Dr. Mártonfi István: mindenki orvosa

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot.

A projekt erdélyi lebonyolítója az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, ezen belül a Közép-Erdélyi Magyar Művelődési Intézet, résztvevői romániai magyar iskolás csapatok. Új, Hétköznapi hőseink című sorozatában a Művelődés szerkesztősége a kezdeményezés során eddig született, helytörténeti adalékokat is tartalmazó dolgozatok szerkesztett, esetenként tömörített változatát teszi közzé.

Hétköznapi hősünk a múlt században élt, több mint négy évtizeden át volt Szilágysomlyó kiváló orvosa, de mindenekelőtt ember, igazi EMBER.

Szilágysomlyó (Wathasomlyowa) a Magura-hegység lejtőjén, a Kraszna folyó völgyében elterülő város, amelyet 1251-ben említ először oklevél, és amely fekvése folytán kitűnő adottságokkal rendelkezik a szőlőtermesztéshez. Kis város nagy múlttal – szokták mondogatni, és ez valóban így igaz. Vára 1351- ben került a Báthory család birtokába, amely a 17. század közepéig birtokolta is azt, Somlyót téve meg időközben birodalmi központtá. Ebben a várban született 1533 szeptemberében az a Báthory István, aki később Erdély fejedelme, majd Lengyelország egyik legelismertebb és legmegbecsültebb királya lett.

A város ma alig 13000 lakost számlál, 23 százaléknyi magyarral. Ipara szegényes, de három vegyes tannyelvű középiskolával, illetve két román és egy magyar tannyelvű általános iskolával rendelkezik – utóbbi természetesen a Báthory István nevét viseli. A város híven őrzi nagy szülötte emlékét, és – elsősorban a Báthory István Alapítvány hathatós és kitartó munkájának köszönhetően – szerte a nagyvilágban is ismertté tette őt.

Ebben a városban élt és dolgozott évtizedeken át hétköznapi hősünk, Mártonfi István doktor, „mindenki orvosa”, avagy a „csodadoktor”.

Életútja dokumentumok, beszélgetések, emlékezések nyomán

Mártonfi doktor régi örmény családból származott, Szamosújváron született 1895-ben. Édesapja, Mártonfi Lajos geológus, biológiatanár, a gimnázium alapítója és igazgatója volt. Az Erdélyi Múzeum-Egylet megbízásából gróf Esterházy Kálmán elnök és dr. Brassai Sámuel alelnök ajánlásaival, még ifjú korában több éven át földtani kutatásokat végzett, és tudományos anyagot szolgáltatott a múzeum gyűjteménye számára. Fia tőle örökölte, tanulta a szorgalmat, az erős akaratot, a becsületességet és a tudományok iránti érdeklődést is.

Kicsi korában Mártonfi Istvánt is igen érdekelte a környező világ, meséskönyvek helyett inkább természettudományos könyveket lapozgatott, járta és megfigyelte a természetet. Később nagy érdeklődést mutatott a szerkezetek, a fizikai jelenségek iránt is, és mivel apja a széleskörű műveltség megszerzéséhez, valamint a szorgalom erősítéséhez elengedhetetlennek tartotta egyes mesterségek megismerését, magának a fizikai munkának a tiszteletét, megbecsülését is, az ifjú Mártonfi nyári vakációit egyegy mesterember mellett töltötte. Így tanulta ki az asztalos, a kőműves és a cipész mesterséget is, aminek később hasznát is vette. Apja arra tanította, hogy vannak helyzetek, mikor az ember csak azt viheti magával, ami a fejében van. De ha van egy szakmája, szaktudása, azzal a világon bárhol el tud boldogulni, meg tud élni.

A szamosújvári gimnáziumban érettségizett, édesapja viszont ezt már sajnos, nem érhette meg 1908-ban bekövetkezett halála miatt. Ettől kezdve a nyári munkákat már nemcsak ismeretszerzésre, hanem szükségből is vállalnia kellett. Az addig csínytevő, nem mindig jeles diákból egyből komoly, felelősséggel teli „családfő” lett.

