Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

120 éve hunyt el Tassi Végh Bertalan ’48-as honvédtiszt

Az 1848–49-es szabadságharcos, Végh Bertalan az egykori Pest vármegyei Tass egyik legrégebbi nemesi családjának a leszármazottja. A jelenleg Bács-Kiskun megyei Kunszentmiklósi járáshoz tartozó Duna menti település a honfoglalást követően Szent István király birtoka volt. A település Árpád vezér egyik unokájáról kapta a nevét, és az 1109-ből származó Veszprémvölgyi oklevél szerint a királyi udvarnál szolgáló tárnokok és étekhordók faluja volt. Végh Bertalan ősei már a 16. század közepétől birtokoltak itt földeket. A birtok- és nemesi jogot III. Károly király is megerősítette 1724-ben. A Végh családot a történelem során mindvégig számontartották. A török hódoltság idején az egyik Végh őst, Istvánt fejvesztésre ítélték, majd a krónikák szerint kivégezték 1675-ben, mert a „törökösség” bűnébe esett. Történt ugyanis, hogy Végh István lánya válási ügyével a magyar ítélőszék helyett a török káldi, azaz bíró elé járult – az akkori magyar törvények szerint a válás tiltott volt –, ez pedig akkoriban fővesztéssel járó bűnnek számított. A Végh családból az újabb időkben számos fontos vármegyei tisztségviselő, táblabíró, főszolgabíró vagy királyi táblai ülnök is kikerült.




Az aradi várbörtön udvara. Forrás: Digitális Képarchívum

Végh Bertalan 1813. január 25-én született Végh Antal földbirtokos, táblabíró, illetve Fekete Eszter fiaként. Hatan voltak testvérek, két fivére közül az idősebbik, Ignácz a forradalom előtt Pest vármegyében szolgált esküdtként, majd al- és főszolgabíró, később királyi táblabíró lett; György a tassi birtokon gazdálkodott. Bertalan a református gimnáziumban tanult, 1828-tól pedig katonai pályára lépett. Hadapród, majd 1831-ben nemesi testőr lett, 1836-ban főhadnaggyá léptették elő. A katonai pályára alkalmas, rátermett, bátor ember volt, ezt bizonyítja egy korabeli feljegyzés is: 1846. július 18-án tűzvész tört ki a faluban, és az, hogy „a templom, paplak, iskola megmenekült, egyedül Végh Bertalan huszár Kapitány Úr lélekéberségének és lankadatlan munkásságának köszönhető”.1 1847-től a Galíciában állomásozó 8. Coburg huszárezred századkapitánya lett.

A magyar szabadságharc szolgálatában

A forradalom kitörése után Délvidékre helyezték át, 1848. június 19-től a Bács megyei lovas nemzetőrség őrnagya lett. A magyar szabadságharc kitörése jó alkalomként szolgált a szerbeknek arra, hogy – a Szerb Fejedelemség ügynökei által felbujtva, kihasználva a forradalom kezdetén kialakult zűrzavart – fegyveres támadást indítsanak a magyar honvédség ellen saját függetlenségük kivívása érdekében. Végh Bertalan júliustól részt vett csapataival az osztrák hadsereg helyi egységei, a bánsági német és román ezredek, valamint a helyi magyarellenes önkéntesek – akik a helyi településeken borzalmas etnikai tisztogatást is végeztek – által támogatott szerb felkelők elleni harcokban. 1848. október 28-án, Vukovárnál fényes győzelmet aratott a szerb csapatok felett. Hősiességének jutalmául őrnaggyá léptették elő. 1849. május 16-tól őrnagyi rangban a Reusz huszár­ezred bánsági (V.) 9. hadtestében osztályparancsnok lett. Később gróf Vécsey Károly tábornok (az aradi vértanúk egyike) hadsegéde lett, aki 1849. augusztus 1-én alezredessé léptette elő. Vécsey mellett vett részt Aradvár és Temesvár ostromában. Az 1849. augusztus 19-ei borosjenői fegyverletétel előtt ezredessé léptette őt elő Vécsey tábornok, majd 1849. augusztus 21-én Nagyváradon letette a fegyvert Paszkevics orosz herceg előtt. Erre a szomorú eseményre a Történelmi Lapokban megjelent írásában így emlékszik vissza:




