erdélyben, akár a fejedelmi udvarban is, mire van szükségük a dél-baranyai gyülekezeteknek, és hogy miért fordítottak rájuk ilyen nagy figyelmet. Ez a kérdés akkor is jogos, ha tudjuk, hogy a baranyai gyülekezetek támogatása I. Rákóczi György és Lorántffy Zsuzsanna nagyobb ívű egyházi és művelődési politikájába illeszkedik: szintén támogatták, és ha kellett, megintették például a gyöngyösi és az érsek­újvári gyülekezetet is.

Ahhoz, hogy megtaláljuk a választ, lépjünk vissza az időben a baranyai reformáció kezdeteihez!³

A katolikus egyházi struktúrák pusztulásával és a püspök menekülésével csaknem zavartalanul kezdődhetett meg a reformátori szellemiségű térítés, melynek Siklósi Mihály, Sztárai Mihály, Kopácsi István, Szentantali Gergely és Eszéki Szigeti Imre voltak az első munkásai. A győztes valpói, valkóvári, majd a vaskaszentmártoni hitvita után tömbszerűen elhelyezkedő, erős reformátori gyülekezetek alakultak ki. Sztárai munkatársai azonban fokozatosan a helvét irányzat mellett köteleződtek el, az egyre inkább elszigetelődő Sztárai emiatt hamarosan elhagyta a térséget. Az 1576 augusztusában megtartott hercegszőlősi zsinaton negyven lelkész vett részt a Dél-Dunántúl egész területéről; a Szegedi Kis István által szerkesztett kánonok már kimondottan helvét szellemiséget tükröztek. Ekkor azonban már ez az irányzat is védekezésre kényszerült a győztes váradi disputa után Erdélyből és a Partiumból kirajzó antitrinitárius misszionáriusokkal szemben. Az 1574-es nagyharsányi hitvita Alvinczi György vereségével és felakasztásával végződött, de nem sokkal később Pécsett már többségbe kerültek az antitrinitárius hívek, és ezekben az években 62 baranyai gyülekezet is antitrinitáriussá vált. A pécsiek másfél évtizeddel a harsányi incidens után, 1588-ban már öntudatos módon vitára hívták ki a tolnai reformátusokat, és – amennyire az első lelkész, Válaszúti György írásából tudjuk – meg is nyerték a disputát, a tolnaiak képviseletében kiálló Skaricza Mátéval szemben. A pécsi teológusok az Erdélyben is túlzottan radikálisnak, nem kívánatosnak minősülő nonadorantista, azaz Krisztus imádását elutasító irányzat hívei voltak, akik ráadásul a még radikálisabb szombatosokkal is jó viszonyt ápoltak. Nem véletlen, hogy az Ó- és Újszövetség közötti kapcsolatot tagadó Bogáti Fazekas Miklós az 1580-as években éppen Pécsre menekült Erdélyből, és néhány éves itt-tartózkodása alatt írta meg zsoltárparafrázisát és Apokalipszis-kommentárját.⁴

A török hódítást követő fél évszázad során szinte földindulásszerű változások játszódtak le: szinte évtizedenként jelentek meg újabb és újabb tanok hirdetői, nekik köszönhetően két emberöltő alatt példátlan felekezeti sokszínűség alakult ki a vidéken. Mindez egy forrongó, állandó változásban lévő világ képét idézi a Dél-Dunántúlon. Még azzal együtt is, hogy a felekezetek közötti határ – merev egyházi struktúrák és kiforrott tanrendszerek híján – sok esetben elmosódott, és hogy a köznapi gyakorlat is minden bizonnyal egy erősen szinkretista, a népi vallásosság elemeivel átszőtt hitélményt és vallásgyakorlást mutatott.⁵

Komoly – a mi kérdésünk szempontjából pedig elsődlegesen fontos – probléma, hogy nagyon kevés egykorú és közel egykorú feljegyzés maradt fenn a protestantizmus korai terjedéséről és a felekezeti küzdelmek első szakaszáról.⁶ Nemigen akadtak tehát közkézen forgó dokumentumok, amelyek többé-kevésbé világosan meghatározták volna a korszakról szóló későbbi diskurzust. A helyi közösségek eleven és szervesen fejlődő, kommunikatív emlékezete így nem alakult kanonizált történeti emlékezetté. Ennek köszönhető például, hogy bár – a kutatás mai állása szerint – a protestantizmus korántsem ért el gyors és egyértelmű áttörést a Dél-Dunántúlon,⁷ a köztudatban és a történeti irodalomban mégis hosszú ideje tartja magát ez a kép.

