Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

120 éve hunyt el Tassi Végh Bertalan ’48-as honvédtiszt

Az 1848–49-es szabadságharcos, Végh Bertalan az egykori Pest vármegyei Tass egyik legrégebbi nemesi családjának a leszármazottja. A jelenleg Bács-Kiskun megyei Kunszentmiklósi járáshoz tartozó Duna menti település a honfoglalást követően Szent István király birtoka volt. A település Árpád vezér egyik unokájáról kapta a nevét, és az 1109-ből származó Veszprémvölgyi oklevél szerint a királyi udvarnál szolgáló tárnokok és étekhordók faluja volt. Végh Bertalan ősei már a 16. század közepétől birtokoltak itt földeket. A birtok- és nemesi jogot III. Károly király is megerősítette 1724-ben. A Végh családot a történelem során mindvégig számontartották. A török hódoltság idején az egyik Végh őst, Istvánt fejvesztésre ítélték, majd a krónikák szerint kivégezték 1675-ben, mert a „törökösség” bűnébe esett. Történt ugyanis, hogy Végh István lánya válási ügyével a magyar ítélőszék helyett a török káldi, azaz bíró elé járult – az akkori magyar törvények szerint a válás tiltott volt –, ez pedig akkoriban fővesztéssel járó bűnnek számított. A Végh családból az újabb időkben számos fontos vármegyei tisztségviselő, táblabíró, főszolgabíró vagy királyi táblai ülnök is kikerült.




Az aradi várbörtön udvara. Forrás: Digitális Képarchívum

Végh Bertalan 1813. január 25-én született Végh Antal földbirtokos, táblabíró, illetve Fekete Eszter fiaként. Hatan voltak testvérek, két fivére közül az idősebbik, Ignácz a forradalom előtt Pest vármegyében szolgált esküdtként, majd al- és főszolgabíró, később királyi táblabíró lett; György a tassi birtokon gazdálkodott. Bertalan a református gimnáziumban tanult, 1828-tól pedig katonai pályára lépett. Hadapród, majd 1831-ben nemesi testőr lett, 1836-ban főhadnaggyá léptették elő. A katonai pályára alkalmas, rátermett, bátor ember volt, ezt bizonyítja egy korabeli feljegyzés is: 1846. július 18-án tűzvész tört ki a faluban, és az, hogy „a templom, paplak, iskola megmenekült, egyedül Végh Bertalan huszár Kapitány Úr lélekéberségének és lankadatlan munkásságának köszönhető”.1 1847-től a Galíciában állomásozó 8. Coburg huszárezred századkapitánya lett.

A magyar szabadságharc szolgálatában

A forradalom kitörése után Délvidékre helyezték át, 1848. június 19-től a Bács megyei lovas nemzetőrség őrnagya lett. A magyar szabadságharc kitörése jó alkalomként szolgált a szerbeknek arra, hogy – a Szerb Fejedelemség ügynökei által felbujtva, kihasználva a forradalom kezdetén kialakult zűrzavart – fegyveres támadást indítsanak a magyar honvédség ellen saját függetlenségük kivívása érdekében. Végh Bertalan júliustól részt vett csapataival az osztrák hadsereg helyi egységei, a bánsági német és román ezredek, valamint a helyi magyarellenes önkéntesek – akik a helyi településeken borzalmas etnikai tisztogatást is végeztek – által támogatott szerb felkelők elleni harcokban. 1848. október 28-án, Vukovárnál fényes győzelmet aratott a szerb csapatok felett. Hősiességének jutalmául őrnaggyá léptették elő. 1849. május 16-tól őrnagyi rangban a Reusz huszár­ezred bánsági (V.) 9. hadtestében osztályparancsnok lett. Később gróf Vécsey Károly tábornok (az aradi vértanúk egyike) hadsegéde lett, aki 1849. augusztus 1-én alezredessé léptette elő. Vécsey mellett vett részt Aradvár és Temesvár ostromában. Az 1849. augusztus 19-ei borosjenői fegyverletétel előtt ezredessé léptette őt elő Vécsey tábornok, majd 1849. augusztus 21-én Nagyváradon letette a fegyvert Paszkevics orosz herceg előtt. Erre a szomorú eseményre a Történelmi Lapokban megjelent írásában így emlékszik vissza:




Vécsy Károly tábornok, aradi vértanú.
Forrás: arcanum.com

„Majdnem az estéli órákban a fecsési táborba megérkezett egy törzstiszt, állítólag Görgey altábornagy seregéből (akit én nem láttam); ez Vécsey tábornoknak jelentette, hogy: »ő Görgeytől van küldve, értesíti Vécseyt, hogy ő Világosnál az orosz tábornoknak megadta magát, serege a fegyvert letette. Jöjjünk mi is N.-Váradra és adjuk meg magunkat Paskievits herceg orosz főparancsnoknak, miáltal életünk, tulajdonunk, ami velünk van biztosítva lesz.«

E nem várt végzetes hírre nem maradt más, mint Soborsinnál (Arad megyei település, románul Săvârșin – szerz. megj.) keresztülmenve a Maroson, és onnét N.-várad felé vonulni. […] Aug. 19-én megérkeztünk Gyapjudra (partiumi falu, helyesen: Gyapju, románul Gepiu – szerz. megj.), mely két mérföld távolságra van N.-Váradtól.

Gróf Vécsey az egynéhány menekülő főtisztet felhívta, hogy értekeznének a további teendők felől; elhatároztatott, hogy »írunk Paskievits hercegnek, mely levelünkben kinyilatkoztatjuk, hogy mi is megadjuk magunkat ugyanazon feltételek mellett, mint amelyben Görgey és serege részeltettek« (még ekkor nem tudtuk, hogy a fegyverletétel feltétel nélkül történt).

E levelet én fogalmaztam meg és másnap reggel Nagy Jenő alezredes és egy őrnagy (kinek nevét elfeledtem) által Paskievits herceghez menesztettük. […] Megérkezvén az orosz tábornokhoz, gr. Vécsey a két orosz tábornokkal előre ment, élénk szóváltás után Vécsey az orosz tisztek közül kibontakozván, hozzánk visszatért. Szomorú hangon értesített bennünket, hogy az oroszok követelik, hogy mi, kivéve Vécseyt, fegyvereinket azonnal tartozunk átadni. Megdöbbentő volt e hír, de nem volt mit tenni, mint fájdalmas érzések között átadni fegyvereinket.

Így tartotta meg szavát Paskievits herceg! Greca fides! (Jelentése: görög hűség, azaz szószegés – szerz. megj.) Ez alatt a dicső muszkák a kocsinkon lévő fegyvereinket is elszedték, az után elbocsátottak, hogy a városban elszállásolhassuk magunkat.

Útközben pár szót váltottam reám várt rokonom, Szereday Ignáczczal2, ki jelezte, hogy hová menjünk.

A kijelölt helyen megjelenvén, ott találkoztam br. Wesselényi Ferencz3 osztrák őrnaggyal, kivel régi barátságban voltam, mikor osztrák tiszt voltam. Wesselényi nyilvánította, hogy nekem menekülni kell, legkésőbb már másnap. E végre ő és br. Jósika János osztrák őrnagy részemre egy útlevelet fognak kieszközölni, aláírva gróf Zichy Ferencz osztrák tejhatalmú biztos által az orosz seregnél és a muszka térparancsnokság által.

Ez alkalommal Wesselényi figyelmeztetett, hogy Vécsey szabaduljon, de még az éjjel meneküljön, senki sem fogja őt gátolni; mert ha nem menekül, holnap már késő lesz, mert kardját elveszik és átadják őt az osztrákoknak és akkor felakasztják. Fájdalom, Vécsey e figyelmeztetést nem vette komolyan, s másnap kardját elvették és átadván az osztrákoknak, Aradra kísérték.”4

Nem sokkal később Végh Bertalan is az osztrákok kezébe került. Mint egykori császári tisztet, felségárulásért golyó általi halálra ítélték Aradon, 1850. február 15-én, emellett megfosztották vagyonától, hivatalától és érdemjeleitől. A kivégzés végrehajtása előtt, március 5-én megváltoztatták a halálos ítéletet, és a szabadságharcban való részvételéért tízévi várfogsággal sújtották. Háromévi raboskodás után, 1852 nyarán kegyelemben részesült a család közbenjárásának köszönhetően.