Vécsy Károly tábornok, aradi vértanú.
Forrás: arcanum.com

„Majdnem az estéli órákban a fecsési táborba megérkezett egy törzstiszt, állítólag Görgey altábornagy seregéből (akit én nem láttam); ez Vécsey tábornoknak jelentette, hogy: »ő Görgeytől van küldve, értesíti Vécseyt, hogy ő Világosnál az orosz tábornoknak megadta magát, serege a fegyvert letette. Jöjjünk mi is N.-Váradra és adjuk meg magunkat Paskievits herceg orosz főparancsnoknak, miáltal életünk, tulajdonunk, ami velünk van biztosítva lesz.«

E nem várt végzetes hírre nem maradt más, mint Soborsinnál (Arad megyei település, románul Săvârșin – szerz. megj.) keresztülmenve a Maroson, és onnét N.-várad felé vonulni. […] Aug. 19-én megérkeztünk Gyapjudra (partiumi falu, helyesen: Gyapju, románul Gepiu – szerz. megj.), mely két mérföld távolságra van N.-Váradtól.

Gróf Vécsey az egynéhány menekülő főtisztet felhívta, hogy értekeznének a további teendők felől; elhatároztatott, hogy »írunk Paskievits hercegnek, mely levelünkben kinyilatkoztatjuk, hogy mi is megadjuk magunkat ugyanazon feltételek mellett, mint amelyben Görgey és serege részeltettek« (még ekkor nem tudtuk, hogy a fegyverletétel feltétel nélkül történt).

E levelet én fogalmaztam meg és másnap reggel Nagy Jenő alezredes és egy őrnagy (kinek nevét elfeledtem) által Paskievits herceghez menesztettük. […] Megérkezvén az orosz tábornokhoz, gr. Vécsey a két orosz tábornokkal előre ment, élénk szóváltás után Vécsey az orosz tisztek közül kibontakozván, hozzánk visszatért. Szomorú hangon értesített bennünket, hogy az oroszok követelik, hogy mi, kivéve Vécseyt, fegyvereinket azonnal tartozunk átadni. Megdöbbentő volt e hír, de nem volt mit tenni, mint fájdalmas érzések között átadni fegyvereinket.

Így tartotta meg szavát Paskievits herceg! Greca fides! (Jelentése: görög hűség, azaz szószegés – szerz. megj.) Ez alatt a dicső muszkák a kocsinkon lévő fegyvereinket is elszedték, az után elbocsátottak, hogy a városban elszállásolhassuk magunkat.

Útközben pár szót váltottam reám várt rokonom, Szereday Ignáczczal2, ki jelezte, hogy hová menjünk.

A kijelölt helyen megjelenvén, ott találkoztam br. Wesselényi Ferencz3 osztrák őrnaggyal, kivel régi barátságban voltam, mikor osztrák tiszt voltam. Wesselényi nyilvánította, hogy nekem menekülni kell, legkésőbb már másnap. E végre ő és br. Jósika János osztrák őrnagy részemre egy útlevelet fognak kieszközölni, aláírva gróf Zichy Ferencz osztrák tejhatalmú biztos által az orosz seregnél és a muszka térparancsnokság által.

