A legkeletibb magyar település múltja
A történetírás szerint a legkeletibb csángó falu, a természetes körülmények között létrehozott legkeletibb magyar település neve Csöbörcsök, ritkán használt formában Töbörcsök (románul Cioburciu, oroszul Csobrucsi). Már a név is az egykori magyar jelenlétre utal. Földrajzilag a Dnyeszter folyón túl, a Moldovától elszakadt Dnyeszter Menti Köztársaságban fekszik. Eredete vitatott, még etelközi maradványmagyarságról is beszélnek a történészek. A terület ugyanis egykor Etelköz részét képezhette, feltételezések szerint a vérszerződés is itt köttetett. Egyéb elképzelések szerint a 15. században Moldvába menekült husziták, mások alapján a Báthori István erdélyi vajda elől menekülő székelyek alapították. Őket gyarapította a Hunyadi János által 1450 körül Dnyeszterfehérvárra határőrzésre odatelepített népesség, amely egyes leírások alapján a 16. század elején áttelepült Csöbörcsökre.
A fentieken kívül a magyar jelleg megőrzésében erősítést nyújtott a főként Jászvásár környékéről menekült magyar husziták közössége. Lakói a 18. század közepéig őrizték magyar nyelvüket, 1750-ben a népesség fele még beszélt magyarul, de a későbbi orosz–török háború során elnéptelenedő faluba visszatérők között már nem tartottak nyilván magyarokat. A fentiek alapján elmondható, kikövetkeztethető, hogy mintegy háromszáz esztendőn át Csöbörcsök magyar jellegű, ráadásul magyar többségű település volt, amely ádáz harcot vívott identitása megőrzése érdekében. Sziget volt a tengerben, katolikus magyar sziget az ortodoxia határától jóval keletebbre, a nyugatiak által barbárnak tartott keleti részén Európának. Ezért évszázadokon át az egyszerű beolvadás tényével kellett számolnia abban a közegben, ahol az indentitás legfőbb őrzője a vallás, miközben erre a távoli vidékre csak ritkán jutott el egy-két misszionárius pap, ők is jobbára olaszok voltak. Mégis viszonylag hosszú ideig őrizte magyarságát és római katolikus jellegét, nemzeti és vallási identitását. Mindez köszönhető volt a település megalapítása után az adott történelmi helyzetekben odatelepültek által nyújtott erősítéseknek, hiszen az erre a vidékre elvetődő, menekülő magyarok szívesebben választottak új otthont a faluban, ahol ugyanazt a nyelvet beszélték és ugyanolyan rítust gyakoroltak a templomban. Bizonyára az is vonzó volt, vagy éppenséggel az lett a következmény, hogy a falu a 16. században mezővárossá nőtte ki magát, lakói főleg kereskedelemmel és mezőgazdasággal foglalkoztak.
Mégis érdekes jelenség az, hogy a megalapítása után mintegy háromszáz éven át római katolikus magyar jellegét őrző Csöbörcsök, elnevezésében bizonyára besenyő vagy kun eredetű település, hirtelen veszítette el magyar jellegét. A beolvadás sokszorta keservesebb és fájdalmasabb folyamata, az idültté váló agónia helyett a „hirtelen halál” állapota következett be. Az 1768 és 1774 közötti orosz–török háború során a falu elnéptelenedett, a visszavonuló tatár sereg a Krím-félszigetre vitte a lakosok egy részét. A visszatérők között már nem tartottak nyilván magyarokat, legalábbis az 1771-es és 1772-es orosz összeírások neveinek elemzése szerint.
Ma már semmi sem utal a magyar eredetre, legfeljebb egy-két családnév, mégis ott él, ott kell élnie a tudatunkban, hogy valamikor Csöbörcsök volt a természetes körülmények között létrehozott legkeletibb magyar település. Mindenképpen fontos és szükséges kihangsúlyoznunk a természetes jelleget. Már csak azért is, mert a történetírás, a kutatások alapján bizonyossá vált, hogy a Krímben mesterséges módon létrejött néhány, a tatárok által elhurcolt emberek alkotta magyar falu, nem is beszélve a középkori keleti magyarokról a Volga–Urál vidéken és a Kaukázusban.
A kutatások eredményeit, a tényeket összevetve megkérdőjelezhetetlen módon kijelenthető: a Dnyeszter túloldalán fekvő Csöbörcsök volt a legkeletibb „természetes” magyar település, mely a Kárpát-medencéből eredeztethető, és évszázadokon át őrizte identitását. Meglehet, végnapjait követően éppen a Krímben jött létre egy-két csöbörcsöki foglyokból, menekültekből álló magyar közösség…
Ragaszkodás a római katolikus hithez
A legkeletibb magyar település, Csöbörcsök római katolikus híveiről az első említés 1632-ből való. Az itt szolgáló Paolo Bonnici ferences misszionárius leírása szerint „a Dnyeszteren túl, a tatárok pusztáinál 12 ház katolikus található, viszont 300 család régen szintén katolikus volt, csak a paphiány miatt átálltak ortodoxnak vagy lutheránusnak.”
