Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Tragikus sors – nagyszerű teljesítmény

280 éve született Benkő József lelkész, történetíró, botanikus, nyelvész

A Székelyföld borongós, csillagösvényes égboltja alatt megbú­jó, évszázados kis települések sok nagy egyéniséggel gazdagítot­ták a magyar szellemiség világszerte elismert, kiemelkedő kincseit. Hogy csak néhány nevet említsek a legnagyobbak közül: Mikes Kelemen – Zágon, Benkő József – Bardoc, Orbán Balázs – Lengyelfalva, Benedek Elek – Kisbacon, Márton Áron – Csíkszentdomokos, Tamási Áron – Farkaslaka székelymintás bölcsői ringatásából emelkedtek a halhatatlanság magasságába.




Benkő József portréja a Vasárnapi Újság
1861/52. számában

Benkő József 1740. december 20-án, az erdőszéki (helyesen: erdővidéki – szerk. megj.) Bardoc faluban született, ahol apja, Benkő Mihály 12 gyermekes család­jával 24 évig volt pap. Benkő József iskoláit Kisbaconban kezdte, a klasszikus tudományokat Udvarhelyen, a diáki kurzust Nagyenyed híres kollégiumában végezte.

1767-ben a középajtai gyülekezet meghívására apjának öröké­be lép, és itt 20 éven át végzi papi és kimagasló, nemzetközi értékelést kivívó tudományos munkáját. 1775-ben egyházkerületi (helyesen: egyházmegyei – szerk. megj.) jegyző, majd 1785-ben esperesi kinevezésre érdemesül. 1787-ben, vesztére, elfogadja az Udvarhelyi Kollégium „theológiai” tanári állására szóló meghívást. Itt rosszindulatú irigyei rágalmazása, intrikái, ellenséges magatartása „testi-lelki romlásba” üldözik, és végzetesen az alkoholizmus rabja lesz.

1789-ben lemond udvarhelyi tanárságáról és középajtai kicsiny birtokára vonul vissza, ahol szerény, évi 150 forint nyugdíj mellett négy éven át folytatta tudományművelő tevékenységét. 1793-ban a köpeci egyházközség papi állás betöltésére hívta meg. Itt hat évig, 1799-ig működött; ekkor a Főtanács „erőtlensége miatt” fél fizetéssel nyugalomba helyeztette. Így újra középajtai birtokára vonult vissza, ahol súlyos anyagi károk érték. Utolsó éveit 1805-től fia mellett, gyógynövények árusításával, nyomorban morzsolta le. A vegyes vallású párok tiltott esketése miatt ellene hozott szigorú ítélet elszenvedése alól felmentette 1814. december 29-én bekö­vetkezett halála. Mikor Báró Orbán Balázs 1869-ben felkereste sírját, keserűen nyilatkozott arról, amit látott: „Dudva és üröm tenyészik Füveskertjének helyén, mintha jelképezni akarná, hogy a nagy szellem fenékig üríté a keserűség poharát; mintha a termé­szet gyászolná a magas röptű értelemnek itt történt megaláztatá­sát.” Az 1927-ben elkészített emlékmű márványtábláján, a bronzból készült mellkép alatt ez a felirat olvasható: „Középajtai Benkő József református pap és tanár, jeles hazai történetíró, a Harlemi Tudós Társaság tagja, 1740–1814”.

Benkő József kiemelkedő munkássága főleg két irányban: a történelem és a növénytan terén bizonyult időtállónak, halhatatlan­nak.

Fiatalon, már nagyenyedi diákoskodása idején is élénken ér­deklődött hazája történelme iránt. Személyesen kereste fel a neve­zetesebb erdélyi levéltárakat, és saját kezűleg másolt le a „feltalált okmányokból” mintegy négyszáz sűrűn teleírt ívet, és váltott egye­sekkel ötszáznál több levelet.

Első történelmi jellegű munkája a Filius posthumus, vagyis attya halála után született fiú című, amelyet 1770-ben fejezett be, és amelyben az Erdővidéki Egyházmegye történetét írja le. Ennek a kéziratban maradt munkának egy másolatát a Székelyudvarhelyi Dokumentációs Könyvtár őrzi.

Széleskörű kutatásainak eredménye, a nemzetközi visszhangot keltő, szerzőjének hírnevet hozó, latinul írt munkája, a Transilvania generalis, amely két vaskos kötetben, 1778-ban Bécsben jelent meg. „Az erkölcsi jutalom és elismerés teljes mértékben megvolt – írja Szabó András –, de azért csak középajtai pap maradt, az anyagi jövedelem pedig mindössze 30 ingyen példány volt, tíz esztendő verejtékes napjainak és álmatlan éjjeleinek jutalmául.”

