Miért is jöttél elébb egy századdal?
Vagy miért nem vihetéd a kort is magaddal?
(Illyés Bálint)
Marosvásárhely meghatározó személyiségei között (Borsos Tamás, Pápai Páriz Ferenc, Aranka György, Vályi Gyula, Bernády György) ott találjuk a két Bolyait. A fiatalabb, Bolyai János a világhírű: az Appendixet több mint 10 nyelvre fordították le – több kiadásban is –, egy tucat magyar költő írt róla verset; utcát, egyetemet, nemzetközi díjat, sőt holdkrátert is neveztek el róla. Az édesapja, Bolyai Farkas volt az, aki megteremtette a körülményeit annak, hogy felnőhessen egy Bolyai János. Sőt, János tulajdonképpen Farkas nyomdokain indult el, és édesapja álmát teljesítette be a paralellák problémájának a megoldásával. Így jellemzi János az édesapját: „Ezen ember az én kiművelésemre a legnagyobb befolyással volt, és némileg ő is a legnagyobb ember az elmúltban és a jövendőben, szóval az emberiségben.”
Bolyai Farkas univerzális tehetség, igazi polihisztor volt, Erdély Leonardo da Vincije, vagy még annál is több, hiszen több területen alkotott. Ezt az állítást igazolják a ránk maradt Bolyai Farkas-dokumentumok. Egyben a magyarság utolsó polihisztora volt, amint Szénássy Barna professzor írja róla. Erdélyben jellemző volt az ezermesterkedés, a gazdákat rávitte a szükség, hogy sok mindennel foglalkozzanak, sok mindenhez értsenek. De ami Bolyai Farkast kiemeli a többi erdélyi gazda közül, az az, hogy mennyire sok mindennel foglalkozott, és főleg az, hogy minden, amivel foglalkozott, minden, „amire rátette a kezét”, azt a lehető legmagasabb szinten művelte Erdélyben, sőt Magyarországon, de sokszor az egész Kárpát-medencében vagy a Habsburg Birodalomban is. És mégis, a közvélemény keveset tud mindebből, általában annyit, hogy Farkas matematikatanár, és Bolyai János édesapja volt.
Bolyai Farkas elsősorban valóban matematikus volt, írt matematikai tankönyveket, amikor tulajdonképpen tankönyvek még nem is igen léteztek, a fizikát és kémiát elsőként tanította önálló tantárgyként, 1813-ban elsőként hozott létre szertárat egy erdélyi iskolában. Pedagógusként ma is érvényes tanítási és nevelési elveket fogalmazott meg, iskolai tantervet írt. Verseket, drámákat írt, angolból fordított verseket, színészként szerepelt, festményei maradtak hátra, feltalálta a metronóm alapelvét, elsőként írt zenészeti és erdészeti szakdolgozatot magyar nyelven. Alapító tagja volt az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaságnak, úttörő volt a magyar nyelv fejlesztésében a tudomány különböző területein, amely tevékenységéért felvették a Magyar Tudományos Akadémia (akkoriban Magyar Tudós Társaság) levelező tagjai közé.
Mint gazdaember, foglalkozott kertészettel, borászattal, hidrotechnikával, árvízvédelemmel, gyümölcsnemesítéssel, Erdélyben ő honosította meg a pónyikalmát. Orvosi tevékenysége nagyon terjedelmes és sokszínű volt, rengeteg receptet írt mindenféle betegségre, elektromos kezeléseket alkalmazott. Külön említést érdemel szemészeti tevékenysége, szemápoló folyadékok receptjei, az egész város hozzá járt a szemüveglencséjének a fókuszát meghatároztatni, ugyanis az „okulárét” külföldről hozatták, s így nem volt lehetőség a próbálgatásra.
Erdély-szerte híresek voltak a Bolyai-féle kályhák, amelyeket ő Dániel-kályháknak nevezett. Életrajzában írja: „Szüntelen jönnek, ezerfelé kérnek. Elhagyva a poézist, csaknem az ország fazekasa lettem.” Feltalálta a mai értelemben vett légkondicionálást: „Tisztaságot tartani mindenütt, füstet, kemencegőzt nem szenvedni meg sehol, még a dohányfüstet is keveríteni, a mi van, az embergőzzel együtt, okosan a kéményre vinni, friss aert hozva helyébe (télben tűzön által).”