Tamás András és Sándor László honvédek emlékműve
Szamosfalván. Kép: Rohonyi D. Iván

Civilként Kolozsváron

Szabadulása után Budapesten élénk közéleti tevékenységbe kezdett Deák Ferenc híveként, a haza bölcsének példáját követve. Ott volt az Első Magyar Általános Biztosító Társaság 1857. július 15-i megalapításánál, később a pénzügyi intézet képviseletében Kolozsvárra került. Egy korabeli újsághirdetés szerint a biztosítótársaság kolozsvári főügynöksége 1858 elején az „Óvár-piacszegleti 232. sz. ház emeletében” kialakított ideiglenes irodájában kezdte meg működését, Kőváry László főügynök vezetésével.5 Őt váltotta fel az ügynökség élén Végh Bertalan, de hogy mikor, azt pontosan nem tudni. Családjával együtt Kolozsvárra költözött, és itt élt haláláig. Kétszer nősült, első felesége, Ugron Júlia az ősi ábrahámfalvi Ugron székely nemesi család leszármazottja; édesapja, Ugron István (IV.) Torda vármegye főispánja; édesanyja, Ugron Istvánné, született gr. Toldalagi Kata (1824–1880). A válással végződött házasságukból két gyermek származott, Artúr és Gabriella. A jogot végzett Artúr (1850–1921) a budapesti kir. ítélőtábla bírája, valamint az első hazai takarékpénztár igazgatóhelyettese lett, 1896-ban pedig Torda-Aranyos vármegye felvinci kerülete szabadelvű programmal országgyűlési képviselővé választotta. Másodszor 1872-ben nősült; balázsfalvi Brencsán Albert királyi kataszteri biztos lányát, Erzsébetet (1821–1900) vette feleségül, akivel 29 évet élt együtt. A Majális utcában, a 2/A. szám alatti házban laktak.

Mindennapos hivatali teendői mellett kivette a részét befogadó városának társadalmi életéből is. Mint egykori honvéd ezredes, természetesen bekapcsolódott a kolozsvári honvédegylet tevékenységébe is, amely az Országos Honvédegylet kolozsvári szervezeteként alakult meg 1861-ben. A volt negyven­nyolcas honvédek megsegítésére létrejött egyesület az akkori körülmények miatt csak a kiegyezést követően kezdte meg tényleges működését Bogdánffy Antal (1822–1905) elnök irányítása alatt. Az egyesület az egykori szabadságharcosok segélyezése mellett fontos szerepet töltött be a negyvennyolcas eszmék felélesztésében és ébren tartásában. A március 15-i megemlékezéseket kezdetben a Házsongárdi temetőben tartották a mártírhalált halt Tamás András huszár alezredes feltételezett sírjánál (Keller Ilona színművésznő sírjától jobbra), a csíkszéki honvédegylet által 1869-ben állított sírkeresztnél vagy gróf Bethlen Gergely huszár ezredes sírjánál. Bethlen Gergelyt 1867-ben bekövetkezett halálakor a Schütz-kriptába temették, majd 1903-ban innen átköltöztették a Mikó-kriptával szemben álló mai sírjába, ahova a hálás utókor egy szép fekete gránitoszlopot is emelt, rajta az itt nyugvó fehér márványba faragott arcképével (Klösz József munkája). 1874-ben az ünnepségeket már a Redutban tartották, ahol egykor kimondták az uniót, majd 1876-ban az ünnepségek szervezésére létrehozták a Március 15-i Állandó Bizottságot. Ennek a bizottságnak köszönhetően alakult meg 1892-ben az Országos Történelmi és Ereklye-Múzeum Egyesület, valamint az 1848–1849. Történelmi Lapok.6 Mindkettő létrehozásában fontos szerepet játszott Kuszkó István és Végh Bertalan is.

