Égtájak szerint tájékozódni

Beszélgetés Újvári Dorottya kolozsvári művészettörténésszel

– Mikor, milyen indíttatásból és milyen célokkal jött létre a Korzo Egyesület? Mi volt az a konkrét szikra, elhívás vagy döntés, ami kijelölte, illetve megelőlegezte? Hányan vesztek részt benne?

– A Korzo Egyesület 2014-ben jött létre, három művészettörténész (Imecs-Magdó Eszter, Gál Zsófia és Víg Boglárka) kezdeményezésére, Barazsuly Viktória Adrienn és jómagam néhány hónappal később csatlakoztunk. A cél akkor az volt, s tulajdonképpen ma is az, hogy hiteles, szakmai információkat közöljünk a nagyközönség számára, minél befogadhatóbb, érthetőbb és kreatívabb módon. Mindegyikünk ugyanazon a szakon végzett, és hamar feltűnt számunkra, hogy az egyetemen megszerzett tudást tovább kellene adni. Valamint az is, hogy művészettörténészekként nemigen tudunk válogatni a szakmánkhoz kapcsolódó állásokból, mivel ezekből kevés van. Úgyhogy a Korzóval az is volt a célunk, hogy magunknak teremtsünk olyan álláslehetőséget, amely a kutatásunkhoz, a művészettörténethez is közel áll. Ez persze eddig csak részben valósult meg, hiszen pályázatokból élünk, s főként elhivatottságból végezzük a munkát. De nem adtuk fel azt az álmot, hogy a Korzo egyszer munkahellyé nője ki magát, amihez az is szükséges, hogy a figyelmünket osztatlanul a Korzóra szánjuk. Ezt most még nem tudjuk megtenni, mivel doktori kutatásainkat is végezzük közben. Aktuálisan két aktív tagja van az egyesületnek, valamint ketten még besegítenek a régebbi projektekbe.

Épül a koporsónak is nevezett szállodaépület. Rálátás a Petőfi utcára és a központra a Házsongárdból.
Újvári Dorottya felvétele

– Milyen típusú projektek köthetők hozzátok? Hány lábon is áll a Korzo?

– A Korzóval kezdetben tematikus és általános városi sétákat szerveztünk, ezek közül a tematikus összeállítások inkább a helyieknek szólnak, míg az általánosak a turistáknak. A járvány előtt, vagyis amíg el nem lehetetlenült a többfős események szervezése és az utazás, ez képezte a fő tevékenységünket. A séták elmaradhatatlan kelléke a jó idő, úgyhogy ezeket késő tavasztól egészen őszig szerveztük, szervezzük meg. A legtöbb megkeresés is ebben az időszakban érkezett. De nem szerettük volna, hogy az év többi hónapjában tétlenek legyünk, ezért elkezdtünk más formátumokban gondolkodni. Kolozsvár városi rangra emelésének 700. évfordulóján, 2016-ban jelent meg az első műemlékpedagógiai füzetünk. Ebben a középkori várost mutatjuk be a kisebbeknek. A tematikusan felépített füzet rövid leírásokat tartalmaz, valamint feladatokat, amelyeket a helyszínen lehet megoldani. A következő években további munkafüzeteket jelentettünk meg, úgyhogy van már a szecessziós Kolozsvárról és Mátyás királyhoz köthető emlékekről is egy-egy ilyen összeállításunk. A füzetekről azt szoktuk mondani, hogy ezek nemcsak gyerekeknek, hanem az egész családnak is szólnak, hiszen gyerekek és szüleik együtt olvashatják el, járhatják be a helyszíneket és oldhatják meg a feladatokat. Egyik új kiadványunk egy ábécéskönyv, amelyet a betűket már valamennyire ismerő, de olvasni most tanuló gyerekeknek szántunk. A könyvet böngészve így egyszerre gyakorolhatják az olvasást és ismerhetik meg a várost. A séták és a füzetek mellett szerveztünk gyerekfoglalkozásokat is, ezeken is általában az épített környezetet tematizáltuk. Felkérésre pedig épületbejárásokat is szoktunk tartani, a kolozsvári Vallásszabadság Házában és a Mátyás-szülőházban voltak ilyenek; valamint a sétát és az épületbejárást ötvöztük a gyalui várkastélyt bemutató programunkon.

– Személy szerint melyek a kedvenc projektjeid?