Fényképészet
Ehhez az igen hosszú listához hozzá kell tegyünk még egyet, ami kevésbé ismert: a fényképészetet. Miklósi-Sikes Csaba a Fényképészek és műtermek Erdélyben 1839–1916 (Haáz Rezső Alapítvány, Székelyudvarhely, 2001) című könyvében felsorolja kronológiai sorrendben az Erdélyben ismert fényképészeket. A listavezető Bolyai Farkas, 1839-ben, a következő az aradi Skolnik Károly 1840-ben stb.
Honnan tudunk Bolyai Farkas fényképészeti tevékenységéről? Fennmaradt egy levél, amit Bolyai Farkas írt Rajka Péternek, és amelyben az általa végzett fényképészeti kísérletekről ír; konkrétan írja, hogy „feketén fixálok”. A levélrészletet Fóris Pál közölte. Más hivatkozást a fényképészetre Farkas kéziratai között nem találunk, ezért idézzük az egész levélrészletet: „Gyönyörű találmány az Obszcura Camera kép fixírozása: mihelyt mondották, elébb úgy a mint van azon színekkel lehetetlennek mondottam, de azonnal ígértem, hogy feketén fixálok – s úgy mondották, hogy csak sötéten is marad meg. A gondolat szép – s tökéletesítését s nagy következtetéseit várhatni.”1
A levél megtalálható az Állami Levéltár sepsiszentgyörgyi fiókjánál, Nagy Botond levéltáros jóvoltából az első oldalát közöljük teljes egészében. Mivel ez az egy forrásunk van Bolyai Farkas fényképészeti tevékenységével kapcsolatban, elemezzük részleteiben.
Mindenekelőtt, ki volt Rajka Péter, akinek a levelet címezte Bolyai? Rajka Péter 1807-ben született Marosvásárhelyen, a Református Kollégiumba járt iskolába, Bolyai Farkas egyik kedvenc tanítványa volt. Tanárai javaslatára és gróf Teleki Sámuel anyagi támogatásával elvégezte a műegyetemet Bécsben (1837 és 1840 között), majd visszatért Kolozsvárra, ahol 1840-ben gépipari műhelyt nyitott, és gépgyártással foglalkozott. A „mezőgazdasági gépgyár”-ával az erdélyi gépgyártás egyik úttörője lett. 1996-ban megalakult Kolozsváron a „Rajka Péter Vállalkozók Szövetsége”, az erdélyi kis- és középvállalkozók szervezete.2
A levélben két fontos fogalom szerepel, amelyek a fényképezés alapját képezik: a „camera obscura” és a „kép fixírozása”. Elemezzük mindkettőt, hiszen ezek alapján derülhet ki Bolyai Farkas fényképészeti tevékenysége.
21-én kelt levele
Camera obscura
A camera obscura, magyarul „sötétkamra”, egy egyszerű zárt doboz, amelynek egyik falán egy kis lyuk van. A külső tárgyakról a dobozba a lyukon át behatoló fénysugarak kirajzolják (a fénysugár egyenes vonalú terjedésének következtében) a tárgy fordított alakját a lyukkal szemben levő oldal belső felületén.
A „sötétkamra” és az általa létrehozható kép már nagyon régóta ismert. Már a Kr. e. 5. században Mo Jing kínai filozófus leírta, hogyan keletkezik a fordított kép egy kis lyukon keresztül. Arisztotelész, majd Eukleidész (Optika, Kr. e. 3. sz.) is leírták a sötétkamrahatást, amikor a napsugár átment a kis réseken, és a földre leképződött a Nap korongja.
A sötétkamra első pontos és részletes leírása Alhazen (Ibn al-Hajszam, 965–1040) arab természettudóstól származik, aki 1021-ben említette meg könyvében. A fénytan könyve (latin nyelven 1572-ben jelent meg Opticae Thesaurus Alhazeni Arabis címen) részletesen leírta a sötétkamra szerkezetét, megmagyarázta, miért keletkezik fejjel lefele a kép.
Miután sikerült levetíteni különböző tárgyak képét, felvetődött a kérdés, hogyan lehet a vetített képet megörökíteni, rögzíteni. Az első kézenfekvő megoldás a rajzolás volt. Ekkor terjedtek el a 15. századtól kezdve a nagyobb sötétkamrák (fészer, szoba, hordozható sátor), amelyekbe belefért az ember is, hogy lerajzolhassa a levetített képet. Sok festőnek volt segítségére a sötétkamra a természethű rajzok készítésénél.