A baranyai reformáció másik fontos sajátossága az állandó, szoros és szerves kapcsolat Erdéllyel. Ez a kapcsolat az antitrinitáriusok esetében már a kezdeti évtizedekben szemmel látható. A misszionáriusok, Alvinczi és Válaszúti, Vásárhelyi Mihály és Jászberényi György Erdélyből érkeztek, aztán Erdélyből elűzött szabadgondolkodókat fogadtak be, miközben maguk is radikalizálódtak.⁸ A kapcsolat emiatt megritkult, olyannyira, hogy Enyedi György erdélyi unitárius püspök egyszer úgy nyilatkozott, jóformán nem is hallott a pécsi gyülekezetről. A teológiai ellentétek azonban idővel elcsitultak, a 17. század elején az öreg Válaszúti már ismét a fejedelemségből kért lelkészeket a magukra maradt baranyai közösségek számára.⁹ A transzfer azonban nemcsak oda-, hanem visszafelé is működött. A pécsi antitrinitárius iskola növendéke volt, és innen költözött Erdélybe az 1570 körül született, és kiemelkedő tehetsége, rendkívüli műveltsége révén országos tisztségekre emelkedett, „zsidózó”, azaz szombatos Péchi Simon.¹⁰ Nem meglepő, hogy a Pécsi disputának két, közel egykorú kézirata mellett további öt másolata maradt fenn a 18. századból; a művet nagyon is számon tartották Erdélyben, egy-egy részletét talán a kolozsvári unitárius kollégium tanulói másolták és használták latin fordításban.¹¹

A reformátusok esetében ez a kapcsolat későbbről datálódik, ám még inkább kétoldalú volt: Baranya – pontosabban a Duna menti térség, Tolnát is beleértve – nemcsak befogadóként, hanem kibocsátóként is fontos szerepet játszott. Hiába működtek ugyanis kimondottan színvonalas iskolák Vörösmarton és Tolnán,¹² a magasabb szintű tanulmányokra, értelmiségi pályára vágyók útja szinte szükségszerűen Erdélybe vezetett. Az életpályák persze nagyon sokfélék lehettek. Tolnai Fabricius Bálint kolozsvári tanulmányai után visszatért szülőföldjére, 1575-ben egykori iskolájában vállalt rektorságot, 1589-ben az alsóbaranyai egyházmegye esperesévé választották.¹³ Az azonos családnevű, de csaknem egy évszázaddal később élt Tolnai Fabricius István még gyermekként hagyta el szülővárosát, hogy váradi és pataki tanulmányai után németalföldi egyetemeken képezze tovább magát. 1665-től Kolozsvárott tanított, élete végén pedig a kolozskalotai esperességet viselte.¹⁴ Azt nem tudhatjuk biztosan, hány baranyai és tolnai születésű, származású férfiú talált otthonra Erdélyben (sok esetben csak a családnevek jelentenének bizonytalan támpontot¹⁵), de bizonyos, hogy szép számmal akadtak köztük vezető értelmiségiek. Ilyen például az a Veresmarti Gáspár, aki 1600 körül született, debreceni tanulmányai után Németalföldön tanult, rövid ideig rektori és lelkészi állást foglalt el, majd udvarhelyi, marosi és kolozskalotai esperesnek is megválasztották, 1661-tól pedig a püspöki posztot töltötte be.¹⁶

Baranya tehát nem elhanyagolható szerepet játszott Erdély egyház- és művelődéstörténetében, ám ennek ellenére is inkább befogadója volt az erdélyiek anyagi támogatásának és az itteni szellemi impulzusoknak egyaránt. Jól példázzák ezt éppen az 1670-es évek fejleményei. A fiatal Gyimóti István pataki és kolozsvári tanulmányai után, 1672-ben érkezett Baranyába és foglalta el a vörösmarti lelkészi stallumot. Puritán meggyőződései szerint igyekezett helyreállítani az igencsak meglazult egyházfegyelmet, és bevezetni több újítást, így például a leányok oktatását. Néhány évvel később, 1679 májusában a karancsi bíró és az esküdtek a kolozsvári református kollégiumtól kérték, küldjön a Drávaszögbe iskolamestert; az Alvincen szolgáló Farczádi Péter önként jelentkezett a baranyai küldetésre.¹⁷

Egy további összefüggés talán még közelebb vihet a bevezetőben feltett kérdés megválaszolásához. Erdélyben legkésőbb a 17. század utolsó harmadában úgy tartották számon Baranyát, mint a reformáció bölcsőjét. Ez a nimbusz persze hosszú idő, egy bő évszázad alatt alakult ki és került be a köztudatba.

