Mi jár együtt az élet szépségének élvezésével, az elmúlás és mulandóság impresszióival, miközben az emberi élet milyensége az őszinte kíváncsiság és túlfokozott figyelem, érdeklődés és memória kérdése is? Szenvedés és áldozat, kitartás és akarat! Ez a lírai és szakmai önvallomás Erdély, Partium, majd Magyarország 20. századából, egy életforma eredménye. A gyógyító orvos életformája, köszönő viszonyban mindvégig behatóbb nexusban, textusban a tényekkel, adatokkal, információkkal, hétköznapi és ünnepi eseményekkel. De az önmagához való viszonyban a meghatározó szerep mindvégig az orvosé, aki nagyon is tudja, hogy a baj fel nem ismerése is baj, írás közben is.
Most, dr. Kiss András írásainak olvasása közben, éppen váradi utcákon járatom tekintetemet, miközben a bennem cikázó gondolatokra, látomásokra is figyelek. Tél van, s a hópelyhek tánca, játéka nem egyéb, mint a szellem felségesen könnyű játéka, s miként kinn, úgy kavarognak bennem is a súlyos gondolatok. A város most szürke és kegyetlen.
Kiss András összetett alakja a 20. századnak, akinél lehetetlen szétválasztani a gyógyászatot és a közéletiséget, a művészet, a költészet imádatát. És nem lehet elengedni az elmúlt évtizedekben rögzült pillanatnyi benyomásokat azért, mert cserébe egy átfogó képet kapnánk. A mondatainak mára már távlata lett, az elmúlt évek, évtizedek pedig többletjelentést adnak a leírt tartalomhoz. Mert az igazságra, őszinte szóra kiéhezett szellemi lényeknek ilyen mondatokra, leírásokra, feljegyzésekre van szükségük, amelyek éppen azt rögzítik hitelesen a megírt valóságról, amit csak egy kivételes, és önmagával is kíméletlen szem láthatott, és amihez egy megnyíló lélek viszonyulhatott. S ennek az emlékkönyvnek mind a négy kötete ilyen, naplójegyzetek, leírások, kiegészítések és pontosítások, ezért nemcsak emlékeztető, de életre keltő könyvek is. Bennük van dr. Kiss András egész élete, nemegyszer furcsa eseteivel, helyzeteivel, melyek ma is viták kereszttüzében állnak. Talán ezért is ragadott tollat, mintegy André Gide megfogalmazásával egyetértve: „Higgyetek azoknak, akik keresik az igazságot, és kételkedjetek azokban, akik bevallottan megtalálták. Vagy akik lemondtak már a kereséséről.”
Kiss András 1989 őszén telepedett át Magyarországra, addig Erdélyben élt. Emlékiratainak első két kötete az erdélyi életéről szól, a harmadik a magyarországi munkájáról és megpróbáltatásairól, a negyedik és az ötödik pedig magyarországi naplófeljegyzéseket tartalmaz. A szerző 1989 decembere előtt hagyta el családjával az országot, azt a létteret, amelybe 1990 után mégsem tért vissza, pedig látszólag megszűntek azok az okok és körülmények, amelyek miatt távozott. Kiss András írása jó olvasmány, ezt nagyon sok összetevője biztosítja. Mint például a semmilyen árnyalást, szerzői önépítést nem tűrő őszinteség. Minden bekezdéséből, oldaláról bizonyítható, megkínlódott krónikás gondolatiság, s ezt a szükségképpen véges létezést a magyar és az erdélyi történelem személyes meghatározottságában éli és rögzíti, szorgosan, részletesen. Mert különbözhetnek a családi és társadalmi mikrokörnyezetek, de egyeznek a történelmi makrotérben.
Dr. Kiss András tehát saját műfajában írja egyszerre alanyi és tárgyilagos történetét, s úgy jelzi egy időben, hogy az eseménytörténet sorozata keretezi a személyiségfejlődés stációit, együtt és egyszerre a sorra kerített kételyeivel együtt. Az idősíkok metszésében tolong mindaz, ami megtörtént. Nem a szerző képzeletéből születő képekkel, de a fogalmi meghatározás rögzített követelményeként. Mert ennek az emlékirat-írásmódnak éppen az az erőssége, hogy a leírt képszerű emlékek valójában fogalmi elemzéseket is adnak.
