Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Székelyudvarhely lakatgyártó és csiszárcéhének szabályzata 1613-ból

A város – Székely Mózesi fejedelem szülőhelye –, ahogy a leírások említik, Székelyföld történelmi, társadalom- és művelődéstörténeti központja. 1301-ben Vduord néven írták le, mivel a kutatók szerint a székelyek megtelepedése előtt királyi udvarhely volt. 1334-ben olvasható az első, ma is használatos névformája Oduorhel formábanii. Jelentőségére utal, hogy épp itt jöttek létre más nagyvárosok után e korai, erdélyi kézműveseket tömörítő egyesületek, s maradtak ránk azoknak az okiratai, amelyekből egyet itt részletesebben bemutatunk.

Barabás Domokosiii Udvarhely vármegyei kutatásai során akadt rá két céh viszonylag korai kiváltságleveléreiv. Ezek közül időben a legelső az 1579-ből származó szűcsöké, amelyet 1606-ban átírtak, mivel hozzájuk csatlakoztak Udvarhely város szabómesterei isv. Ezáltal a továbbiakban a hasonló foglalkozást űzők vegyes céhéről beszélhetünk. Valójában ezek voltak a település akkori és első céhének a rendszabályai. 1613-ban Bethlen Gáborvi erdélyi fejedelemmé választásának első évében ezt az okiratot megerősítette, s ugyanakkor jóváhagyta a „kovácsok” céhének kiváltságlevelét is. (Ez utóbbi megnevezés nem pontos, mivel csak a lakatgyártó és csiszármesterek közös társulásáról szól, kovácsok nem tartoztak ebbe a céhbe).

Mindezeket az okiratokat pergamenre írták, ellátták a fejedelem viaszba nyomott függő pecsétjével és „Gabriel princeps” saját kezű aláírásával. Ennek előtte a városban dolgozó fémműveseknek nem volt hivatalosan elfogadott rendszabálya, tehát innen keltezhetjük ezen céh történetét.




Régi zárszerkezet. Kép: Pixabay/Omar González

A szűcs-szabó céh okmánya rövidebb, tömörebb, az egyszerűség jellemzi. Az úgynevezett kovács céhé sokkal részletesebb, több szakmai és egyéb érdekességet magába foglaló, annak ellenére, hogy több pontot átemelt a szűcsökéből. Mindezt bizonyítja, hogy az utóbbi paragrafusainak sorrendje nincs logikus sorrendbe szedve, néhányat abból szinte szóról szóra átvett és megismételt, valamint az, hogy a nyelvezetében követte annak archaikus megfogalmazását és szóhasználatát. Ezért döntött úgy ezen írás szerzője, hogy az időben később keletkezett okmányt ismerteti meg az olvasóval.

Maga a nyelvemlék pontosan 1613. május 5-én kelt Nagyszebenben (a keletkezés helyének okát nem említik). Mivel a bevezető pár sora és a záradéka latin nyelven fogalmazódott meg, Szeben városát latin elnevezésével illeti: „in civitate Cibiniensi”. Maga az okirat szövege azonban magyar nyelvű, amelyet Barabás átírásban közölt 1887-ben a Történelmi Tár című folyóiratban.

Bevezetése bonyolultan egy tizennyolc soros mondattal indul, amely nem tartozik közvetlenül az okirathoz, inkább annak keletkezési körülményeiről szól. Ebből derül ki, hogy akkor Udvarhely főbírája Szopos Imre volt, mellette őrködtek a városon, és segítették a munkáját az úgynevezett „esküdt polgárok és tanácsbeli emberek”. E hosszú mondatból érdemes egy részletet kiemelnünk, mintegy érzékeltetve a kor írásos nyelvezetét: „...jövének mi előnkben itt az mi városunkban Udvarhelyen tudniillik lakozó, lakatgyártó és csiszár mesterek, jelentvén mi nekünk, miképen régótától fogva itt az mi városunkban lakván, mind ezideiglen czéhlevél nélkül löttenek és szükölködtenek volna...”. Ezen kérésükre kaptak a fejedelemtől kiváltságlevelet, amelynek szabályai alapján éltek és dolgoztak a városban az ott élők számára.