A sötétkamráknak volt egy problémájuk: a kép annál élesebb volt, minél kisebb volt a lyuk, viszont annál kevésbé világos is, a kevesebb behatoló fény miatt. Ha pedig a lyuk elég nagy volt ahhoz, hogy a kép látható legyen, akkor a kép homályos lett. A problémát Giambattista della Porta (1535–1615) olasz polihisztor oldotta meg, amikor 1600 körül egy kis lencsét helyezett a lyukhoz, amitől a kép éles lett. Megszületett a fényképezőgép őse, de még mindig „sötétkamrának” nevezték, mint ahogyan Bolyai Farkas is tette az 1839-es levelében.
Egy másik megoldás a vetített kép rögzítésére – a rajzoláson kívül – a vegyi út volt. Már nagyon rég észrevették, hogy a napfény hatására a színek megváltozhatnak. A 13. században Albertus Magnus (1193–1280), német domonkos polihisztor felfedezte az ezüst-nitrátot (AgNO3), és megjegyezte, hogy ha a folyadék a kézre kerül, meg tudja feketíteni a bőrt.3 Georg Fabricius (1516–1571) német költő és történész felfedezte az ezüst-kloridot (AgCl), és észrevette, hogy a benne levő tárgy hő vagy fény hatására megszürkül.4 1724-ben Johann Heinrich Schultze (1687–1744) német polihisztor konkrétan megfogalmazta, hogy az ezüst bizonyos vegyületei (klorid és nitrát) megsötétülnek a fény hatására. 1727-ben elkészítette az első fotográfiát: egy üvegpalackot krétaporból és ezüst-nitrátból készített oldattal töltött meg, papírcsíkkal fogta körül, melyből előzőleg betűformákat vágott ki, majd az egészet a napra állította. Egy idő múlva a fehér oldatban kirajzolódtak a betűformák. Habár a megváltozott állapotot rögzíteni nem tudta, felfedezésével megalapozta a fényképezés kémiai módszerét.
A „kép fixírozása”
Schultze után már többen is hoztak létre képeket sötétkamrával, fényérzékeny anyagon, amelyeket különféle hordozókra kentek fel (üvegre, bőrre, papírra, kerámiára), de kellett még egy évszázad, hogy megszülessen az első igazi fénykép. Ugyanis a létrejött kép nem maradt meg, mert miután kivették a sötétkamrából, hogy megtekintsék, a környezeti fény hatására az egész befeketedett. Ezt a további befeketedést kellett valahogy megállítani, azaz a már létrejött képet állandóvá tenni, rögzíteni, „fixálni”. És itt kapcsolódott be a folyamatba Bolyai Farkas.
A megoldás az volt, hogy mielőtt kiveszik a képet a sötétkamrából, el kell távolítani a még megmaradt fényérzékeny anyagot, hogy ne feketedjen meg. 1819-ben John William Herschel (1792–1871) angol matematikus, csillagász és kémikus meg is találta a megoldást: a nátrium-tioszulfát feloldja a fénykép létrejötte után megmaradt ezüstsókat, így használható fényképfixáló anyagként. Ugyancsak ő alkotta meg a fotográfia szót (a „fény” és „írás” szavak görög változatából).
1826-ban megszületett a világ első állandó fényképe Nicéphore Niépce (1765-1833) francia feltaláló által, aki a fent említett problémák miatt teljesen más módszert alkalmazott,5 és a kép 8 óra expozíciós időt igényelt. Emiatt a módszer zsákutcának bizonyult, Niépce lemondott a módszeréről; viszont a fénykép ma is megvan.
1835-ben Louis J. M. Daguerre (1787–1851) francia képzőművész felfedezett egy olyan fényképezési eljárást, amellyel „csak” 20-30 perc expozíciós időre volt szükség. A fényérzékeny anyag ezüst-jodid volt, amit vékony rétegben vitt fel egy rézlemez hordozóra, és kidolgozta a kép fixálását is konyhasóoldattal. A végeredmény egy pozitív kép fekete ezüstporból, rézlemezen. Ezt a módszert dagerrotípiának nevezte el. 1837-ben elkészítette az első fényképet.
