Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Egy szabadtéri plakátkiállítás hátteréről

2008 júliusában tértünk haza feleségemmel, Mártával együtt Kolozsvárra huszonegyévnyi nagyszebeni tartózkodásunk után. Három gyermekünk már Kolozsváron fogadott minket. Csenge tíz, Emese hat, Csongor egy éve hagyta el Nagyszebent, mindhármójukat a Báthory István Elméleti Líceum csalogatta Kolozsvárra. Aztán a nagyobbik gyermekünket a finn–német szak, a középsőt az építészet, a kicsit pedig a filmművészet, fotóművészet, média szak, majd végül a közgazdasági képzés kötötte Kolozsvárhoz. 2008-ban újra együtt lehettünk mind az öten. A szülők, illetve nagyszülők közül már csak édesapám élt a Szamos-parti sarokház földszintjén található háromszobás, összkomfortos lakásában, ahol minden négyzetcentimétert belakott a rendszeresen összegyűjtött kotta és könyvtár, a két zongora és a megannyi, általunk otthon hagyott személyes holmi – a négy gyermek közül én vagyok a legkisebb, aki anno 1961-ben az újonnan épített ház hatodik lakójaként 1980-ban elkerültem otthonról.




A Gavril Muzicescu utcai plakátkiállítás (részlet)

Édesapám kedvesen felajánlotta, hogy költözzünk vissza ötödmagammal a szülői házba. Az átmeneti megoldást egy közeli albérlet tette rendhagyóvá. A Sigismund Toduță utca 13. szám manzárdja volt néhány évig az újabb családi fészkünk. A rangos, két világháború között épült sarokvilla négy lakrészre szakadt a szocializmus idején. Az alagsor, földszint és a manzárd újra privatizált lett a nyolcvanas, illetve a kilencvenes években. Az első emeleti lakrészt a hatvanas évektől maga a mester, Sigismund Toduță zeneszerző használta, majd a zeneszerző halála után a nevét viselő egyesület kezdte el a lakrészt bérelni a várostól. Azt is mondhatnánk, hogy íme, egy szerencsés találkozás, egy értékes, „neoromânesc” stílusú épületen belül egy kiemelkedő, kortárs román zeneszerző emlékenteriőrje, bútorai, zongorája, alkotásai és megannyi kottái. A valóság mindig összetettebb. Ezt tapasztalhattuk meg akkor, amikor magunkra vállaltuk a főlépcsőház felújítását. A négy lakásra szakított házban ugyanis a manzárd tulajdonosa volt a hangadó, aki mind megtűrt kis­iparos-üveges, a főlépcsőházat lezárta a saját használatára, a cselédlépcsőház pedig maradt az idős zeneszerző elsőemeleti lakrészének a megközelítésére. Így fogadhatta annak idején a kollegáit és tanítványait a mester. A főlépcsőház csak az alapítvány működése óta lett újra használható a kilencvenes évektől. Külalakja pedig megőrizte a folyamatos átalakítások minden búját-baját. Félő, hogy néhány év távlatában, mint helyi kuriózum, felértékelődhetett volna ez az állapot, mint a szocializmust átélt kapitalista villák meséjének egyik reprezentatív példája. Hát ennyit bevezetőként.




Plakát 1958-ból, Guttman Mihály gyűjteményéből

2015 júliusában a Romániai Építészek Rendje erdélyi fiókszervezetének vezetőjeként megrendeztük immár hatodik alkalommal a kéthetes Erdélyi Nyári Egyetemet azoknak az érdeklődő fiataloknak, akik többet szerettek volna tudni és tenni a megörökölt épített környezetünkért. A 2015-ös ténykedéseinket az Emlékezés és Kommunikálás helyszínei övezték. Ennek egyik állomása volt a fent említett lépcsőház, ahova a visszavarázsolt eredeti diszitőfestés kialakításával párhuzamosan egy emlékkiállítás is készült Sigismund Toduță zeneszerzőről. A 2016-os a Nyári Egyetem keretén belül a Hely Emlékezete címszó alatt ellátogattunk a Sigismund Toduță utca 17. szám saroképületének kerítéséhez. Így kezdődött az 1951–1960-as Guttman Mihály karmester–zenetanár által megrendezett hangversenyek válogatott koncertplakátjainak kiállítása – az első tízméteres kerítésszakasz a Szamos-parti Gavril Muzicescu utca felől, nővérem, Tóth-Guttman Emese zongoratanár válogatásában –, majd 2017-ben folytatódott az 1961–1970-es plakátokkal, 2018-ban pedig az 1971–1989-es műsorokkal. Összesen negyven folyóméteren közel negyven év kiemelkedő zenei eseményeivel.

