Gyönyörű, verőfényes nyári reggelre ébredt 1944. június 2-án Kolozsvár lakossága. Látszólag úgy tűnt, hogy békés, nyugodt nap ígérkezik, jóllehet ekkor még javában dúlt a második világháború. A korabeli beszámolók szerint a meleg napfény mindent beragyogott, kellemes meleg hatott át mindent, zöldbe borult fák hajladoztak az enyhe szélben. A város polgárai a szokásos napi feladataikat végezték, ki otthon, ki a munkahelyén, örülve a szép időnek, élvezve a napsütést, amely kis időre elfeledtette velük, hogy közben a fronton élet-halál harc dúl. Ezt a viszonylagos csendet azonban kilenc óra körül a légi veszélyt jelző szirénák sikító hangja zavarta meg. Rövid idő múlva félelmetes morajlás, zúgás hallatszott, és a tiszta, kék égbolton amerikai katonai repülőgépek jelentek meg, mint valami „acélmadarak”. Mire az emberek közül sokan ráeszméltek arra, hogy mi fog következni, már elszabadult a pokol. Hullani kezdtek a bombák a városra, és szinte mindent megsemmisítettek, ami az útjukba került. Ki ahogy, s amerre tudott, menekülni próbált, de a bombák nem válogattak. Férfiak, nők, gyermekek, civilek és katonák egyaránt a légitámadás áldozataivá váltak. Mindemellett fontos középületek, kórházak, lakóházak, gyárak semmisültek meg teljesen vagy rongálódtak meg súlyosan, életek egész munkája vált romhalmazzá pillanatok alatt.
Rögtön a tragédia bekövetkezte után Kolozsvár neves fotográfusa, Szabó Dénes fényképezőgépet ragadott, és utcáról utcára, házról házra járva dokumentálta a bomba sújtotta városrészeket, a légitámadás nyomán keletkezett károkat. Ezt követően a Fotofilm műhely vezetőjeként több mint száz képből egy fényképalbumot állított össze, amely évtizedeken keresztül a nagyközönség számára ismeretlen volt. Előkerülése után, a fényképek dokumentum- és forrásértékére való tekintettel, Rohonyi D. Iván kolozsvári fényképésszel úgy gondoltuk, hogy fontos lenne azokat közkinccsé tenni. Következésképpen 2019-ben napvilágot látott a Megsebzett Kolozsvár. A Fotofilm műhely fényképalbuma az 1944. június 2-i amerikai bombázásról című fotóalbum az Exit Kiadó gondozásában, amely 2021-ben Benkő Levente erdélyi történész fordításában román nyelven is elérhetővé vált. A képek mellé az 1944. június 2-i bombázás szemtanúival készített beszélgetésekből, illetve emlékekből kisebb szövegrészeket emeltünk ki. A fotóalbum tulajdonképpen egyfajta folytatása a néhai Asztalos Lajos kolozsvári helytörténésszel közösen írt, szintén az Exit kiadásában 2014-ben megjelent 1944. június 2. – Kolozsvár bombázása című kötetnek, amelyben a túlélőkkel készült interjúk nagy része teljes terjedelemben olvasható. Ugyanakkor a képekkel illusztrált utóbbi könyvben az emlékezések mellett a korabeli sajtóban megjelent beszámolókat, valamint a felkutatott levéltári forrásokat is közzétettük. Míg azonban az előbbiben főleg a képek, addig az utóbbiban a szemtanúk mesélnek mindarról, ami akkor és ott, ezen a szomorú pénteki napon történt.
A Kolozsvárt is érintő úgynevezett Frantic Joe I. légitámadás (Operation Frantic Joe I.) valójában az első közös, szorosan összehangolt amerikai–szovjet hadművelet volt. A polgári lakosság megfélemlítése és megtörése mellett a szövetségesek tulajdonképpen az 1944. június 6-i normandiai partraszállást készítették elő a kelet-magyarországi és az észak-erdélyi városok ellen intézett bombatámadással. Mindezt azzal a szándékkal tették, hogy a vasúti közlekedés megbénításával akadályozzák, illetve lassítsák a német csapatok gyors átcsoportosítását a keleti hadszíntérről a nyugati frontra.