Elsőként a katolikus Szerémi György, valamint a protestáns Szkhárosi Horvát András és Melius Juhász Péter reflektált a hitújítás meghonosodására Magyarországon. Ők egyáltalán nem utaltak arra, hogy bármilyen jeles reformátor vagy patrónus állt volna a reformáció mögött, csak általában említették a vándor énekmondókat, a külföldet megjárt diákokat és a nem kevésbé világlátott kereskedőket, „áros népeket” az új tanok első terjesztőiként.¹⁸ A 16. századi történetírói források hallgatnak a reformációról; elsősorban azért nem foglalkoztak vele, mert békésen, és időben hosszan elhúzódóan ment végbe, és így nem fért bele a politika- és hadtörténetre fókuszáló művek kereteibe.¹⁹

A reformáció hazai története először a hitvitázó és apologetikus irodalomban tematizálódott, egyelőre szórványosan, bibliakiadások és nagyobb teológiai művek előszavaiban és ajánlásaiban megbújva – ám Baranyával még ezekben az összefoglalásokkal sem találkozunk. Gönczi Fabritius György a Félegyházi Tamás Újszövetség-fordításához írt előszavában Siklósi Mihály kizárólag Sátoraljaújhely reformátoraként bukkan fel.²⁰ Iratosi T. János Perkins-fordításának ajánlásában Siklósi Mihálynak és Kopácsi Istvánnak csak a pataki és újhelyi tevékenységére utalt, Sztárait pedig éppen csak megemlítette a második generáció jeles tagjai között.²¹ Pósaházi János sárospataki tanárnál ugyanígy semmilyen kiemelt szerepet nem kapott sem Baranya, sem a baranyai származású reformátorok, sem pedig a reformáció első itteni patrónusai, a Perényiek.²²

Az 1670-es évektől azonban fokozatosan megváltozott a helyzet. A gyász­évtized után kibontakozó, immáron bővebb adatgyűjtésre támaszkodó²³ egyháztörténet-írásban a reformáció baranyai kezdeteire vonatkozó értesülések is helyet kaptak. A már említett Szatmárnémeti Mihály prédikációskönyvének előszavában úgy írta le a reformáció első néhány évtizedét, mintha Magyarország és Erdély térképén egyszerre gyulladt volna ki sok kis fénylő pont, ahol az első reformátorok elkezdték az igehirdetést, majd ezek egyre sűrűsödtek, hálózatba rendeződtek, míg végül átszőtték az egész országot. Ezek közé tartoztak a baranyai származású reformátorok, Siklósi Mihály, Kopácsi István, és az Evangéliumért különösen sokat szenvedett Sztárai Mihály.²⁴ Tolnai Fabricius István szisztematikus teológiai munkájában szintén az elsők között említette a baranyai reformátorokat: „Nagyságos Perényi Pétert Kopácsi István és Sztárai Mihály reformálák 1531-ben.”²⁵

Az első módszeres egyháztörténeti művet elkészítő Pápai Páriz Ferenc, majd az ő adatait felhasználó Debreceni Ember Pál szerint az első protestáns lelkészek pártfogói Perényi Péter, Török Bálint és Petrovics Péter voltak, akik „a reformált egyház egén mint csillagok tündökölnek”. Perényi megtérését (bár bizonytalanul) az 1520-as évek első felére teszi. Pártfogoltjai a nevük alapján is egyértelműen baranyai születésű Sztárai Mihály, Kopácsi István és Siklósi Mihály voltak.²⁶