A történetírás biztosan tudja, hogy II. Rákóczi Ferenc fejedelemhez eljutott a csöbörcsökiek kérése, hogy küldjön számukra papot. A nagyságos fejedelem 1706-ban Lippay Istvánt elküldte szolgálni a legkeletibb magyarokhoz. A volt korabeli leírások, egy 1709-ből származó jelentés szerint: „Jött azon pap ember, kit ennekelőtte négy esztendővel a felséges fejedelem Tatárországba küldött ott egy Csoburcsi nevű faluban lakos magyaroknak kívánságára, beszélvén sok kérdezkedések között eredetét azon magyarok ott létének, hogy tudniillik minekutána I. Ulászló (László) király Várnánál megverettetett a törökök által, és azután csakhamar magyar Neszterfejérvár is – mit törökül Akkermannak hínak és a Dnjesztr (Neszter) partján, a tenger mellett van épitve – kezökre esett, akkor maradtak el az ott való lakosokból, most jobbágysága alatt lévén magának a tatár khánnak (hámnak), aki őket aga által több, Budzsakban (Bucsákban) levő jószágival együtt kormányoztatja”.
Konkrét utalás létezik még arról, hogy Csűrös József tisztelendő Csöbörcsökre kérte kinevezését, „tíz évig mint plébános volt náluk, és ott halt meg”. Ezt már Zöld Péter írta róla egy emberöltővel később. Ugyanis 1767 májusában Zöld Péter atya, a mádéfalvi veszedelem után Moldvába menekült székelyek szellemi vezetője és páter Ferenc huszvárosi plébános tizenegy napot töltött Csöbörcsökön, mialatt 7139 személyt gyóntattak és 2512-t kereszteltek meg az egész környékről, a szomszédos falvakat beleértve. Zöld Péter leírása szerint „a helyiek jó katolikusok, ámbár 17 éve nem láttak papot”. „A templomban egy kézdiháromszéki öregember, aki az írás-olvasásban elég tanult, előimádkozik, néhány egyházi éneket elkezd, és a jelenlévőkkel naponként két rózsafüzért elimádkozik.” Templomuk ekkor már „a város közepén van kőből, fatoronnyal. Van két ezüst, jól megaranyozott kelyhük, négy miseruhájuk a többi öltözettel együtt különféle színben. Tehát minden eszköz elég illendő, egy művészi kézzel emelt oltár van templomban, és azon a mennybe felvett Boldogságos Szűz Mária képe van festve.”
Az 1844-ben a magyar őshazát kereső Jerney János már nem talált magyarokat „Csuburcsiban”. A történészek szerint (Benda Kálmán: Csöbörcsök. Egy tatárországi magyar falu története a 16–18. században, Századok 1985/4) „a 20. században már csak néhány magyaros eredetű családnév őrizte e keletre sodródott magyar közösség emlékét”.
Őseink és a Dnyeszter vidéke
A frissen előkerült új moldáviai magyar őstörténeti leletek és lelőhelyek bemutatásra vállalkozik az Őseink és a Dnyeszter vidéke. Magyar őstörténeti kutatások Etelköz nyomában című, magyar őstörténettel foglalkozó tudományos ismeretterjesztő film, amelyet Czigóth Sándor nagykanizsai független filmes operatőr és a Kanizsa TV készített. Ásatásaik főbb helyszínei Szlobodzeja, Glinoje, Plavnyi és Csobrucsi. Ekkorra a Moldovában, a Moldovai Köztársaságban dolgozó helyi régészek a Prut, valamint a Dnyeszter vidékén már közel negyven olyan régészeti lelőhelyet azonosítottak a honfoglalást megelőző időszakból, amelyek bizonyára magyar őseink életével, temetkezésével álltak kapcsolatban. Bebizonyították, hogy az eddigi ismereteink összhangban állnak a honfoglaláskori elődökkel kapcsolatos írott forrásokkal, és gazdagították a magyar őshazáról kialakított képet. Az újabb és újabb régészeti feltárások által a tudomány egyre közelebb kerül ahhoz, hogy minél alaposabban megismerje, majd a tudománynépszerűsítés által megismertesse, hogyan éltek őseink Etelközben, mennyit tartózkodtak ezen a vidéken, miért és mikor költöztek át innen a Kárpát-medencébe.