Valóban mindkét foglalkozás a kovácsmesterségből alakult, vált ki. Már a 12–15. században olyan sokrétűvé vált e foglalkozás, hogy közülük többen csak bizonyos fémműves tárgyak elkészítésére specializálódtak. (Mindezt bizonyítja a legrégibb erdélyi kovács céhszabályzat, amely Kolozsvárott íródott 1467-ben.) Ha egy településen az adott szakmát kevesen űzték, akkor azok szövetkeztek rokon mesterekkel (például rézművesekkel, lakatosokkal stb.), s vegyes céhet alapítottak. De ismerünk olyan céhet is – ilyen a győri kovácsoké –, amely több helység mesterembereit tömörítette magába, úgynevezett céhszövetséget alkottak.




Csiszár Antonio de Puga spanyol festő 1635-ből származó festményén. A kép az Ermitázs tulajdona

Mielőtt magáról a céh szerepéről szólunk, érdemes bemutatnunk e két szakma tevékenységét. A lakatgyártókvii, ahogy a nevükből gondolnánk, nem csak lakatok és hozzávaló kulcsok készítésével foglalkoztak. Gyártottak különféle zárakat (tolózár, fiókzár, borító- és vésett zár, retesz), speciális kulcsokat (álkulcs, tolvajkulcs, mesterkulcs), kilincseket, ajtó- és ablakvasalásokat, pántokat, sarkokat. Ők készítették a templomok és a nemesi kastélyok nagy méretű zárjait a hozzávaló kulcsokkal. Sőt, az ország különböző részein még a 18. században foglalkoztak egyesek csizmapatkolással, kengyel-, zabla- és sarkantyúkészítéssel is. Tehát tevékenységük sokkal szerteágazóbb volt, mint ahogy az elnevezésük azt mutatja. (Azt már csupán zárójelben jegyezzük meg, hogy voltak köztük valódi művészek is, akik dísztárgyakat (lámpa, cégér, gyertyatartó) vagy díszes vasajtókat, kapukat, ablakrácsokat is kovácsoltak, amelyeknek megmaradt darabjai még napjainkban is csodálnivaló remekek.)

A csiszár szó jelentése a szótárainkban egyszerűen csak fegyverkovács. Olyan mesteremberek voltak, akik fegyverek, elsősorban kardok tisztításával, csiszolásával, élesítésével foglalkoztak. A kardok köszörülésén kívül maguk is gyártottak (és javítottak) különböző fegyvereket, tőröket, pallosokat, páncélokat. Munkájukra nagy szükség volt, hisz minden férfinak volt kardja, s a csatározások, külső és belső háborúskodások állandóak voltak még ebben a korban.

Az itt leírtakkal kívántuk bizonyítani, hogy a Barabás Domokos által 1887-ben adott címben szereplő „kovács” céh elnevezés nem pontos.

Mindezek után általában szóljunk az európai és magyar céhekről.

A magyar nyelvbe átvett céh jövevényszavunk bajor-osztrák (német) eredetű. Magának a céh fogalmának a meghatározása szinte minden lexikonban, szótárban ugyanaz, csupán néhány szó, amelyben a magyarázat eltér, pontosít vagy kiegészít. Mindezekből alkottunk egy teljesebb értelmezésű, egymondatos megfogalmazást.

A feudalizmusban rendszerint az egy településen lakó és ugyanazon vagy hasonló mesteréget űző kézművesiparosok (vagy -kereskedők) gazdasági érdekvédelmi tömörülése, társulása, szervezete. Ebből a meghatározásból három elemet kell kiemelnünk. Az egyik a feudalizmus. Ugyanis Magyarországon az első céhek a 14. században alakultak meg, és csak 1872-ben számolták föl őket, amikor a helyükbe az úgynevezett ipartestületek léptek. A másik a hasonló mesterség. Általában egy céhbe tartoztak például a kovácsokon kívül több helyütt a lakatgyártók, az üstkészítők, a csiszárok, sőt néha még az ötvösök is. Mindez attól függött, hogy a céh mekkora nagyságú településen működött, a lényeg a hasonló típusú és alapanyagú termékek feldolgozása volt. A harmadik jellemző jelen esetben az, hogy Udvarhelyen épp nem az alapmesterség, azaz a kovácsipar mellé tömörültek ezek a mesteremberek, hanem az abból kivált két kisebb szakma alkotott egy társulatot érdekeik védelme céljából.

