László Gézáné 29, Nagykárolyhoz köthető újságot ismertet. (9.) Ha figyelembe vesszük a különböző nyelveken (magyar, román, német) itt megjelent ilyen jellegű nyomtatványokat, valamint az 1989-es politikai fordulat után különféle sokszorosítási technikával készült – főleg iskolai jellegű – újságokat, mai ismereteink szerint ezek száma 79-re tehető. Igaz, hogy mind az újabbak, mind a korábbi évtizedekben különböző címek alatt napvilágot látott ilyen típusú kiadványok közül többnek csupán egykét száma jelent meg. Ma már sok korábbi, nagykárolyi újságból szerencsés esetben csak mutatóban lehet egy-két számot megtalálni.
A helyi hírlapírásban kezdettől fogva vezető szerepet játszó Nagykároly és Vidéke első száma, mint szombatonként megjelenő hetilap, 1884. szeptember 1-én látott napvilágot. Indulásakor mint társadalmi, majd rövidesen – profilját kiszélesítve – mint szépirodalmi és vegyes tartalmú sajtótermék lett nyilvántartva. A következőket az első lapszámból idézzük: „Célunk (…) A »Nagy-Károly és Vidéke« nem lesz politikai lap, hanem szigorú és szoros összeköttetésben kíván lenni a társadalommal, de a politikai eseményeket is képes lesz a társadalmi lapokhoz illő módon előadni. A »Híreink és hazai hírek« rovatában úgy városunk, mint ennek vidéke, s általában megyénk felölelve lesz, tárcánk és csarnokunk változatos és érdekes olvasmányokkal lesz ellátva. Lesz közgazdasági rovatunk (…) A fővárosból úgy levelezőink, mint rendes munkatársaink lesznek, kik időközönként érdekes czikkekkel fogják e lapok hasábjait betölteni. Városunk, megyénk, de legfőképpen városunk Nagy-Károly, mint központ érdeke híven lesz képviselve.” (6.) A lap Nagykároly város hivatalos hirdetéseinek közlönye is lett. Első főszerkesztője Papp Béla volt. A kezdeti időszakban a munkatársak között Ecsedi Kovács Gyula színművész és Lauka Gusztáv író is tevékenykedett.
A további évtizedekben a lapról többen is publikáltak adatokat; itt megemlítjük Monoki István (7.), Lakatos Éva (8.), Benedek Zoltán (2.), László Gézáné – Szarka Ágnes (9.) és Karácsonyi Károly (4.) írásait.
Az ezt követő évtizedekben a lapnál dolgozó felelős szerkesztők, valamint főmunkatársak között mind helyi nyomdatulajdonosokat (Seper Kajetán, Sarkadi Nagy Zsigmond), mind paptanárokat (Rozmanits Timót, Fludorovics Ignác, Rédei Károly), de főleg a helyi hírlapirodalmat meghatározó személyiségeket (Adler Adolf, Kubinyi Bertalan, Schnébli Károly, Simkó Géza) találunk. Schnébli Károly, aki 1896-ban Kubinyi Bertalan mellett a lap főmunkatársa volt, egy Nagykárolyban megjelenő rövid kiadványban megírta a lap történetének tizenkét évét. (11.)
A lap felelős szerkesztője 1903-ban a következőket írta: „Ismerjük azon nehézségeket, melyekkel egy vidéki lap szerkesztése általában, s különösen ezen lapok szerkesztése jár. Ezek között a legelső és legfőbb az, hogy a szűkebb körben mozgó, városunk és vidéke érdekeit képviselni hivatott lapnak nehéz megtalálnia azon középutat, hogy míg egyfelől a közjóra irányuló nézeteit mindenkor függetlenül és szabadon kell kinyilvánítania, másrészről vigyáznia kell arra, hogy azon kis köröknek, – melyekben mozogni, melyeknek irányt adni van hivatva, – különböző elemeit és érdekeit ne sértse.” (1.)
Ennek az újságnak az első számait tulajdonképpen a szatmári Szabadsajtó nevű nyomdában készítették. Rövidesen, 1884 októberétől e munkát átvette Litteczky Endre akkor még Nagykárolyban működő nyomdája. Aztán 1887-től a Nagy-Károly és Vidéke a Seper Kajetán által vezetett helyi tipográfiában készült, a 19. század utolsó éveitől kezdve pedig a Sarkadi Nagy Zsigmond intézetében nyomtatták. Ez a nyomda először az akkori főutcán (ma 1918. december 1.), az egykori Norma iskolával szemben lévő emeletes ház földszintjen (ma bútorüzlet) működött, majd 1906-ban átköltözött a zárda épületével szembeni emeletes ház (ma munkaügyi hivatal) földszinti termeibe. Sarkadi Nagy Zsigmond halála után, 1909-től ez a hírlap az újonnan alakult Petőfi Nyomda Részvénytársaságnál készült több mint egy évtizeden keresztül.
