Ázsia varázslatos, elbűvölő világa számos felfedezőt, tudóst, kutatót expedíciós utak szervezésére ihletett. A 19. század tudósai közül példaképpé váltak az olyan kimagasló egyéniségek, mint Kőrösi Csoma Sándor, aki az őshaza felkutatására indult India és Tibet térségébe, Vámbéry Ármin, aki hatalmas nyelvtudása révén fedezte fel a Kelet számos csodáját, Lóczy Lajos, akinek nagyon aprólékos tudományos beszámolói sok tudományterületen képezték további kutatások kiindulópontját, és aki Széchényi Béla expedícióiban több alkalommal is közreműködött.
A felfedezőutak számos kihívás, nehézség mellett felejthetetlen élményekkel, szerteágazó ismeretanyaggal gazdagították a kutatókat. Stein Aurél expedíciói jelentős tudományos eredményeket hoztak, minden kutatóútját elismerés övezte. Az Ázsia-kutató visszaemlékezéseiben a következőképpen összegzi életének ezt az időszakát: „A küzdelmes vándorutakon töltött évek azokon a kevéssé ismert, nehezen hozzáférhető tájakon, a természetadta nehézségek minden megpróbáltatása mellett is életem legboldogabb emlékei maradtak.”
Stein Aurél (1862–1943) tanulmányait Budapesten kezdte, majd számos ösztöndíj elnyerésével Európa neves egyetemein fejlesztette tudását. Tanult Bécsben, Lipcsében, Tübingenben, Londonban és Oxfordban. Az elsajátított tantárgyak közül kiemelhetjük a klasszika-filológiát, az indológiát, valamint az iranisztikát. A bölcsészdoktori cím megszerzése után Indiába utazott, ahol az Oriental College principiálisává és a Pandzsáb Egyetem dékáni hivatalának vezetőjévé választották. 1902-ben régészeti felügyelő, majd 1910 és 1929 között az Indiai Régészeti Szolgálat főfelügyelője lett.
Ázsiai útjai során értékes térképanyagokat készített, térképészeti ismereteit a honvédségnél, a Ludovika Akadémián sajátította el. Az 1880-as években Magyarországon általános hadkötelezettség volt. Stein felsőfokú tanulmányai befejeztével tért vissza szülőhazájába, hogy az önkéntes tisztiképzés tanfolyama révén sorkötelezettségét teljesítse. Az akadémián töltött időszakra mindig szívesen gondolt vissza, ragaszkodását jól mutatták az ideküldött ajándékok, a rendszeresen ideküldött könyvei, a legjobb térképező növendékek számára alapított díja, amit évente adtak át.
Az utazásai során végzett alapos terepfelmérések igényét, összeállítását jól szemlélteti az alábbi visszaemlékezése, amelyből kitűnik, hogy a nehéz utak során az expedíciók szempontjából mindig kellő hangsúlyt kaptak a földrajzi és térképészeti felmérések, olykor kisebb kitérők, kerülőutak árán. „Karavánunk útban volt már Bulunkul felé. De fototeodolit-munkám kiegészítése végett fölmentem még a Kara-kul fölött nyugaton emelkedő 450 méter magas különálló Kok-tumsuk hegy tetejére.”
A felfedezőutak során folyamatosan tartotta a kapcsolatot szülőhazája tudósaival, intézményeivel, továbbá magyar utazókkal, földrajztudósokkal. Sok esetben ezek a találkozások, beszélgetések, vagy éppen levelezések adtak ihletet egy-egy felfedezőút céljainak kibővítéséhez. A hazaküldött kutatási eredmények, térképészeti felmérések, földrajzi tudósítások az otthoni tudományos életet gazdagították.
Az idegen nyelvek kiváló ismeretét nemcsak a kutatási során hasznosította, hanem a mindennapok beszélgetései során is kamatoztatta. Az expedíciókban részt vevő, különböző nemzetiségű segítői közül mindenkivel annak anyanyelvén beszélt. A feljegyzések szerint beszélt hindi, urdu, pandzsábi, kasmíri, pastu nyelveken is, továbbá nyelvtudásáról a következőket is megállapították: „Stein Aurél otthonos a klasszikus nyelvekben éppúgy, mint a mai legfontosabb európai nyelvekben, és ezekhez egy sereg élő és holt ázsiai nyelv ismerete is járul. A felsoroltakon kívül tud még törökül, perzsául, arabul és szanszkritül.” Baktay Ervin visszaemlékezéséből feltételezhetjük, hogy a mongol és a tibeti nyelv sem volt ismeretlen számára.