– Mindig az, amin éppen dolgozom, mert ha nem motiválna a téma, akkor valószínűleg soha nem lennék kész egy-egy feladattal. De természetesen van néhány, amit jobban szeretek. Kiadtunk egy társasjátékot is, Mátyásos. Útban a királyhoz címmel – annak nagyon szerettem a munkafolyamatát, ahogy összeállt a sok apró részlet. Ahogyan a kiadványaink esetében is, ez is egy családi társasjáték, aminek alapját az információátadás, a játszva tanulás képezi. Nagyon szeretem még a gyalui várkastélyt bejáró programunkat, főleg a helyszín miatt. Kint vagyunk a természetben, a kastélynak van egy hatalmas parkja, ugyanakkor ott van mellettünk az egész erdélyi művészettörténet: a római időktől kezdődően, a gótikán és reneszánszon át egészen a 19. századig, sőt az államszocializmus időszakáig minden korszakot be lehet ott mutatni.

– Az egyesület neve – az ékezet nélküli Korzo – gesztusértékű, hiszen egy olyan szót használ, ami mind a magyar, mind a román nyelvben ismeretes. Kikből áll a törzsközönségetek? A város román lakosságát is sikerül bevonnotok valamilyen módon? A nemzetiségi különbségek mellett a generációs különbségeket sikerült áthidalnotok?

– A névválasztáskor pont az volt a cél, hogy mindkét nyelven működjön a szó. A kezdeti időszakban nagyon igyekeztünk, hogy egyformán kommunikáljunk a románok és a magyarok felé, de be kellett lássuk, hogy ilyen volumenű feladatra nem vagyunk képesek. Úgyhogy a törzsközönségünk a magyar lakosság köréből kerül ki, de voltak s vannak olyan események, programok, amelyeket románul is megszervezünk. Szoktunk sétákat is tartani románul, valamint kialakult egy partneri kapcsolat az Asociația București nevű fővárosi egyesülettel. Velük szerveztük meg közösen az 1989-es kolozsvári eseményeket bemutató sétát román nyelven. A generációs különbségeket mindenképp könnyebb áthidalni, sikerült megszólítanunk fiatalabbakat és idősebbeket egyaránt, a programjainkon – gondolok itt főként a sétákra – legtöbbször minden korosztály képviselteti magát. A nehézség inkább abból adódik, hogy fiatal korunk és nemünk miatt mi lettünk a „korzós lányok”, ez pedig egészen addig a pontig tud kedves lenni, amíg nem vonják kétségbe a kompetenciáinkat, szakmaiságunkat.

Újvári Dorottya. Kovács Péter Zoltán felvétele

– Sétálva tanulás, résztvevő ismeretszerzés; az építészet, az urbanisztika és az épített környezet kérdéseinek, ezek közösséghez való viszonyának megvitatása, bemutatása nagyon érzékletesen valósul meg a tematikus várossétáitokon. Közel hozható az emberekhez a saját (tér)? Persze Kolozsvár „műveleti területként” nagyon sokrétű. Megfér egymás mellett a reneszánsz és a szocmodern?