A 130 éve megalakult ereklyemúzeumot 1892. szeptember 19-én, Kossuth Lajos születésének 90. évfordulója alkalmából nyitották meg a Széchenyi tér 20. (régi számozás szerint 27.) szám alatti akkori Tornavívóda emeletén.7 A szabadságharchoz kötődő tárgyi emlékek gyűjtése azonban már korábban elkezdődött, ezeket a Mátyás király szülőházában őrizték. A múzeumőri tisztséget Kuszkó István töltötte be. A múzeumban őrzött hatszáz relikviából mára csak mintegy háromszáz maradt meg, melyek ma az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum tulajdonát képezik. Az ereklyemúzeum hathatós közreműködésének is köszönhetően szentelték fel a honvéd emlékoszlopot Tamás András és Sándor László honvédok kivégzésének a helyén, Szamosfalva határában, 1896. október 19-én, a millenniumi ünnepségek során. Az Országos Történelmi és Ereklye-Múzeum Egyesületet patronáló hasonnevű egyesület ugyanaznap tartott évi közgyűlésén Végh Bertalant az egyesület tiszteletbeli elnökének választották Deáky Albert elnök javaslatára.8

Az erdélyi honvédegyletek, a kolozsvári Március 15-i Állandó Bizottság, valamint az ereklyemúzeum hivatalos közlönyeként létrehozott 1848–1849. Történelmi Lapok szerkesztőbizottságának egyik alelnöke Végh Bertalan volt. A szerkesztőbizottsághoz olyan ismert személyek tartoztak, mint Finály Henrik, Kőváry László, Szász Gerő vagy Gámán Zsigmond, elnöke Inczédy Sámuel nyugalmazott ezredes, a másik alelnöke Szigethy Miklós ezredes volt. A havonta megjelenő lap megszerkesztéséért és összeállításáért Kuszkó István felelt.

Végh Bertalan több, a 19. század második felében megalakult kolozsvári egyesületnek is a tagja volt. Ő gyakorolta az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületben (EMKE) az Első Magyar Általános Biztosító Társaság – amely ezer forintos örökös tagdíjjal támogatta az egyesületet – örökös tagsági jogát. Ezen kívül alapító és választmányi tagja volt az Erdélyi Gazdasági Egyletnek, és pártoló tagja az Önkéntes Tűzoltó Egyesületnek.

Epilógus

Második feleségének 1900. május 17-én bekövetkezett halála után a Majális utcából a Szentegyház utca 11. szám alatti házba költözött. Itt keresték fel többen is a matuzsálemi kort megért egykori szabadságharcos honvédot születésnapján, 1902. január 25-én. Az Országos Történelmi és Ereklye-Múzeum Egyesület küldöttségének tagjai voltak: Szvacsina Géza polgármester, a múzeum védnöke, Deáky Albert elnök, Éjszaki Károly, Gámán Zsigmond, Hory Béla, Polcz Rezső, Kovács János, Benei Ferencz, dr. Várady Aurél, Kuszkó István. A múzeum nevében Deáky Albert elnök üdvözölte az ereklyemúzeum díszelnökét, majd a város részéről Szvacsina Géza polgármester intézett hozzá meleg hangú, szép üdvözlő szavakat.9