Igen jelentősnek bizonyultak a kínai-turkesztáni és az Ázsia legbelsőbb részében folytatott régészeti és földrajzi, kulturális vonatkozású kutatásai, a soknyelvű kéziratok, könyvek felfedezése, valamint a megtalált értékek rendszerezése és megmentése a további kutatások számára. A földrajzi jellegzetességek kutatása, a térképek készítése mellett nagy odafigyeléssel tanulmányozta a különböző műveltségek érintkezéseit történelmi perspektívában, ezáltal válnak felismerhetővé az eltérő kultúrák kölcsönhatásainak eredményei, és vizsgálhatók a különböző kulturális elemek kereszteződései. A történelmi források felkutatása és kiértékelése során útmutatót adtak számára a kínai uralkodók évkönyvei, mivel ezek a könyvek nagyon pontos időbeli besorolást tesznek lehetővé. Marco Polo útleírásai számos információval szolgáltak a földrajzi jellegzetességekről, ezeknek a vidékeknek a hajdani állapotáról. A pontos történelmi forrásokat tartalmazó leírásokat, Marco Polo feljegyzéseit az expedíciók során rendszerint magával is vitte.
Régi idők emlékeit őrzik az egykori fontos kereskedelmi útvonalak mentén épült városok, valamikor virágzó kereskedelmi központok. A selyemkereskedelem kiemelkedő fontosságú volt, a jó minőségű selyemtermelés hosszú ideig kínai monopóliumnak számított. Erről a fontos áruról nevezték el a Közép-Ázsiát átszelő hosszú útvonalakat. A selyemút azonban számos szellemi érték terjedési útvonalát is meghatározta. A felfedezőutak történelmi nyomainak a számbavételét a következőképpen fogalmazta meg a híres Ázsia-kutató: „Utazásom nemcsak messze földre vezetett, hanem vissza régmúlt időkbe is.” Az expedíciók jelentős értékmentéssel jártak, nagyon sok régi dokumentumot sikerült ezeknek a tudományos kutatóutaknak köszönhetően megmenteni az enyészettől.
Az első fontos felfedezőútja a selyemút turkesztáni részén valósult meg, ahol régészeti feltárások során régmúlt idők kulturális értékeit térképezte fel. Erről az utazásról a Homokba temetett városok című könyvében olvashatunk. Lóczy Lajos, a híres utazó és geográfus így írt Stein Aurélról: „Óriási távolságokkal kell megküzdenie, mégis mindenütt baj nélkül, kalandos akadályok és küzdelmek nélkül vezeti sokszor igen tekintélyes karavánját. Annál is inkább meglepnek az expedíció kiváló sikerei, mert bámulatosan csekély anyagi eszközök álltak az utazó rendelkezésére.”
A mírani ásatásokkal a Lop-nór vidékén a régészeti feladatai befejeződtek, ezután fordult az expedíció a híres sivatagi város buddhista szentélyei felé. A sivatagi út közben megfigyeléseket végzett a környezetről, amelyen áthaladtak. A megfigyeléseit naplószerűen jegyezte le. A kiszáradt tóvidékek környékén megállapította, hogy a teraszosodás a tavak kiszáradása után következett be. Az úticél elérésben több útvonal is a kutatók rendelkezésére áll, Stein Aurél nemcsak a földrajzi vonatkozásokat, hanem a lehetséges útvonalak történelmi jellegzetességeit is figyelembe vette. Áttekintve az útvonalak távoli időkbe nyúló történelmi vonatkozásait, feljegyzéseiben megindokolja döntéseit, hogy miért épp egyik vagy másik lehetőség mellett döntött. A kínai történelmi vonatkozások akár a Han-korig visszamenőleg is olvashatók jegyzeteiben, nagyon izgalmas történetek elevenítenek fel egy-egy múltbeli eseményt vagy személyiséget, emellett pedig széles körű, aprólékos, a történelemmel kapcsolatos feljegyzések gazdagítják a felfedezőutak iránt érdeklődőket.
A második felfedezőút 1906 és 1908 között valósult meg, ekkor érkezett el a dunhuangi buddhista barlangtemplomokhoz. Lóczy Lajos a következőképpen tudósít a második expedíció indulásáról: „Az indiai kormány 1906-ban már másodszor küldötte ki nagyfontosságú tudományos feladatok megoldására Belső-Ázsiába. Valamennyi kortársánál jobban ismeri ma tudós hazánkfia a Pámirtól a tulajdonképpeni Khínáig terjedő óriási sivatagokat.”