– Mi abban hiszünk, hogyha csak egy kis nyitottság és érdeklődés van az emberekben a környezetük iránt, akkor igen. De talán nincs mindenki annak tudatában, hogy ez a téma – épített környezet, városi tér – egyáltalán őt érdekli. Ezért egy-egy érdekesség, múltbeli történet, régi kép segítségével próbáljuk meg rájuk irányítani a figyelmüket. Azt vettük észre, hogy amikor az emberi tapasztalatot visszük bele az építészetről, urbanisztikáról szóló diskurzusba, fogékonyabbá válnak a téma iránt. Az általánosan elfogadott, hogy ami régi, azt meg kell őrizni, de csak ennyi nem elég ahhoz, hogy megmaradjon. Mert a huzalokat ugyanúgy átviszik a reneszánsz ajtókereten, ahogy gondolkodás nélkül szigetelik le és vakolják be a szocmodern tömbházak egyedi díszeit, mozaikjait. Ahhoz, hogy ez ne így legyen, egyfelől igényesség szükséges, valamint tudatos kötődés a múltnak ezen darabjaihoz. De a kövekhez csak akkor tudunk szerintem kötődni, ha ismerjük, hogy kik és miért helyezték oda őket. Nem konkrétan arra gondolok, hogy melyiket melyik kőfaragó készítette, hanem olyan történetekre, amelyek az ott lakókról szólnak. Például azt, hogy a Főtér egyik házában Bányai Károly parfümkészítő lakott a 19. század közepén, aki még Londonban is megfordult, míg egy másik épületben Kakas István erdélyi fejedelmi titkár és követ, aki itáliai egyetemeken tanult, majd később Perzsiába ment diplomáciai útra. Odaért, de sajnos megbetegedett és meghalt. De ez egy másik történet… Ha ezekről az elődökről többet hallanak a ma itt élők, talán más szemszögből tekintenek majd a környezetükre. A sétáinkon próbáljuk tematizálni a nem olyan régi történéseket is, és ezek fizikai térben meglévő lenyomatait. Sőt, már olyan próbálkozásaink is voltak, amelyek belenyúlnak, hozzáadnak a város szövetéhez. Az 1989-es forradalom 25. évfordulója alkalmából összeállítottunk egy sétát, ami a múlt rendszer – az államszocializmus – főbb intézményeinek helyszíneit, valamint a decemberi események központi tereit mutatja be. Mivel mi már ’89 után születtünk, nem éreztük hitelesnek, hogy olyasmiről beszéljünk, aminek, bár ennyire közel van hozzánk, mi mégsem voltunk részesei. Ezért mindig kihangsúlyozzuk a sétán, hogy ez nem más, mint párbeszédre való törekvés, ahol a hallgatóság tagjai, a sétálók – akik ismerhették a rendszerváltás előtti Romániát – megoszthatják velünk a gondolataikat, emlékeiket. Mi pedig ehhez támpontokat adunk, a decemberi események lezajlásának elmesélésével, valamint az államszocialista rendszer felépítésének vázolásával. Hasonló sétákat, amelyek a rendszerváltás eseményeit mesélik el, más városokban is szerveztek, így talált ránk az Asociația București, ők A forradalom sétája (Turul Revoluției) elnevezésű megmozdulásokat vezetik. Először csak a Facebookon egyeztettünk, de utána többször is ellátogattak Kolozsvárra, és elkezdtünk közösen sétákat, valamint egyéb megemlékezéseket szervezni. Közeli kapcsolat alakult ki közöttünk, aminek mi nagyon örvendünk, több okból is: sikerült a román közösség felé nyitni, lett egy partnere az egyesületünknek, valamint a ’89-es megemlékezések is diverzifikálódtak. Ugyanis ezeket általában olyan egyesületek szervezik, amelyek a forradalom résztvevőiből állnak, s a kívülállók számára eléggé megközelíthetetlenek. Bukaresti barátaink javasolták, hogy a séta során külön emeljünk ki néhány személyt a Kolozsváron megölt tüntetők közül. Az egyik ezek közül Ballai Zoltán Csaba lett, aki a forradalom legfiatalabb kolozsvári áldozata. Hozzá kötődik az intervenciónk is, amit említettem: a bukarestiekkel közösen szeretnénk elhelyezni egy emléktáblát arra a tömbházra, ahol lakott. De mivel ez nagyon hosszadalmas engedélyeztetéssel jár, a nyár elején kitettünk egy plakátot, amit Sergiu Mara tervezett, felhasználva hozzá Zoltán arcképét, halotti bizonyítványát is. Mivel papír alapú a plakát, nagyrészét már lemosta a tömbház faláról az eső, de a szöveg még olvasható. Ez a félig láthatóság, félig láthatatlanság 1989 jellemzője is: az ország jelenkori történetének legfontosabb eseménye, aminek még vannak tisztázatlan részletei, a megemlékezések pedig leggyakrabban kimerülnek egy koszorú kihelyezésében. A közelmúltra való reflektálás ambivalens, jelen van, de sokan nem tudnak mit kezdeni vele. Ez meglátszik minden szinten, így például a rendszerváltás tematizálásán, valamint a múlt rendszer által kialakított terek használatában is. Néhány éve összeállítottunk egy sétát Kolozsvár negyedeiről, ahol elmeséljük a szocmodern urbanizációs elgondolásait, megvalósításait. A Györgyfalvi- és a Mărăști negyedben sétálunk, nézünk tömbházakat, próbáljuk építészeti szempontból értékelni a mára sajnos egyre kuszábbá váló tereket. Nagyon szeretünk kilépni a Főtérről, és azt tapasztaltuk, hogy ebben az örömben a velünk tartók is osztoznak.