Tassi Végh Bertalan gyászjelentése.
Forrás: https://dispace.oszk.hu

Végh Bertalan születésnapi üdvözlése után két hónappal, 1902. április 1-én hunyt el; 1902. április 3-án kísérték utolsó útjára a Szentegyház utca 11. szám alatti gyászházból, és helyezték örök nyugalomra a házsongárdi családi kriptában. Temetéséről az akkori kolozsvári lapok is beszámoltak. A Magyar Polgár tudósításából megtudhatjuk, hogy a gyászoló családhoz számos részvétnyilatkozat érkezett, együttérzését fejezte ki többek között Darányi Ignácz földművelésügyi miniszter és Ugron Gábor képviselő is. És hogy mennyire közismert, közkedvelt ember volt Végh Bertalan, az a résztvevők nagy számából és a gyászháznál megjelentek névsorából is kitűnik. A kegyeletüket lerovók között ott volt gr. Béldi Ákos főispán, br. Feilitzsch Artúr országgyűlési képviselő, Ferencz József unitárius püspök, Fekete Gábor, a kir. tábla elnöke, Heppes Miklós tanácselnök, Dózsa Endre alispán, br. Szentkereszty Zsigmond törvényszéki elnök, Pap Farkas, Mikó Imre, Sámi László táblabírók, Gyárfás Benedek kir. főügyész, dr. Vályi Gábor, dr. Márki Sándor, dr. Brandt József egyetemi tanárok, dr. Erdélyi Pál egyetemi könyvtári igazgató, br. Mannsberg Sándor, gróf Teleki László, Csiszár Gyula megyei főjegyző, Gámán Zsigmond, kereskedelmi és iparkamarai titkár, Fekete Nagy Béla városi tanácsos, Szacsvay Sándor és a város előkelőségének még sok tagja. Az Első Magyar Általános Biztosító Társaság küldöttségileg részt vett a temetésen, a negyvennyolcas honvédek közül Szigeti Miklós ezredes, K. Horváth Ignácz alezredes s a honvédegylet számos tagja – Szabó Samu elnök vezetése alatt – jelent meg az elhunyt bajtársuk temetésén, továbbá a közélet csaknem minden testülete képviseltette magát. A halottas háznál dr. Bartók György mondott gyászbeszédet, a temetőben pedig Herepei Gergely református lelkész búcsúztatta az elhunytat.10 A nem túl látványos, nagyrészt földbe épített, fémlemezzel fedett sírbolt keleti oldalát lezáró homlokzatával hívja fel magára a figyelmet. A kétszárnyú, kovácsoltvas rácsozatú, szellőzőnyílásokkal ellátott bejárati faajtó fölött érdekes dombormű töri meg a front síkját. A dombormű három darab ülő, jobb karjával az ég felé mutató, lepelbe burkolózó női alakot ábrázol, amely egy szárnyas angyal magyarázatát követi figyelmesen. A dombormű fölött a zárókő tigrisfej formára van kiképezve. A sírbolt és a dombormű kivitelezőjének személye is ismeretlen. A ma már műemléknek nyilvánított kripta, amint azt a dombormű fölé utólag felszerelt fehér márványlap szövege hirdeti, jelenleg Dolinai-Arringer Eperjessy Dénes családjának tulajdonában van.




Az egykori Végh család kriptája. Fotó: László Miklós

 

Jegyzetek

1 Forrás: https://tassmultja.hu/tass-tortenete-1945-ig/

2 Szereday Ignác (1814–1881) lesnyeki földbirtokos, Hunyad megye alispánja, fia, Szereday Aladár (1851–1921) hadadi Wesselényi Róza bárónő második férje.

3 Wesselényi Ferenc – Wesselényi Farkas (III.) és br. Bánffy Mária fia.

4 1848–1849. Történelmi lapok, 1892. december 15., I évf., 24. szám.

5 Magyar Futár, 1858. április 4., III. évf., 210. szám.

6 Jakab Albert Zsolt: 1848–1849 emlékezetének kialakítása Kolozsváron.

Forrás: http://kjnt.ro/szovegtar/pdf/KKonyvek26_2005_JAZsSzAT_szerk_Lenyomatok4_...

7 Újvári Ildikó: Volt egyszer egy ereklyemúzeum: tárgyi emlékek a hazafiság fenntartására.

Forrás: szabadsag.ro/-/volt-egyszer-egy-ereklyemuzeum-targyi-emlekek-a-hazafisag-fenntartasara

8 Kolozsvár, 1896. október 25., X. évf., 238. szám.

9 Magyar polgár, 1902. január 25., XXV. évf., 20. szám.

10 Magyar polgár, 1902. április 4., XXV. évf., 77. szám.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Az 1841-ben beindult Magyar Orvosok és Természetvizsgálók vándorgyűlési mozgalma Pesten (I., II. gyűlés), Besztercebányán (ma: Banská Bystrica, Szlovákia) tartott III. összejövetelük után 1843 nyarán, Temesváron tartották IV. vándor-, azaz nagygyűlésüket. A mozgalom történetének mindmáig legmegbízhatóbb áttekintése a budapesti Orvostörténeti Közlemények hasábjain jelent meg 1969-ben.

Szilágyi Andrást 1956. december végén legációba1 küldték a karácsonyi ünnepek idejére, a távoli Háromszékre, Papolcra a bűnbánati hétre. Brassón át Barátosra érkezett vonattal, és mivel szekér nem várta az állomáson, városi öltözetben gyalogolt el a havas országúton. Czegő V. András lelkész fogadta, és kérte, hogy egyéb tennivalói miatt vállalja át az ő feladatait is erre az időre. Szilágyi András bűnbánati prédikációi alkalmával az 1956-os magyarországi eseményekről is beszélt, a szabadságharcról, a lelkesedésről, az összeomlásról, a megtorlásokról. Nem is sejtette, hogy a gyülekezetben is lehetnek „téglák”. 