Mindezek után magát a címben szereplő céhszabályzatot ismertetjük. Mint korábban jeleztük, az egyes artikulusok (szabályok, pontok) nem logikus felépítéssel követik egymást, ezért a tizennyolc bekezdésből álló kiváltságlevél tartalmát más, olvasmányos, „időrendbeli” sorrendben mutatjuk be.

Az egyik paragrafus szerint céhmestert évente választanak, mégpedig felváltva az idősebb és tapasztalt lakatgyártók és a csiszárok közül. Kis létszámú céh lehetett, mivel sem helyettest, sem atyamestert (aki a tanoncok nevelésével és felügyeletével foglalkozott) nem neveznek meg. A céhmester bíráskodási joggal felruházott személy volt. A társulaton belül dönthetett pénzbeli büntetésről, annak nagyságáról, bevehetett idegenből jött mestert, és kizárhatott bárkit, aki a rendtartás ellen komolyabb vétséget követett el. Ha egyedül nem tudott dönteni, akkor kikérte mestertársai véleményét, és ha ez sem vezetett eredményre, csak akkor fordultak a város főbírójához tanácskérésre, döntésre. Egyben ő felügyelte az összes társát, hogy azok betartják-e a kiváltságlevélben leírt rendszabályokat. Amelyik mester pedig „engedetlen” volt, azt kizárhatta a közösségből úgy, hogy az a városban sem lakhatott a továbbiakban, sőt a városon kívül egy „mélyfölddel” (mérfölddel) közelebb sem dolgozhatott tovább. Ő dönthetett a „mester-asztal” étkezési fogásairól is – erről később részletesen lesz még szó. Érdekes módon az úgynevezett „táblajárás” formáját vele kapcsolatosan nem említi az okmány, amelyet szinte minden céhlevél részletesen tartalmazott ebben a korban. (A céhmester egy táblát hordatott körül, amelyre a közös gyűlés pontos időpontja és helye volt fölírva.) Természetesen, aki nem tanulta ki a mesterséget, azt nem vették föl a tagjaik sorába. Ezt, valamint az illető személy előéletét („jámbor és tisztességes élet”, magaviselet) szintén a céhmester ellenőrizte. Ugyanígy arra is gondja volt, hogy másutt élő és dolgozó mesteremberek csak sokadalomban, azaz vásárban árulhatták portékáikat. Ha valaki ez ellen vétett, akkor annak az áruját elvették, és az illetőt megbírságolták, mintegy védve a városuk céhtagjainak megélhetési lehetőségeit. Ha a munkájában egy mester vétett, akkor panasz esetén három, ha ellenállt, akkor hat forintra bírságolhatta a céhmester. Amennyiben ilyenkor az ajtaját bezárta – mintegy megtagadva a fizetést –, akkor azt betörhették a bírság beszedéséért. A leírtakból kitűnik, hogy a választott céhmesternek sok feladata volt. A céhen belül bírói jogkörrel rendelkezett, ebből következik, hogy nagy tekintélynek is örvendett, társai hallgattak rá és tisztelték.