Három éve újra a szülői háznak lettem lakója, feleségemmel együtt. Azóta közelebbről is felügyelhetjük ezt az ideiglenes, kerítésen bemutatott kiállítást. Sokan meg-megállnak, és olvasgatják a rajta szereplő, azóta sok esetben világhírű művészek első szerepléseinek momentumait.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Az első világháború idején a magyar katonák élelmezése is korszerűbbé vált. Megjelentek a tartósan eltartható élelmiszerek (konzervek, kétszersültek), főzőládákat, mozgókonyhákat és modern tábori sütödéket rendszeresítettek. A katona napi élelemadagja 2 db. kávékonzervből (92 g), 44 dkg marhahúsból, 14 dkg rizsből, kásából, darából, hüvelyesből, pohánkából vagy szárított tésztából, 70 dkg kenyérből, fél liter borból és 36 g dohányból állt.

Néha, amikor nagyon közelről látjuk a halált, ha megsiratunk valakit, aki elmúlt, s akit szívükben hordozunk, akkor megértjük azt a végtelen szerelmet, amellyel a ma művészete csüng az életen. Mikor – akár aranyszárnyakon elénk gurul fehér vagy fekete, élet vagy halál és látjuk, hogy mindnyájan rokonai vagyunk a nagy ismeretlennek, akkor az élet és a hús jogát legjobban tagadó is remegve és kacagva tapogatja végig a testét. Örülve, hogy ő van, ő megmaradt, ő magához szoríthatja, akit szeret, mert ő maga a fény, a világosság, a szerelem, a mindenség, az élet.

A székelykeresztúri múzeumnak van egy csodálatos képeslapgyűjteménye. Ezek közt művészlapok, üdvözlőlapok, más települések képeslapjai is megtalálhatók, de a helytörténet kutatójának a gyűjtemény legértékesebb részét a székelykeresztúri képeslapok jelentik. Mintegy 80 db. képeslapot számlál a keresztúri gyűjtemény, és ehhez még hozzászámolok néhány olyant, amelyek Keresztúr vonzáskörzetéhez tartozó falvakról készültek. 

Juhos Mihály, Szék

Juhos Mihály 1925. július 26-án született Kolozs megyében, Szék községben. Négy elemi osztályt járt, ez után az iskolából kimaradt, és Kolozsváron szolgalegényként dolgozott. 1943-ban visszatért szülőfalujába, és 1944 őszéig aktívan részt vett a helyi leventemozgalomban. 1944. szeptember 28-án önkéntesként jelentkezett a magyar hadseregbe. 1945 áprilisától 1948 júliusáig orosz fogságban volt. 1949-től 1951-ig két évig román katonaként szolgált, majd egy év kényszermunkára vitték. 1953-tól különböző helyeken dolgozott: a széki tanácsnál volt gazdasági felelős, a helyi szövetkezetnél anyagbeszerző, majd a marosvásárhelyi cukorgyár alkalmazásában termény-, azaz cukorrépabegyűjtő. Ezért a székiektől a „répás” ragadványnevet kapta (Répás Minya). Később egy kolozsvári építőtelepre szegődött el kubikosként, onnan ment nyugdíjba. Két gyermeke van, egy fia és egy lánya. Unokákkal is megáldotta a sors. Békés, szelíd öregség után 2019-ben hunyt el. Az alábbi elbeszélést eredeti szóbeli és írásos vallomások, valamint riportbeszélgetések alapján a széki tévé szerkesztőjeként foglaltam írásba. Mihály bácsi majdnem szó szerint, páratlan szókinccsel mesélte el az emlékeit. Alább közölt írásos vallomását, valamint a 2005-ben készített videofelvételt továbbra is kegyelettel őrzöm.

Erdély több mint száz éves történelmét fogja át néhai Levey Ferenc élete. Hűen tükrözi mindazt, amit a magyarság átélt ebben az időszakban. Erdély több mint száz éves történelmét fogja át néhai Levey Ferenc élete. Hűen tükrözi mindazt, amit a magyarság átélt ebben az időszakban. Levey Ferenc szűk két esztendővel az impériumváltás előtt, 1917. január 14-én született Besztercén, a Levey család harmadik gyermekeként. A román impérium alatt ún. premilitar, azaz katonai előkészítő kiképzésen vett részt, majd hegyivadászként szolgált a román katonaságnál. Megélte Észak-Erdély, beleértve szülővárosa, Beszterce visszacsatolását Magyarországhoz, ezt követően magyar határvadászként teljesített szolgálatot, amikor szovjet hadifogságba esett. ​

Mivel Tasnádon a vállalkozókedvben nem volt hiány, a 19. század végén és a 20. század elején végül négy újság is napvilágot látott. A siker kulcsa pedig a helyi, aránylag kis számú értelmiség kreatív erejében keresendő. Bár az első három lap élettartalma kérészéletűnek bizonyult, a negyedik több mint egy évtizedig látta el megfelelő híranyaggal a városiasodás útjára lépett Tasnádot. Ezek hasábjain olyan családneveket találunk, mint Nóti, Bíró, Keresztessy, no és Ady, amelyek időközben messze túlszárnyalták az Alföld és dombvidék találkozásánál épült kisváros határát.

