Balogh Béla főlevéltáros-történész Nagybánya és vidéke közművelődési életének ismert és elismert képviselője. Nem szervezői és intézményvezetői tevékenységével vált közismertté, hanem alkotó munkájával. Évtizeden át tartó kutató-levéltáros munkájával nemcsak feltárta múltunk számos ismeretlen vagy elfeledett mozzanatát, hanem közkinccsé is tette azokat.
A Szatmár megyei Nagytarnán született 1936. február 16-án. Elemi iskoláit a szülőfalujában kezdte, majd 1945-től, miután a család – egy másik, ma ugyancsak határ menti faluba – Halmiba költözött, az ottani iskolában folytatta. A középiskolát a Szatmárnémeti Magyar Tanítóképzőben végezte 1953-ban. Tanulmányait a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Történelem szakán folytatta, ahol 1957-ben történelemtanári diplomát szerzett. (Volt kollégái visszaemlékezése szerint az ’56-os forradalom idején kifejtett őszinte véleménynyilvánításai miatti megtorlás elmaradását csak a véletlennek köszönhette.)
Az egyetem elvégzése után levéltáros lett. 1957–1969 között az Állami Levéltár lugosi fiókját vezette. Az 1968-as romániai közigazgatási reform bevezetése révén felszámolt munkahelyéről Nagybányára került, és a Máramaros Megyei Állami Levéltár főmunkatársa lett. Levéltárosként nem maradt egyszerű munkafeladatokat végző, a történetírás forrásait kezelő tisztviselő, hanem azok kutatójává is vált, tudományos és közművelődési célokra használva az azokból kihámozott információkat. Miután 1975-ben Kolozsváron egy több hónapos intenzív latin nyelv és paleográfia kurzust végzett, tudományos érdeklődése a jelen és újkori időszakról a kora újkor felé terelődött. (Megjegyzem, hogy a kurzus alatt, amelyen magam is részt vettem, személyesen is tapasztalhattam jellemét, komolyságát, rendkívüli munkabírását és kitartását, hiszen mellém állása nélkül felkészülésem foghíjas maradt volna.)
Kutatási területét az 1989 előtti közlési lehetőségek szűkre szabták. Ezért a gazdaságtörténet mellett – mindnyájunk örömére – az oktatás- és a művelődéstörténet vált szakterületévé. Tudományos tevékenységének kezdetei visszanyúlnak a lugosi évekhez, amikor a temesvári Szabad Szóban kezdett cikkeket közölni. Munkásságának kibontakozása az 1970-es évekhez kötődik, írásai pedig a Bányavidéki Fáklya (1990-től a Bányavidéki Új Szó), a Szatmári Hírlap (ma Friss Újság) hasábjain, rendszerint megemlékezésekkor láttak napvilágot.
Terjedelmesebb tanulmányait a Korunk, a Művelődés, a nagybányai és szatmári múzeumok évkönyvei, a Revista Arhivelor, az Erdélyi Múzeum, a budapesti Levéltári Szemle és egyéb kiadványok közölték. Különösen kiemelendők az önállóan vagy társszerzői minőségben kiadott munkái, amilyen az Évek és iskolák (a nagybányai iskolák története), A máramarosi református líceum története és diáksága 1682-1850, Bányászat és pénzverés a Gutin alatt, A nagybányai boszorkányperek, valamint az 1848-49-es forradalom és szabadságharcra vonatkozó, közelebbről megjelenő forráskötet.
Balogh Béla szerény ember, közösségünk napszámosa. Amikor 1969-ben megismertem, már a Nagybányai Állami Levéltár főmunkatársa volt. A közös levéltári rendezvényeken, a szakmai vagy magánbeszélgetések alkalmával kitűnt levéltárosi és történészi képzettsége. Alapos elméleti ismeretekkel és nagy tapasztalattal rendelkező levéltári szakember, aki a közjó szolgálatába állította tudását és egész munkásságát. Nem rettent vissza a kihívásoktól, nem rázta le a hozzá fordulókat „nem tudom” és „nem érdekel” kifogásokkal, hanem híven szolgálta a kutatókat levéltárosként nyújtott segítséggel, illetve közösségünket általában történelmi és közművelődési írásaival és előadásaival.
A munkássága céljául kitűzött múltunk feltárása és közkinccsé tétele elérte célját. Írásaiból és tudományos vagy művelődési rendezvényeken elhangzott előadásaiból mindannyian bőven meríthettünk és meríthetünk mindannyian.
Az EMKE kuratóriuma bölcsen cselekedett, amikor Balogh Bélát a Kőváry László-díjra érdemesítette. E díj átvétele alkalmával kívánok neki jó egészséget és további eredményes munkát.
(Elhangzott 2014. április 12-én Kolozsváron, az EMKE díjkiosztó ünnepségén)