Idén emlékezünk meg Pákei Lajos építész százhetvenedik születésnapjáról, s mivel építészként, főmérnökként, iparmúzeumi igazgatóként, előadóként, műemléki értékek közvetítőjeként oly sokat köszönhetünk neki, emlékezni is csak ünnepelve tudunk. A szakipari képzéssel kapcsolatos felvetései mai napig érvényesek, hiszen a mesterségbeli tudásnak, az iparos szorgalomnak, lelkiismeretességnek, s mindezek alapján a mesterember társadalmi megbecsülésének ma is híján vagyunk – az alábbi sorokban is kiáll ezek mindenkori szükségszerűsége mellett. Legyen hát ez az „ünnepi beszéd” Pákei Lajos születésnapi köszöntője.

Szilágyi András 1956-ban érettségizett Nagyenyeden. Már akkor tudta, hogy nem lesz könnyű szigetként megmaradni magyarnak, főleg hogy egy kis, mindenből kirekesztett sziget tagjaként élt addig is. Büntetett előéletű, elítélt apával az egyetemekre nem is pályázhatott a református kollégiumokat megjárt, művelt, olvasott fiú, akinek nagyapja a medgyesi református templom harangjának öntéséhez gyűjtött adományt a legszigorúbb időkben a maroknyi gyülekezettől. Az unoka megtalálta az egyetlen helyet, ahova ezzel a múlttal is fogadták, és ő jelesen meg is felelt ennek a bizalomnak. Felvették a kolozsvári református teológiára, ahol barátokra lelt.

A kor szokásaival ellentétben a festő magánéletére a diszkréció volt jellemző, a társaság nem pillanthatott be a mú­zsák­hoz, modellekhez főződő kapcsolatába. Bár Grigorescu portréi között sok a férfitanulmány, úgy tűnik, hogy kedvenc modelljei mégis a nők voltak. Észrevette lényükben a költészetet, tekintetükben az álmodozást, a várakozást, a titkot. Dancs Máriát sokáig nézte, tudta, hogy megtalálta a legszebb modellt, akit valaha látott: az ifjúság állott előtte minden szépségével.

Szexualitást és vallást egy címben, még inkább egy tanulmányban említeni sokak számára meghökkentő, netán egyenesen megdöbbentő lehet. Ez azonban abból adódik, hogy az európai kollektív mentalitásban a két fogalom a kereszténység felvételével élesen elkülönült, így számunkra a hétköznapi, vulgáris, bohém, laikus, hedonista és materiális világ sajátosságaként értelmezett szexualitást nehéz egy térbe hozni a szakralitással, isteni ágenciával azonosított vallásossággal. A két fogalomnak ez az éles elkülönülése és jogi, térbeli és gyakorlati szétválasztása azonban nem minden történeti korban volt ennyire evidens. 

A címben felsorakoztatott három fogalom furcsa társításának közös nevezője egy név: Babos Sándor. A Babos név a békebeli Kolozsvár egyik leggazdagabb polgárának, az órás és ékszerkereskedő Babos Sándornak a Szamos-híd Széchenyi téri sarkán ma is álló palotájának köszönheti fennmaradását a kolozsvári köztudatban. A mai kolozsváriak közül csak kevesen tudják, hogy ki is volt ő, azt pedig még kevesebben, hogy a szintén Babos Sándor nevet viselő fia és unokája milyen sikeres pályát futott be a magyar székesfővárosban.

Napjainkban a múlt kutatása sokak számára nem tűnik vonzó területnek, a régészeti felfedezésekről szóló hírek mégis rendre népszerűvé tudnak válni a nyilvánosságban, és felkeltik a társadalom érdeklődését. A megtalált leletekről gyakran hallunk és sokat olvashatunk, de tudunk-e eleget a régészek munkájáról vagy a szakterület jelenéről is?