– Vegyünk egy unikális kolozsvári teret – nevezzük az egyszerűség kedvéért térnek –, a Házsongárdi temetőt, ami egyszerre erdélyi pantheon, művészettörténeti rezervátum, közösségek emlékezetének, temetkezési szokásainak archívuma, nem mellesleg emlékezetpolitikai „csatatér”. Beleléphetünk-e kétszer ugyanabba a temetőbe, avagy a Cimitirul Central és a Házsongárd két különböző valóság?

– Szerintem ugyanaz a kettő, csak mi, akik felkeressük s emlékezünk, alakítunk ki párhuzamos világokat, adunk más-más nevet a helyeknek. Hiszen egyik sem létezik a másik nélkül, sem a Cimitirul Central, sem a Házsongárd. Ezek inkább különböző rétegek, a város életének más-más korszakához tartoznak. Ha eléggé nyitottak és figyelmesek vagyunk, akkor át- meg beléphetünk ezekbe a pillanatokba – például a hóstátiak terébe, a 19. századi nemesek közé, a szovjet katonákhoz, a román diáklány mellé, akik mind a Házsongárdban találkoznak. A nyáron szerettük volna felkeresni a fentebb említett Ballai Zoltán édesapjának a sírját. Az özvegye elmagyarázta, hogy merre van. A bukaresti barátaink is keresték, meg én is, de nem akadtunk rá. Nyelvtől függetlenül nem tárult fel a temető. Vagy nem úgy, ahogy mi szerettük volna. Én például addig általam nem ismert sírokat néztem meg a keresgélés közben, a bukaresti barátaink pedig megismerkedtek egy kőrestaurátorral.

tömbháznegyedi tavasz igen színes és változatos, érdemes felfedezni. Újvári Dorottya felvétele

– Hogyan lehet érdekessé tenni a temetőt, például egy mindenszentek idején szervezett sétával?

– A temető önmagában, helyként is érdekes. Arra kell törekednünk, hogy mit lehet elmondani, megmutatni abból, ami érdekessé teszi. Ahogyan a többi sétánkban, kiadványunkban, a Házsongárdról is úgy próbálunk meg mesélni, hogy az köthető legyen a látottakhoz, magához a térhez, valamint a mindennapi élethez. Mert attól, hogy valakiről elmondjuk, hogy nagy politikus volt, vagy kiemelkedő tanár, s felsoroljuk a tisztségeit, kitüntetéseit, eredményeit, a hallgatóság nem feltétlenül fog érdemi információval gazdagodni. De ha kiegészítjük azzal, hogy számolta a napi megtett lépéseit (ezt egyébként Brassai Sámuelről írják), egyből emberközelibbnek tűnik. Az ismert személyek bemutatása mellett arra is törekszünk, hogy ne csak a nemesség, polgárság és értelmiség legyen megemlítve. Tyukodi Antal, a Dermata gyár munkásának a sírjáig is el szoktunk menni. Ő 1936-ban, tizenöt évesen halt meg, a Siguranța (a Román Királyság titkosszolgálata) verte halálra, mert munkássztrájkra buzdító plakátokat találtak nála.

– Markó Béla a Házsongárdot megidéző egyik verséből való az idézet: „Nőnek lefelé nekropoliszok. / Fejre állított felhőkarcolók.” Szerinted mennyire élő a holtak városa? És hogyan viszonyulnak az élők a holtak városához? Az a benyomásom, hogy jóval szervesebben illeszkedik a város szövetébe, mint egy tipikus sírkert, hiszen például közlekedési útvonalként is funkcionál.

– A temető évszázadok alatt alakult olyanná, amilyennek most ismerjük. Hosszú ideig a nyugati részén kertek voltak, s az egész domboldalt nevezték Házsongárdnak, ez nem csupán a temető elnevezése volt. Úgyhogy, ha ebből indulunk ki, a temető soha nem volt egy lezárt, elzárt része a városnak. Mindig is átjártak rajta, sétáltak itt. Akár találkozási pontként is funkcionált. S épp amiatt, amit te is említesz, hogy közlekedési útvonal, akkor is felkeressük, átmegyünk rajta, ha nem a halottakra való emlékezés a fő célunk, vagy nem temetésre megyünk. Ez szerintem kevés sírkerttel van így.