Az a sejtésem, hogy a 17. század második felében baranyai származású adatközlők révén honosodott meg az erdélyi köztudatban a „reformáció bölcsője” toposz. A drávaszögi eklézsiák gondjairól – és talán nevezetes múltjáról is – a már említett Veresmarti Gáspár esperes szóban tájékoztatta a fejedelmet 1646-ban. Egy évvel később pedig Pathai P. Sámuel tolnai esperes hosszú levélben informálta a pataki tanárt, Szilágyi Benjámin Istvánt mindarról, amit a baranyai reformáció kezdeteiről és a legnagyobb hatású reformátorokról megtudott. Pathai korábban laskói és vörösmarti rektorként is szolgált, vagyis bizonyosan jól ismerte a térség múltját és történeti hagyományait. Ahogy magabiztosan fogalmazott, „bizonyos jelentésekből biztosan megállapítottuk, hogy e vidéken már 1526-ban megkezdődött gyülekezeteink reformációja.”²⁷ Bár nem mondta ki, de az egészen korai datálás, másrészt pedig a részletesen bemutatott reformátorok, Sztárai, Siklósi és Szentantali emberfeletti munkája és áldozatkészsége révén Baranyát nagyon is előkelő helyre tette a reformáció történetében.

Ez alighanem egy egészen korai történeti hagyományra megy vissza. A katolikus történetíró, a baranyai születésű – több-kevesebb helyismerettel bíró – Istvánffy Miklós²⁸ úgy értesült, „elsőként Perényi Péter adta magát ehhez a szektához és lutheránus hitszónokokat – méghozzá elsősorban Kopácsi Istvánt és Sztárai Mihályt – zsoldért meghíván birtokain és mezővárosaiban gondtalanul forgolódni tűrt.”²⁹ A megítélés egyértelműen negatív, ám a szerző – bár érdeke lehetett volna – egyáltalán nem tagadta, nem kisebbítette Baranya kitüntetett helyét a magyar protestantizmus történetében.

Ez a történeti hagyomány a későbbi évszázadok során a helyi közösségek, gyülekezetek körében is tovább élt. Jóllehet Ács Gedeon amerikai emigrációja idején szomorúan írta egy naplóbejegyzésében, hogy „a baranyai nép a régi hagyományokat nem tartotta fönn”,³⁰ azért egyik-másik baranyai református közösség a későbbiekben is úgy tudta, hogy gyülekezete a legkorábbi alapításúak közé tartozik.³¹

Egy nagyon korai hagyomány szerint Nagyharsány lakóinak többsége már 1531-ben a reformációt követte.³² 18. századi feljegyzések arról tanúskodnak, hogy a helyiek úgy tudták, a siklósi uradalomhoz tartozó Kovácshida 1537-ben, az egytelkes nemesek lakta Dencsháza pedig egy évvel később befogadta a reformációt.³³ 1817-ben a szlavóniai Kórógyon úgy tudták, a gyülekezet az 1530-as években alakult ki, a várdaróciak pedig még korábbra, 1527-re tették az eklézsia létrejöttét.³⁴ Ugyancsak 1817-ben Szekér Pál hercegszőlősi lelkész azt felelte a püspöki vizitáció során feltett kérdésre: „Baranyának Reformátori magából teltek ki, söt ezen Vármegyének ditséretére meglehet emliteni, hogy a legnevezetessebb országos Reformátorok, születésekre nézve többnyire idevalók vóltak, mint p. o. Siklosi Mihály, Kopátsi, Kálmán Csehi, Bellei (…) már 1530. elött Baranyában a’ Köznépnek hirdettetett a’ Helvétusok értelme szerént elö adott Evangyéliom…”³⁵ Ács László laskói lelkész ugyanekkor valamivel visszafogottabban fogalmazott: „színte mint bizonyost úgy lehet fel tenni, hogy annak [a gyülekezet megalakulásának] mindjárt a’ Reformatio Hazánkba lett kezdetével kellett esni; nem tsak azért hogy az első Reformatorok közűl nem kevesen eről a’ Videkről szarmazottak lévén, kétségkivűl hazajok megvilágosításárol el nem felejtkeztek, Eszéki, Kopatsi, Bellyei István a’ Szegedi veje ’s. a. t.” – írta részben Pathai P. Sámuel levelére hivatkozva.³⁶