1839. január 7-én François Arago (1786–1853) francia matematikus, asztronómus, politikus nagy vonalakban ismertette Daguerre módszerét Párizsban a Francia Tudományos Akadémia előtt. Daguerre eladni próbálta találmányát a francia kormánynak a francia állampolgárok használatára, de a kormány nem adott neki szabadalmat, hanem Arago hathatós közbenjárására egy állandó életjáradékot javasolt. Pár napra rá, augusztus 19-én a francia kormány nyilvánosságra hozta Daguerre eljárását, „ajándékként” az egész világnak. Daguerre pedig évi 6000 frank nyugdíjat kapott egész életére. Szeptember 7-én bemutatta kísérletileg is a fénykép készítését és előhívását az Akadémián. A bemutató nyilvános volt, több ország képviselői is részt vettek. Közben 1839 nyarán Daguerre szép csendesen, egy felbérelt angol ügynökkel szabadalmaztatta találmányát Angliában, megkapta a szabadalmat 1839. augusztus 14-én, és attól kezdve csak pénzért lehetett dagerrotípiát készíteni Angliában.
Amikor Angliában John Herschell 1839 januárjában meghallotta Daguerre sikerét, újból elővette húsz éve félbehagyott kísérleteit. Január 29-én a következőket írta naplójába: „Amióta hallottam Daguerre titkáról, kísérleteket folytatok, és Fox Talbot6 is hasonlóval próbálkozik.”7 Saját módszerével, az ezüst-klorid–nátrium-tioszulfát kombinációval készített néhány képet, amelyekből február 2-án kiállítást rendezett, és amit február 7-én be is mutatott a Royal Societyban, de az eljárását nem mutatta be. 1839 márciusában felfedezését felolvasta a Royal Society gyűlésén, és néhány nap múlva értesítette Talbotot (aki már 1833-ban ért el részleges sikereket) felfedezéséről, éspedig hogy a nátrium-tioszulfát használható a fényképek rögzítésére.
Az a hír, hogy a dagerrotípiához nem szükséges semmilyen rajzolási készség, és bárki készíthet ilyen képet, futótűzként terjedt, nagyon népszerűvé tette, és akkor indult el a „dagerrománia”. De a probléma az volt, hogy Daguerre módszerével mindig csak egyetlenegy képet lehetett készíteni. Kellett egy olyan módszer, amellyel reprodukálni lehessen a már elkészült képet. Ugyancsak 1839-ben, az év vége felé talált ki az angol Fox Talbot egy olyan módszert (pozitív-negatív eljárás), amellyel az elkészült egyedi negatív képről bárhány pozitív másolatot lehetett készíteni. Ő is ezüst-jodidot használt, mint Daguerre, a negatív képet üvegen, a pozitív másolatokat papír hordozón állította elő. 1841-ben szabadalmaztatta módszerét, de itt már kiléptünk Bolyai Farkas levelének keretéből, 1839-ből.
Bolyai Farkas és a fixírozás
Azért írtuk le ilyen részletesen a fotográfia első éveinek történetét, hogy próbáljuk behelyezni az események kronológiájába Bolyai Farkast. Először is, nem valószínű, hogy bármelyik angol vagy francia kísérletezővel levelezett volna, hiszen nem tudunk ilyen levelekről; ilyen körülmények között tőlük nem tudhatta meg az eljárás részleteit. Ők amúgy is ragaszkodtak a titoktartáshoz, hiszen 1839-ben zajlott a harc az elsőbbségért.8
Bolyai Farkas levele 1839. február 21-én íródott. E dátum előtt csak a francia akadémián számolt be Arago az eseményről, de csak nagy vonalakban, tehát ebből Bolyai Farkas nem tudhatta meg a részleteket. A részletek csak augusztus 19-én kerültek nyilvánosságra, fél évvel Bolyai levele után (ezt közölte a Hasznos Múlatságok szeptember 4-i száma).
Bolyai levele előtt Magyarországon csak a Hasznos Múlatságok számolt be röviden a francia akadémián elhangzott ismertetőről, február 2-án és 20-án.