A műszaki pálya érdekelte igazán, de műszaki egyetem akkoriban csak Pesten volt. Három árvával maradt édesanyja viszont nem tudta vállalni pesti taníttatásának költségeit, így – minthogy férje lelkére kötötte, hogy gyermekeit taníttatja – eladta szamosújvári házukat, felköltöztek Kolozsvárra, és az ifjú Mártonfi beiratkozott az orvosi egyetemre. Tanulmányi eredményei végig kitűnőek voltak. Már egyetemi évei alatt dolgozott gyakornokként és „orvossegédként”, közben tudományos tevékenységet is végzett, pályamunkáival többször nyert díjakat. A híres belgyógyász professzor, dr. Jancsó Miklós jegyezte meg, hogy „az utóbbi 40 évben még két olyan kiváló tanítványom, mint Mártonfi István és Hațieganu Iuliu, nem volt.” De Jancsó professzoron kívül Apáti István, Davida Leó, Isekutz Béla, Lechner Károly és hasonlóan nagytekintélyű emberek is a legnagyobb elismeréssel beszéltek róla.

Mártonfi Istvánt 1919-ben avatták az orvostudományok doktorává. Szívesen tartották volna Kolozsváron, a klinikán, de ő Szilágysomlyóra kérte magát, ahol nagyapjának valamikor patikája volt. Itt alapított családot, itt tartott fenn 1940-ig magánrendelőt, majd dolgozott kórházi orvosként és igazgatóként, itt fogadta betegeit a városból és a szélesebb környékéről, nemzetiségre, anyagi helyzetre, lakhelyre való tekintet nélkül.

A második világháború idején, 1944 őszén nem menekült el, bár a front közeledésekor parancsba kapta, hogy pakolja össze a kórház felszerelését, és a betegekkel együtt ő is vonuljon az Észak-Erdélyből kivonuló magyar hatóságokkal. A parancsot megtagadta, és miután a betegek egy része – és velük együtt az orvosok is – elhagyták Szilágysomlyót, az egész környéknek egyedül maradt az orvosa. Ekkor családját beköltöztette a kórház területére, és őket bevonva látta el az orvosi teendőket. Felesége ápolónői feladatokat végzett, ő mosta, főzte a műszereket, kötszereket is, mivel akkoriban semmihez nem lehetett hozzájutni. Fia az éteres altatásban segédkezett, hiszen Mártonfi doktort – bár belgyógyász volt – a háborús kényszerhelyzet sebésszé is avatta. Egy alkalommal perforált gyomorfekéllyel jelentkezett egy beteg, ám a kórházban sebész nem volt, a környéken sem, a beteget nem volt mivel, és nem volt hova szállítani, így, ha meg akarta menteni betege életét, Mártonfi doktornak egyetlen lehetőségként a műtét felvállalása maradt. Elvégezte, a beteg meggyógyult, és – mert sebesült és beteg bőven volt – ezt a műtétet még több mint 1500 sikeres beavatkozás követte. De ha kellett, mert kellett, volt ő gyermekgyógyász, fül–orr–gégész, nőgyógyász, ideggyógyász, szemész is, sőt, szemműtéteket is elvégzett.