Úgy gondolok vissza a múltra, mintha csak ma történt volna. Az első világháború második felében születtem, az elejétől kezdve életem, ifjúságom, tanulmányaim, munkám, katonaságom tele volt érdekes történetekkel, esetekkel. Voltam katonai előkészítőn (premilitar), román hegyi vadász, magyar határvadász és orosz hadifogoly. Hosszú életem során – 94 és fél éves vagyok – bejártam sok helységet, sokféle emberrel találkoztam, mint katona és hadifogoly, jó és rossz emlékeim maradtak. Ezt próbálom kissé rendbe szedni, egybe foglalni, és a mai fiatalság tudomására hozni.

A család kezdetben Békés megyében élt és volt birtokos. A 16. századig az egyes okiratok alapján nem sikerült folyamatos családfát összeállítani, de nevekkel, évszámokkal és birtokhelyekkel igazolható a jelenlétük. Ezek közül említünk néhányat a Hungaricana dokumentumai közül.

A nevezetes zilahi eseményt elsőként 1853-ban ismertette egy újságcikk egy kolozsvári napilapban. Ennek a cikknek az adatait vette át Felházy Károly, aki 1867-ben egy pesti folyóiratban emlékezik meg a svéd uralkodó zilahi tartózkodásáról. Szilágyi Ferenc vitte tovább a téma kutatását, amelyet egy kötetben meg is jelentetett. Ez a munka döntő módon befolyásolta a hagyomány további alakulását. Hogy kinél is szállt meg az uralkodó, az információk teljesen ellentmondóak. 

Csupán véletlen lehet, hogy az 1533-ban magyarként bejegyzett első diák épp erdélyi származású volt: Johannes Georgy Honterus4, azaz Honter János György, aki Brassóban született. Előtte már volt Bécs, majd Krakkó diákja is. A második beiratkozott Brenner Márton Besztercéről jött az intézménybe orvostanhallgatónak. A negyedik sorszámú Bogner(us) Péter szintén brassói származású volt. 

A második bécsi döntés nemcsak a polgári, politikai életben hozott nagy változásokat, hanem az egyházi, vallási életben is. Egyházszervezeti szempontból a katolikus egyházmegyék, így a szatmári egyházmegye is komoly változások elébe nézett. A háborús idők nehézségei ellenére, a szatmári egyházmegye máramarosszigeti esperesi kerületében fellendült az egyházi élet megszervezése. Már Sheffler János püspökké választása előtt, Pakocs Károly vezetésével zajlott az új plébániák szervezése, azonban székfoglalása után, főleg 1943-ban, kihasználva a plébániaalapítások körül kialakult kedvező helyzetet, Scheffler nagy hangsúlyt fektetett erre. Meglátása szerint az újra egyesített egyházmegyének akkor, legalább 20 új lelkipásztori központra volt szüksége.

1.

Mostan kinyílt egy szép rózsavirág,

Betlehemben kipimpózott ződág,

Kit még hogy vár mind az egész világ,

Királ nemből méltóság, királ nemből méltóság.

 

Ó, te édes kicsi galambocska,

Szűz tejemből szopó kis bárányka,

Finta Géza 1931-es kéziratos füzetéből.

Benkő József, lelkész, történetíró, botanikus, nyelvész

Benkő József 1740. december 20-án, az erdőszéki (helyesen: erdővidéki – szerk. megj.) Bardoc faluban született, ahol apja, Benkő Mihály 12 gyermekes család­jával 24 évig volt pap. Benkő József iskoláit Kisbaconban kezdte, a klasszikus tudományokat Udvarhelyen, a diáki kurzust Nagyenyed híres kollégiumában végezte.

A századik évforduló késő őszi felvonása még a június 4-i aláírás napjánál is átfogóbban tárja fel Trianon magyar kárvallottjainak érzés- és gondolatvilágát. Ezen a második megemlékezésen az erdélyiek példájával az új román államba való beilleszkedés indítéka és célja szemléltethető. A szóra bírható források közül kiemelkedik az első világháború után új fejlődésszakaszába lépő transzilvanizmus talán legismertebb programszövege, amelynek megírására 1920 novemberében érett meg az idő.