A kolozsvári Iparmúzeum és gyűjteményei

Városaink polgári fejlődésének lendülete, mindenütt a Kárpát-medencében, alapvetően attól függött, hogyan tudtak élni az ipari forradalmak lehetőségeivel, miként épült ki közlekedési infrastruktúrájuk, mennyire sikerült hasznosítani környezetük természeti adottságait. Csupán Erdélyre vonatkozóan is jól láthatjuk, milyen fáziskülönbségek voltak az elszigetelt székely városok és példaként Brassó vagy a történelmi Erdélyen kívüli Temesvár, Arad, Nagyvárad között.

Pákei Lajos igazolványképe

Mindemellett adódott időnként olyan sajátos eset is, hogy kiváltságos történelmi alaphelyzetben értékelődött föl egy-egy nagy múltú, patinás város, amely azután, helyzeti előnyét elveszítve, csak nagy erőfeszítésekkel próbálta fölfejleszteni elmaradott ipari struktúráját.

Az egykori guberniumi székhelyekre gondolok itt, Nagyszebenre és Kolozsvárra.

Kicsit visszalépve a múltba, azt kell látnunk, hogy Kolozsvár azután lett az Erdélyi Nagyfejedelemség fővárosa, hogy 1790-ben, Bánffy György gubernátorsága idején, a főkormányszéket – a guberniumot – Nagyszebenből Kolozsvárra költöztették át. Ez privilegizált helyzetet biztosított számára. A polgárság pedig, az előnyöket látva, megbékélt azzal, hogy az arisztokrácia és a hivatali réteg – az adózás kollektív kötelezettségének fönntartásával – beköltözhetett a polgári előjogokkal védett falak közé. A Bánffy-palota mintájára megépültek a főnemesek és hivatalnokok rezidenciái, átalakult a falakon messze túl terjeszkedett város egész szerkezete. Kolozsvár hivatalnok város lett, majd az egyetem 1872-es létrejöttével és a nagy múltú iskolák fönntartásával iskolaváros jellegét öltötte.

Mik voltak a megváltozott helyzet előnyei?

A polgárság nem mindennapi jövedelme származott abból, hogy ellátta a nagyszámú hivatalnok réteget, szállást adott a népes diéták – az erdélyi országgyűlés – küldöttjeinek, kvártélyt biztosított az egyetem és iskolák diákjainak. Kolozsvár tipikusan a „kertes városok” arculatát mutatta, olyan kétlaki életformával, amelyben a folyamatos ellátást a város majorjai, a zöldségtermelő hóstáti közösség és az Erdélyben is működő bolgár kertészek öntözéses gazdálkodása biztosította. Ugyanakkor az új utcákat nyitó és tisztviselőtelepeket létesítő fejlesztések a kis- és közepes vállalkozások folyamatos foglalkoztatását igényelte. Állandó munkát kaptak így kőfaragók, kőművesek, ácsok, épület- és bútorasztalosok, lakatosok, díszműves mesterek, utcakövezők, téglavetők munkásai.

Ez a város – Kolozsvár – tehát nem a gyáripari termelés lehetőségei felé fordult, hanem az eleve is fejlett kisipar ösztönzésére alapozott. Mindössze egy légszeszgyár, egy „répacukor-fabrika”, egy dohánygyár és gyufagyár képezte a város gyáriparát egészen a tizenkilencedik század végéig, a millenáris időkig.

Kolozsvár látképe régi felvételen, előtérben az Iparmúzeum épülete

A kolozsvári Iparmúzeum – melynek bemutatására vállalkozom – ezt a helyzetet átlátva és ennek függvényében kívánt a kis- és közepes vállalkozások korszerűsítésének összehangolója lenni.

Az alapvető feladatok már 1882-ben megfogalmazódtak, amikor még csupán egy tervezetben körvonalazódtak az intézménnyel szembeni elvárások.

Innen kezdve folyamatosan napirenden volt a kérdés, mely mind az Iparkamarát, mind a város képviselő testületét foglalkoztatta. 1883-ban a budapesti Iparmúzeum gyűjteményének kolozsvári bemutatása győzte meg az érdekelteket, hogy „ily gyűjtemények nélkül nem is képzelhető alapos és tömeges haladás az ipar terén.” (A kolozsvári „Erdélyrészi technológiai iparmúzeum” történelme. 1882–1885. Kolozsvár, 1888. 7.)