Az már csak a történet utózöngéje, hogy a későbbi baranyai helytörténeti irodalom már kisebb legendáriummá bővítette ezt a hagyományt. Egyrészt nemcsak Perényi Péter, hanem már apja, az 1519-ben – azaz mindössze két évvel Luther fellépése után – elhunyt Imre nádor is a reformáció pártfogójaként bukkan fel, elsőként Németh Béla millenniumi megyetörténeti szintézisében. Németh a siklósi uradalom 1752-es összeírásában bukkant egy különös tételre: a ferences rendház patikaházában egy címeres kőfaragványt találtak az összeírók, melynek felirata Perényi Imrét a reformált egyház kormányzójának („Reformata ecclesiae gubernator”) nevezi.³⁷ Ezt az értesülést – kritikátlanul és olykor pontatlanul – átvette több Siklós környéki gyülekezet és község monográfiája,³⁸ Magyarbóly evangélikus gyülekezettörténete ennek nyomán hovatovább a „magyar Wittenbergnek” nevezi Siklóst.³⁹

Sztárairól pedig – Pathai P. Sámuel levele nyomán – azt írják a helyi szerzők, hogy a hegyoldalban érces hangon, lantkísérettel előadott zsoltáraival nyerte meg az embereket. Ezt egy-egy helytörténeti műben a Szársomlyóval, a Báni-hegységgel és a laskói Templomdörömbbel kapcsolatban is olvashatjuk,⁴⁰ azaz minden közösség igyekezett a magáénak tekinteni az úttörő reformátor alakját, annak ellenére is, hogy ehhez nem volt valódi, szövegszerű támpontjuk.⁴¹

Mi tehát a válasz a felvetett kérdésre? Miért érezte szívügyének a dél-baranyai reformátusok támogatását az erdélyi államegyház, és annak több prominens személyisége?

Esze Tamás szerint ez nagyjában-egészében személyes okokra vezethető vissza. A vörösmarti harangot Veresmarti Gáspár személyes közbenjárására küldte az erdélyi fejedelem. Később a főúri támogatásra és az értékes könyvszállítmányokra Gyimóti István személyes kapcsolatai révén tehettek szert a baranyai eklézsiák, és elsősorban Vörösmart: a kolozsvári nyomdász és az erdélyi urak a fiatal Gyimóti puritánus szellemiségű kezdeményezéseit igyekeztek ekképpen támogatni.

Erős a gyanúm azonban, hogy a személyes kapcsolat önmagában nem lett volna elegendő. Legalább ennyire fontos volt a másfél századon keresztül fennálló – ha nem is teljesen szakadatlan, de – szerves és eleven kulturális kapcsolat, kétirányú transzfer Baranya és Erdély között. És ugyanilyen jelentős tényező lehetett Baranya helyi hagyományból fokozatosan kialakuló nimbusza, mely szerint ez a vidék és az itt született lelkészek, ha nem is kizárólagos, de kiemelkedően jelentős szerepet játszottak a reformáció magyarországi meghonosításában.

Jegyzetek

1    Köszönetet mondok Ősz Sándor Elődnek és Varga Szabolcsnak, amiért elolvasták a kézirat első változatát, és számos javítással, pontosítással és kiegészítéssel segítették az írás végső formába öntését.

2   Esze Tamás: Kolozsvári könyvek Baranyában. In: Acta Historiae Litterarum Hungaricarum, 10. Szeged, 1971. 137–147. o.; A gondolatmenetben számos ponton támaszkodom az Esze Tamás által (is) közölt adatokra, de ezeket a továbbiakban már nem jelölöm külön hivatkozásokkal.

3   A protestantizmus megjelenését, terjedését, az egyes felekezetek egymáshoz való viszonyát számos kutató dolgozta fel és mutatta be többféle szempontból és eltérő koncepcionális keretekben. A korábbi eredményeket legjobban összefoglaló és a leginkább meghatározó kurrens kutatások: Ács Marianna – Kránicz Gábor – Szalai Gábor – Varga Szabolcs: Reformátusok Baranyában. Scriptura Kiadó, Pécs, 2017. 56–72, 96–100. o.; Balázs Kovács Sándor: Az Alsó-Dunamellék reformációja. In: Gaál Zsuzsanna – K. Németh András (szerk.): A Wosinszky Mór Megyei Múzeum évkönyve, 39. Szekszárd, 2017. 443–502. o.; Benda Kálmán: Unitáriusok a hódoltság-kori Dél-Baranyában. Baranya, 4(1991): 1–2. 87–91. o.; Kiss Z. Géza: A baranyai reformáció történetéhez. In: Szita László (szerk.): Tanulmányok a török hódoltság és a felszabadító háborúk történetéből. A szigetvári történész konferencia előadásai a város és vár felszabadításának 300. évfordulóján, 1989. Pécs, 1993. 293–313. o.; Őze Sándor: A reformáció elterjedése a Dél-Dunántúlon Szegedi Kis István tevékenysége tükrében. In: Borsy Judit (szerk.): Reformáció a Dél-Dunántúlon. Pécs – Kaposvár – Szekszárd, 2019. 33–48. o.; Varga Szabolcs: Irem kertje. Pécs története a hódoltság korában 1526–1686. Pécsi Hittudományi Főiskola – Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2009. 144–154. o.; Varga Szabolcs: A reformáció folyamata Pécsi Egyházmegyében a 16. században. In: Kürtössy Péter – Máté Gábor – Varga Szabolcs (szerk.): „Örökségünk a tér és az idő”. Tanítványi tisztelgés Filep Antalnak. PTE Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszék, Pécs, 2014. 223–241. o.