A céh tagjainak közös döntése alapján került sor több artikulus betartására, illetve választási lehetőségére. Ez a már-már demokratikusnak tűnő vonás más városok céhleveleinek nem jellemzője. Ezek a következők: a céh közös akarata szerint befogadható a szabályaikat betartó szíjgyártó-, nyereggyártó-, kovács- és asztalosmesterek. Valószínűleg ezeknek a mesterségeknek űzői kevesen lehettek, és nem volt még önálló céhük. (Erre azonban egy konkrét példa sincs még a záradékban sem.) Külső, más településről beköltöző mestert és máshonnan jött inast is csak közös beleegyezéssel fogadtak be. A 13. artikulus kikötötte, hogy minden mester csak egy inast tarthat. Azonban megengedték, hogy a tanulás fele idejének letöltése után, illetve ha több külső, esetleg más országból jött segéd érkezett a városba, akkor az a mester, akinek nagy szüksége volt rá, egy időben kettőt is alkalmazhatott.




A középkorban épült Jézus Szíve kápolna Székelyudvarhelyen. Kép: Transindex Adatbank

Különbséget tettek arra vonatkozóan, hogy: ha királyi városból (feltehetően szabad királyi városról van szó) érkezett „míves” legény, akkor azt a lakatgyártó gazda heti bérre szegődtethette. Mégpedig a tudása szerint a jó 32 pénzt, az alábbvaló 20-at, az utána lévő 12-őt kapott. A csiszár legény viszont csak 16 pénzt, de hat hetenként járt neki egy szablya, amelyet értékesíthetett.

A következő fejezetben végigkövetjük azt, hogy milyen szabályok vonatkoztak a lakatgyártó- és csiszártanoncokra. Mielőtt ezt időrendben bemutatnánk, feltétlenül meg kell említenünk egy fontos elemet, a szóhasználatot, amely a céhtagokra és a „diákjakra” vonatkoztak. Épp ezek a szinonimák bizonyítják, hogy több pontot átvettek a szűcs-szabó céhlevélből, de esetleg más városok korábbi rendszabályaiból is, amelyekre a szövegben nincs utalás. Ezek a következők: a mestert olykor gazda, a tanulót pedig fölváltva apród (!), inas, míves legény, ifjú mester szóval említik a kiváltságlevél szövegében. A továbbiakban a szóismétlések elkerülése végett ezeket is alkalmazzuk.

Az udvarhelyi céhben az „apród esztendő” három év volt, amelyet követett az úgynevezett kántorozás. Ez utóbbinak a magyarázatát sehol sem adják meg, azonban más céhlevelekből kiderül, hogy ez egy plusz negyedévet jelentett. A kántor egy latin kifejezés eltorzított, a magyar nyelvben szóvegyüléssel keletkezett alakja (a latinban quatuor temporaviii, azaz négy hónap). Ha egy mester inast fogadott, akkor mindkettőjükre vonatkozott a négy hét próbaidő. Amennyiben ennek letöltése után mindkét fél elégedett volt, akkor történt a szegődtetés. Itt történt egy olyan esemény, amely egyetlen más céhlevélben sem olvasható: az inas ekkor adott leendő mesterének két tál étket, pecsenyét kenyérrel, két veder bort, két forintot, illetve három font viaszt. (Ez a jelenség még kétszer megismétlődik a mesterré avatásáig!) Előfordulhatott olyan eset, hogy az inas valamely oknál fogva „vétekkel” vagy anélkül elhagyta a mesterét. Ilyen esetben a kirótt büntetés megfizetése után visszakérhette magát, de akkor már csak más mesternél folytathatta a tanulmányait.