Ez alkalommal Wesselényi figyelmeztetett, hogy Vécsey szabaduljon, de még az éjjel meneküljön, senki sem fogja őt gátolni; mert ha nem menekül, holnap már késő lesz, mert kardját elveszik és átadják őt az osztrákoknak és akkor felakasztják. Fájdalom, Vécsey e figyelmeztetést nem vette komolyan, s másnap kardját elvették és átadván az osztrákoknak, Aradra kísérték.”4

Nem sokkal később Végh Bertalan is az osztrákok kezébe került. Mint egykori császári tisztet, felségárulásért golyó általi halálra ítélték Aradon, 1850. február 15-én, emellett megfosztották vagyonától, hivatalától és érdemjeleitől. A kivégzés végrehajtása előtt, március 5-én megváltoztatták a halálos ítéletet, és a szabadságharcban való részvételéért tízévi várfogsággal sújtották. Háromévi raboskodás után, 1852 nyarán kegyelemben részesült a család közbenjárásának köszönhetően.




Tamás András és Sándor László honvédek emlékműve
Szamosfalván. Kép: Rohonyi D. Iván

Civilként Kolozsváron

Szabadulása után Budapesten élénk közéleti tevékenységbe kezdett Deák Ferenc híveként, a haza bölcsének példáját követve. Ott volt az Első Magyar Általános Biztosító Társaság 1857. július 15-i megalapításánál, később a pénzügyi intézet képviseletében Kolozsvárra került. Egy korabeli újsághirdetés szerint a biztosítótársaság kolozsvári főügynöksége 1858 elején az „Óvár-piacszegleti 232. sz. ház emeletében” kialakított ideiglenes irodájában kezdte meg működését, Kőváry László főügynök vezetésével.5 Őt váltotta fel az ügynökség élén Végh Bertalan, de hogy mikor, azt pontosan nem tudni. Családjával együtt Kolozsvárra költözött, és itt élt haláláig. Kétszer nősült, első felesége, Ugron Júlia az ősi ábrahámfalvi Ugron székely nemesi család leszármazottja; édesapja, Ugron István (IV.) Torda vármegye főispánja; édesanyja, Ugron Istvánné, született gr. Toldalagi Kata (1824–1880). A válással végződött házasságukból két gyermek származott, Artúr és Gabriella. A jogot végzett Artúr (1850–1921) a budapesti kir. ítélőtábla bírája, valamint az első hazai takarékpénztár igazgatóhelyettese lett, 1896-ban pedig Torda-Aranyos vármegye felvinci kerülete szabadelvű programmal országgyűlési képviselővé választotta. Másodszor 1872-ben nősült; balázsfalvi Brencsán Albert királyi kataszteri biztos lányát, Erzsébetet (1821–1900) vette feleségül, akivel 29 évet élt együtt. A Majális utcában, a 2/A. szám alatti házban laktak.

Mindennapos hivatali teendői mellett kivette a részét befogadó városának társadalmi életéből is. Mint egykori honvéd ezredes, természetesen bekapcsolódott a kolozsvári honvédegylet tevékenységébe is, amely az Országos Honvédegylet kolozsvári szervezeteként alakult meg 1861-ben. A volt negyven­nyolcas honvédek megsegítésére létrejött egyesület az akkori körülmények miatt csak a kiegyezést követően kezdte meg tényleges működését Bogdánffy Antal (1822–1905) elnök irányítása alatt. Az egyesület az egykori szabadságharcosok segélyezése mellett fontos szerepet töltött be a negyvennyolcas eszmék felélesztésében és ébren tartásában. A március 15-i megemlékezéseket kezdetben a Házsongárdi temetőben tartották a mártírhalált halt Tamás András huszár alezredes feltételezett sírjánál (Keller Ilona színművésznő sírjától jobbra), a csíkszéki honvédegylet által 1869-ben állított sírkeresztnél vagy gróf Bethlen Gergely huszár ezredes sírjánál. Bethlen Gergelyt 1867-ben bekövetkezett halálakor a Schütz-kriptába temették, majd 1903-ban innen átköltöztették a Mikó-kriptával szemben álló mai sírjába, ahova a hálás utókor egy szép fekete gránitoszlopot is emelt, rajta az itt nyugvó fehér márványba faragott arcképével (Klösz József munkája). 1874-ben az ünnepségeket már a Redutban tartották, ahol egykor kimondták az uniót, majd 1876-ban az ünnepségek szervezésére létrehozták a Március 15-i Állandó Bizottságot. Ennek a bizottságnak köszönhetően alakult meg 1892-ben az Országos Történelmi és Ereklye-Múzeum Egyesület, valamint az 1848–1849. Történelmi Lapok.6 Mindkettő létrehozásában fontos szerepet játszott Kuszkó István és Végh Bertalan is.