„Robbanásokat lehetett hallani a különböző városrészeken. A házak falai megreszkettek. Az emberekben az az érzés támadt, hogy a bomba ott fog lecsapódni közvetlenül mellettük. Rövidesen sűrű füstfellegek borították el az égboltozatot. (…) Megszűnt a vészjósló zúgás a levegőben, és nem hallatszott többé a felrobbanó bombák fülsiketítő moraja. Mindenkiben fellobbant most a segíteni akarás vágya. Vajon kik estek áldozatul a terrortámadásnak? Hol a legnagyobb a pusztulás? Mit lehet tenni a gyors mentés érdekében? Autók tömegei száguldottak a városon keresztül. A katonai és polgári szervek azonnal megtették a szükséges intézkedéseket, és a terrortámadás után néhány perccel már megkezdődött a mentés önfeláldozó sziszifuszi munkája és a kármegállapítás” – számolt be az eseményről, többek között, az Ellenzék című kolozsvári napilap, az 1944. június 3-i számában.
A négy hullámban, körülbelül ötven percig tartó bombázás alatt közel kétszáz, B–24-es Consolidated Liberator (megerősített felszabadító) típusú négymotoros szórta halálos terhét a városra. A hadászati terv célpontja Kolozsváron is elsősorban a vasútállomás, a pályaudvar és a környéke volt, de a közeli, egyszerű emberek által lakott negyedek, a belváros bizonyos részei sem menekültek meg a pusztítástól. Több mint kétszáz épület semmisült meg teljesen, illetve rengeteg épület rongálódott meg súlyosan, akárcsak a város infrastruktúrája, vízhálózata, az úttestek stb.
A korabeli források szerint több mint négyszázan vesztették életüket, és körülbelül ugyanennyien sebesültek meg, de valószínűleg ennél jóval magasabb lehetett az áldozatok száma, akiknek több mint hetven százaléka ártatlan civil volt. Számos esetben az egészségügyi ellátásban részesülő sebesültek eltávoztak a helyszínről, még mielőtt nyilvántartásba vehették volna őket.
Előfordult, hogy többen a romok alatt maradtak, és földi maradványaikat csak napokkal, hetekkel, sőt évekkel később találták meg. Nem beszélve azokról, akiknek a holtteste soha nem került elő. Nagyon sok óvóhelyet betemettek a romok, az idemenekült embereket pedig ki kellett ásni a föld alól. Előfordult, hogy a pincét vastagon beborító törmelék okozta az ide menekülők halálát, vagy a holtnak hitt, súlyosan megsebesült édesanyát a halottasházból „menekítették” ki.
Nem volt annál szomorúbb, amikor a szülőnek gyermeke halálával kellett szembesülnie. Mint például a híres Gáll-vendéglő tulajdonosának, akinek a háza, és az ebben működtetett étterme telitalálatot kapott, leánya pedig szörnyethalt. Mindezt nem tudta feldolgozni, és a történtek után pontosan két évvel, 51 évesen infarktust kapott. És tovább lehetne folytatni a hasonló tragédiákat…
Az egészségügyi létesítmények közül a bombázást különösen megszenvedte az állomás közelében található Református Kórház és Diakonissza Intézet, ahol a személyzeten kívül több beteg is meghalt, mint például az ágy alá menekült kicsi Katica is. Több diakonissza testvér, úgynevezett „református apáca” is életét vesztette a szolgálatteljesítés közben. De a közeli hídelvi református templom, valamint a római katolikus leánynevelő intézet, a Marianum is megrongálódott.