Amint látható, ezekből a cikkekből Bolyai Farkas nem tudhatta meg a fixálás módszerét. Figyelembe véve az akkori postai szolgálatot, nem is biztos, hogy ezek az újságok Bolyai levele előtt eljutottak Marosvásárhelyre. A külföldön megjelent cikkek is hasonlóak voltak (nem volt részletezve az eljárás módszere), de azok csak jóval később érhettek Marosvásárhelyre, mint ahogyan Bolyai megírta levelét.
Az Athenaeum is beszámolt a francia akadémia híréről a március 7-i és a 10-i számban, sokkal részletesebben (összesen hat oldalon, Jules Janin cikke nyomán), és megjósolta a fényképészet jövőjét: „A’ Daguerrotyp nélkülözhetetlen társa lesz az utazónak, ki rajzolni nem tud, ’s a művésznek, kinek nincs ideje rajzolni...”, de nem írta le a fixálás módszerét: „Próbák, vizsgálatok, kémlelések ’s mindennemű kifejtések’ milly végtelen sora által juthatott végre Daguerre azon eredményhez, melly jelenleg még az ő titka?”9
Sőt, ez a cikk már Farkas levele után volt, éspedig március 7-én, a Honművész pedig március 10-én számolt be a dagerrotípiáról. Még jelentek meg Erdélyben cikkek Daguerre sikeréről, de mind a Bolyai levele után (Nemzeti Társalkodó, Erdélyi Hírlap, Erdélyi Híradó).
Mindebből az következik, hogy Bolyai Farkas nem tudhatta meg külföldről a fixálás eljárás lényegét, de a belföldi sajtóból sem. A levele szerint viszont tudott fixálni: „de azonnal ígértem, hogy feketén fixálok”. Honnan tudott Bolyai Farkas „fixálni”? A fenti fejtegetések után egyetlen lehetőség marad, éspedig hogy csakis saját maga kísérletezhette ki a fixálást, esetleg a korábbi európai próbálkozások alapján, amikből nyilvánosságra kerülhettek részletek, és ő továbbfejleszthette. De hogyan kerülhettek ezek az információk a Marosvásárhelyen élő Bolyai Farkashoz? Egy lehetőséget tudunk erre elképzelni, éspedig éppen Rajka Péter által, akivel levelezett erről a témáról. Ugyanis Rajka Péter azokban az években (1837–1840) éppen Bécsben volt a műegyetemen, és lehetősége volt utánanézni a fotográfiai újdonságoknak. Meglehet, hogy ebből a szempontból nincs teljesen feldolgozva (vagy hiányos) a Bolyai Farkas–Rajka Péter-levelezés.
Ha elfogadjuk ezt a következtetést, felmerül néhány újabb kérdés. Először is, hogyan készített fényképet Bolyai Farkas, amit majd fixált volna? Nincs semmi nyoma annak, hogy lett volna camera obscurája, illetve hogy valahol fényképezett volna azzal, és másokról sem tudunk, akik esetleg vihettek volna hozzá lefényképezett képeket előhívás végett. Arról sincs információnk, hogy fényérzékeny lemeze lett volna, vagy ő készített volna, ugyanis rengeteg recept maradt meg kéziratai között mindenféléről, de egyik sem vonatkozik fényérzékeny anyagra vagy fixáló vegyületre. Kémiai ismeretei azonban voltak. Ezek a kérdések még válaszra várnak.
Magyarországon Vállas Antal mutatta be a módszert a Magyar Tudós Társaság 1840. augusztus 20-i ülésén, és ő is készítette ott helyben az ülésterem ablakából az első magyarországi felvételt a dagerrotípia módszerével, bemutatva a teljes fixírozási eljárást. Ugyancsak 1840-ben jelent meg magyar fordításban az előző évi szeptemberi párizsi bemutatóra készült füzet: Daguerre képei előkészítése módjának leírása. De mindez jóval Bolyai levele után történt.
Adalék
Érdekes még megemlíteni, hogy 1839-ben és 1840-ben még hosszú perceket kellett exponálni, hogy kép jöjjön elő. A fényképészeti stúdiókban kis állványokat használtak, amikhez hozzátámasztották a kliens fejét, kezét, hogy a sok perces fényképezés alatt ne mozduljon meg.
