Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Győztünk!

Kedvenc igénk az olimpia ideje alatt: győztünk! Történelmünk, különös tekintettel a 20.század, sportnemzetté kovácsolt, sikereink ízét pedig megannyi formában fogalmaztuk és fogalmazzuk meg. Ugye, emlékszünk még ezekre a mondatokra: „Gyere Egérke, gyere kicsi lány!” (Török László Egerszegi Krisztinának Szöulban); „És a leugrás, meg kell hogy legyen, meg kell hogy legyen! Mert ha nincs meg, akkor nincs igazság!” (Méhes Gábor Csollány Szilveszterről Sidney-ben); „Nagy csókot annak a puskának, nagy csókot!” (Somos Ákos Igaly Diána győzelme után Athénban); „Olimpiai bajnok mester, olimpiai bajnok tanítvány!” (Horváth Mariann Szász Emeséről, Rio de Janeiro); „Kemény Dénes szinte már a vízben, onnan instruál! Sose hittem volna, hogy tizenhárom fürdőgatyás férfitől még elsírom magam!” (Hajdú B. István a férfi vízilabdacsapatról Athénban).




Killyéni András

Megannyi emlék, amelyet könnyes szemmel követtünk a televízió előtt, és amelyet ma is megkönnyezünk. Mert így volt ez már 1896-tól, az első modernkori olimpiától – természetesen minden kor sajátos eszközével tudtunk örülni a sikernek. Hiszen az első olimpia úszóversenyeiről távirat érkezett a Sport-Világ szerkesztőségébe: „ATHÉN, április 11. 12 óra délben. A B. T. C. kiküldöttje és a M. U. E. tagja GUTTMANN (Hajós) Alfréd rövid és hosszú távúszásban első lett. György királyi herceg maga húzta fel a magyar lobogót” – ekképp látott napvilágot az első és második olimpiai sikerünk híre. Volt ebben öröm, energiák felszabadulása, frusztráció levetkőzése, a siker feledhetetlen öröme.

De gondoljunk csak a londoni 1908-as olimpiára, ahol múltak a napok és a versenyszámok, magyar győzelem nélkül. Mindenki reménykedett, hogy majd a kardvívás, ahol az eddigi versenyeken elbabráltak velünk, de talán most… És aztán az öröm, a felszabadulás, mert győztünk! És jött a tudósítás is: „hét napi rettenetes küzdelem után lezajlott az olimpiai vívóverseny. Eredménye a magyar kardvívás teljes és tökéletes győzelme a világ minden nemzete felett! Megnyertük a kardcsapatversenyt, az egyéniben pedig az első, második, negyedik, ötödik és hatodik helyet foglaltuk le. Ehhez fogható diadalt soha még nemzet e világversenyeken el nem ért” – jelent meg szinte minden napilap és sportlap hasábjain.

Hamarosan pedig az örömhír is megjött: 1920-ban rendezhetünk olimpiát. De ezt a világháború eltörölte. Magyarországot feldarabolták, vesztesként részt sem vehettünk azon a játékokon, amelyet nekünk kellett volna rendeznünk. Mi pedig elutaztunk Párizsba, hogy a jobbak legyünk a Kisantant országainál. És fényes diadalt arattunk! Budapest örömmámorban úszott, a sportkávéházakban egymás nyakába borultak az emberek. Halassy dr. nevében az ipszilont dupla vastag betűkkel szedték a napilapok.

Feledhetetlen, hihetetlen élmények és eredmények. Berlin, 1936: 10 aranyérem! A maratoni futás befutója közben zajlott a női magasugrás díjátadása. Ragyogó szemekkel és mosolygó arccal lépett fel a győzelmi dobogó közepére Csák Ibolya. Muzsa Gyula adta át az aranyérmet, és kezet csókolt neki. A Himnuszt a magyar közönség fennhangon énekelte. A magyar női atlétika történetében ez volt az első olimpiai győzelem.

1952, Helsinki: 16 arany! Máig megismételhetetlen… A labdarúgótornán a magyar csapat könnyedén győzte le 1948 olimpiai bajnokait, a svédeket. A londoni aranycsapat rendkívül nehéz helyzetben volt ezen a mérkőzésen, és igen „keserves” játék után kapott ki – írta az elődöntőről a korabeli sajtó. Akkor kevesen gondolták, hogy az aranycsapat jelzőt véglegesen felvettük. És talán nem fájt, hanem büszkék voltunk, hogy a finn sajtó azt írta a meccsről: „könnyedén játszva győzték le a svédeket a pusztai fiúk”. A svédekről nem mondhatunk mást, csak azt: sajnáljuk őket, örülhetnek, hogy csak hat gólt kaptak, hiszen kétszerannyit is rúghattak volna a magyarok.