A Romvárosok Ázsia sivatagjaiban című könyvéből ismerhetjük meg részleteiben ezt az expedíciót. Számomra a dunhuangi expedíció a legérdekesebb, a sok kínai nyelvű kézirat megtalálása, valamint a rendkívüli jelentőségű értékmentése miatt. A dunhuangi lelőhelyen nagyjából negyvenezer darab középkori, többnyelvű kézirattekercset talált. Ezek között volt számos fontos kézirat és egy olyan könyv, amelyet máig a világ legrégebbi nyomtatott könyveként tartanak számon, és amely a buddhista irodalomból ismert Gyémánt szútrát tartalmazza. A Stein Aurél által felfedezett dokumentumok egy része a British Museum gyűjteményébe került, a másik része pedig Indiában található. A leletek gazdagságát jól mutatja, hogy elhelyezésükre külön múzeumépületet hoztak létre, valamint szükség volt intézmények létesítésére, hogy a bőséges „kincseket” megfelelőképpen tanulmányozhassák.
Stein Aurél emlékirataiból megismerhetünk más utazókat is, akik korábban szintén ugyanazt az útvonalat járták be a selyemút mentén, és sok esetben azt is megtudhatjuk, hogy a korábbi évszázadokban milyen népek, milyen királyságok léteztek azokon a területeken, amelyeken áthaladt a híres Kelet-kutató. A kutatóutak elmesélésében több érdekességet talál az olvasó, sok olyan történettel találkozik, amelyek révén közelebb kerül a hajdani kutatóutak valóságához. Egy szép példa erre az, amikor elmeséli, hogyan tanulta a kínai nyelvet a dunhuangi expedíció közben, amely során a történelemben is igyekezett elmélyülni, Marco Polo útleírásainak részletes tanulmányozásával: „Csiang szu-jeh folytatta ez időben khínai leczkéit. De mert sem a leczkéket nem akartam elmulasztani, sem pedig a veneziai utazó lebilincselő elbeszélésétől nem tudtam megvállni – a dilemmát úgy oldottam meg, hogy (Csiang őszinte megelégedésére) a sivatag leírását khínaira fordítottam.”
Az ekkor megtalált kéziratgyűjtemény az ázsiai expedíciók egyik legértékesebb lelete. Visszaemlékezéseiben Ezer Buddha barlangtemplomai megjelöléssel olvashatunk erről a különleges felfedezéséről. „A gazdag aranyozásban és a hatalmas Buddha-alakokra pazarolt bámulatos műgondban ráismertem az India északnyugati határvidékéről jól ismert buddhista művészet jellemző vonásaira. [...] Még megragadóbb volt talán a nagy szentélyek és a sok kisebb szentély vakolatos falait borító régi, teljességgel buddhista jellegű festmények gazdagsága és művészi érdekessége.” Londonban hasonló jeleneteket ábrázoló selyemfestmények vizsgálata után megállapítja, hogy ezek a szentélyt díszítő festmények Buddha előző legendás életeinek ábrázolásai. Ezeknek a hitregéknek az ábrázolásai a kínai hatás túlsúlyáról tanúskodnak. Ezt a kínai hatást bizonyítja a tájképi háttér, az ábrázolt kínai épületek, a felhőszalagok, virágminták és más díszítőelemeknek a kínai művészetre jellemző, meseszerű képzelettel történő megjelenítése – olvashatjuk a barlangtemplomokról írt beszámolóban. Azonban a buddhizmus fő alakjainak festményei és a körülöttük lévő személyek ábrázolása a belső-ázsiai buddhizmus útján átszármazott indiai minták határozott stílusjegyeit fejezik ki. A kínai ízlés inkább csak a megfestés módjában, a színek megválasztásában mutatkozik, állapítja meg a leletek számbavétele során Stein. Részletes megfigyelésének köszönhetően felismeri, hogy a régészeti ismertetőjelek szerint a szentély falfestményeit a hetedik és tizedik század időszakaiban készíthették, a Tang-korban. Ez a korszak a művészetek felvirágzását jelentette, ennek nyomait őrzik a dunhuangi leletek is. A régi időkben ezek a barlangtemplomok vallási ünnepeknek adtak helyet. Stein Aurél, amikor visszatért a dunhuangi barlangtemplomokhoz, egyik alkalommal megfigyelte, hogy ezeknek az évente ismétlődő ünnepeknek a régi időktől fogva fennmaradt a hagyománya. Ekkor értesült az egyik barlangban befalazott, több szekérnyi kínai betűs kézirattekercsről.
„Az 1907. és 1914. év telén megkezdett kutatásaim lehetővé tették, hogy a hatalmas homoksivatagon és sós pusztaságokon keresztül kinyomozzam azt az útvonalat, amelyen Vu-ti császár küldöttségei és csapatai jártak.” Az út során számos hajdani vallásos épületegyüttes, kereskedelmi központ megtalálása a régmúlt idők tárgyi és szellemi értékeinek megmentését tette lehetővé. Például Kínai-Turkesztánban a sokféle művelődési, vallási, nyelvi behatások kapcsán megállapítja, hogy a buddhista időkben az indiai hatás lehetett a legjelentősebb.
