Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Száz év Kiáltó szó

1.

A századik évforduló késő őszi felvonása még a június 4-i aláírás napjánál is átfogóbban tárja fel Trianon magyar kárvallottjainak érzés- és gondolatvilágát. Ezen a második megemlékezésen az erdélyiek példájával az új román államba való beilleszkedés indítéka és célja szemléltethető. A szóra bírható források közül kiemelkedik az első világháború után új fejlődésszakaszába lépő transzilvanizmus talán legismertebb programszövege, amelynek megírására 1920 novemberében érett meg az idő.

A Kiáltó szó. A magyarság útja. A politikai aktivitás rendszere1 háromrészes röpiratot a szakmai köztudat is rendszerint az első rész szerzőjének, Kós Károly (1883–1977) nevével fémjelzi, jóllehet az építész-grafikus-író mondanivalója csak a másik két szerzőével együtt világosodik meg a szükséges mértékben. Kós szépirodalmi kisesszét írt öt oldalon, Zágoni István (1887–1959) és Paál Árpád (1880–1944) jogász-újságírók viszont külön-külön is jóval terjedelmesebb politikai értekezést közöltek. Így a hangulatébresztő stíluseszközökkel megtűzdelt röpiratnyitó szöveg nevezte meg kellő érzékletességgel a politikai aktivitásra buzdító felhívás tárgyát – a transzilvanizmus koncepcionális magját, az erdélyi autonómiát –, amelyet a memorandum második és harmadik fejezete a területi alakzat állam- és jogelméleti távlatában taglalt. Szövegében szemléletesen célzott Kós az összesen 48 nyomtatott oldalt tartalmazó mű időzítésére is. Öt évtizeddel később erről annyit nyilatkozott, hogy az 1920 végén papírra vetett s kiszedett szöveget a román cenzor a felére kurtította – akkori szokás szerint a nyomtatottan változatlan szövegtükörben üresen hagyva a törlések helyét –, az 1921 januárjában Kolozsvárt a Lapkiadó és Nyomdai Műintézet Részvénytársaságnál kinyomtatott változatát aztán mégsem engedte szabadon árusítani, terjeszteni, az óvatlan cenzort pedig elbocsátotta.2 Mélyebbre hatoló felismerésekhez filológiai aprómunkára van szükség, amelyeknek kristályosodási pontja Trianon.




Pár kalotaszegi viseletben, 1907-ben. Kép: Fortepan/Magyar Földrajzi Múzeum/Erdélyi Mór cége

A helyes betájoláshoz fontos adalék, hogy a trianoni magyar békeszerződés nem 1920. június 4-i aláírásával, hanem későbbi ratifikációival lépett érvénybe. Az illető magyar törvényjavaslat 1920. október 26-án került a budapesti nemzetgyűlés elé, amely azt nem egészen három hét múlva, november 15-én harmadszori olvasásban is elfogadta. A békeszerződést e határozat értelmében akkor cikkelyezték be a magyar törvénytárba, amikor az aláíró felek Párizsban, a francia külügyminisztériumban kicserélték ratifikációs okmányaikat. Ezen a napon, 1921. július 26-án, a XXXIII. magyar törvénycikkel vált érvényessé az aláíró és ratifikáló nemzetközi főhatalmak és hatalmak, valamint Magyarország között, ahol 1921. július 31-én emelkedett törvényerőre.3 Egyáltalában nem véletlen, hogy azokban a hetekben intézményesült első ízben az erdélyi magyar kisebbségi politika mind progresszív, mind konzervatív oldalon. 1921 júniusában és júliusában megalakult a Magyar Néppárt és a Magyar Szövetség, amelyek 1922 végén kolozsvári fő székhellyel Országos Magyar Párttá egyesültek.4

Kós az 1918-as őszirózsás forradalom, majd a magyarországi tanácsköztársaság idején abban bízott, hogy Erdélyt nem csatolják el Magyarországtól. 1919. június-július táján a Kolozsvár környéki Sztánán, otthoni kézi nyomdájában bojár- és Órománia-ellenes tartalmú, aláíratlan röplapokat nyomtatott a szabad Magyarország egységének az érdekében.5 1919-ben a kolozsvári Erdélyi Szemle olvasóit virágnyelven bátorította szebb idők óhajtására a május 18-i számban olvasható Vizekről, emberekről és virágos, vidám temetőkről című cikkében, amely ezekkel a szavakkal végződik: „A mi temetőinkbe nem halni mennek az emberek, csak stációt tartanak, csak várják nagy csöndesen az eljövendő Jézust.”6 1920 januárjában és februárjában, amikor Párizsban még javából ütköztek a háborús győztesek és vesztesek érdekei Magyarország feldarabolása ügyében, és Erdélyben a Paál Árpád irányította Szellemi Front környezetében többnyire földalatti munka folyt a román megszállás véglegesítése ellen,7 Nemzeti művészetünk sorozatcímen több részes dolgozatot közölt ugyanazon lapban. Ebben bejátszotta transzilvanizmusának első fő ihletőjét: Ady Endrét (1877–1919), akinek Ismeretlen Korvin-kódex margójára című, a Nyugat elődlapjának, a Figyelő 1905-ös évfolyamában megjelent esszéjének második, Panaszkodás és hit című részéből8 átemelte cikksorozatának két befejező darabjába az Erdélyben keressünk feladatra ösztökélő felhívást.9 A román hatóság – a kinyomtatott szövegben látható kifehérített bekezdések tanúsága szerint – épp a döntő hatásúként befogadott mondatokat töröltette ott, ahol eredetileg Adyt idézte. Így csak a cenzúra által érintetlenül hagyott parafrázisok10 emlékeztették az értő olvasókat a jó egy évvel korábban elhunyt költő véleményére, miszerint a kora újkori „Nagy-Magyarország talán sohasem is volt, csak Erdély volt mindig”. Igaz, hagyta rá Ady, „Erdély is janicsári életet élt, de” a fejedelmi „Erdély állam volt, az önmagáé volt ez időben. Miért? Szent véletlen jóvoltából? Nem, de mert csak az erdélyi Magyarországban maradhatott meg az, amit keresünk, s amit talán, óh, ott sem bizonyos, hogy megtalálunk.”11 Kós négy hónappal Trianon előtt a következő mondattal zárta a nemzetpolitikai üzenetbe átlényegülő művészettörténeti elmélkedését: „Erdélyben keressük a jövendő nemzeti művészetünk fun­damentumához a holt anyagot és az élő lelket”.12 A halál után itt is, mint 1919-es cikkében, folytatódott az élet.