Hívták Szegedre, Pécsre, Debrecenbe, Marosvásárhelyre, mindenütt egyetemi katedrát ajánlva fel neki, ám ő nem cserélte fel semmilyen címért, sem dicsőségért választott hazája, felmenői szülőföldje betegeinek gyógyítását. Ott érezte teljesnek az életét, ahol a legelesettebbeket segíthette. Egész életével hivatását szolgálta – mesélte nekünk egyetlen unokája, Mártonffy Ildikó, aki azt is elmondta, hogy nagyapja eléggé különc ember volt: határozott elképzelései voltak, amelyekhez makacsul ragaszkodott. Nem érdekelte, mit mondanak mások, mi a divat, mik a szokások, az elvárások, ő kivágott magának egy csapást, és azon ment előre rendületlenül. Legfontosabbnak azt tartotta, hogy rendes legyen az ember, keresse a műveltséget, szerezzen ismereteket. A szépet a művészetekben kell keresni, de a szépség nem külsőség, a szépség a tiszta jellem – vallotta. A nem egyenes jellemű embereket nem szerette, és ezt nekik szemükbe is mondta. Munkájában nem ismert időkorlátokat, ha este 8 órakor csengetett be valaki hozzá, azonnal vette a kabátját, táskáját és ment. Télidőben éjjel-nappal készenlétben állott egy meleg vízzel töltött palack, kistáskája és egy takaró, ha valahova távolabbra hívnák. Családja mindezt jól viselte, hozzászokott, mint ahhoz az elképzeléséhez is, hogy pénzből csak annyit kell megtartani, amennyire a családnak feltétlenül szüksége van. Hogy mennyire volt szüksége, azt ő döntötte el. Nem volt gazdag ember, de szegény sem, hiszen nagyon sok betege volt, köztük tehetősek, sőt gazdagok is, ám ő nem akart vagyont gyűjteni. Pár szép, művészetileg értékes tárgya volt csupán, és könyvek, hatalmas könyvtár, mert a könyvek hozzátartoztak a szükségesekhez. Akkoriban jelentek meg a gépkocsik, de, bár tehette, és rangja, helyzete is indokolta volna, soha nem akart autót venni, inkább járt vonaton, szekéren, ha kellett – amiért kollegái olykor élcelődtek is vele. Nemegyszer történt, hogy egész nap betegek sora kígyózott rendelője előtt, este meg alig volt pár fillér a pénztárában. Felesége kérdésére – amikor a másnapi konyhapénzt szerette volna előkészíteni –, hogy a sok betegtől hogyhogy csak ennyi gyűlt, a legártatlanabb nyugodtsággal felelte: aznapi betegei mind szegények voltak. Szegényektől pedig nem fogadott el pénzt, sőt legtöbbször ő adott: ha kellett az utazásra, ha kellett gyógyszerre, ha kellett élelemre vagy ruhára is. Unokája jellemzése szerint az „öreg Mártonfi” egyszemélyes szociális intézmény volt. El is mesélt nekünk néhány esetet. Köztudott, hogy Szilágysomlyón nagyon sok zsidó család lakott, kereskedőtől bankárig, szegénytől gazdagig minden társadalmi réteget képviselve. A szomszédjukban is egy ilyen nyolcgyermekes, szegény család élt, ahonnan a szülőket deportálták, a gyermekek ott maradtak árván. Mártonfi doktor minden iskolakezdéskor teljes téli-nyári öltözetet, teljes iskolai felszerelést vett minden egyes gyermeknek, mondván, hogy az ő fiának is van egy pár cipője, egyszerre úgysem jár többel, tehát az neki elég, a másiknak pedig egy sincs, hát annak van rá szüksége. Tette ezt mindaddig, míg minden gyermek ki nem tanult valamilyen mesterséget, amely által meg tudott állni a lábán. Egy másik esetben igen megdicsérte fiát, aki egy iskolai ünnepségen odaadta szép fehér ingét tehetséges cigány osztálytársának. A tanító nem engedte fellépni az amúgy muzsikus cigánycsalád gyermekét, mert nem volt rendes fellépő inge. A fiatal Mártonfi Pisti, apja példája nyomán a sajátját adta oda, így a cigány gyermek szerepelhetett. Az eset csak pár nap múlva jutott a doktor tudomására, amikor a muzsikus apa sűrű bocsánatkérések közepette vitte vissza a patyolatra kimosott inget, nehogy azt higgyék, hogy gyermeke el akarta azt lopni. Utána érdeklődve az esetnek, Mártonfi doktor megígértette a cigány édesapával, hogy fiát felküldi Kolozsvárra a konzervatóriumba, az iskoláztatásról pedig ő fog gondoskodni. A fiú el is végezte tanulmányait, és évekig a Kolozsvári Magyar Opera karmestereként tevékenykedett. Hálából minden valahányszor Mártonfi doktor ellátogatott az operába, a karmester hangos köszöntéssel üdvözölte őt a zenekari árokból.

Arról is híres volt Mártonfi, hogy nemegyszer vásárolt csak azért, hogy megsegítse az árust. Így került gic

cses kép a budi falára, kisebb-nagyobb vad- és háziállatok az udvarba vagy egyéb használhatatlan portéka a pincébe, a padlásra. Szép példája az emberségének és családja el- és befogadó készségének az az eset is, amikor a háború és a szárazság által sújtott, éhínséggel küzdő Székelyföldről családokat és gyermekeket mentett át a katolikus nőegylet, akiket Szilágysomlyón tehetősebb családoknál helyeztek el egy időre. Mártonfi doktor egy szellemi fogyatékos gyermeket választott ki és vitt haza, azzal az indoklással, hogy azt a gyermeket úgysem választotta volna más senki. Ez a gyermek két évig élt boldogan a Mártonfi családban.