A 130 éve megalakult ereklyemúzeumot 1892. szeptember 19-én, Kossuth Lajos születésének 90. évfordulója alkalmából nyitották meg a Széchenyi tér 20. (régi számozás szerint 27.) szám alatti akkori Tornavívóda emeletén.7 A szabadságharchoz kötődő tárgyi emlékek gyűjtése azonban már korábban elkezdődött, ezeket a Mátyás király szülőházában őrizték. A múzeumőri tisztséget Kuszkó István töltötte be. A múzeumban őrzött hatszáz relikviából mára csak mintegy háromszáz maradt meg, melyek ma az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum tulajdonát képezik. Az ereklyemúzeum hathatós közreműködésének is köszönhetően szentelték fel a honvéd emlékoszlopot Tamás András és Sándor László honvédok kivégzésének a helyén, Szamosfalva határában, 1896. október 19-én, a millenniumi ünnepségek során. Az Országos Történelmi és Ereklye-Múzeum Egyesületet patronáló hasonnevű egyesület ugyanaznap tartott évi közgyűlésén Végh Bertalant az egyesület tiszteletbeli elnökének választották Deáky Albert elnök javaslatára.8

Az erdélyi honvédegyletek, a kolozsvári Március 15-i Állandó Bizottság, valamint az ereklyemúzeum hivatalos közlönyeként létrehozott 1848–1849. Történelmi Lapok szerkesztőbizottságának egyik alelnöke Végh Bertalan volt. A szerkesztőbizottsághoz olyan ismert személyek tartoztak, mint Finály Henrik, Kőváry László, Szász Gerő vagy Gámán Zsigmond, elnöke Inczédy Sámuel nyugalmazott ezredes, a másik alelnöke Szigethy Miklós ezredes volt. A havonta megjelenő lap megszerkesztéséért és összeállításáért Kuszkó István felelt.

Végh Bertalan több, a 19. század második felében megalakult kolozsvári egyesületnek is a tagja volt. Ő gyakorolta az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületben (EMKE) az Első Magyar Általános Biztosító Társaság – amely ezer forintos örökös tagdíjjal támogatta az egyesületet – örökös tagsági jogát. Ezen kívül alapító és választmányi tagja volt az Erdélyi Gazdasági Egyletnek, és pártoló tagja az Önkéntes Tűzoltó Egyesületnek.

Epilógus

Második feleségének 1900. május 17-én bekövetkezett halála után a Majális utcából a Szentegyház utca 11. szám alatti házba költözött. Itt keresték fel többen is a matuzsálemi kort megért egykori szabadságharcos honvédot születésnapján, 1902. január 25-én. Az Országos Történelmi és Ereklye-Múzeum Egyesület küldöttségének tagjai voltak: Szvacsina Géza polgármester, a múzeum védnöke, Deáky Albert elnök, Éjszaki Károly, Gámán Zsigmond, Hory Béla, Polcz Rezső, Kovács János, Benei Ferencz, dr. Várady Aurél, Kuszkó István. A múzeum nevében Deáky Albert elnök üdvözölte az ereklyemúzeum díszelnökét, majd a város részéről Szvacsina Géza polgármester intézett hozzá meleg hangú, szép üdvözlő szavakat.9