2.

Pályafutása során nem ekkor szólalt meg először ebben a témakörben. Köz­írói tevékenységének a legelejétől, 1910–1911-től ápolta szűkebb hazájából, Kalotaszegből építkező önazonosságát. Akkoriban építtetett a Kolozsvártól 57 kilométerre, északnyugatra fekvő Sztánán lakóházat magának s övéinek.13 Kalotaszegiségét a demográfiai és néprajzi alapjellegnek megfelelően tárta fel a Régi Kalotaszeg című történelmi, művészeti, építészeti és néprajzi esszéjében, amely az 1911. évi Magyar Iparművészet májusi számában a következő ajánlással jelent meg kézírásos és nyomdabetűs változatban: „Ajánlom ezt az írást azoknak, akik magyarok, és a szépet is magyarul szeretik”.14 Regionális öntudatát alig egy évvel később tágítani kezdte. Tájhazájának nevét viselő, 12 számot megélt, saját tulajdonú és szerkesztésű-kiadású, javarészt írásait közlő, Kalotaszeg című képes hetilapjában az erdélyi magyar gazdaság- és társadalompolitikai önszerveződés mellett a modern magyar irodalmat, főként Ady Endrét pártolta.15 Megvédte mind a hivatalos irodalomkritikával, mind a balos kisajátítókkal szemben ahhoz, hogy az Ismeretlen Korvin-kódex margójára című esszé hullámhosszán fölfedje: az erdélyi önállóságot jómaga is a magyar történelem értékes és hasznos termékének tekinti, olyan jelenségnek, amely fogódzókat kínálhat a magyar társadalom megújításához. Már ekkor a keresés kihívását élte át a történeti Kalotaszegből a Magyar Királyság jövő reformjai felé igyekvő, kalotaszegiségét az egész – de még csak a magyar – Erdélyről alkotott képébe, saját erdélyiségébe illesztő Kóst. „Ezt olvastam ezen a télen”, utalt a mintaszövegre. A Kalotaszeg 1912. évi 8. és 9. számában hosszan idézett belőle Erdélyben keressük! címen, így a történeti Erdély államiságáról szóló bekezdést követően a „próbáljuk Erdélyt folytatni, hátha lehet” sort, majd Ady felszólítását is: „És keressünk. Valahol. Akárhol, Erdélyben? Erdélyben!”16




A Wekerletelep Budapest XIX. kerületében 1928-ban. A Kós Károly tervei alapján épült kapu a Hungária
út felé nézve. Kép: Fortepan/Gali

A kereséssel egyenrangú másodcselekmény, a folytatás sem hagy kétséget afelől, hogy a sztánai vállalkozás a magyar nemzeten belül nem leválásra, hanem – ellenkezőleg – felemelkedésre törekedett. Mindenese ezt meg is vallotta 1912-es Ady-elemzésének a végén: „És én már évek hosszú sora óta keresek. Itt, Erdélyben! És találtam: Kultúrát és művészetet! De csak a régit, de csak romokat, de csak rongyokat. Fényes, szép, magyar rongyokat.”17 Kós a különállóan is országos magyar érdekekért cselekvő fejedelmi Erdély mintáját élesztgette, és az 1848–1849-es forradalom értelmezőjeként a megbukott polgári-köztársasági szabadságeszményt időszerűsítette. A magyar egység meg szabadság függetlenségi és polgári radikális irányzatában baloldali ótranszilvanizmus képviselőjeként nem a nagymagyar állameszmével fordult szembe – mint a szakirodalmi vitákban időnként elhangzik –, hanem az Osztrák–Magyar Monarchia magyar társbirodalmának központosító rendszerét, ezzel a dualizmus korszakában néhány éves megszakítással kormányzó Szabadelvű Párt politikáját bírálta. Az 1910-ben ismét ellenzékbe szorult Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt híveként úgy vélte, hogy a magyar–magyar „antagonizmus”,18 a belpolitikai ellentétek feloldásához Erdélyt nem a budapesti államközpont alá, hanem mellé illene rendelni. Téves az 1970-es évek pártos irodalomtörténet-írása nyomán hagyományossá vált közkeletű nézet, hogy a régió szerepének felértékelésében a magyar–román együttélésnek szentelt kitüntetett figyelme fejeződött volna ki. Kós világháború előtti románságképét a nemzetiség gazdasági-társadalmi terjeszkedése fölött érzett, a függetlenségpártiakra jellemző veszélytudat határozta meg.19 Politikai publicisztikájának legkorábbi darabjában a román mozgalom egyik erdélyi gyűléséről ezt a végkövetkeztetést közölte a kormányközeli Budapesti Hírlap 1911. szeptember 6-i kiadásában: „Ez az oláh társadalom annyira természetes ellenségünk, hogy ezt sem szép szóval, sem erőszakkal a magunk részére nyerni nem tudhatjuk.”20

3.

Az Erdélyben keresés és Erdély folytatásának az elhivatottsága csapódott le a röpiratban, amely kilenc év múltán Kós beigazolódott felismérésének a következményeire kereste a gyógyírt. 1918 januárjában még a Kalotaszeg Erdély-képével indult szintén csak néhány hónapos útjára az eszmetárs Szentimrei Jenő (1891–1959) alapította és szerkesztette Új Erdély az Ady-esszé második részét beköszöntőként közölve. A kolozsvári heti szemle államszervezési reformigényét támasztotta alá az erdélyi súlypont keresésének a kidomborításával – Nagy-Magyarország fennmaradásának a távlatában.21 Néhány hónappal Trianon után viszont már Erdély folytatásáért, nem átalakításáért hivatkozott Várady Aurél (1869–1931) jogász-hírlapíró Mátyás király késői írnokára az Erdélyi Szemle 1920. december 6-i kolozsvári irodalmi estélyén elhangzott beszédében.22 Kós keresni is, folytatni is akart. Az összeomlásban már a délkelet felől előrenyomuló román katonai és polgári szervek egyre sötétebb árnyékában népszerűsítette Ady Erdélyt őrző, védelmező, felmagasztaló tanait az Erdélyi Szemle hasábjairól fennebb idézett két cikkében: az 1919. májusi elsőt – címével együtt – szó szerint az 1911-es Régi Kalotaszeg öt bekezdéséből vette át,23 a másodikat 1920. január-februárjában az 1912-es Kalotaszegben napvilágot látott Erdélyben keressük! című dolgozatának Nemzeti kultúra és Nemzeti művészet fejezeteiből állította össze legnagyobb részben változatlan szöveggel, illetve írta tovább a cenzúra szorításában.24 Trianonnak kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy hozzálásson erdélyi világának kiszélesítéséhez.