Az unoka édesapja halálos ágyánál szerzett tudomást arról az esetről, amelyet a szomszédos ágyban fekvő beteg, mint az eset részese mesélt el neki. Kisgyermek korában a város szélén éltek testvérével, beteg édesanyjával és nagyanyjával nagy szegénységben. Édesapjuk a háborúban esett el. Eljött a pillanat, amikor az édesanya állapota válságosra fordult, hogy kénytelenek voltak orvoshoz fordulni. Mártonfi ki is ment a beteghez, akiről rögtön megállapította, hogy nagyon súlyos tuberkulózisban szenved, amelyre gyógyszer akkoriban még nemigen volt. Híres volt szókimondásáról és kemény, határozott utasításairól, így ebben az esetben is igen szigorúan meghagyta, hogy mivel etessék, hogyan vigyék levegőre a beteget. Miután értesült, hogy az apa nélkül maradt családnak nincs pénze tejre, húsra, a doktor cédulákat adott át nekik, amelyek által ugyancsak utasításba adta a kereskedőknek, hogy mit s mikor adjanak a cetli tulajdonosának. Tekintélye és hitele óriási volt, fel sem merült, hogy ne szolgálnák ki azt, aki rá hivatkozott. Alaposságára és az embernek korra való tekintet nélküli megbecsülésére vall az is, hogy a 8 éves gyermeket bízta meg: percre pontosan jelentse neki, hányszor és mennyi ideig vitte ki a levegőre édesanyját, a beteg meddig bírta fulladás nélkül, és ennek függvényében adagolta a gyógyszert, írta elő a további kezelést. Minden hónap végén maga egyenlítette ki a számlákat. A beteg meggyógyult, fiait – a mesélőt is – felnevelte, és évtizedekig élt még.

Ezek a példák csak szemelvények, még számos hasonlót lehetne mesélni a „mindenki orvosa” életéből, amint azt többi interjúalanyunk is megerősítette.

Az a példa, amit mutatott, az emberség, a tenni- és tudni vágyás, a szorgalom és a jellemszilárdság beleivódott a családi mentalitásba, ebben nőtt fel és élt agrármérnök fia, ebben nevelkedett unokája is, akit mi is úgy ismerünk, mint a legönzetlenebb és legtettrekészebb segítőt. Műszaki egyetemet végzett, nem lett orvos, könyvszakértőként él és dolgozik családjával Nagyváradon. Előzetes egyeztetés után itt kereste fel csapatunk és itt beszélgettünk vele. Nagyapja iránti tiszteletből nevét is megtartotta, igaz, hogy a megyei szervek elírása miatt már nem Mártonfi, hanem Mártonffy néven szerepel. Mint elmondta, nagyapja, akit igen korán, 7 éves korában elveszített, legenda volt a családban is, de nem hivalkodásból, hanem épp szerénységét, jóságát, emberi nagyságát tartva szem előtt és magától értetődő követendő példaként. Tőle leginkább a nagyapa személyiségéről, családi életükről, a családban betöltött szerepéről érdeklődtünk. Elmondta, hogy a nagyapának olyan nagy tekintélye volt családon belül is, hogy döntéseit mindenki teljes bizalommal elfogadta, örömmel vette, és meg volt győződve azok helyességéről. Határozottságán túl nagyon sok humor és kedélyesség is volt benne, amit egész környezetére kiárasztott. Nem politizált, de a város minden lélegzetében jelen volt. Biztonságot, méltóságot jelentett a kisváros számára.

A gondosan és nagy szeretettel megőrzött családi irattárból Mártonffy Ilidikó, az unoka, számos dokumentumot mutatott be nekünk is: iskolai bizonyítványokat, okleveleket, levelezést, meghívókat, fotókat, megjelent tudományos cikkeket. Mindezeket a Mártonfi doktor születésének 100. évfordulójára írt megemlékező írásban dolgozta fel Papp Béla nyugalmazott irodalomtanár, aki pár évtizede Budapesten él. Írása hitelességének megerősítéséért a tanár úr a ’70-es években, ugyancsak diákjai egy csoportjának segítségével, gyűjtőmunkát végzett rokonok, ismerősök, barátok, volt betegek körében. E munka eredményeként a Mártonfi doktor iránti hálával telt számos írás érkezett hozzá az ország minden részéből.