A technológiának köszönhetően egyre közelebb került a sport, a verseny, a közvetítés és a győzelem a magyar szurkolókhoz. Még akkor is, ha nekünk, erdélyieknek ezért a hegyre kellett mennünk a kis televízióval és a házilag tákolt antennával. Vannak, akik látták, amikor Balczó 1972-ben Andrást olimpiai bajnokká avatták. Vagy a lólengés legyőzhetetlen tornászbajnokát, Magyar Zoltánt, ráadásul kétszer is, egymás után: 1976-ban és 1980-ban. És pár évvel később, 1984-ben a zágoni kislányt, Szabó Katit, amint a világ egyik legsikeresebb tornásza lett. Darnyi Tamást és Egerszegi Krisztinát. És 1992-től immár Erdélyben is élőben láthattuk az összes sporthősünket.

Négyévente már a versenyek megkezdése előtt találgatunk, vajon az idén hány érmet nyerünk? Hányszor ünnepelhetjük, kiálthatjuk együtt, hogy győztünk?

2021 minden szempontból atipikus év. Olimpiai játékok páratlan évben – ilyet még a két világháború sem okozott. De az örömhír, az örömhír: Tokióban lesz olimpia. Ünnepeljük együtt a sportot, éljen a sport nagy ünnepe, hajrá magyarok!

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

(...) Petőfi és az ő erdélyi, segesvári emlékezete nemcsak a maroknyi, egyre fogyó fehéregyházi magyarságé, hanem általában és összességében a teljes nemzeté, etnikai és állampolgári vonatkozásban egyaránt, sőt a mindenkori szabadságvágyóké is. Azoké is, akik a négy égtáj felől Székelyföld és a Királyföld peremén barangolva meg-megállnak egy röpke főhajtásnyira az Ispánkútnál, esetleg a fehéregyházi múzeumot és kegyhelyet is meglátogatják. 

Minap, március 25-én, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának ünnepi rendezvényén magyar állami kitüntetéseket adtak át. A Vallásszabadság Házában megtartott eseményen családtagok, barátok, világi és egyházi elöljárók, nem kevésbé kíváncsi sajtósok körében a kolozsvári magyar külképviselet „vonzáskörzetéhez” tartozó területen élő és munkálkodó tizenkét dolgos ember vehette át több évtizedes munkájáért az elismerést.

Amilyen az életformánk, olyanok az ünnepeink is. Ha csak belső terekben, kisebb közösségekben élhetjük meg a farsangunkat, akkor is meg kell próbálnunk megélni. Akkor derűsebb szívvel állunk meg az „igazi” farsangolók mellett is. Vendégnek lenni könnyebb, ha van otthonunk, ahonnan eljöttünk.

A város kreatív, úttörő energiái egy adott pontban összeértek, és megszületett a Holnap Irodalmi Társaság. A fordulópontot Juhász Gyula Nagyváradra érkezése hozta el, aki egyetemi kapcsolatait is felelevenítette azért, hogy a régóta óhajtott irodalmi mozgalom életre keljen. (...) A garabonciás írógárda a Budapesten központosuló kulturális élet mellé egy másik, a konzervatív irodalmi szemlélettel szemben haladó vidéki centrumot próbált megteremteni. Összekötötte őket még valami: az Ady Endre iránti rajongásuk. Egy rendszeresen megjelenő irodalmi lapban gondolkodtak, végül egy antológia összeállításában állapodtak meg, amelyet 1908. szeptember 27-én mutattak be a városháza dísztermében. Az eseményt sajtó alá rendező Antal Sándor büszkén emelte ki: „Ma költő áll a sereg élén”, és „ez a költő Ady Endre”. 

Szóval megkezdtük az új esztendőt. Egy pillantásnyi visszatekintéssel az elmúlt tizenkét hónapra, s a magam személyes szemszögéből főleg az utóbbi hatra, amióta a lap éléről leköszönő, ténylegesen nyugdíjba vonuló Dáné Tibor Kálmántól átvettem a főszerkesztői feladatkört. Nyugodt szívvel állapíthatom meg, hogy a teljes 2021. évi termésünknek egyetlen lapszámáért és egyetlen mellékletéért sem kell pironkodnunk, és ez elsősorban szerzőinknek köszönhető.