Kós a magyarközpontú, de Kalotaszegen már túlmutató Kiáltó szóban „Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros kétmillió magyarjá”-hoz fordult.25 Mivel az addigi főhatalom Budapest helyére Bukarest került, azt az Erdély-fogalmat kezdte használni, amellyel a világháború győztesei a történeti Erdélyhez hozzágondolták Kelet-Magyarország többi elcsatolt altérségeit is. Bukarest erre a politikai Erdélyre összpontosította háborús céljait 1916-os hadbalépésétől, majd második, immár végzetes katonai támadásának 1918 októberi kezdetétől.26 Kós, Zágoni és Paál azonban nem a nagyromán állameszmével azonosulva emelkedett szóra, amint az ideológiai célzatossággal kialakított és évtizedeken át ápolt Kós-mítosz szerzői állították vagy sejtették.27 Röpiratuk megírásának az időpontja azt bizonyítja, hogy a szerzőhármas nem Nagy-Románia megszületését üdvözölte, hanem a történelmi Magyarország bukását vette tudomásul – de nem azelőtt, hogy a magyar törvényhozás ezt a tényt kimondta volna, hanem a Kolozsvárról nézve is egyedül mérvadó legfelső tényező döntése alapján. A „megcsonkított Magyarország mondta ki a szentenciát rólunk”, figyelmeztetett Kós, „nem tehetek mást, elfogadom az ítéletét, mely akaratom és hitem ellenére fejemre olvastatott, kihirdettetett és végrehajtatott: Én rólatok, akiket erőszakkal leszakítottak rólam, lemondok.”28 Tehát a trianoni szerződés 1920. november 15-én történt budapesti parlamenti ratifikálása mozdította ki az Ausztriáról levált Magyarország egységét remélő Kóst a kivárás állapotából.




Az Udvarhely Táncműhely kalotaszegi dallamokra
épült emlékelőadásának plakátja

Paál, aki a röpiratban a magyar fővárosban lezajlott törvényhozatal „mélyen járó jelentőségét”29 hangsúlyozta, a kolozsvári Keleti Újság 1920. november 18-i számában, tehát már három nappal a jogi aktus után felkészítette a szélesebb nyilvánosságot annak megértésére, hogy az erdélyi magyar politika román irányban addig miért volt passzív, és mostantól miért lehetett aktív: „A magyarság lelke közjogi lélek, amely az erőhatalmi tényeket a maguk pusztaságában és meztelenségében élet­alapként elismerni sohasem tudja. Csak akkor fogad el valamit életalapul, ha annak meg is van a jogi szabályozottsága, és ha ebbe a szabályozottságba a maga akarata és beleegyezése is alkotó elemként belefolyhatott. A magyar kényszerbéke ratifikálása ezt jelenti, ezt a saját akaratnyilvánítást, ezt a hozzájárulást a világnak egy erőhatalmi tényéhez.”30 A közjogiság ilyen értelmezése az erdélyi magyarokat egyrészt az államhatár fölött a magyar aláíró fél oldalára vonta, másrészt felruházta őket a szabad határozathozatal illetékességével. Így elviselhetőbbé tette az idegen szerzőségű s érdekeltségű nemzetközi jogi döntés alá vetettségüket, vagyis a nemzeti önrendelkezési jogtól való megfosztottságukat. A Woodrow Wilson amerikai elnök békeprogramjából való kirekesztettség ekkortól – például Kós kiáltó szavai nyomán – vált az erdélyi magyar politikai-kulturális-jogi gondolkodásmód és érvrendszer kulcselemévé: „Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros magyar népe: minket kiszakítottak, kidobtak abból a műhelyből, amely a mi izzadságos munkánk segedelmével épült fel egykoron. Nem kérdezték: akarjuk-e? Mi pedig mai napig nem akartuk elhinni, hogy ez megtörtént, hogy ez megtörténhetett. És két esztendeje, hogy nem dolgoztunk. De vártunk. Vártuk reménykedve, hívő hittel, hogy felkeljen számunkra a nap: [cenzúrázott rész] napnyugaton! Két esztendeig álmodtunk és nem akartunk tudni az Életről, aki körülöttünk tusakodva robogott. Nem akartunk látni és hallani, nem akartunk érezni és élni, csak hinni akartunk és bízni és álmodni és csodákat várni, amik majd felébresztenek. Mert megszoktuk a régit, szerettük, amit egykor megalkottunk.”31

Kós 1920 végén addigi nagymagyar eszmeiségévél egyfajta útelágazáshoz érkezett. Döntenie kellett: továbbra is passzívan ellenezze Nagy-Románia létrejöttét, avagy aktívan próbáljon az új államjogi helyzet kényszeréből magyar nemzeti hasznot csiholni. A második utat választotta. Temető-jelképét ugyan átemelte a 1919-es bizakodás hangulatából az országsiratás kedélyébe: A „régi Magyarország nincsen többé. Nem akkor halt meg, amikor Párizsban temetését rendezték”, hanem „akkor, amikor ő maga is bejelentette, hogy igenis: nem vagyok már a régi.”32 És néhány bekezdés után sérelemérzet párosult a gyászhoz amiatt, hogy a temetőbe igenis halni mennek az emberek: „Hát eltemették a régi Magyarországot. (…) Minket még a temetésre se hívtak meg...” De Kós, mintegy pályakezdői önmagát folytatva, ugyanazon lélegzetvételben már új életre keltette magát s közösségét: „Belenyugszunk, mert bele kell nyugodnunk ebbe is és – hiszünk örök életünkben.”33 E cselekvéselvűség a történelmi Magyarország felbomlása ellen még elzárkózóan tiltakozó transzilvanizmust ellenpontozta, elsősorban Reményik Sándor (1890–1941) költő erdélyiségét, aki Végvári álnéven a menekültáradat láttán helybenmaradásra ösztökélt, ugyanakkor a hódító hatalomra szitkot, átkot szórt. Az Erdély magyarjaihoz. 1918 őszén első versszaka így hangolt panaszra és csüggedtségre, önfeladásra és belenyugvásra, az 1920/1921-ig terjedő, helyenként bosszúvágytól hajtott, végváriasan dacos keserűségre: „Hadd jöjjön hát, minek jönni kell, / Idők lavináját ernyedt karok / Ha többé fel nem tartják! / De mi simuljunk össze, magyarok! / Kiáltó szó ha már nem lehettünk már: / Egy titkos társaság legyünk! / Kivándorolni, elbujdosni? Nem! / Mi innen nem megyünk!”34