Az újság terjedelme, amely kezdetben 4–6 lapnyi volt, közben többször is változott, sőt 1907 januárja és 1908 májusa között a Nagykároly és Vidékéhez csatolva megjelent mellékletként az Iparosok Lapja is. Ez volt a Nagykárolyi Ipartestület hivatalos közlönye, amely Simkó Aladár felelős szerkesztő irányítása alatt állt, és ez szintén a Sarkadi Nagy Zsigmond-féle helyi nyomdában készült.
A nagykárolyi hírlapkiadás legtermékenyebb időszaka a 20. század első két évtizedére tehető, amikor ebben a városban 26 különböző ilyen jellegű nyomtatvány látott napvilágot. Ezek közül vezető szerepe a Szatmármegyei Közlöny mellett továbbra is a Nagykároly és Vidékének volt. A lap hasábjain átfogó képet kapunk az 1887-es tűzvészt követő újjáépítésről. Kiemelt helyet kapott az új középületek építése: városi fürdő, „indóház” (vasútállomás), villanytelep, valamint az 1907-ben megnyitott városi színház. Az iskolák tevékenységét rendszeresen bemutatták az évenként megjelenő értesítők ismertetésével. A városi kulturális élet állandóan szerepel a lap hasábjain: emlékünnepségek (Arany János, Ady Endre), szobor- és emléktábla-avatások (Kossuth Lajos, Kölcsey Ferenc, Petőfi Sándor), színházi előadások, kiállítások (Feszty Árpád, Csók István, Kézdi-Kovács László 1911-ben), városi zeneiskola és cigányzene. A neves írók és költők (Ady Endre, Mikszáth Kálmán, Jókai Mór) írásai mellett megjelentek itt a helyi szerzők novellái is. De helyet kaptak tudományos jellegű cikkek is (mint például a nagykárolyi Bobáld mellett végzett ásatások), visszapillantások történelmi eseményekre (Rákóczi-féle szabadságharc, 1848), sőt természetvédelmi problémák is (Ecsedi-láp lecsapolása). Ugyanakkor átfogó képet kapunk a helyi sportélet beindulásáról, amelynek fontosabb mozzanatai: a vívó és tornaklub tevékenysége a századfordulón, amit időrendben az Atlétikai kör 1909-ben, valamint a NAC (Nagykárolyi Atlétikai Club) 1910-ben történt megalakítása követett.
Az 1919-es év mozgalmasan kezdődött a nagykárolyi lapkiadásban. Előbb a nyomdászok alakítottak szakszervezetet, amelyet aztán a Petőfi nyomdában sztrájk követett. A Tanácsköztársaság alatt történtekről a helyi Népakarat című újság vezércikke adott megrázó helyzetképet: „A sajtóügyi népbiztos utasítására a direktórium a Nagykárolyban lévő nyomdákat, újságok kiadóhivatalait és a szerkesztőségeit zár alá vette. A nyomdák és újságok vezetésének ellenőrzésére népbiztosokat rendelnek ki.” A Petőfi nyomda, ahol a Nagykároly és Vidékét is nyomtatták, dr. Balázs József „elvtárs” ellenőrzése alá került. „A lapon sem a nyomda, sem a kiadóhivatal neve nem szerepelhet.” (5.) Ez az áldatlan állapot Nagykárolyban néhány hétig tartott.
Az államfordulat után a lap felelős szerkesztője Gál Samu, főszerkesztője pedig Ádám Ferenc (1924–1926), Benedek Sándor (1926), majd Berei Géza (1930– 1931) lett.
A Nagykároly és Vidéke a két világháború közötti időszakban hetente, illetve heti két alkalommal látott továbbra is napvilágot a helyi Kölcsey nyomdában, abban az utcában, amely ma a híres költő nevét viseli; pontosabban a 4-es szám alatti épületben (itt jelenleg kozmetikai szalon és fodrászat működik). Ekkori laptulajdonos és kiadó Gál Samu volt.