4   Balázs Mihály: Teológia és irodalom. Az Erdélyen kívüli antitrinitarizmus kezdetei. Balassi, Budapest, 1998. 45–64, 93–10. o.; Varga: Irem kertje. 147–150. o.

5   Varga: A reformáció folyamata. 237–238. o.

6   A források kritikájára Varga: A reformáció folyamata. 227–230. o.; Varga Szabolcs: Reformáció a Dél-Dunántúlon a 16. században. In: Ittzés Gábor (szerk.): Viszály és együttélés. Vallások és felekezetek a török hódoltság korában. Universitas Kiadó, Budapest, 2017. 49–54. o.

7    Gőzsy Zoltán – Varga Szabolcs: A Pécsi Egyházmegye kora újkori történetének kutatási lehetőségei. In: Klestenitz Tibor – Zombori István (szerk.):  Litterarum radices amarae, fructus dulces sunt. Tanulmányok Adriányi Gábor 80. születésnapjára. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2015. 70–71. o.; Varga: Reformáció a Dél-Dunántúlon. 57–60. o.

8   Szabó Gyula: Szabadgondolkodó társadalmi rétegek a török alatti Pécsett és Baranyában. In: Dankó Imre (szerk.): A Janus Pannonius Múzeum évkönyve, 1964. Pécs, 1965. 255. o.

9   A Erdélyből érkező lelkészek szellemi kisugárzása tagadhatatlan, túlértékelésétől azonban óvni kell. Az Ormánság kutatója, Kiss Géza elgondolása szerint például az erdélyi unitárius lelkészek honosítottak meg egy új stílusú templomépítkezést, hozzájuk köthetőek a térség első fakazettás templomai. Kiss Z. Géza: Ormánsági változások. Fejezetek a 18–19. századi társadalom történetéből. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991. 151, 155–157. Kiss azonban közvetett bizonyítékokkal érvelt, és gondolatmenetét az is gyengíti, egykorú fakazettás emlékek a régióban egyáltalán nem maradtak fenn, és Erdélyben is igen ritkák, ezek egy része is szász környezetben keletkezett. Az összefüggések, feltételezett párhuzamok így közvetlenül egyáltalán nem vizsgálhatóak. A dél-dunántúli emlékanyagra Tombor Ilona: Magyarországi festett famennyezetek és rokonemlékek a XV–XIX. századból. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968. 31–43. o.; Az erdélyi emlékekre Mihály Ferenc – Szász Erzsébet: Míves famunkák Erdélyben. Ácsmunkák, asztalosmunkák a XV–XVI. századból. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2021. 41–43. o.; A Dél-Dunántúl hímes templomainak legkiválóbb ismerője, Zentai Tünde szintén nem említi az erdélyi kapcsolatokat. Zentai Tünde: A Dél-Dunántúl hímes templomai. Pro Pannonia, Pécs, 2014. 12–14. o.

10  Dán Róbert: Az erdélyi szombatosok és Péchi Simon. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987. 120–121. o.

11  Erdős Zoltán (szerk.): A baranyai reformáció történetei. Kiállítás a reformáció 500 éves jubileuma tiszteletére. Pécs, Néprajzi Múzeum, 2017. szeptember 13. – december 31. Csorba Győző Könyvtár, Pécs, 2019. 36. o.; Szigeti Molnár Dávid: A Pécsi Disputa útja nyugatról keletre. Erdélyi–baranyai unitárius érintkezések a 17. században. Keresztény Magvető, 125(2019): 3. 247–252. o.