Az apród a tanulóéveket a mesterség elérése előtt próbával (vizsga) és bizonyos művek elkészítésével zárta. Amint írják, „azt mesterremeknek híunk”, mintegy bizonyítva azt, hogy a tanuló alkalmas az ifjú mester név viselésére. A lakatosoknál elég pontatlanul fogalmazva írják le, hogy két művet kell saját kezével csinálnia: egyik aranyos – talán nemesebb fémből készült (?) –, a másik tisztított – és itt hiányzik a mű megnevezése. A csiszároknál pedig három tárgyat: szablyát, pallost és egy hegyes tőrt kellett a mesterek előtt készítenie. Természetesen ezek a mesterremekek nem mindig sikerültek hibátlanul. Ha kisebb hibát észleltek, akkor pénzbüntetés mellett elfogadták, ha viszont sok „vétek” volt benne, akkor további tanulásra kötelezték a jelöltet. Sikeres vizsga esetén az ifjú mellé segítségül két kezest adtak, ő pedig „köszöntő pohárral” hálálta meg a céh tagjainak a munkáját. És most jön a második eset, amelyről már föntebb volt említés, hogy ez komoly anyagi megterhelést jelenthetett a vizsgázó apródnak. Ezért pontosan fölsoroljuk, hogy mivel illett megvendégelnie a bizottság tagjait – elsősorban olyanokkal, amiket a céhmester parancsolt: délben az asztalon két-két tál étek, az egyik velős konc rizskásával, a másik „fűszerszámos étek”. Ezenkívül a vacsorára is „tiszteséggel gazdálkodjék” – írja a dokumentum, amely kiemeli az ételek közül a pecsenyét. Mindezek mellé két forint ára bor járt. Négy forint készpénzt és három font viaszt kellett még ezeken kívül letennie.

A céhbe való belépést a kérelmen kívül hasonló trakta, a „mester-asztal” megadása követte, amelyen viszont a céhmesteren kívül a céh összes tagja meghívott volt. Az ebédre a fent leírt ételeken kívül ekkor még tisztességes lepényeket is kellett süttetnie a jelentkezőnek. Vacsorára pedig fűszerszámmal készített hideg tál étel járt, amelyet szintén a céhmester írt elő. Ez, ahogy említik, még kiegészült sült malachússal is. Ajándékként pedig a volt mesterének és feleségének illett adni két „jó hüvely kést”.

Itt kell megjegyeznünk, hogy nőtlen legény a vizsga letétele után sem lehetett önálló mesterember, csak heti béren lakhatott valamelyik mesternél. Ezen kitétel okát nem indokolják meg egyik pontban sem.

Amennyiben valaki a címben leírt céh tagjává vált, természetesen sokféle engedmény illette meg. Azonban mindezek csakis olyanok voltak, amelyek a céh további életformáját, fennmaradását, a szoros összetartást védték és erősítették. Ezek közül egyik az, hogy: ha idegen mester egy udvarhelyi mester lányát vagy megözvegyült feleségét vette el, akkor „csak” mesterasztalt kellett neki adnia, a korábban leírt két megvendégelést elengedték neki. Megengedték, hogy valamennyi mesternek a fia a saját apjánál vagy más céhbelinél tanuljon, tovább örökítve apja foglalkozását. Ők semmiféle fizetséggel nem tartoztak a céhnek, de nekik is le kellett tölteniük az apródéveket, elkészíteni a remeket, és „csak” mesterasztalt kellett adniuk.

Végül egyetlen paragrafus foglalkozik magánjellegű témával, a temetéssel. Ha egy mester, vagy annak valamely családbéli hozzátartozója, esetleg nála lakozó idegen személy elhunyt, akkor a céh összes tagjának illett ott lenni a temetésen. Ennek elmulasztása két font viasz büntetéssel járt. (A viasz adása, mint visszatérő téma, azért volt fontos, mert gyertyával világítottak mind a műhelyekben, mind a lakásokban, tehát nélkülözhetetlen kellék volt.)




Templomzár. Szabó Tamás felvétele 1987-ből.
Kép: Kriza János Néprajzi Társaság

Befejezésül azokat az elemeket gyűjtöttük össze, amelyeket más céhlevelekben említettek, külön szabályoztak, azonban az udvarhelyi rendtartás nem tér ki rájuk. Elsőként két fontos tárgy hiánya tűnik föl az olvasónak, ezek a céhláda és a céh pecsétje. Az előzőt a mindenkori céhmester őrizte. Ebben tartották a céhlevelet, a pecsétet, az egyéb okmányokat, a névsort és a díjakból, büntetésekből befolyt pénzt. A pecséttel az általuk írt okiratokat hitelesítették. Arról sem esik szó, hogy az összegyűlt pénzösszeget milyen célokra használták föl, például: idős, beteg mesterek, özvegyeik, árváik megsegítésére; vagy esetleg egyéb kiadásokra, így az anyagilag megszorult mestertársaik megsegítésére kölcsön formájában. Nincs paragrafus a beteg céhtagok ellátására, azok őrzésére sem (másutt éjszakánként két mester szokta őket felügyelni). A végzett mesterlegények esetében nem utalnak a vándorlás lehetőségére, a peregrinációra. De arra sem, hogy azok csak abban az esetben lehetnek a céh egyenjogú tagjai, ha egy éven belül megnősülnek, és családot alapítanak (korábban erre történt már egy nem pontosan megfogalmazott utalás).