A Kereskedelmi és Iparkamara 1885-ben megbízta Pákei Lajos építészt és Binder Lajos iparfelügyelőt, hogy az országos kiállításra Budapestre utazzanak és „a kiállítóktól részint ajándékban, részint jutányos árban árumintákat gyűjtsenek”. (Uo.)

Döntő lépésre az iparkamara 1887-es közgyűlésén került sor, amikor határozatban mondták ki, hogy az ipari tanműhelyek mellé társítva fölállítják az Iparmúzeumot, s a szeptemberi királylátogatás emlékére az intézményt I. Ferenc József nevére keresztelik. Az ünnepélyes megnyitó 1888. december 26-án volt. (Gaal György: Iparmúzeum Kolozsvárt. Szabadság, 2013. jún. 5. 126. sz. 11.)

Az Iparmúzeum főhomlokzata, Pákei Lajos terve

Mivel az új intézmény kezdetben csak városi támogatással működött, lehetőségei szerények voltak. Többszöri költözködése során gyűjteményei olykor ládákba csomagolva álltak, megtekintésükre néha nem is nyílott alkalom. Változott a helyzet a millenáris előkészületek idején. 1896. január 1-jén a kereskedelemügyi miniszter határozatával az Iparmúzeumot és a szakiskolát állami kezelésbe vették. A város sokat köszönhetett a miniszter, Hegedüs Sándor pártfogásának, aki kolozsvári születésű lévén más fejlesztési ügyekben is segítségükre sietett. 1896. szeptember 30-án a Mátyás-szobor alapkőletételét követően az új intézmény alapkőletételére is sor került. A város ugyanis még ez évben megvásárolta a Szamossal párhuzamos Malom utcában, a Kattaro-féle telket, ahol 1898 őszéig fölépítették és 1899 tavaszán ünnepélyesen fölavatták a Pákei Lajos tervezte egyemeletes épületet. Ebben kapott helyet, mintegy társbérletben a Városi Ipariskolából nevében és szerkezetében átalakult tanintézet, az Államilag segélyezett építő-, fa- és vasipari tanműhelyek és szakipar rajziskola. Pákei Lajos lett az Iparmúzeum igazgatója és egyben az iskola néhány szaktantárgyának oktatója.

Itt néhány szóban méltatnom kell Pákei hozzájárulását az alapítások és építkezések páratlan sikerű munkájához.

Pákei Lajos (1853–1921) a századfordulós idők legjelentősebb erdélyi építésze volt, a polgárosult Kolozsvár monumentális középületeinek tervezője. Bécsben Theophil Hansen mellett kezdte pályáját, bekapcsolódva a bécsi parlament tervező munkájába. Hazatérve szülővárosába Kolozsvárra, egy ideig a város főmérnöke volt, majd éppen a legnagyobb megrendelései idején vállalta föl az Iparmúzeum vezetését is, rangot és tekintélyt adva az alapításnak.

Pákei dolgozószobájában, az Iparmúzeum terveivel

Az Iparmúzeum fejlesztése kétszer is komoly építészeti feladatok elé állította Pákeit. A mind népesebb szakiskola ugyanis gyorsan kinőtte még frissen felépült székházát. Új épületre volt szükség, most már elsődlegesen az Iparmúzeum számára, s ennek tervezését szintén ő vállalta föl. A Malom utca déli oldalán, a város egykori malmaira utaló Malomárok mentén, éppen szemben az Iparmúzeum első épületével jelölték ki az új székház telkét. Itt, az utca szövetében, most már sokkal impozánsabb, kétemeletes épület kapott helyet, amely magán viselte Pákei historikus stílusának minden karakterisztikumát. Homlokzata, mint a kultúrtörténész Gaal György megjegyzi, az Unitárius Kollégium, szintén Pákei tervezte épületének jellegzetességeit tükrözte. Az építész többalakos szoborcsoportot is elképzelt a timpanonba, ami a fönnmaradt terveken jól látszik, azonban ez az allegorikus plasztikai mű az amúgy is óriási költségek miatt soha sem készült el. Az egykori emléktábla felirata szerint, amelyet a közhatalom változáskor eltűntettek, az épületet 1904-ben adták használatba. Bebútorozására azonban csak 1908-ban nyílt lehetőség.

Pákei mindkét épület bútorzatát maga tervezte, tárlókat, szekrényeket, padokat, székeket, de ezek mára már eltűntek. Kinézetükről csak néhány korabeli fényképfelvételről alkothatunk képet.