12  Baranyai Júlia: Vízbe vesző nyomokon. Fejezetek a Dráva-szög történetéből. Forum, Újvidék, [1977.] 179–190. o.; Kathona Géza: Fejezetek a török hódoltsági reformáció történetéből. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1974. 19–31. o.; Érdekes, hogy Kocsi Csergő Bálint 1677-ben írt művében csak felsorolja a baranyai szuperintendencia legfőbb gyülekezeteit, amelyek az állandó fenyegetettség miatt csak triviális iskolát tartanak fenn – erdélyi kapcsolataikat azonban nem említi. Miklós Dezső: Az első rendszeres magyar egyháztörténet. (A gályarab Kocsi Csergő Bálint „Brevis delineatio ecclesiarum reformatarum in Hungaria et Transylvania” c. műve 1677-ből). H.n., [1993.] 92. o.

13  Baranyai: Vízbe vesző nyomokon. 142–144. o.; Kathona: Fejezetek. 40–41. o.; Lábadi Károly: Istennek népei a Drávaszögben. Eszék, 2000. 280–284. o.

14  Balázs Kovács Sándor: Tolnától Kolozsvárig. Tolnai Fabricius István (Tolna, 1630 – Kolozsvár, 1690. március 25.) református esperes, orvostudor, tanár életútja. In: K. Németh András (szerk.): A Wosinszky Mór Megyei Múzeum évkönyve, 43. Szekszárd, 2021. 87–111. o.; Erdős Zoltán: A haza békessége és a nemzet egysége Tolnai (Fabricius) István prédikációjában. Egyháztörténeti Szemle, 22(2021): 2. 131–146.

15  Nevek és születési helyek összefüggésére Szabó András: Coetus Ungaricus. A wittenbergi magyar diáktársaság 1555–1613. Balassi Kiadó, Budapest, 2017. 43–44. o.

16  Herepei János: Apáczai és kortársai. Szerk.: Keserű Bálint. Budapest – Szeged, 1966. 223–246. o.

17  A karancsiak levelét hibás dátummal idézi Lábadi: Istennek népei. 60–61. o.

18  Péter Katalin: A reformáció: kényszer vagy választás? Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, [2004.] 62–69. o.

19  Tóth Gergely: A mellőzéstől a hitvitákon át a nagy egyháztörténetekig: a magyarországi reformáció a 16–18. századi történetírásban: A magyarországi reformáció a 16–18. századi történetírásban. In: Varga Szabolcs – Vértesi Lázár (szerk.): Egyházi társadalom a Magyar Királyságban a 16. században. Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola, Pécs, 2017. 409–414. o.

20 Félegyházi Tamás: Az mi Uronc Iesus Christusnac Uy Testamentoma… Rudolphus Hofhalter, Debrecen, 1586. (RMK I. 218 = RMNy 584) *2v.

21  Iratosi T. János: Az ember eletenek bodogul valo igazgatasanak modgyáról… Brewer Lőrinc, Lőcse, 1637. (RMK I. 670) A6v, A8r.

22  Pósaházi János: Igazság istápja, avagy olly catechismusi tanitas, mellyben a’ keresztény reformata vallás bőven meg magyaráztatik… Rosnyai Janos, Sárospatak, 1669. (RMK I. 1096) 174–179. o.; Némileg hangsúlyosabban, az első lutheránus főúrként szerepel a mű későbbi szöveghelyén: Pósaházi: Igazság istápja. 458–458. o.

23  Tóth: A mellőzéstől a hitvitákon át a nagy egyháztörténetekig. 417–419. o.

24 Szatmárnémeti Mihály: A négy evangelisták szerint valo dominica… Veresegyházi Szentyel Mihály, Kolozsvár, 1675. (RMK I. 1179) c2r–c3r.

25 Tolnai F. István: Igaz Keresztyéni és Apostoli Tudomány s’ vallás Utára vezető és az el-tévelyedésről jó utban hozó kalauz. Kolozsváratt, Veresegyházi [Szentyel] Mihály által, 1679. (RMK I. 1236) 563. o.; Érdekes, hogy néhány lappal korábban azt írta, az unitáriussá lett pécsi püspök, „Dudithius András lőn az első a’ ki ez időben a’ reformatiot el-kezdé”. Tolnai: Igaz Keresztyéni kalauz. 547. o.

26 Debreceni Ember Pál: A magyarországi és erdélyi református egyház története. Ford.: Botos Péter. Sárospatak, 2009. 50, 58, 414. o.; Pápai Páriz Ferenc: Romlott fal felépítése. Közli: Thury Etele. In: Stromp László (szerk.): Magyar protestáns egyháztörténeti adattár, 5. Budapest, 1906. 137–138. o.