Sok esetben egyszerűen csak a szerencsén vagy a gondviselésen múlott, hogy valaki túlélte a tragédiát. A szemtanúk közül többen megemlítették a német sebesülteket szállító vonat esetét, amely éppen a légiriadókor futott be a kolozsvári állomásra. A könnyebb sebesülteket gyorsan leszállították a vonatról, és nem messze lefektették őket a pályaudvaron. A vonatot azonban nem érte találat, így a súlyos betegek életben maradtak, míg a pályaudvarra kimenekítettek mindannyian szörnyet haltak.
Nagyon megható és szomorú pillanatként élte meg a város lakossága az áldozatok temetését. A városi hatóságok június 5-re, azaz hétfőre időzítették a temetést. A halottak egy részét Kolozsvár híres panteonjába, a Házsongárdi temetőbe, a hősök temetőjének közelében ásott sírokba, a másik részét pedig a jelenleg már Kolozsvárral összenőtt településen, a kardosfalvi temetőben helyezték örök nyugalomra. Természetesen voltak olyan áldozatok is, akiket külön, családi sírba temettek el.
A város lakossága példátlan összefogásról tett tanúbizonyságot ezekben a nagyon nehéz napokban. Azonnal szerszámot ragadtak, és mindent megtettek, hogy kiszabadítsák a romok alól az embereket, egyszóval mentsék, ami még menthető. Gyűjtést kezdeményezték a kárvallottak megsegítésére, népkonyhát hoztak létre, ahol ingyen élelmet biztosítottak a szerencsétlenül jártaknak.
Mindezt a szörnyűséget Szabó Dénes kiválóan dokumentálta a fényképein. A fotográfus a legsúlyosabban érintett városrész irányából, azaz a vonatállomástól indult el, majd haladt tovább a belváros, valamint a többi érintett negyed felé. Nemcsak a fontosabb középületek állapotát örökítette meg, hanem a kis családi házak által elszenvedett károkat is lencsevégre kapta. A képgyűjteményt lapozónak az az érzése támad, mintha jómaga is ott „barangolna” Szabó Dénessel a bombatámadás sújtotta kincses város utcáin.
A keménykötésű album belső címoldalán a június 2-i pusztítást nagyon hatásos illusztráció idézi fel, amely feltételezhetően szintén Szabó Dénes „keze munkáját” dicséri, ugyanis a rendkívüli műveltséggel rendelkező fotográfus nemcsak remek fényképész volt, hanem nagyon jól rajzolt is. Ezen a következő felirat olvasható: Az 1944. évi június hó 2.-iki angolszász bombatámadás által okozott károk részletei Kolozsvárt. A címlap után következnek a kinagyított fekete-fehér, feliratozott képsorok a bombázást túlélt Kolozsvárról. A fotók nagy része közel nyolc évtized után is kiválóan megőrizte minőségét, ami szintén Szabó Dénes szakmai tudását igazolja.
Az 1907-ben Nagyváradon született fényképész valamikor a harmincas évek folyamán került Kolozsvárra. A Fotofilmet 1920-ban létrehozó Fekete László (1889–1946) fényképész és operatőr, Janovics Jenő színházigazgató, a kolozsvári film úttörője közeli munkatársa – akivel Szabó Dénes rokoni viszonyban volt – hívhatta fotósnak a vállalathoz. Szabó Dénes 1982. szeptember 4-én halt meg, a Házsongárdi temetőben helyezték örök nyugalomra szeptember 7-én.
Jóllehet elhanyagolható veszteségnek tűnhet mindaz, ami 1944. június 2-án Erdély fővárosában, Kolozsváron – és Magyarország több más városában: Szolnokon, Debrecenben, Miskolcon, Szegeden, Nagyváradon stb. – történt, mindmáig fölöttébb tragikus eseményként maradt meg a helyiek emlékezetében. Előfordulhat, hogy a romhalmazok sokaságát ábrázoló képek egyeseknek unalmasnak tűnhetnek, de ha arra gondolunk, hogy minden egyes lebombázott épület mögött egy ember vagy egy család története húzódik meg, akkor talán mindez más értelmezést kap, s a fotók mondanivalója a jövőre nézve mindannyiunk számára tanulságul szolgál.