Amennyiben Magyarország a téli, Románia pedig a nyári időszámítás mellett dönt, a két ország között két óra eltolódás is lehetne – ennek megvalósulására azonban vajmi kevés az esély. Ha az Európa Bizottság úgy látja, hogy az egyes tagállamok tervei komoly fennakadást okoznának az egységes piac működésében, az óraátállítás további halasztását javasolhatja. 

Az ötvenhatosok példája bármilyen nehéz élethelyzetben kapaszkodót jelenthet, így a mostani, világjárványban is erőt meríthetünk tőlünk-belőlük. Bátorságuk, töretlen akaraterejük és a túlélésbe vetett óriási hitük mindnyájunkat arra ösztönöz és biztat, hogy soha semmilyen körülmények között ne adjuk fel a harcot és a reményt. Még a legreménytelenebbnek tűnő pillanatokban is a végsőkig kell küzdeni az életért, a megmaradásért, a szabadságért.

Benkő Levente

A zene, bármilyen műfajban is szülessen, de minőségi legyen, az márpedig lelket simogató, bút feledtető, erőt adó, pozitív tölteteket hordozó, mindenféle lelki nyavalyákra jótékony valami. 

Benkő Levente

A lapunk éléről nyugdíjba vonuló főszerkesztőnk, Dáné Tibor Kálmán azzal a jó tanáccsal köszönt el júniusi összegző írásában, hogy utódja „merjen újítani lapkivitelezésben, tartalomban vagy akár tematikákban is”, s hogy látszódjon a lapon az új gazda esze- s keze nyoma. E megszívlelendő tanácsot természetesen elfogadom, de ha jól belegondolok, mint minden más sajtótermék, a mi lapunk gazdája is tulajdonképpeni maga az Olvasó, hiszen mi, különféle beosztásban dolgozó sajtósok, szerkesztők csak kiszolgálói vagyunk az Olvasónak.

Kiemelt támogatóink mindig az olvasók voltak. Őket éreztem egyfolytában magam, magunk mellett a lapigazgatás nehéz pillanataiban, hisz mi tagadás, ilyenek is voltak az elmúlt nyolc évben. Hasznos tanácsaikkal, időnként láthatatlanul is, de határozottan alakítgatták kiadványunk arculatát, vagy éppen tematizálták a Művelődést. 

Gergely Zsuzsa

A pandémia egyfajta buroklétre kényszerített bennünket. Azt hittük, hogy élünk, pedig csak kütyüknek köszönhetően kerültünk valóságközelbe. Összemosódtak a napok, a hetek, a jelenségek és az értelmezések. Ideje volt mindezt magunk mögött hagyni.

Demény Péter

Milyen jellemző, hogy ez a költő, aki így ünnepel, és akinek a születésnapját a Magyar Költészet Napjának nevezték ki, folyamatosan megosztotta az olvasókat és a világot. Horger Antalról mindenki tud, a Szabad-ötletek jegyzékének kiadása körül irdatlan botrány kerekedett, most egy minden bizonnyal hamisított kézirat körül folyik a vita.

Brînzan-Antal Cristina

Mára a nőnap egyre inkább elveszítette politikai tartalmát és mondanivalóját, ma már inkább apró ajándékokkal, virággal kedveskednek a nőknek. 

Pontosan harminc éve annak, hogy huszadik századi történelmünkben eladdig s azóta is páratlan tüntetésen vonultunk utcákra. Egy-egy szál gyertyát s egy-egy könyvet vittünk magunkkal arra a néma menetelésre, amelyet ama decemberi, romániai rendszerváltozás utáni hetekben, szűk két hónapban, az anyanyelv szabad használatának elemi emberi jogát megérteni sehogyan sem akaró akkori központi hatalom merevsége kényszerített ki, s amely néhányszázezres nagyságrendben mérhető lelket érintett, és mozgatott meg.

Harminckét éve már, hogy a Himnusz születésnapja egyetemes ünnepe magyar kultúránknak, nemcsak itt a Kárpát-medencében, hanem szerte a nagyvilágban, ahol még becsülete és értelme is van a magyar szónak.