Az érettségi találkozóra hazalátogató Papp Béla tanár érdeklődésünkre felidézte a kiváló orvos, ember, beszélgetőtárs és határozott véleményt formáló vitapartner Mártonfi István alakját. „Mártonfi doktornak jelmondata volt, hogy »az embereknek joguk van az egészséghez«” – emlékezett Papp Béla tanár úr. Mint mondta, sokszor meglátogatta az orvost, akivel igen élvezetes és építő beszélgetéseket folytattak. Rendkívül értelmes és sokoldalú ember volt Mártonfi, szaktekintély, szerény, de végtelenül humánus. Minden cselekedete, gondolata, döntése belülről jött, átgondolt volt és egész tevékenységén átsugárzott. Mint minden riportalanyunk, így Papp Béla tanár úr is kiemelte a Mártonfi doktor szegények iránti jóindulatát. A laikus gyógymódokat elvetette, de mivel akkoriban nem állt rendelkezésére a gyógyszerek arzenálja, egyszerű, de lehetőleg tudományosan is bizonyítható, tapasztalatokon nyugvó népi gyógymódokat is használt: „igyék kecsketejet”, „igyék bivalytejet”, „menjen fel a Magurára, üljön ott egy napig”, vagy „üljön ott egy hétig” stb. Mindennek, amit mondott, értékelt vagy megállapított, súlya és nagy tekintélye volt. „ A gyógyszertant a teológián kellene tanítani, mert abban hinni is kell” – idézte a tanár úr. Ugyancsak ő mesélte, hogy egy Amerikába kikerült zsidó család vizeletmintát küldött becsomagolva Szilágysomlyóra Mártonfi doktorhoz, hogy mondjon véleményt, diagnózist – ekkora volt a bizalom iránta. Olyan eset is volt, hogy egyik betege kételkedett a kisvárosi orvos tudományában, tehát elment Kolozsvárra. Ott azonban mihelyt kiderült, hogy Szilágysomlyóról érkezett, azt kérdezték tőle: „Minek jött ide? Hiszen önöknek van egy Mártonfi doktoruk!”

Mártonfi István a gyógyítás mellett számos tudományos cikket is írt. Kikísérletezett eredményei 50–60 év távlatából is megállják helyüket, igazolják hozzájárulásukat bizonyos felmerült gyakorlati és elméleti kérdések megoldásához – írta dolgozatában Papp Béla. Ilyen volt például az 1920-as években a vörhenyjárvány és szövődményei. Tanulmánya, amelyet 1928-ban írt a vörhenyről, méltán keltett nagy visszhangot és nyújtott segítséget a járvány leküzdésében. Tudományos dolgozatait a kolozsvári Orvosi Szemle mellett a budapesti Orvosi Hetilap (1942–56) és a nagyváradi Medicul Nou – Új Orvos (1948) is közölte. Utóbbinak egy ideig szerkesztőbizottsági tagja is volt. A Légembóliák életveszélyességének elhárítása a légmell kapcsán című dolgozatában Mártonfi doktor igen hatásos és sokáig alkalmazott módszert ír le. Mikor még nem volt elterjedve az antibiotikumok és antituberkulotikumok használata, rendszeresek voltak a légmellkezelések, amelyek nemegyszer jártak súlyos következményekkel. Az általa ajánlott módszer teljesen megszüntette a kezelés veszélyességét.

Új eljárást dolgozott ki a vörösvértest-süllyedés meghatározására és a fehérje kimutatására is. Ez utóbbiért 1952-ben, munkatársával, Félegyházy Lászlóval együtt – aki a kémiai részt dolgozta ki – megkapta az Egészségügyi Minisztérium újítási díját és oklevelét.

A Phenolkezelés a különböző eredetű és typusú idegfájdalom (neuralgia, neuritis, radiculitis) megszűntetésére című közleménye kapcsán több országban is felfigyeltek a szerzőre, újabb ismeretségek és levelezés útján történő tapasztalatcsere lehetőségek tárulva fel előtte. Kézirataiban még számos kidolgozásra váró megfigyelés, összegyűjtött anyag maradt hátra, amelyeket már súlyosbodó betegsége miatt nem tudott közlésre alkalmas formába önteni.

A háborús évek után, amikor már kezdett benépesedni orvosokkal a környék, ő továbbra is segítette, pénzzel támogatta a betegeket, akik nem tudták volna másként kiváltani a felírt és nemegyszer igen drága gyógyszereket. Kollegái ezért „olcsó Pistának” nevezték, egyesek orroltak is emiatt rá, mondván, hogy rontja a hitelüket. Mindez azonban cseppet sem zavarta az ő kemény, egyenes emberi tartását, az iránta érzett, munkájával megszerzett bizalmat, valamint hitelt senki és semmi nem ronthatta. Szellemes megjegyzéseivel mindenkiben bizalmat keltett. Volt, hogy hétgyermekes, szegény beteg akart fizetni a vizsgálatért, Mártonfi derűsen hárította el: „Csak nem akarsz megsérteni?” – mondta. Máskor, hasonlóan szegény beteg esetében, ha az szabadkozott a támogatás miatt, óvatosan, szinte észrevétlenül maga csúsztatta zsebébe az orvosságra való pénzt.