Egy másik, a Transilvania generalis után szintén Bécsben, 1781-ben megjelent örökbecsű műve, a Milcovia, amelyet az 13–16. században létező milcoviai püspökségről írt.

Benkő József zsenialitását, hallatlan igyekezetét, ügyszeretetét, nagy munkabírását bizonyítja egy másik terjedelmes műve, az ún. Transilvania specialis, amelyet szintén középajtai papsága idején írt. Ez a hatalmas munka sajnos, csak a kéziratos másolataiban maradt fenn; ezeket az Erdélyi Múzeum, a Marosvásárhelyi, Na­gyenyedi, Székelyudvarhelyi Kollégiumok könyvtárai őrizték. Ez utóbbi intézetben őrzött, több kilós, 1195 oldalas példányt ma a Székelyudvarhelyi Dokumentációs Könyvtár birtokolja. Sajnála­tos módon ebből a mesterműből csak a Koncz József fordította Hunyad megye (1901) és a Szabó András fordította és sajtó alá rendezett Udvarhely megye leírása vált nyomtatásban is megjelent, sokszorosított közkinccsé.




Caption

Mellőzöttsége és ellenfelei pereskedései ellenére középajtai visszavonulása idején sem tört meg teljesen munkakedve. Több kisebb, de nem kevésbé értékes munkával gazdagította az erdélyi történelemtudomány tárházát. 1791-ben adta ki Szebenben az Erdélyi Diaeták-ról, és Kolozsvár-Szebenben a Székely nemzet politikai történetéről írt értekezéseit.

Erdély történelmére vonatkozó kutatásaival párhuzamosan rendkívüli szorgalommal, személyes búvárkodáson alapuló hoz­záértéssel, a szakirodalomban való alapos tájékozottsággal, jártas­sággal dolgozott a természettudományok és elsősorban a füvészet területén.

A természettudományok körében első, a külföld nagyra értéke­lő elismerését kiváltó Erdély ismeretlen barlangjairól (Imago specuum Magni Principatus Transilvaniae admirandarum... etc.) című munkája volt. Ezt 1774-ben holland nyelvre lefordítva kiad­ták, és szerzőjét szakmai felkészültségének elismerésképpen a Harlemi Tudományos Társaság tagjai közé választotta.

Soó Rezső szerint „középajtai Benkő József (1740–1814) volt a székely flóra első rajongó lelkű kutatója”.

A „füvészet” iránti vonzalma is korán, valószínűleg már udvar­helyi diákkorában megnyilvánult. Ez azért is föltételezhető, mert középajtai papsága elején már – botanizáló útai révén, amelyek során Brassót és a Székelyföldet is bejárta – a növények kitűnő ismerőjének hírében állt. Az erdélyi Gubernium Országos Egész­ségügyi Tanácsa köriratban szorgalmazta a „gyógyítószerek, fü­vek, gyógyfüvek” felkutatását. Válaszképpen Benkő 1773. augusztus 31-én felterjeszti gyógynövények ismeretére és gyűjté­sére vonatkozó jelentését. Ez az osztatlan elismerést arató jelentés kiforrott szakember magas szintű képzettségét tükrözi. Ez idő tájt Benkő saját kertjében már 400 hazai növényfajt termeszt: ez a szám a későbbiekben 1785-re már 600 fölött jár. Ez a kert volt Erdély első botanikus kertje!

Nyolcgyermekes családja nagy tehertétel volt számára, de emellett mégis saját költéségén beutazta Erdély távoli vidékeit, és hallatlan lelkesedéssel gyűjtötte a Flora Transilvanica megírásá­hoz szükséges füvészeti anyagot. 1767-ben elkezdi és 1785-re befejezi Erdély flórájának feldolgozását. Ez a legelső erdélyi fló­ra-mű sajnos, nem került kiadásra, és kézirata is megsemmisült. De hogy Benkő nagyszerű tudományos felfedezéseket szedett bokré­tába, bizonyítja az, hogy a Transilvania generalis... „harmadik könyvében, a De Physica Transilvaniae notitia fejezetében a 102–106. oldalon szól a Regnum vegetubile-ról, felsorolva az erdélyi termesztett és erdei fákat, bokrokat, a termesztett, valamint a vadon termő erdei, hegyi, réti, mezei és mocsári füveket.”

