Tudjuk, hogy a két Bolyai életében a legnagyobb politikai-történelmi esemény az 1848-as forradalom és szabadságharc volt. A történet háttere, hogy abban a két Bolyai egyetértett, hogy a forradalom elsietett volt, mind Bolyai Farkas, mind Bolyai János Széchényi pártján állt, és nem nézték jó szemmel Kossuth tevékenységét. Bolyai János nagyon szépen fogalmazott: a forradalom nincs alaposan előkészítve, „olyan, mint a szántás nélküli vetés”. A forradalom alatt két évet szünetelt a tanítás a református kollégiumban, a mócok feldúlták Marosvásárhelyt, de a kollégiumot is. Kifosztották a szertárat, szétszórták az eszközöket és tárgyakat. Bolyai Farkas lakását is feldúlták. Ez nagyon megviselte az öreg professzort, és így az újrakezdett tanítás után azonnal kérte a nyugdíjazását. 1851-őszén beadta a nyugdíjkérvényét a kollégium elöljáróságához.
A Teleki–Bolyai Könyvtárban őrzött Bolyai-iratokat általában három csoportba osztották: Bolyai Farkas iratai, Bolyai János iratai és vegyes iratok. Nos, amiről én most írni szeretnék, az a vegyes iratok gyűjteményének egy eddig (tudtommal) nem közölt okirata.
Nagyon hevenyészett írás, a kollégium egyik adminisztratív tisztségviselőjének válasza Bolyai Farkas nyugdíjkérelmére. Az irat nincs aláírva. (Véleményem szerint piszkozatról van szó.) Szó szerint így sikerült kiolvasnom:
„Kedves Professzor Úr!
Valóban meglepő kedvetelen érzések között olvasá Főtanodai elöljárósunk a professor urnak közel félszázados köz oktatási pályájáról szándoklott lelépésérőli jelentését; mert noha mindenikünk csak későn álla ki a’ professor úr, mint már munkában fáradt, mellé közmunkásnak; de még a’ több kevesebb ideig ugyan azon egyszerű czélra volt összemüködés egy olly láncczá füzött vala, melynek egy lánczszeme sem szakadhat ki a’ nélkül, hogy azt az egész ne fájlalja; e’ mellett sokan közülünk a’ szeretett tanítói és tanítványi-, mindenikünk pedig a’ baráti kedves viszonyoknál fogva össze vala forva a’ professzor urral.
A’ professor úr bucsuzik jelentésében; de bucsúját csak a’ sírnál fogadja el közel félszázados hivatala alatt fáradhatatlan munkásságáért köszönetét mind saját – mind szakosunk, – mind a’ mindenekfelett kedves köz anya, a’ hon nevében nyilvánitott Fötanodai elöljároságunk, addig pedig bizodalmason felhívja a ’gyülésekben, mint ideje engedi, részt venni, ’s most közelebbről nyugalomba lépése által megüresülő tanszékének bétöltéséig szokott tanítását tovább folytatni.-
A’ milly kedvetlen kötelességének ismeri Elöljáróságunk az ily meglepő bucsúzóra lett közfájdalmas érzés tolmácsa lenni: oly kedves örömnek kész haladék nélkül fel ajánlani a’ professor urat a ’Méltóságos Egyházi Főtanácsnak egész fizetéssel és szállással lejendő nyugalmaztatására és így az öreg kor külömbény kedvetlen napjainak a’ lehetőségig legfennebb bár türhetőbbé tétethetésök végére illő tisztelettel lévén…
exped 1851, oct: 19-kén”1
Az olvasást segítendő megkíséreltem a mai szóhasználatra és értelmezésre átírni az eredeti okiratot:
„Valóban meglepődve és kedvetlenül olvasta Főtanodai elöljárósunk a professzor Urnak közel félszázados közoktatási pályájáról való lemondását; mert noha mindenikünk csak későn vette észre, hogy a professzor úr a munkájában megfáradt, de tevékenysége kiszakíthatatlan láncszeme a kollégiumunk életének, és mindannyiunk, vagy mint tanártárs, vagy mint tanítvány, összeforrtunk a professzor úrral.
A professzor úrtól csak a sír fog minket elbúcsúztatni, és addig is számítunk a professzor úr tevékenységére, tanácsaira, és kérjük, hogy folytassa tanári munkáját az utódja megtalálásáig. De addig is az ősi Alma Mater és a haza nevében köszönetet mondunk félévszázados tevékenységéért.
A kollégium elöljárósága a Református Egyház Főtanácsának azt terjeszti föl, hogy nyugdíjaként hagyja jóvá a teljes fizetését és hagyja meg a kollégiumi (szolgálati) szállását, hogy a nyugdíjas évekre ínségre ne jusson, és ezzel enyhítsük az öreg kor kedvetlen napjait!”
Bolyai Farkas 1851. október 8-án kérte a nyugdíjazását, ezt a kollégium elöljárósága október 9-én jóvá is hagyta. Mivel éppen Marosvásárhelyen volt id. Szász Károly, a helyettesítés is megoldódott. Bolyai Farkas helyére elsőként Kasza Dánielt helyezték ki, ő 1854 novemberétől 1855 júliusáig tanított. Utána jött Mentovich Ferenc, 1856. június 22-től 1879. december 15-ig.
A kollégiumnak még szüksége volt a törvény- és hatalomtisztelő, németbarát Bolyai Farkasra, mikor 1852. július 31-én Ferenc József császár meglátogatta a református kollégiumot, akkor Bolyai Farkas Szívhangok cím alatt üdvözlő háromnyelvű (latin, magyar és német) versfüzért írt a császár köszöntésére. Ezt Bolyai Farkas őszintén, a szívéből írta, mert ahogy már említettem, törvény- és hatalomtisztelő polgár volt. Ismert anekdotája, hogy tanítványával, Koós Ferenccel 1850-ben kerestette a patkó mágnest, melyet nem találtak meg (mivel azt a mócok ellopták), így azt mondta: nem baj, mert nagyobb mágnes is eltűnt, mégpedig az, amelyik a nép szívét összevonzza a császár szívével! Szóval Bolyai Farkas szerint az uralkodót tisztelni, sőt szeretni kell.
A református kollégium tanári kara lényegében a forradalommal szimpatizált, például Bolyai Farkas nyugdíjkérelmét Török János történelem- és régiségprofesszor is megválaszolta és támogatta, őt Bolyai Farkas 1853-as nyugdíjaztatása után egy évvel a marosvásárhelyi Postaréten, mint a székely vértanúk egyikét, felakasztották. Akkor sem volt könnyű az élet és a politikai helyzet. Súlyos teher nehezedett a kollégiumra és a professzorátusra. Szükségük volt Bolyai Farkas higgadt és megfontolt állásfoglalására. Nehezen engedték nyugdíjba az öreg professzort, és tudták, hogy a hiányával keletkező űrt sohasem fogják tudni pótolni.
Jegyzet
-
AW kézirat hátlapján: Bolyai Farkas lemondása s nyugalmaztatása tárgyában, 1851. october 19.