Tassi Végh Bertalan gyászjelentése.
Forrás: https://dispace.oszk.hu

Végh Bertalan születésnapi üdvözlése után két hónappal, 1902. április 1-én hunyt el; 1902. április 3-án kísérték utolsó útjára a Szentegyház utca 11. szám alatti gyászházból, és helyezték örök nyugalomra a házsongárdi családi kriptában. Temetéséről az akkori kolozsvári lapok is beszámoltak. A Magyar Polgár tudósításából megtudhatjuk, hogy a gyászoló családhoz számos részvétnyilatkozat érkezett, együttérzését fejezte ki többek között Darányi Ignácz földművelésügyi miniszter és Ugron Gábor képviselő is. És hogy mennyire közismert, közkedvelt ember volt Végh Bertalan, az a résztvevők nagy számából és a gyászháznál megjelentek névsorából is kitűnik. A kegyeletüket lerovók között ott volt gr. Béldi Ákos főispán, br. Feilitzsch Artúr országgyűlési képviselő, Ferencz József unitárius püspök, Fekete Gábor, a kir. tábla elnöke, Heppes Miklós tanácselnök, Dózsa Endre alispán, br. Szentkereszty Zsigmond törvényszéki elnök, Pap Farkas, Mikó Imre, Sámi László táblabírók, Gyárfás Benedek kir. főügyész, dr. Vályi Gábor, dr. Márki Sándor, dr. Brandt József egyetemi tanárok, dr. Erdélyi Pál egyetemi könyvtári igazgató, br. Mannsberg Sándor, gróf Teleki László, Csiszár Gyula megyei főjegyző, Gámán Zsigmond, kereskedelmi és iparkamarai titkár, Fekete Nagy Béla városi tanácsos, Szacsvay Sándor és a város előkelőségének még sok tagja. Az Első Magyar Általános Biztosító Társaság küldöttségileg részt vett a temetésen, a negyvennyolcas honvédek közül Szigeti Miklós ezredes, K. Horváth Ignácz alezredes s a honvédegylet számos tagja – Szabó Samu elnök vezetése alatt – jelent meg az elhunyt bajtársuk temetésén, továbbá a közélet csaknem minden testülete képviseltette magát. A halottas háznál dr. Bartók György mondott gyászbeszédet, a temetőben pedig Herepei Gergely református lelkész búcsúztatta az elhunytat.10 A nem túl látványos, nagyrészt földbe épített, fémlemezzel fedett sírbolt keleti oldalát lezáró homlokzatával hívja fel magára a figyelmet. A kétszárnyú, kovácsoltvas rácsozatú, szellőzőnyílásokkal ellátott bejárati faajtó fölött érdekes dombormű töri meg a front síkját. A dombormű három darab ülő, jobb karjával az ég felé mutató, lepelbe burkolózó női alakot ábrázol, amely egy szárnyas angyal magyarázatát követi figyelmesen. A dombormű fölött a zárókő tigrisfej formára van kiképezve. A sírbolt és a dombormű kivitelezőjének személye is ismeretlen. A ma már műemléknek nyilvánított kripta, amint azt a dombormű fölé utólag felszerelt fehér márványlap szövege hirdeti, jelenleg Dolinai-Arringer Eperjessy Dénes családjának tulajdonában van.




Az egykori Végh család kriptája. Fotó: László Miklós

 

Jegyzetek

1 Forrás: https://tassmultja.hu/tass-tortenete-1945-ig/

2 Szereday Ignác (1814–1881) lesnyeki földbirtokos, Hunyad megye alispánja, fia, Szereday Aladár (1851–1921) hadadi Wesselényi Róza bárónő második férje.

3 Wesselényi Ferenc – Wesselényi Farkas (III.) és br. Bánffy Mária fia.

4 1848–1849. Történelmi lapok, 1892. december 15., I évf., 24. szám.

5 Magyar Futár, 1858. április 4., III. évf., 210. szám.

6 Jakab Albert Zsolt: 1848–1849 emlékezetének kialakítása Kolozsváron.

Forrás: http://kjnt.ro/szovegtar/pdf/KKonyvek26_2005_JAZsSzAT_szerk_Lenyomatok4_...