Madách Imre korán érő fiatalember volt, gyenge egészsége visszatartotta őt a virtuskodástól, tizennégy évesen már Pesten tanult a jogi akadémián, majd joggyakornok (patvarista) volt. Édesanyja iránt tisztelettel vegyes szeretetet érzett, mindenben meghallgatta tanácsát. Húszévesen már fontos hivatalt töltött be, ügyvéd, majd táblabíró volt Balassagyarmaton, Nógrád vármegyében. A nőkkel nem volt sok szerencséje, barátjával, Szontágh Pállal részt vettek a város társasági életében, Madách azonban halk szavú, visszahúzódó maradt.

Tanári és emberi volta megkülönböztette Killyéni Pétert egy olyan időszakban, amikor az edzők „pofozógépek” hírében álltak. Sohasem idegeskedett, sohasem kiabált: „Nyugodt, csendes ember volt, ritkán emelte fel a hangját, a durvaság nagyon távol állt tőle, ellentétben azokkal, akik naponta leordították a fejünket, vagy szétpofoztak… Tőle tanultuk meg azt, hogy mi is az atlétika”. 

A magyar történelemben, s különösen Erdély múltjában kevés olyan előkelő, magas rangú családot találunk, mint a Rhédeyeké. Királytól származtatják magukat, fejedelmet adtak Erdélynek, s még az angol királyi családdal is rokonságba kerültek.

Az 1848. március 15-i pesti események híre március 19-én ért Enyedre – Gaetano Biasini gyorskocsiutasai hozták a hírt. A kollégium diáksága nyomban megindult, népgyűlést hívtak össze a református vártemplomban, miközben Rákóczi-indulót énekeltek, hatalmas nemzeti színű zászlót bontottak, és felolvasták a Nemzeti dalt. Március 30-án, hatalmas tömeg részvételével megtartották a vártemplomban a Megyei Közgyűlést, majd kimondták Erdély unióját Magyarországgal. A kollégium bezárta kapuit, diáksága beállt nemzetőrnek, a tanárok egy része pedig honvédnek.

A Batthyány család 1398-ban Battyán faluról (ma Szabadbattyán) kapta a nevét. Eredetileg Kővágóörsi volt a nevük, és a Veszprém megyei Felsőörsről származtak. A török uralom idején a család nyugatabbra húzódott, Németújvárra tette át a székhelyét (Güssing, Burgenland), s azontúl a németújvári Batthyány megnevezést használták. A család első grófja Batthyány Ádám volt, aki 1630-ban kapott grófi címet.

„Erdély fővárosában végigsétáló idegen, a patinás, címerekkel ékeskedő, főúri paloták megtekintése után talán csodálkozva áll meg a Szent György-téren díszelgő egyetemi könyvtár hatalmas épülete előtt. Az idegen azonban jólesően veszi tudomásul, hogy a szerencsés elgondolással felépített könyvtár egy cseppet sem képez kirívó ellentétet a régi idők hagyományait híven őrző – Mátyás király szelleméről regélő – ódon város falai között.” E szavakkal jellemezte 1942-ben Csengery János klasszika-filológus professzor lánya, S. Csengery Ilona a kolozsvári Egyetemi Könyvtár palotáját. Az intézmény fennállásának 150., valamint az építési munkálatok befejezésének 115. évfordulója alkalmából érdemes feleleveníteni az első modern erdélyi könyvtár történetét, amely 1990-ben felvette Lucian Blaga nevét.

Báthory István erdélyi fejedelem 1581. május 12-én emelte akadémiai rangra a kolozsvári Jezsuita Nagykollégiumot. A 441. évforduló alkalmából négynyelvű – magyar, román, német és angol – emléktáblát lepleztek le a Farkas utcai romkert kerítésén, a Kolozsvári Református Kollégium épülete felőli sarkon. Az ünnepségen beszédet mondott Kovács Gergely gyulafehérvári érsek is, aki hangsúlyozta: „az emléktábla ösztönzés kell legyen arra, hogy egyetemes tartalommal, értékkel, élettel töltsük meg”1 az Academia Claudiopolitana utódját, a mai Babeș–Bolyai Tudományegyetemet. Ezen értékek egyike az elődök tisztelete. Mi most a Kolozsvári Egyetem közvetlen elődjére, az 1872-ig működő orvos-sebészi tanintézetre, és annak „sokat tudó” professzorára, Nagel Emilre (1817–1892) emlékezünk.