Érdekes és szokatlan a vallási elemek hiánya. Ebben a kiváltságlevélben nem nevezik meg, és nem kötik ki a mesterek vallási hovatartozását, illetve az azzal kapcsolatos formulákat. A katolikusok lakta vidékeken a céh nagyságától és gazdagságától függően valamelyik templomban oltárt szoktak emelni, vagy legalább egy képet festetni a védőszentjüknek1. Ennek ünnepén pedig gyertyát gyújtani annak a tiszteletére. Általában volt a céhnek saját zászlaja is, azzal szoktak fölvonulni a jelesebb egyházi ünnepeken, például: úrnapi körmenet, búcsú napja stb. (Itt jegyezzük meg: ezen írás szerzője tájékozatlan abban, hogy az 1600-as évek elején Udvarhely lakossága milyen felekezeti megoszlású volt.)

Korábban szó volt arról, hogy a dokumentum nyelvezete keletkezési korához képest is régies, ennek ellenére jól értelmezhető. Sok kiavult szó, kifejezés, régies ige- és névszóragozási forma található benne. Csupán egyet emelünk ki ezek közül, épp a céh szót, amely mindig mély toldalékot kapott: „czéhos, czéhba, czéhból” stb. A szöveg nyelvtörténeti és nyelvjárás-történeti elemzése külön tanulmány lehetne, azonban ez már nem jelen írás célja és feladata.

Amint a bevezető részben említettük, a lakatgyártók és csiszárok céhének kiváltságlevele sokkal részletesebb, mint a korábbi keltű szűcs-szabó céh rendszabálya. Ennek ellenére több artikulus pontatlan, vagy hiányzik még ebből az 1613-ban íródott okiratból is. Valószínűleg ezeket pótolhatták abban az esetben, ha később átírták azt – azonban ilyen okirattal ezen írás szerzője még nem találkozott.

 

1A kovácsoknak (így a fegyverkovácsoknak is) több védőszentjük volt (Adorján, Flórián, Mátyás), de elsősorban Szent Elígiusz. Ünnepe december elseje. Azonban e keresztnévnek a magyar nyelvterületen sohasem volt kultusza, tehát templomi megemlékezést nem lehetett hozzá kötni. A lakatosoké Szent Péter volt, mivel mindig kulccsal ábrázolták. Róla június 29-én szokott megemlékezni a katolikus egyház.

iApja, Literáti Székely Mózes, aki egy időben Udvarhely jegyzője volt. A Wikipédia szerint ő állította ki a tímárok céhének alapító okiratát magyar nyelven 1556-ban.

iiKiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára II. Akadémiai Kiadó. Budapest. 1988. p. 545.

iiiUdvarhelyi Hiradó. 1877. nov. 24. Udvarhelymegye ujonnan választott képviselői. p. 1.

ivBarabás Domokos: A székely-udvarhelyi szűcs-szabó és kovács czéhek rendszabályai 1613-ból. Történelmi Tár. Budapest. 1887. p. 396–405.

vA fent leírtaknál jóval korábbiak például a szatmári szabók 1525-ös, a szűcsök 1554-es céhlevelei.

viErdélyi fejedelem 1613–1629.

viiMagyar néprajz III. Anyagi kultúra. Kézművesség/Fémművesség. Akadémiai Kiadó. Budapest. 1991. p. 245–269.

viiiSzamota István: Magyar oklevél-szótár. Budapest. 1902. p. 448.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A család kezdetben Békés megyében élt és volt birtokos. A 16. századig az egyes okiratok alapján nem sikerült folyamatos családfát összeállítani, de nevekkel, évszámokkal és birtokhelyekkel igazolható a jelenlétük. Ezek közül említünk néhányat a Hungaricana dokumentumai közül.