7 Újvári Ildikó: Volt egyszer egy ereklyemúzeum: tárgyi emlékek a hazafiság fenntartására.

Forrás: szabadsag.ro/-/volt-egyszer-egy-ereklyemuzeum-targyi-emlekek-a-hazafisag-fenntartasara

8 Kolozsvár, 1896. október 25., X. évf., 238. szám.

9 Magyar polgár, 1902. január 25., XXV. évf., 20. szám.

10 Magyar polgár, 1902. április 4., XXV. évf., 77. szám.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Történetünk kiindulópontja Nagyvárad, amely a monarchia egyik leggyorsabban fejlődő városa volt, pezsgő szellemi és kulturális élete miatt pedig Körös-parti Párizsként is emlegették – a Pece-parti Párizs kifejezést az alliteráló sorok miatt Ady Endre ragasztotta rá leginkább a városra, hamar el is terjedt ez a megnevezés. A századforduló éveiben öt napilap és számos kulturális periodika működött az alig több mint ötvenezres lélekszámú Váradon, továbbá országos hírű redakciók, nyomdák és lapok székhelye volt a bihari város. 

Ferenc József császár 1849. július 19-én Erdély kormányzójává nevezte ki Ludwig von Wohlgemuth altábornagyot, melléje pedig polgári biztosul Eduard Bachot rendelte. A kormányzó 1849. augusztus 11-én érkezett meg Erdélybe, s nyomban kihirdette az ostromállapot bevezetését, szeptember 16-án pedig a hadbíróságok felállítását. Ezek az intézkedések a magyar szabadságharc megtorlását szolgálták. (...) Ezt előkészítette az 1849. március 4-i birodalmi alkotmány, amelyet Erdélyben is kihirdettek. Ebben már bejelentették Erdély koronatartomány közigazgatási átszervezését is a régi vármegyék és a székely, illetve szász székek helyett. Wohlgemuth kormányzó 1849. szeptember 21-én tette közzé azt, hogyan kell Erdélyt ideiglenesen hat katonai vidékre felosztani. 

„Voltak idők Pesten és Párizsban, amikor több voltam neki mindenkinél, testvérnél, »idesnél«, Lédánál. Rajongója voltam, de sohasem hízelgője. Közös emlékek és még inkább közös világnézeti vágyak kapcsoltak össze, apró, baráti titkok fonták szorosra életünket. Több volt ez barátságnál, erősebb a testvérségnél. A lelkiismerete voltam, és épp ezért nélkülözhetetlen. Éreztem, hogy néha messze száll tőlem, néha lazára ereszti és majdnem szétvágja a kapcsolatokat, hogy aztán annál erőssebben fűzze össze. Válságaiban pótolhatatlanabb voltam, mint a bor, a nő vagy a veronál. »Bölöni Györgyömnek, fajtámbeli véremnek« – küldte nekem verseit. Egy volt a földünk, a Szilágyság.”

A dobrovoljacok kitelepítésével egyidőben indult meg a Bukovinából érkező székelyek betelepítése. Ennek gyors levezénylését az indokolta, hogy a döntően mezőgazdasággal foglalkozó dobrovoljacok internálásával rendkívül megfogyatkozott a mezőgazdasági munkára alkalmas munkaerő, a kiválóan termő bácskai földeken így visszaesett volna a termelés. (...) 1941. május közepétől június 16-ig 13 200 főt telepítettek le a bácskai területeken 35 ezer kat. hold területre, többségüket a dobrovoljacok helyére. 