Amint a tanár úr is megerősítette, Mártonfi szeretett viccelni, de nagybeteg ágya mellett ezt soha nem tette. Igen híres volt humorérzékéről, tréfáiról, nyersnek tűnő modoráról. Szabadszájú volt – mondják –, mindenkit tegezett, de oly módon tette ezt, hogy soha senkit nem alázott meg vele, szabadszájúságában valami mély humánum volt. A „Na, mi a bajod te szerencsétlen?”, vagy a „Mi van, te nyavalyás?” az ő szájából bíztatásként, a félelem és izgalom leküzdéséhez nyújtott segítségként hatott. Várótermében mindig derűs hangulat uralkodott, amikor viszont a doktor úr nem viccelt, amikor vizsgálat közben vidám arca komorrá vált, akkor nagy volt a baj.

A nagyképűséget, dicsekvést nem tűrte maga körül. Mesélték – mondja Papp Béla tanár úr –, hogy egy alkalommal soron kívül tolakodott be két előkelőség a rendelőjébe. A doktor azonnal rájuk ripakodott: „Ki innen! Énelőttem nincs gróf, nincs báró. Itt mindenki egyforma! Az Isten is beteg, ha hozzám jön…” Máskor a tegezést kérte ki magának egy kényeskedő, hisztériázó úri hölgy. „Én magának nem vagyok te!” – mondta, mire az orvos egyszerűen azt mondta: „Én meg akkor magának nem vagyok orvosa”, és kitessékelte.

Művészi hajlamú ember volt, s mint ilyen, szerepet vállalt a kisváros társadalmi és művelődési életében. Szerkesztette és írta az alkalmanként megjelenő Keserű Lapu című helyi élclapot (1921– 1922), melybe kitűnő karikatúrákat is rajzolt. Sokoldalú és igen művelt ember lévén a kor számos írójával, művészével, tudósával állt kapcsolatban. Bölöni György, aki ugyancsak Szilágysomlyó szülötte, Az igazi Ady című könyvének első, 1934-ben megjelent párizsi kiadását a következő szavakkal dedikálta: „Mártonfi Pistának, a csodadoktornak, jó barátsággal.” A szomorú véletlen révén találkozott Radnóti Miklóssal, aki egyik barátja látogatására jött Somlyóra nagyon fáradtan, törődötten, és kórházba került, ahol azonnal meg is vizsgálták. Mártonfi fürdőt rendelt el, utasította a nővért, hogy „ezt az embert lássa el mindennel, ami szükséges, etessék meg, adjanak ruhát neki”. Estére Radnóti vissza is ment Margittára, ahol a munkaszolgálatosok parancsnoksága volt.

Mártonfi doktor munkásságát a hivatalosságok – ha nehezen is, de – elismerték. 1957-ben megkapta a Munka Érdemrend 3. fokozatát, majd 1959-ben a Kiváló Orvos (Medic Emerit) címet is.

Papp Béla egyik volt diákja, Molnár Katalin, aki szintén nyugalmazott tanár, így emlékezett Mártonfi doktorra: „Most is látom magam előtt, ahogy hátul összefogott kezekkel lassan ment, fel a kórházhoz. Arra is emlékszem, amikor egy nagyon beteg néni fordult hozzá, s ő egyszerűen magyarázta el neki, hogy mit tegyen. »Vágtatok disznót?« – kérdezte a doktor. »Igen«, mondta a néni. »És megvan a hólyag?« »Milyen hólyag?« »Hát az, amit felfújtok!« »Meg.« »Na, akkor hazamész, és mondd meg a férjednek, tegye tele vízzel, kösse be a száját, tegye ki a hidegre egy éjszakán át. Másnap tedd a hasadra és meggyógyulsz.« Tehát megtanította erre az egyszerű, népi gyógymódra, ami az adott esetben hatásos volt, hiszen antibiotikumokhoz hozzájutni akkoriban még nem lehetett. Egyszerű és népszerű ember volt. Soha nem ment el a kórházból úgy, hogy a betegeit ne tudta volna felvidítani.”

„Amikor megjelent ott, a sarkon, mielőtt betért volna a kórház felé, az Eminescu utcában, megállt, megpihent, és én úgy éreztem, hogy fény jelent meg az utcában, annak ellenére, hogy elég jó barna ember volt. De fényhordozó volt ottan. Igen, ő volt a fényhozó” – emlékezik ismét Papp Béla tanár úr.