A következőket az Egyenlőség című zsidó politikai hetilap egyik 1934-ben megjelent lapszáma írta a Nagykároly és Vidéke akkori kiadójáról és egyben főszerkesztőjéről: „Foglalkozása: könyv- és papírkereskedő, főszerkesztő és kiadó, riporter, vezércikkíró, színikritikus, rendőrségi és törvényszéki tudósító és – vádlott. Nemrég szabadult ki a kolozsvári hadbíróság börtönéből, ahol államellenes cselekedetek miatt töltötte ki becsülettel hosszabb büntetését. Örökösen bajai vannak. Hol házbérhátralék miatt akarják kilakoltatni szerény otthonából, hol reggeltől estéig kell összeszereznie azt a pár leit, ami nélkül a nyomda nem hajlandó iszolgáltatni az ötvenegy éves múltra visszatekintő Nagykároly és Vidéke kinyomott példányait. Igazi hős ez a Gál Samu, a hősöknek abból a fajtájából való, akik előtt tisztelettel kell kalapot emelni minden embernek… Elhagyott, szomorú park szögletében áll egy néma ház. Boltok redőnyei húzódnak meg mind a három frontján. Ennek a háznak a közepén van a Gál Samu üzlete. Könyv- és papírkereskedés, kölcsönkönyvtár és délidőben – kaszinó. Különösen hetivásáros napokon. A környék intelligenciája itt találkozik össze. Itt cserélik ki a pletykákat, itt mesélik el a legfrissebb vicceket, de – nem vásárol senki… Könyvet sem vásárol senki (…) Ha nagyritkán mégis vevő jön a boltba, az a kölcsönkönyvtárból viszen el néhány könyvet. A könyvkereskedést reprezentáló pult mellett keskeny nyílás vezet egy picinyke, ablak nélküli szobába. Voltaképpen nem is külön szoba ez a nyílás. Deszkafal választja el az üzlettől. (…) ez a kis szoba a szerkesztőség. (…) Két bicegő lábú asztal áll egymás mellett. Rozsdás rajzszögek tintafoltos pakolópapirost tartanak az asztallapokon… Két ócska írógép áll az asztalokon, egyiken se lehet leírni két épkézláb mondatot… Ennyiből áll a Nagykároly és Vidéke szerkesztőségének és kiadóhivatalának egész inventárja. És mindezen túl a Gál Samu. Az egész környék Samu bácsija. A lap fején az áll, hogy »megjelenik minden hétfőn és csütörtökön«, de a Nagykároly és Vidéke csak minden hétfőn jelenik meg. És néha bizony megvirrad a szerda is, amíg eljut az előfizetőkhöz. Technikai akadályok miatt. Ez a »technikai akadály« abból áll, hogy Samu bácsinak hétfőre nem gyűlt össze az a pár száz leije, aminek ellenében a nyomda kiadja a már kinyomott példányokat.
Előfordul azután az is, hogy hatalmas szál rendőr, fekete báránybőr kucsmával a fején, állít be a szerkesztőségbe. – Domnyule Samu – mondja – gyerünk az ügyészségre! Avagy: – Domnyule Samu. A kvesztor úr hivatja. És ilyenkor domnyule Samu magára kapja vékony kabátját, fejébe nyomja a kopott kalapot és indul az ügyészségre, vagy a rendőrségre. Néha visszajön, a legtöbb esetben ottmarad… Hol hosszabb, hol rövidebb időre… A boltot elvezeti a lánya, a Lilike. Hetek múlva aztán hazajön. Megfogyva, piszkosan, a börtön mocskával, leül a pappendeklivel megragasztott íróasztal mellé és az elrontott nyomtatványok hátulsó felére megírja újabb cikkeit. Keveset beszél, csak elfáradt szemei csillognak a cvikkere mögött… mindenki megszokta, hogy Samu bácsi nem tud pénzt kérni, az emberek tudják, de nem veszik tudomásul, hogy Samu bácsinak is kell élni, és amikor délidőben vicceket mesélnek a boltjában, elvárják, hogy Samu bácsi is mosolyogjon és viccnek veszik azt is, ha – az előfizetési pénzt meri kérni… Hétszáz előfizetője van a Nagykároly és Vidékének és minden héten háromszor en - nyi ember olvassa el, amit a Gál Samu az újságban megír. Mert ez az ember írni is tud, a mondatai tele vannak hittel, intelligenciával, reggeltől estig riportra jár a szerkesztő úr, küldi a cikkeit Szatmárra, Kolozsvárra, fanatikusa az igazságnak és kopott ruhája alatt nemesen érző szív dobog. És Samu bácsi hős is!