Kolozsvár szám­talan, polgári kezdeményezésű szervezete közül az egyik legjelentősebb, és egyben a leghosszabb ideig működő egyesület az Iparos Egylet volt. (...) A városi jelentőséggel bíró – nyugodtan nevezhetjük annak – intézmény majdnem évszázados (az 1945 után berendezkedő kommunista hatalom szüntette meg) történetének utolsó, demokratikusan választott elnöke volt Rátz Mihály építőmester, aki 1933-tól az erőszakos eltávolításáig, mintegy tizenkét éven keresztül irányította az egyesületet, igyekezve az eredeti szabályzatnak megfelelően működtetni és életben tartani.

Amikor Arany János, a kor megkérdőjelezhetetlen irodalmi tekintélye megkapta a kézirat egyetlen példányát egy évvel a befejezése után, szinte az első szín legelején félretette, gyenge utánzatnak tartotta. (...) Szerencse, hogy nem vetette tűzre, és Madáchnak sem tanácsolt hasonlót, hiszen amikor körülbelül fél évvel később mégis végigolvasta, „hatalmas gondolatokkal teljes” drámai kompozíciónak vélte, Madáchra pedig úgy tekintett, mint aki az „első tehetség Petőfi óta, ki egészen önálló irányt mutat”. 

Az Interferenciák – román kötődésekkel Magyarországon című kutatásom az Államtitkárság által 2021 áprilisában kiírt és az ELTE Román Filológiai Tanszéke által elnyert pályázatra készült. A tanszéken működő A magyarországi románok kultúrája kutatócsoport tagjaként a szerző a kutatási terv szerint tíz mély­interjút készített el 2021 áprilisa és augusztusa között olyan magyarországi értelmiségi személyiségekkel, akik vagy családi, vagy tevékenységi szálakkal kötődnek a románsághoz. Egy részük magyarországi román nemzetiségű, mások a születésük, iskoláztatásuk, munkásságuk során szoros kapcsolatba kerültek a románsággal, legtöbben maguk is tevékenyen részt vettek a két kultúra közötti közvetítésben.

Surányi Miklós a két világháború közötti időszakban számos prózai művet alkotott, az író nevét viszont határon innen és túl kevéssé ismerik. Az írót kiközösítették, műveit az államszocializmus időszakában szemérmesen elhallgatták, írásait lefoglalták, gondolatait felforgatónak, veszélyesnek tartották. Surányi és művei „illegalitásba vonultak”. Természetes, hogy ez így történt, hiszen már a korabeli baloldali sajtó is a fejére olvasta az előbbi „vádakat”, az 1945 utáni időszakban pedig Surányi „bűnössége” már megkérdőjelezhetetlenné vált

Romsics Ignác

A Babeș–Bolyai Tudományegyetem kolozsvári főépületének díszes Aula Magna termében október 8-án, péntek reggel 10 órától oklevélátadó ünnepséget tartottak: dr. Romsics Ignác történész­professzort, az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem tanárát a Doctor Honoris Causa címmel tüntették ki. Az eseményt hosszas előkészületek előzték meg, a járványhelyzet miatt a szervezők nehezen tudtak megfelelő időpontot találni a rendezvénynek, amelyet végül a legnagyobb rendben, a járvány­ügyi szabályokhoz igazodva sikerült megtartani.

1956 szeptembere folyamán több gyűlést tartottak különböző erdélyi magyar kulturális központokban. Szeptember 8-án a Bolyai Tudományegyetem párt­alapszervezete jelezte, hogy az SZKP XX. és az RMP II. kongresszusa miatt felélénkült az ifjúság. Szeptember 9-én a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben kijelentették, hogy teljesen elkötelezték magukat a szocialista művészet oldalán, felvéve a harcot a burzsoá ideológia ellen. Ezen a gyűlésen Kovács Zoltán festőművész kimondta, hogy e szavak nem biztos, hogy a valóságot fedik, és viselni kell a tévedések következményeit. Szeptember 13-án a Román Akadémia kolozsvári fiókjában is megjelent az igény a változásra. Felmerült a központosítás lazításának, a Bukaresttől való függés eltörlésének, a nyugati tanulmányutak biztosításának és a nyugati feltételek megteremtésének kérdése. Szeptember 17-én a Kolozsvári Állami Magyar Operában tartott gyűlésen Székely Károly elmondta, hogy az intézményből kihalt a szeretet és az emberiesség. A bírálat hiányát a félelemnek tulajdonította. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban hasonlóan fogalmazott szeptember 7-én Szakács György díszlettervező, ám a tartományi pártbizottság jelen levő titkára, Dumitru Nițov szerint ez bírálatnak minősül, de nem elég mély és bátor.