Kós az élre biggyesztett jelmondatban János evangéliuma I. 23-as fejezetéből eredeztette írásának a címét. A kiáltó szó összetett kifejezést azonban tartalmi üzenethordozóként valójában Reményik imént idézett első végvári verséből kölcsönözte. Így jelezte, hogy a költőétől eltérő magatartásformát: a nyilvános cselekvés szükségességét akarja megfogalmazni. Ezt a megfejtést igazolják azon mondatai, amelyekben nagyobbrészt szó szerint – és jelöletlenül – idézte, ám a lényeges mondandóban átírta az 1911-es Régi Kalotaszeg 1919-ben közölt részletének a gondolatmenetét. A távozás és a visszatérés motívumából eredetileg, majd a nyolc évvel későbbi Erdélyi Szemle hasábjain is egy képzeletbeli jelenetsor bomlott ki: „A mi embereink olyanok, mint a vizeink: örökké elvágyódok. Szeretnek leszállani a hegyekről abba a ragyogó, csupa csillagós világba, amilyennek ritka nyárvégi napokon a Vlegyászáról látszik a föld. (…) A hegyi ember lefelé tartja a szemét és örökké a völgyeket ügyeli. De régen, akik leszállottak a magas hegyekről, mind, mind visszajöttek egyszer.”35 Az 1920 végi szövegváltozat, a röpirat első darabja, már az új valóság kínálta gyakorlati tapasztalatokat dolgozta fel. Kós, aki több éves magyarországi, illetve külföldi tartózkodás után 1918 karácsonyán költözött vissza Erdélybe,36 az egyidejűleg beindult repatriálásokat, a közelgő román ellenség elől való erdélyi elmenekülést éppúgy ellenezte, mint Reményik. Szövegét ezért módosította így: „Két esztendeje, hogy (…) a legtöbben a vizeket néztük, a mi vizeinket, akik harsogva sietnek hegyeinkből lefelé, ki az Alföldre. Sokan néztük a vizeket, és közülünk sokan el is indultak a vizek mentén le a hegyekből, ki, arra napnyugat felé. Hogy onnan soha vissza ne jöjjenek. De az imádkozás ideje eltelt. És el az átkozódás ideje is. Az álmodozásnak is vége, és vége a sírásnak is. Aki pedig elindult a vizek mentén, az többé ide nem jöhet vissza, aki közülünk elmegy, az ne is kívánkozzék közénk vissza valaha; annak itt helye nem lesz soha, és jussa sem lesz annak.”37 Kós a színfalak mögött Végvárival perlekedett, miközben Reményiket jobb belátásra igyekezett téríteni. Maga is a helybenmaradást hirdette – de azzal a lényeges toldással, hogy ez a kötelezettség csak életszerű tevőlegességben nyeri el igazi és mély értelmét. Erre a felfogásra biztatta író- és sorstársát is: „Senkit ne sirassunk, aki elmegy innen. Senkit ne tartsunk vissza. De bíztassuk azt is, aki habozik; az ingadozóknak sincsen helye itt most.”38




Kós Károly: Erdélyország népének építése

Kós a budapesti parlamenti döntéssel megindokolt erdélyi magyar politikai aktivizmus mellett fölvázolt még egy – számára is új – feladatcsomagot. Az együttműködés szándékával kitekintett az Erdélyt immár nem csak fegyverekkel elfoglaló új többségi államnemzetre, a korábbi természetes ellenségre. E szemléletbővülését Beszélnek Erdély kövei is című esszéjével, a kolozsvári Napkelet 1920. október 15-i számában alapozta meg, mégpedig azzal az inkább beleérző, mint hiteles történetfilozófiai tétellel, miszerint a régió népcsoportjai a köztük feszülő ellentétek régmúlt időktől megkísérelt és ismételten sikeres enyhítésével létrehozták volna az erdélyi szellemet, amelyből kinőhet akár a magyar–román–szász tagoltságú önálló Erdély.39 Reményik pedig akkori publicisztikájában a magyar nemzeten belüli elkülönülés elvtelen szándékával vádolta ezt a megszülető transzilvanista irányzatot. Jóformán postafordultával, az Erdélyi Szemle 1920. december 12-i számában Transsylvanizmus című programcikkében a megnevezetlenül is nyilvánvalóan Kóshoz kötött erdélyiség neki akkor öncélúságot, az összmagyar nemzettudat fellazítását, a kismagyar út örök elfogadását sejtető jellegén háborgott: „(…) semmiféle mesterkedés nem hitetheti el velünk azt, hogy az itt lakó, tőlünk idegen népek akármelyike közelebb áll hozzánk kulturális tekintetben, mint az alföldön, vagy a felvidéken, vagy akárhol másutt lakó magyarság. Speciális erdélyi nemzetközi kultúra: nincs, mert nem is lehet és ezért nincs és nem is lehet ilyen kozmopolita értelemben vett transsylvanizmus sem.”40