Ugyancsak megszívlelendő „az Erdővidék volt Miklósvár szé­kének florisztikai jellemzése, mely mintegy 200 faj előfordulására vonatkozó adatokat tartalmaz”. (Rácz G.: Kovászna megye gyógy­növényei, 1973). Ez a jegyzék, amelyet a Transilvania specialis tartalmaz, és amelyet Rácz G.[ábor] és Rácz E.[rzsébet] J.[ohanna] közöl, az első részletes florisztikai felsorolás Erdély területéről.

Benkő József elévülhetetlen érdeme, hogy elsőként szólaltatta meg magyarul 1781-ben Linnének a virágok porzó- és termőtájának sajátosságaira épülő mesterséges rendszerét a Systema sexualet, és ezt a rendszert következetesen alkalmazta a magyar elnevezések felsorolásában is. Kiemelendő az a tény is, hogy az 1778-ban megjelent Transilvania generalisban az erdélyi növé­nyeket a Linné által meghonosított kettős elnevezéssel (binominalis nomenclaturával) jelöli, és ezt a nevezéktant szigorúan alkalmazza összes növénytani munkáiban.

Kisebb, de értékes az 1792-ben megjelent A Közép-Ajtai Do­hány című munkája. Ez a mű szemléletesen igazolja körültekintő, tudományos pontossággal megszűrt, az adatok tömkelegét átvizs­gáló, lelkiismeretes kutató munkáját. A könyv első fejezete a nevezéket, a második az akkor ismert 7 Tabacum fajt, a harmadik a dohány hazáját, majd Európába és Erdélybe kerülését, a műve­lését és végül a dohány ártalmait (bőven) és hasznát ismerteti. Köpeci tartózkodása alatt írta és jelentette meg 1796-ban az ecetfáról és annak meghonosításáról írt munkáját, amelyet II. Ferenc császár 20 arany értékű érmével jutalmazott.

Rácz G. elismerően állapítja meg, hogy Benkő József nemcsak az erdélyi gyógynövénykutatás és a növények gyógyszertári alkal­mazása terén fejtett ki úttörő tevékenységet, de elsőként létesített Erdélyben füvészkertet Középajtán! Ő az első erdélyi helyi flórajegyzék szerzője, és ő tekinthető a flórakutatás növényföldrajzi irányzat – sőt ökológiai szemlélete – előfutárának.

Botanikusi munkáját a maga teljes jelentősége szerint csak a huszadik század harmincas éveiben induló kutatások tárták fel, ekkor helyeztek Benkő József egyéniségét az öt megillető piedesztálra.

Benkő József munkássága mint fényes üstökös ragyogott és ragyog ma is a magyar és nemzetközi tudományosság egén. Sorsa turáni átok sújtotta tragikus magyar sors. Kibontakozó rendkívüli tehetségének korán szárnyát szegték az irigy és rosszindulatú vádaskodások. De Benkő József zsenialitásának termékei – horati­usi megfogalmazással – egyéniségének sugárzásában „több volt a fény” – emberi gyarlóságai ellenére – az utókor számára mind a történettudomány, mind a növénytan terén örökérvényűek marad­nak.

Irodalom:

Benkő József: Transsilvania, sive Magnus Transsilvaniae Principatus, olim Dacia mediterranea, dictus, Pars prior sive generalis. Tom. I., II. Vondobonae, 1778.

Benkő József: Transsilvania – Pars posterior sive Specialis. Magni Transsilvaniae Principatus Cognitio Specialis. Tom. III., IV., V. (manuscriptum).

Benkő József: „Téli bokréta” – Halotti beszéd – Tornya Borbála nagyajtai Cserei Miklósné felett. Mondotta Benkő József 1777. január 6-ik napján. Szeben, 1781.

Benkő József: Nomenclatura Vegetabilium. Magyar Könyv-Ház, Pozsony, 1783.

Benkő József: A Közép-Ajtai Dohány. Szeben és Kolozsvárott, 1792.

Benkő József: Középajtai Szkumpia, vagy esmeretes nevén ecetfa és annak kordoványbőr készítésre való haszna. Kolozsvár, 1796.

Alexandru, Borza: Dicționar etnobotanic. București, 1968.

Ernyei József: Benkő József természettudományi hagyatéka. Botanikai Közlemények, 1932, XXIX., 57. l.

Gombócz Endre: A magyar botanika története. Budapest, 1936, 200–210. old.

Gróf Mikó Imre: Benkő József élete és munkái. Pest, 1867.

Rácz Gábor– Rácz Erzsébet Johanna: Erdővidék flórája Benkő József (1740–1814) kézirataiban. Aluta, 1972. 61–69. old.