A nevezetes zilahi eseményt elsőként 1853-ban ismertette egy újságcikk egy kolozsvári napilapban. Ennek a cikknek az adatait vette át Felházy Károly, aki 1867-ben egy pesti folyóiratban emlékezik meg a svéd uralkodó zilahi tartózkodásáról. Szilágyi Ferenc vitte tovább a téma kutatását, amelyet egy kötetben meg is jelentetett. Ez a munka döntő módon befolyásolta a hagyomány további alakulását. Hogy kinél is szállt meg az uralkodó, az információk teljesen ellentmondóak. 

Csupán véletlen lehet, hogy az 1533-ban magyarként bejegyzett első diák épp erdélyi származású volt: Johannes Georgy Honterus4, azaz Honter János György, aki Brassóban született. Előtte már volt Bécs, majd Krakkó diákja is. A második beiratkozott Brenner Márton Besztercéről jött az intézménybe orvostanhallgatónak. A negyedik sorszámú Bogner(us) Péter szintén brassói származású volt. 

A második bécsi döntés nemcsak a polgári, politikai életben hozott nagy változásokat, hanem az egyházi, vallási életben is. Egyházszervezeti szempontból a katolikus egyházmegyék, így a szatmári egyházmegye is komoly változások elébe nézett. A háborús idők nehézségei ellenére, a szatmári egyházmegye máramarosszigeti esperesi kerületében fellendült az egyházi élet megszervezése. Már Sheffler János püspökké választása előtt, Pakocs Károly vezetésével zajlott az új plébániák szervezése, azonban székfoglalása után, főleg 1943-ban, kihasználva a plébániaalapítások körül kialakult kedvező helyzetet, Scheffler nagy hangsúlyt fektetett erre. Meglátása szerint az újra egyesített egyházmegyének akkor, legalább 20 új lelkipásztori központra volt szüksége.

1.

Mostan kinyílt egy szép rózsavirág,

Betlehemben kipimpózott ződág,

Kit még hogy vár mind az egész világ,

Királ nemből méltóság, királ nemből méltóság.

 

Ó, te édes kicsi galambocska,

Szűz tejemből szopó kis bárányka,

Finta Géza 1931-es kéziratos füzetéből.

Benkő József, lelkész, történetíró, botanikus, nyelvész

Benkő József 1740. december 20-án, az erdőszéki (helyesen: erdővidéki – szerk. megj.) Bardoc faluban született, ahol apja, Benkő Mihály 12 gyermekes család­jával 24 évig volt pap. Benkő József iskoláit Kisbaconban kezdte, a klasszikus tudományokat Udvarhelyen, a diáki kurzust Nagyenyed híres kollégiumában végezte.

A századik évforduló késő őszi felvonása még a június 4-i aláírás napjánál is átfogóbban tárja fel Trianon magyar kárvallottjainak érzés- és gondolatvilágát. Ezen a második megemlékezésen az erdélyiek példájával az új román államba való beilleszkedés indítéka és célja szemléltethető. A szóra bírható források közül kiemelkedik az első világháború után új fejlődésszakaszába lépő transzilvanizmus talán legismertebb programszövege, amelynek megírására 1920 novemberében érett meg az idő.