Kós erre az értetlenkedésre beárazta a tűntetően lázongó vagy némán tétlen szembeszegülés feladását. Pontosította, hogy a románsággal kialakítandó kapcsolatokat az erdélyi magyaroknak a rájuk erőltetett sorsban is egy bizonyos alku során kell rendezniük. „Nyíltan és őszintén” vallotta: „inkább vagyunk lojálisak, mint rebellisek, inkább építők, mint rombolók, inkább nyílt barátok, mint titkos ellenségek. De (…41) azzal a feltétellel, ha megadatik számunkra az új keretek között az a minimum, melyet mi nemzeti kultúránk, ősi szokásaink, faji öntudatunk, szociális érzésünk, gazdasági fejlődésünk szempontjából ezeresztendős múltunk tanulságaképpen nélkülözhetetlennek tudunk.”42 A saját igények döntő mértékű megnyirbálását tanúsító minimumot, valamint a megkövetelt ellenszolgáltatást a következő bekezdések egyike részletezte: „Nyíltan és bátran kiáltom a velünk megnagyobbodott Romániában: mi, magyar fajú, magyar hitű és magyar nyelvű polgárai Romániának nemzeti autonómiát akarunk, aminek birtokában bennünk Nagy-Románia megbízható polgárságot fog nyerni.43

Azt az egyezséget, amelyre Reményik 1920–1921 körül még nem volt hajlandó, Kós és szerzőtársai a magyar politikai gondolkodásban addig elképzelhetetlen eszmei fordulat nyomán ajánlották fel a felelős román közegnek: a nagymagyar önrendelkezés helyébe a kismagyar, ebben az esetben az erdélyi magyar önrendelkezést helyezték, amelyhez közép távon elméletileg hozzátársították a nemzeti autonómiákra tagolódó egész Erdély területi önkormányzatát. Így az ótranszilvanizmusból átvett regionális önállósulás programját új értelemmel töltötték fel, miközben mozgalmukat a tengelyén mindinkább délkelet felé fordították. Éppen ezért nem mondtak le arról a jogról, amelyet Párizsban megvontak tőlük, hanem eszmei átértelmezésével visszakanyarodtak hozzá: az önkormányzatot az önrendelkezés egyik alakjaként, vagy legalább első lépcsőjeként célozták meg, beleértve a magyar egységről és szabadságról meghozandó döntés lehetőségének a valamikori visszatértét is.44 Paál ugyanis a közjogisággal nem csak a budapesti ratifikáció tudomásulvétele mellett érvelt. Idézett Keleti Újság-beli cikkében ugyanabban a szemléletben burkolta a következő szavakba a békés határrevízió – korabeli magánlevelezésében ki is mondott – óhaját és elképzelését: „A magyarság lelke közjogi lélek. Ami jogszabályozást magára nézve elismert, annak megtartását becsületbeli kötelességének is tudja. És mindaddig, míg történelmi erőfordulatok világosan fel nem oldják vállalt kötelezettségei alól, addig tartja is magát a kötelezettségeihez, bármily terhesek és bármily fájdalmasak is azok. Ez a jelentősége is megvan a magyar béke magyarországi ratifikációjának.”45

4.

A Nagy-Románián belüli feltételes magyar integráció első felajánlói két-három évig erdélyi szövetségre törekedtek, amelynek alkotórészei nemcsak demokratikusan, hanem a pluralista politika- és társadalomszervezési alapelv jegyében jogi biztosítékok védelmében egymás mellett egyenrangúan működtek volna. Ez a föderalisztikus transzilvanizmus a Magyar Néppárt köreiben a Paál Árpád által 1921–1922-ben leleményesen „népkisebbségi nemzet”-nek46 nevezett képződményt kívánta a belpolitikai viták előterébe tolni. A kisebbségiként is nemzeti alakulat a saját kolozsvári magyar nemzetgyűlésből felügyelt közigazgatási, jogi, gazdasági, művelődési és közrendészeti intézményeiben testesült volna meg, és az Óromániától valamennyire függetlenített föderáció tagjaként – a vágyálom publicisztikájában szintén nem részletezett módon – csatlakozott volna egy magyar részvételű kelet-közép-európai konföderációhoz. Csakhogy az elképzelés már belpolitikai színtéren ábrándnak bizonyult: saját igényességébe bukott bele, miután a regionális együttműködésbe hívott többség nem volt arra hajlandó, hogy alig kivívott, győzelemittas nemzeti nagyállamiságából áttérjen az erdélyi szövetségbe vezető kisromán pályára.47




Kolozsvár 1915-ben. A Mátyás király tér, szemben a Deák Ferenc utca. Kép: Fortepan/Magyar Földrajzi Múzeum/Erdélyi Mór cége

Megmagyarázható és érthető, hogy Kós a szocialista Romániában óvakodott felfedni hajdani transzilvanizmusának mélyrétegeit, és közzétett önéletrajzi vallomásaiban bizonyos fokig megfelelt azon rendszer elvárásainak, amelyben élt.48 Ezzel azonban akaratlanul is félrevezette politikusi művének nem egy kortárs elemzőjét s méltatóját. Az irányított és felügyelt tudományművelés időszakából átgyűrűzött véleményfűzér egyik vaskosan elhibázott értelmezése szerint 1918–1920-ban az erdélyi magyar konzervatívok önsorsrontó tétlenkedéssel zárkóztak el a valóságtól, míg a progresszívok, élükön Kóssal, tetterősen tagolódtak be a kialakuló nemzetállamba, latolgatták a „romániai (!) magyar művészet” fennmaradási esélyeit.49 Ez a történetietlen álláspont azt sugallja, hogy 1918 és 1920 között csak román irányba lehetett jogosult az erdélyi politikai aktivitás, a magyar államiság érdekében, amint azt például Paál Árpád Szellemi Frontja, az erdélyi tisztviselőmozgalom 1919–1920-ban lehetőségeinek rendkívül szűk korlátai között megkísérelte, viszont nem. Ráadásul egy olyan államjogi keretet feltételez az erdélyi magyar művészetnek, amely akkor még nem létezett. Napjaink magyar kutatásában korosztálytól függetlenül is észlelhető ez a fajta konzervatív–progresszív ellentételezés, amely egyszersmind demokráciaellenes maradiságot állít szembe demokratikus haladással.50 Pedig, emlékeztethető az ellenérvek egyikével, az erdélyi magyar passzivitás opciója lényegében az őszirózsás forradalomban nemzetiségügyi miniszter, az avatag konzervatívizmussal nem vádolható Jászi Oszkár (1875–1957) 1918 novemberében hangoztatott provizórium-javaslatát51 ültette át erdélyi módozatba azáltal, hogy a párizsi békekonferenciát tekintette a területpolitikai döntések végső tényezőjének. A Kiáltó szó hármas röpirat meghosszabbította ezt az elvi követelményt a budapesti törvényhozás határozatáig, amely előírta Trianon magyar becikkelyezését és hatályba léptetését.