– Fentebb egy unikálisnak nevezett térről beszéltünk. Vegyünk most egy más típusú használati teret, a lakótelepekét, jelesül a Mărăști és a Györgyfalvi negyedek építészeti örökségét, hiszen említetted, hogy ezekkel kapcsolatban is szerveztetek tematikus sétát. Heurisztikus, ugyanakkor kockázatos vállalkozásnak tűnik szerintem ez, hiszen az emberek alapvetően negatívan viszonyulnak a tömbházakhoz. Miközben persze nemcsak egy stílus, ideológia és emberszemlélet kifejeződései, hanem számos sors és történet – a szó szoros értelmében – otthonai. Másként ítélheti meg a lakótelepi létet egy idetoloncolt báró és mondjuk egy gyári munkás, aki falusi mélyszegénységből kapaszkodott fel. Na de visszatérve a sétátok címére: A szocmodern szép?! Illetőleg: érdekes?

– Számunkra mindenképp, azért is foglalkozunk vele. Úgy gondolom, hogy a város mai urbanisztikai fejlődésében, változásaiban nagyon sok a hiányosság. Először is, nem emberközpontú, hanem profitorientált. Az államszocializmusban, jól-rosszul, de mégis a munkások, a közösség igényei jelentek meg a negyedek eltervezésében. Persze, erős ideológiai nyomás is volt: a Mărăști negyed kiépítése mutatja ezt a leginkább. A tömbházak megépítésével könnyű volt az etnikai arányokon változtatni, és megszüntethették azt az életformát is, amit a hóstátiak képviseltek. De a tér felépítése is az ideológia mentén alakult, azaz például Ceaușescu látogatásának útvonalához igazodott. Azonban az tény, hogy a romániai lakhatási viszonyok az államszocializmusban jó irányba mozdultak el. Ezt fontos tudatosítani, elismerni.

– A séták mellett nagy hangsúlyt fektettek a kontextusépítésre: jól használható családi foglalkoztató füzeteket, könyveket jelentettek meg, kidolgoztátok a Mátyásos. Útban a királyhoz című társasjátékot, a honlapotokon jeles alkalmakhoz érdekfeszítő kolozsvári tartalmakat osztotok meg. Ezek mind innovatív produktumok. Gondolkodtok még esetleg hasonlókon, például sétaapplikációkon?

– Az applikáció ötlete már nagyon rég felmerült, de végül soha nem ültünk le ezzel komolyabban foglalkozni. Főként azért, mert abban hiszünk, hogy a séták találkozási pontok, és nem szívesen adnánk át a mesélő szerepét egy gépnek.

A városképhez sok minden hozzátartozik, például a sötétedéskor visszatérő madarak is.
Újvári Dorottya felvétele

– Mit jelentett a világjárvány szülte kényszerhelyzet az egyesület életében? Hogyan befolyásolta a munkátokat, programjaitokat? A pauza lehetőséget adott esetleg egy újabb projekt kidolgozására?

– A személyes jelenlétet megkívánó programjainkat teljességgel felfüggesztettük. S be kell valljam, nagyon hiányzott, hogy csoportosan sétáljunk és meséljünk a városról. A kényszerszünet alatt döntöttünk úgy, hogy tematikus térképeket fogunk készíteni. Ezek talán kicsit hasonlítanak az applikációs megoldáshoz, azonban analógban gondolkodunk: papírból lesznek. Egyre többünkben fogalmazódik meg, hogy kikapcsoljuk online jelenlétünket. Erre pedig egy városi séta pont jó alkalom, és még hasznos is, mert újra megtanulhatunk égtájak szerint tájékozódni, a házakról leolvasni az utcaneveket. Bízom benne, hogy zsebre vágott telefonnal több mindent észreveszünk majd a környezetünkből.

– 2021-ben jelent meg a Kónya Gyuláné Schéfer Teréz élettörténetét és írásos, valamint vagdalásos kézimunkákhoz készített mintáit közreadó köteted, Sara J. Meakerrel társszerzőségben. Hogyan fedeztétek fel e Kolozsváron született, majd élete jelentős részét Magyarvalkón töltő személyiséget? Miért gondoltátok fontosnak, hogy összegyűjtsétek mintakészletét, és könyvben publikáljátok?