Ha viszont egy könyv, emlékirat, gondolataival látszatra függetlenül ejti meg olvasóit, abban van valami mindegyre nyugtalanító! Mert meg kell fogalmazni, és le is írni a kényszeredett és nagylelkű elismerést: sok mindent felaprózva közöl, már-már részleteken is túl, és mégis elképzelései oldják meg a leírtakat; ezért teljesítménye kivételes! E kivételesség néhány eleme: a műveltsége, szakmai megalapozottsága, ráadásul nyelvi erejéről sem feledkezhetünk meg. A személyes stílusban pedig jelen van rokonszenves alakja és alkata, amelyek létének értelmétől, szellemétől nem szakítják el a sokféle és végletekig kitartó felaprózást. De lehet, hogy írásstílusa is mindegyre ilyen műveletre csábítja a tollát. És éppen írása ezért eredeti és találékonyan gazdag, a mindennapiság megfogalmazásával életteljes, élethű. Feljegyzéseinél akaratlanul is időznünk és bámulnunk kell. Mintha a madáchi tragédia és az emberi élet sokat vitatott problémáját foglalná tömör képletbe: ember küzdj, és bízva bízzál! S hogy közben legyen mire hivatkoznod, hát itt van minden feljegyezve, megörökítve!
Ezért nem a törékeny egészséget pusztító tehetetlenség krónikája ez az ötkötetnyi könyv. Felmerül egy újabb kérdés: kitől is tanult meg írni dr. Kiss András? Ki biztatta szükségszerűen és kitartóan? Mert a szorosan hozzátartozó eseményeket és fordulatokat nem kell a velük összeforrt gondolatoktól elszakítani, de nem is lehet. A fogékony és lelkiismeretes megfigyelő élményeinek, kudarcainak őszinte leírása van mindvégig jelen, s a látványba menekített értelem bontakozik ki a sorok között. Sohasem a maga fáradtságáról beszélve. Magnó és kamera tökéletes összehangoltsága se lehetne hitelesebb a személyes és tétova váltások, a kitetsző billenésekben felbukkanó kiszolgáltatottság-leírásaiban. A külső és belső világ élethitelű leírásai pedig úgy sűrítik egy kelet-európai, erdélyi léthelyzet tartalmait, hogy a szakmai konfessziót és tiltakozást a kikerülhetetlenséggel ruházza fel, s mindezt nem csupán a látás és emlékezés erejével, hanem érzelmi azonosulással is.
A megfogalmazás is mindvégig személyessé honosít egy igazságot: szándékot készít elő a kultúra és európaiság fogalmainak felfedezéséhez. A kitartó szorgalom a bázis, az archimédészi pont itt minden leírt elem, részlet, s azok tartalma gyűrűzik végig, új és új adatokkal és hullámokkal az öt köteten, nem csoda tehát, ha fölgazdagulva mindig oda tér vissza, ahonnan elindult, s nemegyszer aforisztikus gondolatokban ölt kristálynyi alakot, tartalmat.
Az emlékirat mindig a gyógyító érzékenység és elszántság emberi bizonyítéka. Emlékiratot írni a 20. század végén és a 21. elején azt is jelenti, hogy a végleteket és roppant feszültségeket átfogó, összefogó igény és lehetőség metaforáját kell vállalni, hiszen éppen az írás a történelmi érzékenység és ráérzés iskolája. Mert jelenbe sűríteni a történelmet mindig nagy emberi esély is. Dr. Kiss András a kultúra, a civilizáció, az élet és a halál nagy kérdéseiben orvosként és íróként is mindig arról beszél, ami vele és körülötte történt és történik, s mindez önálló világként miként tükröződik benne. Ezek a könyvek nemcsak a vallomások hangján íródtak, hanem a tárgyilagos leírás és a hiteles beszámolók hangján is, amelyeknek mindvégig szabad utat engedett. Teljességükben is töredékes naplóformáival, hiteles leírásaival, részletekig elmenő aprózással rögzíti sokéves tapasztalatát. A kultúra sokféleségének s mégis egyetemességének a mámorával.
Ha valaki meg akarja tudni, hogy mi történt 1945 után több mint ötven éven át Kelet-Európában, Romániában, Erdélyben és Magyarországon azzal az emberrel, aki egy időben orvos és közéleti szerepvállaló, az olvassa el ezeket a köteteket (naplókat, töprengéseket, meditációkat, szinte naprakészen feljegyzett eseményeket, adatokat), és pontosan, de a részletekben el nem veszve megtudhatja!
Teljes időben és teljes térben!
Dr. Kiss Andrást olvasva újra meggyőződtem és erősödtem abban a hitemben, amelyről az életet és halált is megtapasztalt Illyés Gyulával szólva: „Létünkről nem álmot akarunk, hanem tényeket.” Adatokat, információkat, illetékes és megbízható, idézhető, hivatkozásalapot jelentő rögzítéseket. Emlékiratának mind az öt kötetében éppen ezt tette felelősen és következetesen dr. Kiss András is!
Jegyzet
1 Kiss András: Egy váradi orvos visszaemlékezései. I–V. kötet, Nagyvárad, 2012-től.