Az Iparmúzeum ügyeit fölvállaló Pákei már a kezdetekkor tisztában volt azzal, milyen fontossággal bír a szemléltető példa a kis- és középvállalatokra alapozó termelésre. A témával foglalkozó egyik írásában 1896-ban kézenfekvően utalt erre. (Pákei Lajos: Kolozsvár ipari múltja. I–III. Kolozsvár, 1896. nov. 7, 9, 10.) Ehhez szükségesnek vélte a szakkönyvtár állandó gyarapítását, melynek elhelyezésére most már elegendő tér nyílott. A múzeumot, mint állami intézményt a Magyar Tudományos Akadémia a kedvezményezettjei közé fogadta, s a folyóiratok és szakkönyvek jelentős részét ebből a forrásból kapták.

Forgatható mintalapok az előcsarnokban

A kolozsvári ipartámogatás három fönntartó oszlopa – a Kereskedelmi és Iparkamara, az Iparos Egylet és az Iparmúzeum – mindegyike rendelkezett saját szakkönyvtárral, de a legjelentősebb dokumentációs forrása az Iparmúzeumnak volt. A teljesség igénye nélkül sorolom föl, milyen folyóiratokat járatott az Iparmúzeum könyvtára: Blaetter f. Kunstgewerbe (Bécs), Art ét Décoration (Párizs), The Studio (London), továbbá a magyar kiadású Építő Ipar, Faiparosok és Lakberendezők Szaklapja, Honi Ipar, Magyar Iparművészet, Magyar Iparoktatás, Mintalapok, Technológiai Lapok, Etnographia, Politechnikai Szemle, de a Lyka Károly szerkesztette Művészet és a Huszadik Század is. A könyvtári gyarapodásról nyomtatott címjegyzék tájékoztatta az érdeklődőket. (A kolozsvári M. kir. Állami I. Ferencz József Iparmúzeum könyvtárának címjegyzéke. Kolozsvár, 1909.) A magyar nyelvű kiadványok mellett többségben német és francia szakmunkákat tettek hozzáférhetővé. Tartalmuk szerint ilyen osztályozásban kerültek a polcokra: Faipar, Fémipar, Építőipar, Más iparágak, Iparművészet, Ornamentika, Rajzoktatás. Pákei forgatható állványt tervezett a mintalapok kézenfekvő bemutatására.

Ugyanakkor a tárgyi gyarapodásról csak egy összegező statisztika áll rendelkezésre. A leltárkönyvek nem maradtak fönn. Bizonyos, hogy a múzeum birtokába került tárgyak, fölajánlásokból, vásárlásokból, duplumok megszerzéséből gyűltek egybe. Osztályozásuk szerint: fa- és fémtárgyak, kerámiák, üveg- és porcelán mintadarabok, textíliák, szőnyegek, bútorok, ipari termékek terjedelmes sora, gépek, működő szerkezetek. Példaként és szemléltetésül csupán néhány tárgy provenienciáját sorolnám fel itt: Árkay Sándor műlakatos Budapest: gördülő redőnyminta, Br. Bánffy Dezső és társai, dési szövetgyár: szövetminták, Simonffi István, Kolozsvár vaseke minta, Bártfai kosárfonó tanműhely: kosárminták, Dunkel Vilmos Kassa: parkettminták, Dobos János zárgyáros, Győr: zárminták, Ganz és társai, Budapest: vasúti kerekek és tűzrostélyok, Hosszúfalusi műfaragó iskola: fafaragászati tanulmánydarabok, Melocco testvérek, Budapest: cementlapok, Orbán József téglagyára, Kolozsvár: téglaminták, Rimaszombati műfaragó iskola: ornamentális díszítések, Seemann József műlakatos, Kolozsvár: ajtó- és ablaksarkok a vajdahunyadi vár mintáiból. Itt helyezték el egy rövid időre a Mátyás-szobor pályatervének hányatott sorsú kismintáit. Köztük volt az üvegművesség magyar úttörője, Sovánka István különösen érdekes fából faragott makettje is. Családja révén Pákei maga is hozzájárult a gyarapodáshoz. Felesége, Fangh Antónia kalotaszegi varrottasok és tárgyak gazdag gyűjteményét szerezte meg, édesanyjának Gyarmati Zsigánéval való régi kapcsolatai révén. A népművészeti részleg installációjában Pákeiné Fangh Antónia maga is részt vett.