Könnyű dolog a magyar igazságról prédikálni itt Pesten, de nehéz nagyon, ott túlnan a végeken… Ahol a Gál Samu és a többi Gál Samuk prédikálnak és szenvednek a hitükért… Könnyű dolog gyöngyöző poharat magasra tartani bankett asztalok fehér terítéke mellett, de nehéz nagyon odaállni a hadbíróság elé és lemenni villogó szuronyú börtönőrök előtt a dohos cellába… Ezért mondom én azt, hogy: a Gál Samu hős és megérdemel minden tiszteletet, ami a hősöknek kijár.” (10.)
A magyar helynevek használatának betiltása nyomán 1936 januárjában új címmel – Szabad Szó – jelent meg a lap, ami 1938 márciusától Szabad Szóra (Cuvântul Liber) módosult. Az ebből az időszakból ismert utolsó példány – 58. évfolyam, 29. szám – 1940. augusztus 20-án jelent meg, de nincs kizárva, hogy még a következő évben is nyomtatták.
Az 1989-es politikai változások nyomán feléledő hírlapirodalom szele – no meg Silimon-Várday Zoltán akaratereje – a Nagykároly és Vidékét is életre keltette. Az új évfolyamának első száma 1994. szeptember 22-én látott napvilágot, közéleti hetilapként. Az első lapszámban egyebek között a következőket olvashatjuk: „Több, mint egy évszázad után a régi címmel és új körülmények között indítunk hetilapot. Bevallott szándékunk tehát, hogy folytatjuk a nagykárolyi hírlapírás legjobb hagyományait, amelyet hozzáigazítunk századvégünk alakuló, izgatott világához. (…) Régiónkban változásunknak és változtatásunknak nyitott fóruma lehet ez a folyóirat. De ennél több is: önazonosságunk része, magyarságunk tömbjellegének bizonyítéka, a ránk leselkedő szórványosodás késleltetője. Mivel kultúrák és népek találkozásának határán élünk, folyóiratunknak vállalnia kell a közeledés és a közelítés sokszor nem könnyű feladatát is. Külön is beszélnünk kell arról, hogy folyóiratunk az RMDSZ kiadványa. Szellemiségében és nézeteiben azt az elvet követi tehát, amelyet érdekvédelmi szervezetünk dolgozott ki a romániai magyarság számára. Viszont fenntartjuk magunknak azt a jogot, hogy az RMDSZ politikájához és nézeteihez kritikusan viszonyuljunk. (…) Természetesen a nagykárolyi és a környékbeli valóság szolgáltatja majd a folyóirat anyagának legnagyobb hányadát, de alkalomadtán hozzá szeretnénk szólni az ország és a nagyvilág dolgaihoz is, hiszen része vagyunk mind a kettőnek.” (12.)
2001-ig az RMDSZ adta ki a lapot, ezt követően a Nagykároly és Vidéke Kulturális Egyesület. (Asociația Culturală Nagykároly és Vidéke.) A lap főszerkesztői a következők voltak: Végh Balázs-Béla (1998 januárjáig), Silimon-Várdai Zoltán (2001 szeptemberéig), Nyíri Gabriella (2002 áprilisáig), Babos Krisztina (2002 augusztusáig), Konglovits Éva (2003 augusztusáig). 2001 szeptembere és 2003 augusztusa között nagymértékben csökkent a példányszám. Hermann Imre 1994-től 2016 májusában bekövetkezett haláláig munkatársa maradt az újraindult lapnak. 2003 augusztusa előtt rövidebb ideig munkatársak voltak: Gui Angéla, Veres J. István, Ráduly Andrea, Tőtös Tímea. Párhuzamosan a lap megjelenésével 1996-tól 2001-ig Silimon-Várday Zoltán szerkesztésében évente megjelent a Nagykároly és Vidéke Évkönyv. (Összesen hat ilyen évkönyv látott nyomdafestéket.).
2003 szeptemberétől 2019-ig végéig főszerkesztő (és egyszemélyes szerkesztőség) Boros Ernő.