27  Debreceni Ember: A magyarországi és erdélyi református egyház története. 485. o.

28 Varga Szabolcs: Genius loci. Az Istvánffyak Baranyában. In: Ács Pál – Tóth Gergely (szerk.): „A magyar történet folytatója.” Tanulmányok Istvánffy Miklósról. MTA BTK Történettudományi Intézet, Budapest, 2018. 59–89. o.

29 Nagy Gábor: Irrepserunt. Isthvánffy Miklós levele Pázmány Péterhez a hitújítás magyarországi kezdeteiről. Gesta, 6(2006): 1. 89. o.; Tóth: A mellőzéstől a hitvitákon át a nagy egyháztörténetekig. 410–412. o.

30 Lábadi Károly: Ács Gedeon élete és szülőföldképe. HMDK, Bellye, 2017. 113. o.

31  A helyi közösségek történeti emlékezete persze másutt is működhetett hasonlóképp. Derecskei Demeter, a Szilágyság reformátorára vonatkozóan: Sipos Gábor: Reformata Transylvanica. Tanulmányok az erdélyi református egyház 16-18. századi történetéhez. EME, Kolozsvár, 2012. 13–15. o.

32  Szita László: Nagyharsány. Bp., 2001. 103. o.

33  Zentai Tünde: Kórós. Pro Pannonia, Pécs, 2008. 23. o.

34 Keresztes Dániel – Hamarkay Ede (szerk.): A bizalom pecséte alatt, I. Két püs­pöki vizitáció (1817 és 1885) és legújabb ko­ri levéltári dokumentumok. Exodus Kia­dó, Erdőkertes, 2004. 76, 112. o.

35 Uo. 133. o.

36 Uo. 93. o.

37  Németh Béla: Baranya Szent-Istvántól a jelen korig. In: Várady Ferenc (szerk.): Baranya múltja és jelenje, II. kötet. Pécs, 1897. 442. o.; A töredékes kőfaragvány csaknem négy évtizeddel később valóban előkerült a jelzett hely közelében, a kolostor folyosójának padlózatából. Elsőként Szőnyi Ottó írta le és közölte, de a felirat hiányzó, megsemmisült részeinek kiegészítése nélkül. Szőnyi Ottó: Ismeretlen siklósi renaissance kőemlékek. Magyar Művészet, 9(1933): 6. 179–180. o.; G. Sándor Mária: A reneszánsz Baranyában. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984. 57. o.

38 Kisharsányra Nagy Gyula: A kisharsányi református egyházközség története. Cserni János Drávavölgyi Könyvnyomdája, Siklós, 1930. 10. o.; Siklósra Fejes János: Siklós múltja. Siklós, 1937. 118, 150. o.; Nagyharsányra Bordás Sándor: Nagyharsány község és a református egyházközség története a római kortól a XX. sz. közepéig. Nagyharsány, 1985. (Nagyharsányi Helytörténeti Gyűjtemény irattára) 38. o.; Az értesülést Fejes és Bordás nyomán közölte, de a faragványt immáron 17. századi eredetűnek tartotta Szita: Nagyharsány. 102. o.

39 Vértesi Zoltán: Magyarbóly ev. egyházközség és filiái története. Dunántúl, Pécs, 1940. 149. o.

40 Laskóra Fejes: Siklós múltja. 156. o; Lábadi Károly: Laskó könyve. Helyi választmány, Laskó, 2011. 76. o.; Nagyharsányra Bordás: Nagyharsány község. 40. o.; Szita: Nagyharsány. 103. o.

41  Sem az eredeti forrás szerzője, Pathai P. Sámuel, sem pedig az ő levelét újraközlő Koller József, majd az azt magyarul idéző Haas Mihály nem említ egy bizonyos települést, csak nem konkretizált hegy-, vagy domboldalt, ahol Sztárai zsoltárokat énekelt. Haas Mihály: Baranya földirati, statisticai és történeti tekintetben. Lyceum, Pécs, 1845. 165. o.; Koller, Josephus: Historia episcopatus Quinqueecclesiarum, Tomus VII. Complectitur res gestas ab anno 1628. ad 1781. Landerer – Trattner, Posonii – Pestini, 1812. 31. o.