Bármennyire is gyarapodott széltében-hosszában Kolozsvár területe, azért olykor valamiképpen csak összefutok az utcán egy-két ismerőssel. Így történt ez a közelmúltban, midőn egyszer csak Tóth-Guttman Emesével, Guttman Mihály (1926, Petrozsény – 2013, Kolozsvár) leányával találkoztunk. Beszélgetésünk folyamán kifejezte azt a kérését, hogy elevenítsem fel az emlékeimet édesapjáról. A kérés hatására lelki szemeim előtt megjelent Misi bácsi nagy bajuszos, kicsit cammogó járású alakja, hiszen a Kolozsvári Zeneiskola igazgatójaként is ismertem, valamint tanárom is volt a karvezetői szakon. Misi bácsi egyengette a középiskolai zenei fejlődésemet, majd a tanártársam lett a zeneiskolában, és a kolozsvári Filharmóniában is – és már alig merem említeni a nyugdíjas éveinket…

A Guttman lakóházat két utca, a Kund vezér (ma Sidismund Toduţă) és a Gavril Muzicescu határolja. A Kis-Szamos bal oldalán terül el, a szellő halszagot terjeszt, és ez a halászok egyik kedvelt helye.

2008 júliusában tértünk haza feleségemmel, Mártával együtt Kolozsvárra huszonegyévnyi nagyszebeni tartózkodásunk után. Három gyermekünk már Kolozsváron fogadott minket. Csenge tíz, Emese hat, Csongor egy éve hagyta el Nagyszebent, mindhármójukat a Báthory István Elméleti Líceum csalogatta Kolozsvárra. Aztán a nagyobbik gyermekünket a finn–német szak, a középsőt az építészet, a kicsit pedig a filmművészet, fotóművészet, média szak, majd végül a közgazdasági képzés kötötte Kolozsvárhoz. 2008-ban újra együtt lehettünk mind az öten. 

Reményik Sándor

Reményik Sándor ősei egy felvidéki, régi Remenik nemesi családból származnak. A korabeli dobsinai lutheránus egyház anyakönyvi bejegyzései szerint a költő felmenői több nemzedéken keresztül Dobsinán, ebben a felvidéki bányavárosban születtek és élték le életüket. A költő időben legtávolabbi – adatokkal is bizonyítható – felmenőinek tekinthetjük a Dobsinán élő Johannis Remenik nevű szépapját, valamint a férfi Mária nevű (vezetékneve nincs bejegyezve a dobsinai anyakönyvbe) feleségét, akik feltehetően a 17. század fordulóján születhettek.

„A cholerajárvány, mely a múlt 1866. év második felében ezen országot szélesebb vagy szűkebb terjedelemben, nagyobb vagy kisebb veszélyes jellemmel átutazta, a múlt december 28-án egészben megszűnvén, bátorkodik e hű k(irályi) Főkormányszék ezen járvány lefolyásának rövid vázlatát az egész járványról készített összes kimutatás alázatos tiszteletteli ide csatolása mellett a következőkben Császári Királyi Apostoli Felségednek hódoló mély tisztelettel felterjeszteni.”

Az erdélyi emigrációs sajtó létrejötte szorosan kötődik Erdély Trianon utáni történetéhez. A hatalomváltás következtében, a magyar történelemben eddig nem tapasztalt menekültáradat indult el az utódállamokból, elsősorban a területének kétharmadával megrövidített Magyarország, másodsorban pedig a világ számos más országa felé. Az erdélyi menekültek, áttelepültek új hazájuk egy-egy településén létrehozták saját közösségeiket azzal a céllal, hogy egymást támogassák, hogy megőrizzék erdélyi magyar önazonosságukat. Az ilyen erdélyi szerveződések egy része lapszerkesztésre és lapkiadásra is vállalkozott. Az emigrációs sajtó nagy vonalakban az emigráció története is.

Orbán Elek, családi címer

Az Orbán család tagjai – így a címben szereplő Orbán Elek is – régi székely famíliából származtak. Távoli múltjukat homály fedi, eredetükre csupán a későbbiekben fennmaradt és öröklődött vezetéknév utal, amely feltehetőleg valamelyik ősük keresztneve lehetett, majd családnévként maradt utódaikra. Általában elmondható, hogy az úgynevezett apanévként hagyományozódott tulajdonnév nagyon gyakori volt a székelység körében. Ráadásul ez a ritkábbak közé tartozott, tehát nagyon alkalmas volt az egyedesítésre, a megkülönböztetésre.