Rácz Gábor: Gyógynövények az orvoslás történetében. Korszerű gyógynövényhasználat. Korunk füzetek 1., Kolozsvár, 1982.

Soó Rezső: A Székelyföld flórájának előmunkálatai. Kolozsvár, 1940.

Szabó András: Benkő József. Székelység. X. évf., 1940.

xxx Benkő József: Udvarhely megye leírása. Fordította és sajtó alá rendezte Szabó András. Erdélyi ritkaságok, 14. sz. Kolozsvár, 1944.

xxx In: Kovászna megye gyógynövényei. Rácz Gábor és Kovács Sándor: A flóra és vegetációkutatás története Kovászna megyében, 20–30. old. Sepsiszentgyörgy, 1973.

 

(Megjelent a Művelődés 1990. decemberi számában, XXXIX. évfolyam, 12. szám, 42–43. oldal)

 

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A család kezdetben Békés megyében élt és volt birtokos. A 16. századig az egyes okiratok alapján nem sikerült folyamatos családfát összeállítani, de nevekkel, évszámokkal és birtokhelyekkel igazolható a jelenlétük. Ezek közül említünk néhányat a Hungaricana dokumentumai közül.

A nevezetes zilahi eseményt elsőként 1853-ban ismertette egy újságcikk egy kolozsvári napilapban. Ennek a cikknek az adatait vette át Felházy Károly, aki 1867-ben egy pesti folyóiratban emlékezik meg a svéd uralkodó zilahi tartózkodásáról. Szilágyi Ferenc vitte tovább a téma kutatását, amelyet egy kötetben meg is jelentetett. Ez a munka döntő módon befolyásolta a hagyomány további alakulását. Hogy kinél is szállt meg az uralkodó, az információk teljesen ellentmondóak. 

Csupán véletlen lehet, hogy az 1533-ban magyarként bejegyzett első diák épp erdélyi származású volt: Johannes Georgy Honterus4, azaz Honter János György, aki Brassóban született. Előtte már volt Bécs, majd Krakkó diákja is. A második beiratkozott Brenner Márton Besztercéről jött az intézménybe orvostanhallgatónak. A negyedik sorszámú Bogner(us) Péter szintén brassói származású volt. 

A második bécsi döntés nemcsak a polgári, politikai életben hozott nagy változásokat, hanem az egyházi, vallási életben is. Egyházszervezeti szempontból a katolikus egyházmegyék, így a szatmári egyházmegye is komoly változások elébe nézett. A háborús idők nehézségei ellenére, a szatmári egyházmegye máramarosszigeti esperesi kerületében fellendült az egyházi élet megszervezése. Már Sheffler János püspökké választása előtt, Pakocs Károly vezetésével zajlott az új plébániák szervezése, azonban székfoglalása után, főleg 1943-ban, kihasználva a plébániaalapítások körül kialakult kedvező helyzetet, Scheffler nagy hangsúlyt fektetett erre. Meglátása szerint az újra egyesített egyházmegyének akkor, legalább 20 új lelkipásztori központra volt szüksége.

1.

Mostan kinyílt egy szép rózsavirág,

Betlehemben kipimpózott ződág,

Kit még hogy vár mind az egész világ,

Királ nemből méltóság, királ nemből méltóság.

 

Ó, te édes kicsi galambocska,

Szűz tejemből szopó kis bárányka,

Finta Géza 1931-es kéziratos füzetéből.

A századik évforduló késő őszi felvonása még a június 4-i aláírás napjánál is átfogóbban tárja fel Trianon magyar kárvallottjainak érzés- és gondolatvilágát. Ezen a második megemlékezésen az erdélyiek példájával az új román államba való beilleszkedés indítéka és célja szemléltethető. A szóra bírható források közül kiemelkedik az első világháború után új fejlődésszakaszába lépő transzilvanizmus talán legismertebb programszövege, amelynek megírására 1920 novemberében érett meg az idő.

Bármennyire is gyarapodott széltében-hosszában Kolozsvár területe, azért olykor valamiképpen csak összefutok az utcán egy-két ismerőssel. Így történt ez a közelmúltban, midőn egyszer csak Tóth-Guttman Emesével, Guttman Mihály (1926, Petrozsény – 2013, Kolozsvár) leányával találkoztunk. Beszélgetésünk folyamán kifejezte azt a kérését, hogy elevenítsem fel az emlékeimet édesapjáról. A kérés hatására lelki szemeim előtt megjelent Misi bácsi nagy bajuszos, kicsit cammogó járású alakja, hiszen a Kolozsvári Zeneiskola igazgatójaként is ismertem, valamint tanárom is volt a karvezetői szakon. Misi bácsi egyengette a középiskolai zenei fejlődésemet, majd a tanártársam lett a zeneiskolában, és a kolozsvári Filharmóniában is – és már alig merem említeni a nyugdíjas éveinket…

A Guttman lakóházat két utca, a Kund vezér (ma Sidismund Toduţă) és a Gavril Muzicescu határolja. A Kis-Szamos bal oldalán terül el, a szellő halszagot terjeszt, és ez a halászok egyik kedvelt helye.