Felhívásunkra, hogy jelentkezzen, aki tud valamit mondani, mesélni Mártonfi doktorról, elsőként egy 95 éves néni, Szabó Jenőné Schönstein Katalin válaszolt. Gyöngybetűkkel írt levélben osztott meg velünk egy kis történetet, amit anyósától, Szabó Istvánné Kunszt Jolántól hallott: „Egy kis faluba, beteghez hívták a doktort, és oda vonattal is lehetett menni. Mikor leszállt a vonatról, az aznap épp lakodalmat tartók, akik várták a vonatot a zenészekkel, kétségbeesve kérdezték: »Hát prímás úr, hol hagyta a bandát?« Ő nevetve felelte: »Ott, hátul jönnek!« Ugyanis örmény származása miatt elég sötét bőrű és fekete hajú volt, de volt humorérzéke is.” Kati néni eljött a szilágysomlyói Magyar Házba is, találkozni kis csapatunkkal, és itt elmondta, hogy 1944-ben, az érettségi után, az egyetem kezdete előtt félévi kötelező munkaszolgálatra voltak beosztva. Ő közgazdászként a Mártonfi doktor igazgatása alatt álló kórházhoz került, tehát munkatársa, beosztottja volt, és csak jót mondhat róla. Embersége, jóindulata minden kapcsolatában megnyilvánult. Mindig mindenkit meghallgatott, igyekezett segíteni is, amiben csak tudott. A zsidótörvény kihirdetése után mentett is orvosokat, kollégákat, nem érdekelte a kockázat, amivel ez járt.

A háború idején a kórházhoz vitték a segélyeket, ő vállalata a befogadást és az elosztást is, benne mindenki megbízott. Betegeitől ő maga is kapott terménybeli juttatásokat. Kati néni mesélte, hogy anyósáék tehetősebbek voltak, tanyájuk, téglagyáruk volt, ők minden évben egy szekér terményt vittek az évi vizsgálatokért, a gyógyításért.

„A környező falvakban is nagyhírű, nagynevű volt a doktor úr” – mondta Molnár János sarmasági születésű nyugalmazott mérnök, a „vicces doktor bácsi”-ról. Édesanyja is sokat mesélt Mártonfi doktorról, akihez nagy bizalommal jártak be az emberek, és aki soha nem vett el pénzt a vizsgálatokért, a gyógyításért.

Birta Pál jelenleg Szilágyzoványon él, de gyermekkorát Szilágysomlyón töltötte. Ő így emlékezik Mártonfi doktorra: „Első dolog, ami eszembe jut róla az, hogy a szegények doktora volt. Én is voltam betege, persze, régen. Kilencéves voltam, mamám meg a keresztanyám, mindig ők vittek ingemet, mert olyan gyenge voltam. Így megfogták egymás kezét, felültettek és úgy vittek, 41 fokos lázzal. Mártonfi doktor mondta: »Na, fiam, be kell feküdj a kórházba.« Skarlátos voltam, és meggyógyított. Romániában nem volt még egy olyan jó orvos, mint ő. Nagyon, nagyon, jó orvos volt! Nem volt sok szerszámja, de mindenhez értett. Szabadszájú volt, mindenkit tegezett. Akárki volt, mindenkit tegezett, még a nála nagyobb ranggal bíró embereket is. Mindenkivel viccelődött. Segített is mindenkinek, nekem is. Mamám mondta, hogy: »Doktor úr, ez olyan drága orvosság, hogy ezt én nem tudom megvenni…«, mire ő benyúlt a zsebébe, és pénzt adott: »Itt van, ni, vedd meg!« Hát csak az öregebbek, a hetvenen felüliek emlékeznek rá.”

Munkásságát Mártonfi doktor nyugdíjazása után is folytatta, hiszen munka, gyógyítás nélkül nem tudott élni, és gyengülő egészsége sem tudta pihenésre bírni. Unokája elmondása szerint a magas vérnyomás és velejárói örökletes betegségek voltak családjában, ezt ő nagyon jól tudta, sőt hátralévő évei számát is szinte napra pontosan kiszámította, a gyógyításról lemondani azonban nem tudott.

Életének utolsó, „szobafogságban” töltött két évében is elmentek hozzá diagnózisuk megerősítése vagy cáfolása végett a gyógyulásra vágyó betegek, de felkeresték a hálás gyógyultak is. Sorsa úgy hozta, hogy maga volt önmaga utolsó betege is. Éppen megvizsgált egy beteget, s amikor végzett, a páciensét felesége után küldte azzal, hogy rosszul van. A tüneteket ismerte, agyvérzést kapott. 1966. szeptember 20-án, 71 éves korában távozott családja, betegei és az élők köréből. A szilágysomlyói katolikus temetőben helyezték örök nyugalomra.