– Sarával, aki már több mint tíz éve az Egyesült Királyságból költözött Kalotaszegre, Kónyáné történetén keresztül ismerkedtem meg. Hamar egymásra hangolódtunk, és barátok lettünk. A mesterképzéses kutatásomban Schéfer Teréz testvérének, Schäfer Lászlónak a fényképalbumaival foglalkoztam. A család leszármazottjánál, Kabay Katánál láttam Teréz albumát, ő mutatta meg a naplóját is, amelyet jegyessége alatt írt. De akkor még nem gondoltam, hogy néhány évre rá az élettörténetből könyv lesz. Ahhoz kellett Sara. Ő és a férje, Douglas McFarlane működtetik a Târnaț Kalotaszeg Durabil egyesületet, több régi falusi házat is megvásároltak Kalotaszegen, amelyeket igyekeznek megmenteni az eltűnéstől. Magyarvalkón a Bagolyvárnak nevezett ház az övék: az épületet természetes anyagokkal, régi technikákat felhasználva hozták rendbe. Ha valaki arra jár, a nyári hétvégéken mindig ott találja őket, szívesen megmutatják bárkinek a falusi örökségünket. Valkón még megvásároltak egy házat, és egyszer az egyesületük Facebook-oldalára kiírták, hogy keresnek valakit, aki lefordít egy rövid szöveget erről az épületről. Jelentkeztem, hogy szívesen segítek, így ismerkedtünk meg. A szövegben szerepelt Kónyáné, elkezdtünk beszélgetni róla. Kiderült, hogy Sara ismeri a keresztlányát, Bálint Ágnest, aki Sárvásáron volt tanítónő. Én hozzátettem, amit én tudtam, úgyhogy ezt jelként értelmeztük, és kis idő után elkezdtük tervezni egy könyv kiadását. Sara nagyon tudatosan viszonyul Kalotaszeghez, a falusi élethez és az ott élő emberekhez. Minden szinten a helyi fontos a számára, annak a megismerése, megtartása, bemutatása, továbbadása. Vele beszélgetve jöttem rá én is arra, hogy mennyire hirtelen tűnik el egy fontos 20. századi lokális tudásanyag. És ráadásul úgy, hogy ennek nagyon kis része volt dokumentálva, pont most, amikor már nem többkilós magnóval kell kimenni és felvenni egy-egy idős személy történeteit, és a politikai nyomástól, esetleg retorziótól sem kell tartani. De visszatérve Kónyánéhoz: megvoltak, ismertük a hozzá kötődő vagy tőle származó írásos és képi forrásokat, ezeket pedig ki tudtuk egészíteni személyes történetekkel is. Bálint Ágnestől kaptuk a legtöbb segítséget, tőle is tanultuk a legtöbbet. Az 1930-as években, gyerekkorában a valkói parókián nőtt fel, s a későbbiekben is végig szoros kapcsolat volt közöttük. Kónyáné halála után ő örökölte meg a mintáit – a több kötetet kitévő füzetekben régi varrottasok mintáinak a rajzai, valamint az ezek alapján készített új minták szerepelnek – és rajzolta, varrta az írásost. Amikor mi elkezdtünk hozzá járni, már túl volt a kilencvenen, s azt szerette volna, ha még halála előtt láthatja publikálva a kereszt­anyja mintáit, élettörténetét. Ágica néni 2022-ben halt meg, úgyhogy elolvashatta, kézbe vehette a könyvünket, ami nélküle nem készülhetett volna el. Így a könyv megírása és kiadása egy feléje tett ígéret betartása is volt, valamint hozzájárulás a lokális megőrzéséhez, sőt megismertetéséhez. Kónyáné mindig a helyi közösségért dolgozott, azokért akart tenni, akik hátrányos helyzetben voltak. Klisésen szól, de tényleg ez derült ki a kutatásainkból. Példaértékűnek találtuk a tevékenységét, ezért úgy gondoltuk, hogy el kell mesélnünk egy olyan nőnek az élettörténetét, aki még a 19. század végén született Kolozsváron, a Református Kollégium első női tanítója volt, majd férjhez ment, s ugyan állást nem vállalt, de egész életében aktív maradt – régi varrottasokat gyűjtött, új mintákat rajzolt, munkát adott a falusi nőknek, az általuk varrt kézimunkát értékesítette, az ebből kapott pénz pedig a falusi nők fontos bevételi forrása lett. A könyvbemutatón említette valaki, hogy papnééletrajzot írtunk, amiből alig van néhány, s magyar papnéról nem is írtak még ilyen terjedelemben. Nekünk ez addig egyáltalán eszünkbe sem jutott. De azóta vissza-visszatérek erre a gondolatra. Ha 2021-ig kellett várni, hogy egy falun élő értelmiségi nőnek a története el legyen mesélve, mikor jön el a többiek ideje?

Új hozzászólás