2008 júliusában tértünk haza feleségemmel, Mártával együtt Kolozsvárra huszonegyévnyi nagyszebeni tartózkodásunk után. Három gyermekünk már Kolozsváron fogadott minket. Csenge tíz, Emese hat, Csongor egy éve hagyta el Nagyszebent, mindhármójukat a Báthory István Elméleti Líceum csalogatta Kolozsvárra. Aztán a nagyobbik gyermekünket a finn–német szak, a középsőt az építészet, a kicsit pedig a filmművészet, fotóművészet, média szak, majd végül a közgazdasági képzés kötötte Kolozsvárhoz. 2008-ban újra együtt lehettünk mind az öten. 

Reményik Sándor

Reményik Sándor ősei egy felvidéki, régi Remenik nemesi családból származnak. A korabeli dobsinai lutheránus egyház anyakönyvi bejegyzései szerint a költő felmenői több nemzedéken keresztül Dobsinán, ebben a felvidéki bányavárosban születtek és élték le életüket. A költő időben legtávolabbi – adatokkal is bizonyítható – felmenőinek tekinthetjük a Dobsinán élő Johannis Remenik nevű szépapját, valamint a férfi Mária nevű (vezetékneve nincs bejegyezve a dobsinai anyakönyvbe) feleségét, akik feltehetően a 17. század fordulóján születhettek.

A középkorban épült Jézus Szíve kápolna Székelyudvarhelyen.

A város – Székely Mózesi fejedelem szülőhelye –, ahogy a leírások említik, Székelyföld történelmi, társadalom- és művelődéstörténeti központja. 1301-ben Vduord néven írták le, mivel a kutatók szerint a székelyek megtelepedése előtt királyi udvarhely volt. 1334-ben olvasható az első, ma is használatos névformája Oduorhel formábanii. Jelentőségére utal, hogy épp itt jöttek létre más nagyvárosok után e korai, erdélyi kézműveseket tömörítő egyesületek, s maradtak ránk azoknak az okiratai, amelyekből egyet itt részletesebben bemutatunk.

„A cholerajárvány, mely a múlt 1866. év második felében ezen országot szélesebb vagy szűkebb terjedelemben, nagyobb vagy kisebb veszélyes jellemmel átutazta, a múlt december 28-án egészben megszűnvén, bátorkodik e hű k(irályi) Főkormányszék ezen járvány lefolyásának rövid vázlatát az egész járványról készített összes kimutatás alázatos tiszteletteli ide csatolása mellett a következőkben Császári Királyi Apostoli Felségednek hódoló mély tisztelettel felterjeszteni.”

Az erdélyi emigrációs sajtó létrejötte szorosan kötődik Erdély Trianon utáni történetéhez. A hatalomváltás következtében, a magyar történelemben eddig nem tapasztalt menekültáradat indult el az utódállamokból, elsősorban a területének kétharmadával megrövidített Magyarország, másodsorban pedig a világ számos más országa felé. Az erdélyi menekültek, áttelepültek új hazájuk egy-egy településén létrehozták saját közösségeiket azzal a céllal, hogy egymást támogassák, hogy megőrizzék erdélyi magyar önazonosságukat. Az ilyen erdélyi szerveződések egy része lapszerkesztésre és lapkiadásra is vállalkozott. Az emigrációs sajtó nagy vonalakban az emigráció története is.

Orbán Elek, családi címer

Az Orbán család tagjai – így a címben szereplő Orbán Elek is – régi székely famíliából származtak. Távoli múltjukat homály fedi, eredetükre csupán a későbbiekben fennmaradt és öröklődött vezetéknév utal, amely feltehetőleg valamelyik ősük keresztneve lehetett, majd családnévként maradt utódaikra. Általában elmondható, hogy az úgynevezett apanévként hagyományozódott tulajdonnév nagyon gyakori volt a székelység körében. Ráadásul ez a ritkábbak közé tartozott, tehát nagyon alkalmas volt az egyedesítésre, a megkülönböztetésre.