A természetben is csak állóképeket tudtak fényképezni, amelyen nem voltak mozgó tárgyak (emberek, járművek). A fényképészek különféle fényérzékeny anyagokkal, vegyszerekkel kísérleteztek, hogy lecsökkentsék az expozíciós időt, a „fényképezőgép” továbbra is a camera obscura volt, egy pici lencsével. 1839-ben kezdték el forgalmazni Franciaországban a „Giroux Daguerreotype” elnevezésű, fényképezésre alkalmas camera obscurát.
És ekkor került képbe egy szepességi szász családból származó mérnök, a Pesti Királyi Egyetem matematikatanára, Petzvál József (1807–1891). 1837-ben Bécsbe költözött, az ottani egyetemen folytatta munkáját. A fényképezés találmányának közkinccsé tétele után 1839. november 22-én kapott egy Párizsból hozott camera obscurát, egyszerű, kis fényerejű objektívvel, amellyel egy kép elkészítése „csak” egy fél órát vett igénybe. A nagy fényképészeti lázban Petzvált felkérte az egyeteme, hogy találjon ki valamit, ami lerövidíti a képek elkészítését. Petzvál nem állt neki fényérzékenyebb anyagokat keresni, hanem a fény mennyiségét növelte meg azáltal, hogy többszörösen nagyobbra készítette a camera obscura nyílását. Nyilván a kép teljesen homályos lett, ezért egy jó minőségű, nagy lencsére volt szüksége, és ebben, a sötétkamra kis résébe szerelt lencse feljavításában látta a megoldást. Elvi alapon kezdte el a munkát, matematikai és optikai számításokkal megtervezett egy sokkal nagyobb átmérőjű, ezáltal nagyobb fényerejű lencsét. A következő évben el is készítette, 1840-ben mutatta be az új lencsét. Ezzel az újítással a lencse fényereje 16-szorosa volt az eredeti francia lencsének, ez 16-szor csökkentette le az expozíciós időt, ami így csak egy fél perc lett, nem kellett hosszú percekig mozdulatlanul állnia az alanynak. Majd amikor ezt továbbfejlesztette, több, különböző formájú lencséből rakta össze az objektívet, így még jobban lecsökkent az expozíciós idő. Ez forradalmat jelentett a fényképészetben, ugyanis lehetett már mozgásban levő jeleneteket is fényképezni, vagy éppen arcokat. Ezért is „portré objektív”-nek nevezték. Tulajdonképpen a pici, gyenge minőségű lencse helyett a camera obscurára szerelt Petzvál-objektív tette azt fényképezőgéppé, és ezzel kezdődött el a fényképezőgépek, illetve a fényképészet korszaka.
Egyéb felhasznált irodalom
Gemma Frisius: De radio Astronomico et Geometrico liber. Basilien, 1545.
Gündischné Gajzágó Mária és Szenkovits Ferenc: Bolyai Farkas fizikája és csillagászata. Magyar Tudománytörténeti Intézet – Teleki–Bolyai Könyvtár, Budapest–Marosvásárhely, 2013.
Mészáros Vince: A fényképezés és a fotokémiai ismeretek első emlékei hazánkban. Technikatörténeti Szemle, 8. sz., 1976, 179–188. o.
Jegyzetek
1 Fóris Pál: Adatok az erdélyi fényképezés történetéhez. Aluta, 4. évfolyam (Sepsiszentgyörgyi Múzeum, 1972). 137 o.
2 Somai József: Rajka Péter halálának 130. évfordulójára. Közgazdász Fórum, 9. évf., 4. sz., 2006. 4. o.
3 Hő (vagy fény) hatására: 2 AgNO3 → 2 Ag + O2 + 2 NO2, a feketeséget a bőrre lerakódott ezüstpor (Ag) adja.
4 Itt is felbomlik a vegyület, és lerakódik az ezüstpor, ami fekete.
5 Bitument használt fényérzékeny anyagnak, amit levendulaolajban oldott fel, és úgy vitte fel vékony rétegben.
6 Fox Talbot (1800–1877) angol feltaláló is hamar lépett, felolvasta eredményeit 1839. január 31-én a Royal Society előtt.
7 Mary Warner Marien: A fotográfia nagykönyve. A fényképezés kultúrtörténete. Typotex Kiadó, Budapest, 2011.
8 Pierre G. Harmant francia fotótörténész szerint 1839-től kezdve huszonnégyen tekintették magukat a fényképészet felfedezőjének.
9 Athenaeum, 1839. március 7., 292. o.