A következőket a lap egyik, 2011-ben megjelent vezércikkéből idézzük: „Lapunk egyik terjesztője újságolta nemrég alulírottnak. Nála jó ideje minden csütörtök délelőtt megjelenik ugyanaz az ember, és így szól: — »Kérem a szabad sajtót!« Lapterjesztőnk ilyenkor magától értetődő módon átnyújtja neki a Nagykároly és Vidéke legfrissebb példányát, mert tapasztalatból tudja, hogy az illető a »szabad sajtó« gyűjtőnévvel ezt az újságot illeti. Egyik ilyen alkalommal lapterjesztőnk megkérdezte, miért használja éppen ezt a kifejezést. Olvasónk, ha nem is éppen így megfogalmazva, de a lényeget tekintve a következőket válaszolta: – A többi újság mintha szándékosan nem foglalkozna az igazság kimondásával, ha kényes kérdésekről van szó, ez meg egyenesen keresi az ilyen témákat. A Nagykároly és Vidéke nem kerülgeti a forró kását, nevén nevezi a dolgokat, sokkal bátrabban, szókimondóbban ír, mint más lapok. Számomra ezért szabad sajtó – ellentétben azokkal az újságokkal, amelyek óvatosságból, különböző megfontolásokból elhallgatnak dolgokat, úgy tesznek, mintha nem vennék észre az olyan visszásságokat, amelyekkel foglalkozni rájuk nézve kellemetlenséggel járhat.” (3.)
A cikk szerzőjét, Boros Ernőt a következő években főszerkesztőként és újságcikkek szerzőjeként egyes román sajtóorgánumok részéről heves támadások érték, sajtóperekben volt alperes és felperes.
A lapot 2020 januárjától új munkatársak szerkesztik.
Megjegyzendő, hogy a lap új évfolyamait már nem Nagykárolyban, hanem más városokban nyomtatták. Jelenleg ez a lap a kolozsvári Garamond nyomdában készül.
Összegezve a Nagykároly és Vidéke kezdettől máig megjelent évfolyamainak számait, azt látjuk, hogy ez az újság mostanáig 82 éven keresztül jutott el az olvasók táborába, ami egy vidéki lap esetében igen komoly időtartamnak minősíthető.
2018 januárjában szintén a Nagykároly és Vidéke Kulturális Egyesület égisze alatt a világhálón rövid ideig megjelent egy Nagykároly és Vidéke online felület is. Bár a kiadó és a név ugyanaz volt, utóbbit és a nyomtatott újságot más-más személyek szerkesztették, és tartalmuk is teljes egészében különbözött.
Az újság évfolyamai közül az 1884 és 1919 közötti időszakban megjelent lapszámok kollekciói Budapesten az Országos Széchenyi Könyvtárban és Debrecenben találhatók, míg az 1923 és 1939 közötti időszak példányait a Kolozsvári Egyetemi Könyvtár őrzi. A Szatmár Megyei Múzeum, Könyvtár és Levéltárban csak szórványos példányok találhatók, míg a nagykárolyi intézményekben hírmondója sem maradt.
Jegyzetek
1. Adler Adolf, A tisztelt olvasóhoz, Nagykároly és Vidéke, 1903. január 1.
2. Benedek Zoltán, Nagykároly kultúrtörténete. Otthonom Szatmár megye, Szatmárnémeti 2000.
3. Boros Ernő, Nagykároly és Vidéke = „a” szabad sajtó?, Nagykároly és Vidéke, 2011. december 8.
4. Karácsonyi Károly, A Nagykároly és Vidéke újság története dióhéjban, Nagykároly és Vidéke, 2018. november 25.
5. Kommunizálják a nyomdákat és újságokat, Népakarat, Nagykároly, 1919. március 30.
6. Bródy Lajos, Görbe Geyza és Litteczky Endre, Mélyen tisztelt olvasóközönség, Nagykároly és Vidéke, 1884 január 1.
7. Monoki István, A magyar időszaki sajtó, a román uralom alatt, 1919–1940, Budapest 1941.
8. Lakatos Éva, Magyar irodalmi folyóiratok, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972-(1979)-2000.
9. László Gézáné – Szarka Ágnes, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye sajtóbibliográfiája (1845–2000), Nyíregyháza 2002.
10. Pál Jakab, Samu bácsi, a hős, Egyenlőség, Budapest, 1934. március 10.
11. Schnébli Károly, A Nagy-Károly és Vidéke története, Nagy-Károly, Sarkadi Nagy nyomda, 1896.
12. Újra, Nagykároly és Vidéke, 1994. szeptember 22.