Egy buddhista szentélyegyüttes megtalálásáról a következőképpen számol be: „Tíznél több épületromot nyomoztam ki és tisztítottunk meg nagy gonddal a homoktól. Néhány közülük kis buddhista kolostorhoz tartozó épület volt. […] Itt találtuk az első papíros kéziratokat. […] Azonnal felismertem, hogy régi indiai bráhmi írású buddhista szövegek.”
Egy másik felfedezése kapcsán a következő megállapításokat olvashatjuk: „Alacsony homokbuckák között találtunk rá az épületek kétségtelenül igen régi korbeli maradványaira […] Az erősen megrongálódott falakon könnyen felismertem Buddhák és bódhiszattvák ábrázoló falfestmények maradványait. Semmi kétségem nem volt már ekkor, hogy buddhista szenthelyek romjai közt járok.”
A harmadik jelentős felfedezőúton 1913 és 1915 között volt. Ezen a felfedező úton is hatalmas mennyiségű értékes leletet talált, ezt a régészeti anyagot még nem dolgozták fel teljesen. A Dandan Uiliknél történő buddhista szentélyek feltárása, nyolcadik századi szanszkrit vallási tárgyú írások mellett értékes művészeti alkotások is felszínre kerülnek. A bezikliki barlangokhoz kapcsolódó felfedezőútjáról olvasva, szintén meggyőződhetünk az expedíciók értékmentő erőfeszítéseiről. Beszámolójában így írt erről az útjáról: „Évszázadokon át sokat szenvedtek a barlangfestmények a képromboló mohamedán látogatók kezétől. Az utóbbi években további pusztítást vittek végre bennük az odavalók: vandálok módjára kivagdostak apró darabokat, hogy eladogassák európaiaknak. Nyilvánvaló volt, hogy a közeljövőben még nagyobb pusztulás fenyegeti az emlékeket. A rendszeres gondos leválasztás mutatkozott akkori helyzetemben, hogy megmentsek annyit, amennyit lehet a belső ázsiai buddhista festészetnek ezekből a remek maradványaiból.”
Idősebb korában, számos világhírű expedíciója után, azt tervezte, hogy felkutatja Afganisztán kulturális emlékeit, valamint hogy feltárja India és Elő-Ázsia történelmi, kulturális kapcsolatainak emlékeit. A kutatóúthoz az afgán kormánytól meg is kapta az engedélyt, és el is kezdődött az expedíció előkészítése. Ez a felfedezőút azonban már nem valósulhatott meg, Afganisztánba való érkezése után, miközben szervezte az expedíciót, Stein Aurél elhunyt. A nagy felfedező sírja a kabuli brit temetőben található. Családi levelezését, hatalmas könyvtárát, kéziratait a Magyar Tudományos Akadémiára hagyta.
Az expedíciók sikereinek elismeréseként Stein Aurél számos díjban és kitüntetésben részesült. Többek közt megkapta a Royal Geographical Society aranyérmét, a müncheni Geographische Gesellschaft elismerését, a bombayi Royal Asiatic Society Campbell-emlékérmét, az Academie des Inscriptions et Belles-Lettres Stanislas Julien-díját, a Királyi Bajor Akadémia Hardy-díját.
Főbb művei: Belső-Ázsia kiszáradásának kérdése. Földrajzi Közlemények (1911), Indiából Kínába (1923), Legbelsőbb Ázsia földrajzi hatása a történelemben (1925), Nagy Sándor nyomdokain az Indushoz (1929), Az indó-perzsa határvidék ősi története (1935).
Felhasznált irodalom
Felföldi Szabolcs: Stein Aurél. Egy rendhagyó életrajz. Palatinus, Budapest, 2015.
Kelecsényi Ágnes: A Selyemút rejtett kincsei. Stein Aurél és az Ezer Buddha barlangtemplomok. A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, Budapest, 2007.
Stein Aurél: Homokba temetett városok.Régészeti és földrajzi utazás Indiából Kelet-Turkesztánba 1900—1901-ben. Lampel R. Kk. (Wodianer F. és fiai) R. T. Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1908.
Stein Aurél: Ősi ösvényeken Ázsiában. Három kutató utam Ázsia szívében és Kína északnyugati tájain. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1934.
Stein Aurél: Romvárosok Ázsia sivatagjaiban. Kir. Magyar Természettudományi Társulat, Budapest, 1913.