Személyesen ugyan nem ismerte, de orvosként és kórházigazgatóként is utóda lett Mártonfi doktornak dr. Széman Péter, ma már nyugalmazott tüdőgyógyász főorvos, a Báthori István Alapítvány elnöke. Amikor ő 1980-ban Szilágysomlyóra került, dr. Mártonfi István már nem, de emléke, szelleme még élénken élt az emberek tudatában. Pár ágyas tüdőgondozóját Széman doktor éppen abban az épületben rendezhette be, ahol annak idején a „mindenki orvosa” tevékenykedett, és ahonnan két ízben is, 1940–1945-ig, majd 1947–1951-ig igazgatta csodadoktorként a semmiből újrateremtett kórházat. Széman doktornak hatalmas érzelmi biztatást, ösztönzést jelentett, hogy abban az irodában és azok között a bútorok között dolgozhatott, ahol annak idején nagynevű elődje. Mártonfi doktor életét és munkásságát Széman Péter több orvos- és emlékkonferencián dolgozatban is bemutatta, és mindig felhívta a figyelmet arra, hogy testet lelket gyógyítani csak valóban nagy hittel és odaadással lehet, amint azt Mártonfi doktor tette. Mint mondta, számára példa- és iránymutató volt Mártonfi doktor elhivatottsága, amit „minden következő orvosnemzedéknek tanítani kellene”.

A régi, jobb sorsra érdemes szilágysomlyói kórházépület ma bezárva, üresen áll, csak a még emlékezők és az emlékeket ápolók tudják, hogy valamikor ebben az épületben Mártonfi István doktor egymaga végezte el, szegényes felszereléssel, de hatalmas lélekkel mindazt, amit ma az új kórház orvosai számos új műszerekkel próbálnak megoldani.

Széman doktor bízik benne, hogy előbb-utóbb rendbe teszik, és talán egészségügyi vonatkozású rendeltetést is találnak az épületnek, amelyben akár egy kis emlékszobát is berendezhetnek. Mert ebben a házban lakott családjával, innen kísérték utolsó útjára 1966 szeptemberében, és itt volt berendezve emlékszobája is 2018-ig. A házat Nagyváradon élő örökösei nem tarthatták fenn, eladták, de Mártonfi doktor emléktárgyai egy része a szilágysomlyói EMKE Magyar Házba került, ahol a Báthory-szobában vár berendezésre.

Emlékének ápolása

Dr. Mártonfi István tevékenységét elismeri a szilágysomlyói és a környék közvéleménye, ám az idő múlása koptatja a régi emlékeket. A Báthory István Alapítvány igyekszik leginkább ápolni emlékét Szilágysomlyón. Születésének 100. évfordulóján (1996-ban) tudományos ülésszakon emlékezett rá, valamint egykori lakóháza falán – nem kis bonyodalmak, és a hivatalosságok nem kevés akadékoskodása után – kétnyelvű emléktáblát avattak.

2016-ban, halálának 50. évfordulóján a Báthory Napok keretében orvostovábbképzőn emlékeztek meg róla, és posztumusz Szilágysági Magyarok díszoklevelével tüntették ki.

Dr. Mártonfi István valódi hétköznapi hős volt, a szó legnemesebb értelmében. Bízunk benne, hogy e dolgozat révén a következő korosztályok is bepillantást nyerhetnek, megismerkedhetnek ezzel a kiváló emberrel, aki egész életében a betegeiért élt.

Emlékező beszélgetőtársak:

Birta Pál, egykori páciens, 78, Szilágyzovány (Szilágysomlyó)

Mártonffy Ildikó, unoka, 60, Nagyvárad

Molnár József, nyugalmazott mérnök, 71, Budapest (Sarmaság)

Molnár Katalin, nyugalmazott tanár, 68, Budapest (Szilágysomlyó)

Papp Béla, nyugalmazott irodalomtanár, 83, Budapest (Szilágysomlyó)

Szabó Jenőné Schönstein Katalin, nyugalmazott közgazdász, 95, Szilágysomlyó

Dr. Széman Péter, nyugalmazott főorvos, 69, Szilágysomlyó (Kolozsvár)

Felhasznált könyvészet

Hajdu Attila: Kórház a város szélén / Szilágysomlyói orvosok – Kiadta a városi kórház 1992-ben

Papp Béla: „Az embereknek joguk van az egészséghez”. Száz évvel ezelőtt született dr. Mártonfi István In: Természet világa, 1995. április.

Papp Béla: Az emlékekben él(t) tovább. Dr. Mártonfi Istvánra emlékezünk születésének századik évfordulóján – 1995

A dolgozat anyagának gyűjtői VI. osztályos tanulók, a Báthory István Alapítvány Szederinda csapatának tagjai. A gyűjtőmunkát irányította és a dolgozatot szerkesztette Széman Rózsa, az EMKE szilágysomlyói elnöke, a Szederinda hagyományőrző csoport vezetője.