Világnézeti elfogultság és filológiai gondatlanság is közrejátszott abban, hogy erről a folyamatról évtizedeken át elnagyolt vagy hamis kép élt a szélesebb és a szakmai köztudatban. Jelen helyreigazítás egy részletkérdésből indul ki, eredménye azonban vázlatosságában is túlmutatni igyekszik önmaga tárgyi és időbeli határán. Az erdélyi magyar baloldal 1920 őszéig, amíg beállt a kényszerhelyzet, amelyben – Zágoni István szavaival – a „trianoni békeszerződésből magyar törvény lett”,52 éppúgy ellenezte Nagy-Románia létrejöttét, mint a jobboldal. Az erre következő közös pártosodásban a konzervatívok és a progresszívok az új nemzetállam egységesítő és központosító rendszere elleni aktív belpolitikai ellenállásra változtatták passzív ellenállásukat. Eközben belső vitáik nem a közéleti megmozdulás szükségességéről, hanem főként taktikai eszközeiről és világnézeti-pártpolitikai kapcsolódásairól szóltak.53 A Kiáltó szó. A magyarság útja. A politikai aktivitás rendszere különleges jelentősége nem Nagy-Románia elfogadásában, hanem abban rejlett, hogy az önrendelkezési jogtól megfosztottak nevében felvázolta a sérelmi helyzetből kivezető utat: rámutatott az autonómiaigény politikai erkölcsére. Ezzel a következő erdélyi magyar nemzedékeknek is hivatkozható alapot nyújtott az állampolgári megbízhatóságért járó ama minimum követeléséhez.

Jegyzetek

1 Kiáltó szó. A magyarság útja. A politikai aktivitás rendszere [a továbbiakban: KSz]. Megírták Kós Károly, Paál Árpád, Zágoni István. Cluj–Kolozsvár [é. n., 1921]. Hasonmás kiadás: Budapest 1988.

2 Kós Károly: Kalotaszegi vállalkozás. In: Korunk [2. folyam] 30 (1971) 1501–1512, itt 1502; Beke György: Kós Károly [1970]. In: Uő.: Tolmács nélkül. Interjú 56 íróval a magyar–román irodalmi kapcsolatokról. Bukarest 1972, 5–18, itt 14.

3 Vizi László Tamás: A „kegyetlenül szomorú kötelesség”. A trianoni békediktátum becikkelyezése. 1: 1920. június – 1920. október; 2: 1920. október 26 – 1920. november 12; 3: A ratifikációs vita a nemzetgyűlésben, 1920. november 13. In: Közép-Európai Közlemények 9 (2016) 4/35, 191–209; 11 (2018) 4/43, 227–251; 12 (2019) 4/47, 231–254.

4 K. Lengyel Zsolt: A kompromisszum keresése. Tanulmányok a 20. századi transzszilvanizmus korai történetéhez. Csíkszereda 2007, 115–118, 227–229.

5 Paál Árpád hagyatékában, saját kézírásos keltezéssel és utalással a Kós-nyomdára: Vasutasok! [Sztána, 1919. június/július]. Erdélyi magyarok! [Sztána, 1919. június/július]. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely. Paál Árpád hagyaték [a továbbiakban: HRM PÁh]. Ms. VI. 7651/687/1 és 687/2.

6 Kós Károly: Vizekről, emberekről és virágos, vidám temetőkről. Írás a Kalotaszegről. In: Erdélyi Szemle 5 (1919) 18, 187–188 (május 18.), itt 188.

7 K. Lengyel: A kompromisszum keresése, 81–89, 97–107.

8 Új kiadása: Ady Endre: Ismeretlen Korvin-kódex margójára. In: Uő: A világosság lobogója alatt. Válogatta, szerkesztette, valamint a jegyzeteket Vezér Erzsébet munkájának a felhasználásával összeállította Ferencz Győző. [H. n., Budapest] 2012, 119–126.

9 [Kós] Koós [!] Károly: Nemzeti művészetünk. I: Civilizáció és kultúra. II: Internacionálé és nemzeti eszme. III: Modern művészeti törekvések. IV: Művészetünk múltja és jelene. V: Erdélyben keressünk [1.]. VI: Erdélyben keressünk [2.]. In: Erdélyi Szemle 6 (1920) 1, 9–10 (január 4.); 2, 28–29 (január 11.); 4, 53–55 (január 25.); 5, 75–76 (február 1.); 6, 91–92 (február 8.); 7, 106–107 (február 15.).

10 Kós: Nemzeti művészetünk, 91–92, 106–107.

11 Ady: Ismeretlen Korvin-kódex margójára, 123–124.

12 Kós: Nemzeti művészetünk, 107.

13 Kós Károly: Önéletrajzom [1968]. In: Uő: Életrajz. Közzéteszi Benkő Samu. Budapest/Bukarest 1991, 224–232, itt 225.

14 Kós Károly: Régi Kalotaszeg. In: Magyar Iparművészet 14 (1911) 5, 157–215, itt 158 (fakszimile: 1–57) és (nyomdabetűs változatban: 1–8). Új kiadása: Kós Károly: Régi Kalotaszeg. A szöveget gondozta Bálint István János. Budapest 1988.

15 K. Lengyel: A kompromisszum keresése, 45–56.

16 Kós Károly: Erdélyben keressük! I: Nemzeti kultúra. II: Nemzeti művészet. In: Kalotaszeg 1912/8, 1–4 (február 25.); 9, 1–4 (március 3.), itt 8, 2–3. Vö. Ady: Ismeretlen Korvin-kódex margójára, 125–126.

17 Kós: Erdélyben keressük, 8, 3. Kiemelés az eredetiben.

18 [Kós Károly] SK.: Erdély és a pesti közvélemény. I–III. cikkely. In: KSz 1912/2, 1–5 (január 14.); 3, 1–5 (január 21.); 4, 1–5 (január 28.), itt I. cikkely, 2–4.

19 K. Lengyel: A kompromisszum keresése, 45–56, 59–71.

20 Kós Károly: Levél a balázsfalvi gyűlésről. In: Budapesti Hírlap 31 (1911) 211, 5 (szeptember 6.). Kiemelés az eredetiben.