Egy héttel a magyar forradalom kirobbanása után, 1953. október 30–31-én a temesvári egyetemisták a romániai kommunista rendszert alaposan megrázó tiltakozást szerveztek. Az ország nyugati részén valóságos forradalmi hangulat uralkodott, százával alakultak ki a diktatúrával szembenálló kezdeményezések. A Béga-parti diáklázadás megfékezésére a kommunista párt által mozgósított elnyomó gépezet azonnal intézkedett, és a diákok nagy részét letartóztatta.

Nyitrainé Deák Berta

Nyitrainé Deák Berta 1912. szeptember 16-án született Homoródújfaluban, ahol édesapja, Deák Mózes kántortanító volt. Az édesapai gyökerek a szomszédos Homoródkarácsonyfalvára vezethetők vissza. Édesapja korán meghalt, édesanyja, Bedő Berta, ezután sokáig egyedül nevelte három leányát. Egész életét a bástyán állva élte le. Lelkészi munkássága nagyrészt az elmúlt rendszer időszakára esett, amikor nem is volt olyan könnyű kiállni és megmaradni az igazság, a hit, a bátorság bástyáján. Neki sikerült, s védte azt, ami rábízatott: anyanyelvét, népét, hitét, templomait, a zsoltárt, a népdalt.

Minden önéletrajzi vonatkozású írás szubjektív. Ha a szerző az objektivitás szemüvegét szándékozik is önmagára illeszteni, attól még nem tud elszakadni a történések számbavétele rendjén fel-felbukkanó események megidézésekor feltüremkedő érzésektől. Egy-egy arc, egy-egy találkozás újra megidézése így ad enyhületet, lelki békét a keserű, gyomorszorító fanyarságba. Az ember, a szerző magát írja, s magán keresztül látja és láttatja a világot.

Gyimesy (felvett név – T. Cs. B.) Kásás Ernő 1901. április 15-én született Gyergyószentmiklóson, de már párhetes korában átköltöztek szülei Sepsiszentgyörgyre. Fiatal éveit itt töltötte, itt volt a Székely Mikó Kollégium tanulója. Nagyapja, Kásás György a közeli Előpatakon volt iskolaigazgató és tanító, valamint vendéglőtulajdonos. Édesapja Kásás Sándor kereskedő volt, aki a Székely Mikó Kollégium földszintjén egy „mindenes” boltot működtetett – az akkori kaszinó épülettől a harmadik üzlethelyiség volt ez. Rokonaiként tartotta számon Orbán Balázs néprajzkutatót és Benedek Elek meseírót. A főiskola elvégzése után Budapesten élt, majd az 1956-os forradalom után az Amerikai Egyesült Államokba emigrált.

széki vérengzés. A széki Bertalan, Juhos-Kiss Sándor

Ki ne ismerné azt a bölcs mondást, miszerint életünk során a legnagyobb élmény az önmagunkkal való találkozás? Bizony elmondhatjuk, hogy egész életünkben semmire sem vágyunk jobban, mint erre! Mert gyakran egy egész élet sem elég ahhoz, hogy megválaszoljuk magunknak a kérdést, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, mit hoztunk magunkkal, és amit hoztunk, azzal mit is kezdjünk? Olyan nagy kérdések ezek, amelyek, főleg egy adott életkor után, gyakran álmatlanná tudják tenni az éjszakáinkat. Magam is így vagyok ezzel.