Kedvenc igénk az olimpia ideje alatt: győztünk! Történelmünk, különös tekintettel a 20.század, sportnemzetté kovácsolt, sikereink ízét pedig megannyi formában fogalmaztuk és fogalmazzuk meg. Ugye, emlékszünk még ezekre a mondatokra: „Gyere Egérke, gyere kicsi lány!” (Török László Egerszegi Krisztinának Szöulban); „És a leugrás, meg kell hogy legyen, meg kell hogy legyen! Mert ha nincs meg, akkor nincs igazság!” (Méhes Gábor Csollány Szilveszterről Sidney-ben); „Nagy csókot annak a puskának, nagy csókot!” (Somos Ákos Igaly Diána győzelme után Athénban); „Olimpiai bajnok mester, olimpiai bajnok tanítvány!” (Horváth Mariann Szász Emeséről, Rio de Janeiro); „Kemény Dénes szinte már a vízben, onnan instruál! Sose hittem volna, hogy tizenhárom fürdőgatyás férfitől még elsírom magam!” (Hajdú B. István a férfi vízilabdacsapatról Athénban).
Megannyi emlék, amelyet könnyes szemmel követtünk a televízió előtt, és amelyet ma is megkönnyezünk. Mert így volt ez már 1896-tól, az első modernkori olimpiától – természetesen minden kor sajátos eszközével tudtunk örülni a sikernek. Hiszen az első olimpia úszóversenyeiről távirat érkezett a Sport-Világ szerkesztőségébe: „ATHÉN, április 11. 12 óra délben. A B. T. C. kiküldöttje és a M. U. E. tagja GUTTMANN (Hajós) Alfréd rövid és hosszú távúszásban első lett. György királyi herceg maga húzta fel a magyar lobogót” – ekképp látott napvilágot az első és második olimpiai sikerünk híre. Volt ebben öröm, energiák felszabadulása, frusztráció levetkőzése, a siker feledhetetlen öröme.
De gondoljunk csak a londoni 1908-as olimpiára, ahol múltak a napok és a versenyszámok, magyar győzelem nélkül. Mindenki reménykedett, hogy majd a kardvívás, ahol az eddigi versenyeken elbabráltak velünk, de talán most… És aztán az öröm, a felszabadulás, mert győztünk! És jött a tudósítás is: „hét napi rettenetes küzdelem után lezajlott az olimpiai vívóverseny. Eredménye a magyar kardvívás teljes és tökéletes győzelme a világ minden nemzete felett! Megnyertük a kardcsapatversenyt, az egyéniben pedig az első, második, negyedik, ötödik és hatodik helyet foglaltuk le. Ehhez fogható diadalt soha még nemzet e világversenyeken el nem ért” – jelent meg szinte minden napilap és sportlap hasábjain.
Hamarosan pedig az örömhír is megjött: 1920-ban rendezhetünk olimpiát. De ezt a világháború eltörölte. Magyarországot feldarabolták, vesztesként részt sem vehettünk azon a játékokon, amelyet nekünk kellett volna rendeznünk. Mi pedig elutaztunk Párizsba, hogy a jobbak legyünk a Kisantant országainál. És fényes diadalt arattunk! Budapest örömmámorban úszott, a sportkávéházakban egymás nyakába borultak az emberek. Halassy dr. nevében az ipszilont dupla vastag betűkkel szedték a napilapok.
Feledhetetlen, hihetetlen élmények és eredmények. Berlin, 1936: 10 aranyérem! A maratoni futás befutója közben zajlott a női magasugrás díjátadása. Ragyogó szemekkel és mosolygó arccal lépett fel a győzelmi dobogó közepére Csák Ibolya. Muzsa Gyula adta át az aranyérmet, és kezet csókolt neki. A Himnuszt a magyar közönség fennhangon énekelte. A magyar női atlétika történetében ez volt az első olimpiai győzelem.
1952, Helsinki: 16 arany! Máig megismételhetetlen… A labdarúgótornán a magyar csapat könnyedén győzte le 1948 olimpiai bajnokait, a svédeket. A londoni aranycsapat rendkívül nehéz helyzetben volt ezen a mérkőzésen, és igen „keserves” játék után kapott ki – írta az elődöntőről a korabeli sajtó. Akkor kevesen gondolták, hogy az aranycsapat jelzőt véglegesen felvettük. És talán nem fájt, hanem büszkék voltunk, hogy a finn sajtó azt írta a meccsről: „könnyedén játszva győzték le a svédeket a pusztai fiúk”. A svédekről nem mondhatunk mást, csak azt: sajnáljuk őket, örülhetnek, hogy csak hat gólt kaptak, hiszen kétszerannyit is rúghattak volna a magyarok.
A technológiának köszönhetően egyre közelebb került a sport, a verseny, a közvetítés és a győzelem a magyar szurkolókhoz. Még akkor is, ha nekünk, erdélyieknek ezért a hegyre kellett mennünk a kis televízióval és a házilag tákolt antennával. Vannak, akik látták, amikor Balczó 1972-ben Andrást olimpiai bajnokká avatták. Vagy a lólengés legyőzhetetlen tornászbajnokát, Magyar Zoltánt, ráadásul kétszer is, egymás után: 1976-ban és 1980-ban. És pár évvel később, 1984-ben a zágoni kislányt, Szabó Katit, amint a világ egyik legsikeresebb tornásza lett. Darnyi Tamást és Egerszegi Krisztinát. És 1992-től immár Erdélyben is élőben láthattuk az összes sporthősünket.
Négyévente már a versenyek megkezdése előtt találgatunk, vajon az idén hány érmet nyerünk? Hányszor ünnepelhetjük, kiálthatjuk együtt, hogy győztünk?
2021 minden szempontból atipikus év. Olimpiai játékok páratlan évben – ilyet még a két világháború sem okozott. De az örömhír, az örömhír: Tokióban lesz olimpia. Ünnepeljük együtt a sportot, éljen a sport nagy ünnepe, hajrá magyarok!