Kezdetben, mivel népi bútorok is bekerültek a múzeum állagába, a tárgyak egy részét ezekben helyezték el, majd Pákei tárlói tették áttekinthetőbbé a gyűjteményt. Sokat tett a múzeumi gyarapodásért Farkasházi Fischer Vilmos, a herendi porcelángyár Kolozsvárra kihelyezett porcelánfestő műhelyének dúsgazdag tulajdonosa, valamint Simonffi István kolozsvári gépgyáros, akinek nevét ott olvashatjuk a Szent Mihály-templom zárt övezetét kerítő neogótikus öntöttvas rácson, melyet a Mátyás-szobor fölállítása idején Pákei Lajos tervezett.

Az említett statisztika, már a múzeum megszűnte után, az Osvát Kálmán szerkesztette Erdélyi Lexikonban jelent meg 1928-ban. E szerint az Iparmúzeum gyűjteménye: 459 szőnyeg, 367 bútor, 564 agyag- és majolika tárgy, 370 fémmunka, 276 gipszdíszítmény, 90 porcelántárgy, 300 famunka, 556 hímzés és szövés, továbbá bőr-, üveg- és kőtárgyak.

Pákei, hogy könnyítsen a régi épületben maradt szakiskola zsúfoltságán, az általa vezetett szabadkézi rajztanfolyamot az 1908–1909-es tanévben áttelepítette az Iparmúzeum új székházába. Ugyanakkor bokros feladatai mellett, arra is szakított időt, hogy a szélesebb érdeklődő közönség számára 1912-ben építésztörténeti előadássorozatot tartson az ókortól a jelenkorig terjedő áttekintésben.

Gépterem a múzeumban

A kolozsvári I. Ferenc József Iparmúzeum a többi közgyűjteménytől eltérően a város egyetlen állami tulajdonú múzeuma volt. Az első világháborút követő közhatalom változás után – mint magyar állami vagyon – automatikusan és megfellebbezhetetlen módon átment a román állam tulajdonába. Mint gyűjtemény, nem szűnt meg azonnal, de működéséről nem érkeztek hírek. Csupán egy esetben, 1921-ben szerveztek az épületben egy román néprajzi kiállítást, melyhez a meglevő tárgyakból is hozzátársítottak valamit. A múzeumot 1925 tavaszán számolták föl; tárgyi emlékeit részben a Kereskedelmi Iskola padlására hordták föl, részben Marosvásárhelyre és Gyulafehérvárra szállították el.

Miután az Erdélyi Múzeum-Egyesület elkobzott levéltára pár évvel ezelőtt hozzáférhetővé vált, az Iparmúzeum gyűjteményeiről is igen fontos információ bukkant elő. Egy jelentés arról tudósít, hogy a második bécsi döntés után pár évre ismét föléledt Erdélyi Nemzeti Múzeum akkori igazgatója, a régész Roska Márton 1943-ban az Iparmúzeum kallódó anyagából 102 darabot átvett a múzeum számára. (Románia Országos Levéltárának Kolozs Megyei Igazgatósága – az Erdélyi Múzeum-Egyesület levéltára 70/1943.) Ezek a tárgyak a mai Erdélyi Történelmi Múzeum raktárában vannak, de az évek óta folyó felújítások miatt egyelőre hozzáférhetetlenek.

Álljon itt végül egy emlékezetes epizód az Iparmúzeum fönnállásának három és fél évtizedes történetéből.

Walter Crane, a szecesszió térhódítása és a kézműipar újraélesztése felé mutató mozgalmak nagy angol úttörője az 1900-as év őszén Magyarországra és Erdélybe is ellátogatott. Miközben nagyszabású kiállítása nyílt a budapesti Iparművészeti Múzeumban, a tárlat bőséges anyagából és a még Londonból hozott művekből mintegy 30 darabot átengedett egy kolozsvári kiállításra. A tárlat installációjára a Malom utcai kisebb épületben, az Iparmúzeummal még közös szakiskola rajztermében került sor. Ezzel a tárlatmegnyitóval köszöntötték Kolozsvárra érkezésének idején Crane-t a vendéglátói, köztük Pákei Lajos és a szakiskola igazgatója, Magyar Endre gépészmérnök. A kiállításon az addig sehol be nem mutatott művek között szerepelt A világ meghódítói (The world’s conquerors) című olajfestmény, amelyre Crane saját versét írta föl. Ennek kicsengése (magyarra fordított utolsó sora) jószerint jelkép értékűen illett rá az intézmény történetére és az általa képviselt törekvésekre.

Munka, hír, erő, szépség, szerelem

Meghódít mindent, csak időt, s halált nem.

Új hozzászólás