21 Ady Endre: Ismeretlen Korvin-kódex margójára (Panaszkodás és hit). In: Új Erdély 1918/1, 1–4 (január 19.).

22 Várady Aurél: Folytassuk Erdélyt. In: Erdélyi Szemle 6 (1920) 45–46, 599–600 (december 12.).

23 Az eredeti: Kós: Régi Kalotaszeg, 7 (nyomdabetűs változatban). A másodközlés: Kós: Vizekről.

24 Az 1912-es teljes szöveg: Kós: Erdélyben keressük. Az 1920-ban cenzúrázott változat: Kós: Nemzeti művészetünk, 91–92, 106–107.

25 Kós Károly: Kiáltó szó Erdély, Bánság, Kőrösvidék [!] és Máramaros magyarságához! In: KSz, 1–5, itt 1.

26 Romsics Ignác: Erdély elvesztése 1918–1947. Budapest 2018, 85–306.

27 Két példa erre a második világháború utáni romániai magyar tudományosságból: Varró János: Kós Károly, a szépíró. Kismonográfia. Kolozsvár 1973; Nagy György: Eszmék, intézmények, ideológiák Erdélyben. Tanulmányok 1973–1998. Kolozsvár 1999.

28 Kós: Kiáltó szó, 2. Kiemelés az ere­detiben.

29 Paál Árpád: A politikai aktivitás rendszere. In: KSz, 36–48, itt 41.

30 Paál Árpád: Ratifikáció után [Keleti Újság, 1918. november 18.]. In: Uő.: Válogatott írások. Válogatta, az utószót és a jegyzeteket írta Bárdi Nándor, Horváth Sz. Ferenc. Csíkszereda 2020, 173–176, itt 173.

31 Kós: Kiáltó szó, 2. Kiemelés az ere­detiben.

32 Uo. 1. Kiemelés az eredetiben.

33 Uo. 3.

34 Végvári versek. Hangok a végekről 1918–1921. Budapest 1921, 7.

35 Kós: Régi Kalotaszeg, 7 (nyomdabetűs változatban); Kós: Vizekről, 187.

36 Sas Péter: Kós Károly, a hűség embere. Életművázlat. Budapest 2008, 53–60.

37 Kós: Kiáltó szó, 3.

38 Uo. 3.

39 Kós Károly: Beszélnek Erdély kövei is. In: Napkelet 1 (1920) 3, 135–141 (október 15.).

40 Reményik Sándor: Transsylvanizmus. In: Erdélyi Szemle 6 (1920) 45–46, 609 (december 12.).

41 Ebben a cenzúra által kifehérített részben eredetileg a „csak” szó állhatott.

42 Kós: Kiáltó szó, 4.

43 Uo. 5. Kiemelés az eredetiben.

44 K. Lengyel Zsolt: Elméleti önmentés, öntevékeny ellenállás, kényszerű beilleszke­dés. Az erdélyi hatalomváltás magyar po­litikai eszmetörténetéből 1918–1923. In: Impériumváltás Erdélyben (1918–1920). Szerkesztette Kovács Kiss Gyöngy. Kolozsvár 2020, 246–306, itt 290–296.

45 Paál: Ratifikáció, 173. Vö. pl. Paál Árpád – Petres Kálmán. 1920. szeptember 9–11. HRM PÁh, Ms. VI. 7651/416/17, 3.

46 Paál Árpád: [A népkisebbségi eszméről. 1922 körül]. HRM PÁh, Ms. VI. 7651/103, 1.

47 K. Lengyel: A kompromisszum keresése, 232–239.

48 Vö. Kós: Életrajz; „A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni”. Benkő Samu beszélgetései Kós Károllyal. Bukarest 1978. További önéletrajzi közléseihez: K. Lengyel: A kompromisszum keresése, 34–38.

49 Nagy György: Kós Károly Sztambulban [1991]. In: Uő.: Eszmék, intézmények, ideológiák Erdélyben, 53–71., itt 62. Kiemelés K. Lengyel Zsolt.

50 Legújabban B. N. [Bárdi Nándor] – H. Sz. F. [Horváth Sz. Ferenc]: Utószó. In: Paál: Válogatott írások, 269–276, itt 270–271.

51 Tárgyalás a románokkal [I.]. A románok 26 vármegyében követelik a kormányzó hatalom átadását. In: Népszava 46 (1918) 269, 5–6 (november 14.); Tárgyalás a románokkal [II.]. A román nemzeti tanács nem fogadja el a magyar kormány ajánlatait. In: Népszava 46 (1918) 270, 7–8 (november 15.).

52 Zágoni István: A magyarság útja. In: KSz, 6–35, itt 7.

53 K. Lengyel: A kompromisszum keresése, 227–232.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

1.

Mostan kinyílt egy szép rózsavirág,

Betlehemben kipimpózott ződág,

Kit még hogy vár mind az egész világ,

Királ nemből méltóság, királ nemből méltóság.

 

Ó, te édes kicsi galambocska,

Szűz tejemből szopó kis bárányka,

Finta Géza 1931-es kéziratos füzetéből.

Benkő József, lelkész, történetíró, botanikus, nyelvész

Benkő József 1740. december 20-án, az erdőszéki (helyesen: erdővidéki – szerk. megj.) Bardoc faluban született, ahol apja, Benkő Mihály 12 gyermekes család­jával 24 évig volt pap. Benkő József iskoláit Kisbaconban kezdte, a klasszikus tudományokat Udvarhelyen, a diáki kurzust Nagyenyed híres kollégiumában végezte.

Bármennyire is gyarapodott széltében-hosszában Kolozsvár területe, azért olykor valamiképpen csak összefutok az utcán egy-két ismerőssel. Így történt ez a közelmúltban, midőn egyszer csak Tóth-Guttman Emesével, Guttman Mihály (1926, Petrozsény – 2013, Kolozsvár) leányával találkoztunk. Beszélgetésünk folyamán kifejezte azt a kérését, hogy elevenítsem fel az emlékeimet édesapjáról. A kérés hatására lelki szemeim előtt megjelent Misi bácsi nagy bajuszos, kicsit cammogó járású alakja, hiszen a Kolozsvári Zeneiskola igazgatójaként is ismertem, valamint tanárom is volt a karvezetői szakon. Misi bácsi egyengette a középiskolai zenei fejlődésemet, majd a tanártársam lett a zeneiskolában, és a kolozsvári Filharmóniában is – és már alig merem említeni a nyugdíjas éveinket…

A Guttman lakóházat két utca, a Kund vezér (ma Sidismund Toduţă) és a Gavril Muzicescu határolja. A Kis-Szamos bal oldalán terül el, a szellő halszagot terjeszt, és ez a halászok egyik kedvelt helye.