Egyébként egy évvel korábban a filmes csoport egyhónapos oroszországi régészeti expedíciója során született meg a stáb megelőző dokumentumfilmje, amelynek címe: Őseink nyomában a Dél-Urál vidékén. Amúgy előzőleg több orosz–magyar dél-uráli régészeti expedíció is lezajlott, ami lehetővé tette, hogy a későbbiekben Czigóth Sándor elkészíthesse a dokumentumfilmet, majd pedig lefilmezhesse a Dnyeszter vidékén zajló kutatásokat is.
A Dnyeszter vidéke a népek olvasztótégelye lehetett a népvándorlások korában. A honfoglalást megelőzően birtokolt terület megjelölésére használ Etelköz nyugati részére, a Dnyeszter mentére jellemző gazdag növénytakaró kedvező életkörülményeket nyújtottak a honfoglalás előtti időszakban átmenetileg itt élő magyar őseinknek, mivel a délorosz sztyepp viszonyaihoz képest itt kisebb terület is elegendőnek bizonyult az állatok legeltetéséhez. Ez a felettébb előnyös körülmény feltétlenül kedvezően befolyásolta a nomád életmódot folytató őseink életét, kiváltképpen állattartási szokásait. A korábbi, Urál-vidéki nagyobb kiterjedésű legeltetéshez képest az Etelközben, a Dnyeszter mentén már nem volt szükség arra, hogy „megszokott” nagy távolságokat tegyenek meg állataikkal.
A szakemberek szerint a Dnyeszter két partján több tízezerre tehető a kurgánok, a vidékre jellemző temetkezési helyek száma. A kurgánok, magyarosan korhányok, a sztyeppei népek temetkezési helyei. A kurgán egyik fajtája a halomsírnak, amikor egy lefedett és feltöltetlen gödörsír fölé halmot emelnek. A kurgán török-tatár eredetű orosz szó, magyar jelentése szerint sírhalom. Kialakulása régészetileg az i. e. 3. évezredre tehető a Prut és a Volga közötti területen.
A Dnyeszter Menti Köztársaság területén elhelyezkedő Szubbotyici-horizontnak nevezett lelőhelycsoport legnyugatibb tagja a Dnyeszter bal partján, mintegy húsz kilométerre Tiraszpoltól, a köztársaság fővárosától található. Szlobodzeja (Slobozia) határában 1994-ben egy bronzkori kurgánban (sírhalomban) a régészek 26 középkori sírt tártak fel. A magyar őstörténet egyik legfontosabb lelőhelyét sikerült a szakma számára kutathatóvá tenni. A feltárt sírokban a halott lábához helyezett részleges lótemetkezés összekapcsolható a Kárpát-medence leletanyagához, és a magyar őseink életterének a mozgását bizonyítja. A szlobodzejai sírokban feltárt ívelt talpú vaskengyelek, a gömbsorcsüngős fülbevalók, a hólyagos fejű gyűrűk, a növényi ornamentikával díszített övcsat közeli párhuzamai megtalálhatók és ismertek mind a Volga–DélUrál vidékéről, mind a Kárpát-medence honfoglaláskori sírjaiból.
A szakemberek egyöntetű álláspontja szerint a Dnyeszter partján Szlobodzeja határában feltárt magyar temető „egyrészről kakukktojásként ragyog a Szubotcy-horizont egén, mivel a nevezett horizont lelőhelyei inkább a Dnyeper középső folyásának körzetéből származnak, másrészről ugyanakkor kulcshelyzetben is van, hiszen VII. Konstantin szerint Etelköz nemcsak a Dnyeper, hanem a Dnyeszter mellékét is magába foglalta. A szlobodzejai magyarok, ha átnéztek a folyó túlsó partjára, akkor a Luka-Rajkoveckaja kultúra szláv népességének településeit láthatták. És ha átkeltek, akkor még szláv foglyokat is ejthettek, kiket a bizánciaknak adtak el jó pénzért és minőségi textilneműkért, mint azt szintén Konstantintól tudjuk.” A fentiek alapján a nyelvészek azt feltételezik, hogy a Dnyeszter melléke lehetett az a terület, ahol szláv jövevényszavak kerülhettek nyelvünkbe a szláv–magyar érintkezés nyomán.
Végszó
Miközben a környékén jelentős régészeti leletek feltárására került sor, a természetes körülmények között létrehozott legkeletibb magyar település, Csöbörcsök nyomai ma már csak a tudatunkban és a történetírásban léteznek. A kivételes módon a Dnyeszteren túl alapított és három évszázadon át magyarságát és római katolikus hitét őrző legkeletibb csángó falura már semmi sem emlékeztet, senki sem emlékezik a településen. Mégis közös feladat megőrizni a köztudatban a nevét.