2008 júliusában tértünk haza feleségemmel, Mártával együtt Kolozsvárra huszonegyévnyi nagyszebeni tartózkodásunk után. Három gyermekünk már Kolozsváron fogadott minket. Csenge tíz, Emese hat, Csongor egy éve hagyta el Nagyszebent, mindhármójukat a Báthory István Elméleti Líceum csalogatta Kolozsvárra. Aztán a nagyobbik gyermekünket a finn–német szak, a középsőt az építészet, a kicsit pedig a filmművészet, fotóművészet, média szak, majd végül a közgazdasági képzés kötötte Kolozsvárhoz. 2008-ban újra együtt lehettünk mind az öten. 

Reményik Sándor

Reményik Sándor ősei egy felvidéki, régi Remenik nemesi családból származnak. A korabeli dobsinai lutheránus egyház anyakönyvi bejegyzései szerint a költő felmenői több nemzedéken keresztül Dobsinán, ebben a felvidéki bányavárosban születtek és élték le életüket. A költő időben legtávolabbi – adatokkal is bizonyítható – felmenőinek tekinthetjük a Dobsinán élő Johannis Remenik nevű szépapját, valamint a férfi Mária nevű (vezetékneve nincs bejegyezve a dobsinai anyakönyvbe) feleségét, akik feltehetően a 17. század fordulóján születhettek.

A középkorban épült Jézus Szíve kápolna Székelyudvarhelyen.

A város – Székely Mózesi fejedelem szülőhelye –, ahogy a leírások említik, Székelyföld történelmi, társadalom- és művelődéstörténeti központja. 1301-ben Vduord néven írták le, mivel a kutatók szerint a székelyek megtelepedése előtt királyi udvarhely volt. 1334-ben olvasható az első, ma is használatos névformája Oduorhel formábanii. Jelentőségére utal, hogy épp itt jöttek létre más nagyvárosok után e korai, erdélyi kézműveseket tömörítő egyesületek, s maradtak ránk azoknak az okiratai, amelyekből egyet itt részletesebben bemutatunk.

„A cholerajárvány, mely a múlt 1866. év második felében ezen országot szélesebb vagy szűkebb terjedelemben, nagyobb vagy kisebb veszélyes jellemmel átutazta, a múlt december 28-án egészben megszűnvén, bátorkodik e hű k(irályi) Főkormányszék ezen járvány lefolyásának rövid vázlatát az egész járványról készített összes kimutatás alázatos tiszteletteli ide csatolása mellett a következőkben Császári Királyi Apostoli Felségednek hódoló mély tisztelettel felterjeszteni.”

Az erdélyi emigrációs sajtó létrejötte szorosan kötődik Erdély Trianon utáni történetéhez. A hatalomváltás következtében, a magyar történelemben eddig nem tapasztalt menekültáradat indult el az utódállamokból, elsősorban a területének kétharmadával megrövidített Magyarország, másodsorban pedig a világ számos más országa felé. Az erdélyi menekültek, áttelepültek új hazájuk egy-egy településén létrehozták saját közösségeiket azzal a céllal, hogy egymást támogassák, hogy megőrizzék erdélyi magyar önazonosságukat. Az ilyen erdélyi szerveződések egy része lapszerkesztésre és lapkiadásra is vállalkozott. Az emigrációs sajtó nagy vonalakban az emigráció története is.

Orbán Elek, családi címer

Az Orbán család tagjai – így a címben szereplő Orbán Elek is – régi székely famíliából származtak. Távoli múltjukat homály fedi, eredetükre csupán a későbbiekben fennmaradt és öröklődött vezetéknév utal, amely feltehetőleg valamelyik ősük keresztneve lehetett, majd családnévként maradt utódaikra. Általában elmondható, hogy az úgynevezett apanévként hagyományozódott tulajdonnév nagyon gyakori volt a székelység körében. Ráadásul ez a ritkábbak közé tartozott, tehát nagyon alkalmas volt az egyedesítésre, a megkülönböztetésre. 

Nagykároly és vidéke

Kétségtelen, hogy a 19. század végén a nagykárolyi nyomdaipar fellendüléséhez pontosan a nagyszámú helyi újság megjelenése szolgáltatott alapot. Az ekkor már több mint száz éve működő Gőnyei József nyomdája még megérte ezt az időszakot, ugyanis az első helyi folyóirat pontosan az ő nyomdájából került ki 1871-ben Népiskolai Lapok címmel. Ezt aztán számos más helyi sajtótermék követte.

Zonda Attila és a Ricercar zenekar

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot.

Mármint, hogy miért szűnt meg a MŰVELŐDÉS – német laptársá val, a Volk und Kulturral egye temben – 1985 decemberében? Be olvadván szolgálati mellékletként a román sajtó egyik méltán alábecsült, ma már neve sincs folyóira tába? Apelláta nélkül, a kiadói szándék szerint végérvényesen?

Az iskolai értesítők keresztmetszetét adják Kalotaszeg kisebb-nagyobb települései művelődési életének. A bánffyhunyadi iskolai értesítőket 1874-ben adták ki. Az iskolát E alakúra építették, amivel Erzsébet királynét (Sziszi) akarták dicsérni. Első igazgatója az iskolának Gagyi Samu volt, aki a felső fiúiskolában állat-, növény-, ásvány-, gazdaságés vegytant, a felső leányiskolában pedig írást és rajzot tanított. Egyébként az iskolának elemi fiú- és leány-, ismétlő fiú- és leány-, valamint gazdasági szakosztállyal megtoldott felső fiúiskolai tagozata volt, melybe beiratkozhattak nemcsak a kisváros gyermekei, hanem a környék magyar és más nemzetiségű kisiskolásai is.