Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Győztünk!

Kedvenc igénk az olimpia ideje alatt: győztünk! Történelmünk, különös tekintettel a 20.század, sportnemzetté kovácsolt, sikereink ízét pedig megannyi formában fogalmaztuk és fogalmazzuk meg. Ugye, emlékszünk még ezekre a mondatokra: „Gyere Egérke, gyere kicsi lány!” (Török László Egerszegi Krisztinának Szöulban); „És a leugrás, meg kell hogy legyen, meg kell hogy legyen! Mert ha nincs meg, akkor nincs igazság!” (Méhes Gábor Csollány Szilveszterről Sidney-ben); „Nagy csókot annak a puskának, nagy csókot!” (Somos Ákos Igaly Diána győzelme után Athénban); „Olimpiai bajnok mester, olimpiai bajnok tanítvány!” (Horváth Mariann Szász Emeséről, Rio de Janeiro); „Kemény Dénes szinte már a vízben, onnan instruál! Sose hittem volna, hogy tizenhárom fürdőgatyás férfitől még elsírom magam!” (Hajdú B. István a férfi vízilabdacsapatról Athénban).




Killyéni András

Megannyi emlék, amelyet könnyes szemmel követtünk a televízió előtt, és amelyet ma is megkönnyezünk. Mert így volt ez már 1896-tól, az első modernkori olimpiától – természetesen minden kor sajátos eszközével tudtunk örülni a sikernek. Hiszen az első olimpia úszóversenyeiről távirat érkezett a Sport-Világ szerkesztőségébe: „ATHÉN, április 11. 12 óra délben. A B. T. C. kiküldöttje és a M. U. E. tagja GUTTMANN (Hajós) Alfréd rövid és hosszú távúszásban első lett. György királyi herceg maga húzta fel a magyar lobogót” – ekképp látott napvilágot az első és második olimpiai sikerünk híre. Volt ebben öröm, energiák felszabadulása, frusztráció levetkőzése, a siker feledhetetlen öröme.

De gondoljunk csak a londoni 1908-as olimpiára, ahol múltak a napok és a versenyszámok, magyar győzelem nélkül. Mindenki reménykedett, hogy majd a kardvívás, ahol az eddigi versenyeken elbabráltak velünk, de talán most… És aztán az öröm, a felszabadulás, mert győztünk! És jött a tudósítás is: „hét napi rettenetes küzdelem után lezajlott az olimpiai vívóverseny. Eredménye a magyar kardvívás teljes és tökéletes győzelme a világ minden nemzete felett! Megnyertük a kardcsapatversenyt, az egyéniben pedig az első, második, negyedik, ötödik és hatodik helyet foglaltuk le. Ehhez fogható diadalt soha még nemzet e világversenyeken el nem ért” – jelent meg szinte minden napilap és sportlap hasábjain.

Hamarosan pedig az örömhír is megjött: 1920-ban rendezhetünk olimpiát. De ezt a világháború eltörölte. Magyarországot feldarabolták, vesztesként részt sem vehettünk azon a játékokon, amelyet nekünk kellett volna rendeznünk. Mi pedig elutaztunk Párizsba, hogy a jobbak legyünk a Kisantant országainál. És fényes diadalt arattunk! Budapest örömmámorban úszott, a sportkávéházakban egymás nyakába borultak az emberek. Halassy dr. nevében az ipszilont dupla vastag betűkkel szedték a napilapok.

Feledhetetlen, hihetetlen élmények és eredmények. Berlin, 1936: 10 aranyérem! A maratoni futás befutója közben zajlott a női magasugrás díjátadása. Ragyogó szemekkel és mosolygó arccal lépett fel a győzelmi dobogó közepére Csák Ibolya. Muzsa Gyula adta át az aranyérmet, és kezet csókolt neki. A Himnuszt a magyar közönség fennhangon énekelte. A magyar női atlétika történetében ez volt az első olimpiai győzelem.

1952, Helsinki: 16 arany! Máig megismételhetetlen… A labdarúgótornán a magyar csapat könnyedén győzte le 1948 olimpiai bajnokait, a svédeket. A londoni aranycsapat rendkívül nehéz helyzetben volt ezen a mérkőzésen, és igen „keserves” játék után kapott ki – írta az elődöntőről a korabeli sajtó. Akkor kevesen gondolták, hogy az aranycsapat jelzőt véglegesen felvettük. És talán nem fájt, hanem büszkék voltunk, hogy a finn sajtó azt írta a meccsről: „könnyedén játszva győzték le a svédeket a pusztai fiúk”. A svédekről nem mondhatunk mást, csak azt: sajnáljuk őket, örülhetnek, hogy csak hat gólt kaptak, hiszen kétszerannyit is rúghattak volna a magyarok.

A technológiának köszönhetően egyre közelebb került a sport, a verseny, a közvetítés és a győzelem a magyar szurkolókhoz. Még akkor is, ha nekünk, erdélyieknek ezért a hegyre kellett mennünk a kis televízióval és a házilag tákolt antennával. Vannak, akik látták, amikor Balczó 1972-ben Andrást olimpiai bajnokká avatták. Vagy a lólengés legyőzhetetlen tornászbajnokát, Magyar Zoltánt, ráadásul kétszer is, egymás után: 1976-ban és 1980-ban. És pár évvel később, 1984-ben a zágoni kislányt, Szabó Katit, amint a világ egyik legsikeresebb tornásza lett. Darnyi Tamást és Egerszegi Krisztinát. És 1992-től immár Erdélyben is élőben láthattuk az összes sporthősünket.

Négyévente már a versenyek megkezdése előtt találgatunk, vajon az idén hány érmet nyerünk? Hányszor ünnepelhetjük, kiálthatjuk együtt, hogy győztünk?

2021 minden szempontból atipikus év. Olimpiai játékok páratlan évben – ilyet még a két világháború sem okozott. De az örömhír, az örömhír: Tokióban lesz olimpia. Ünnepeljük együtt a sportot, éljen a sport nagy ünnepe, hajrá magyarok!

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Kiemelt támogatóink mindig az olvasók voltak. Őket éreztem egyfolytában magam, magunk mellett a lapigazgatás nehéz pillanataiban, hisz mi tagadás, ilyenek is voltak az elmúlt nyolc évben. Hasznos tanácsaikkal, időnként láthatatlanul is, de határozottan alakítgatták kiadványunk arculatát, vagy éppen tematizálták a Művelődést. 

Gergely Zsuzsa

A pandémia egyfajta buroklétre kényszerített bennünket. Azt hittük, hogy élünk, pedig csak kütyüknek köszönhetően kerültünk valóságközelbe. Összemosódtak a napok, a hetek, a jelenségek és az értelmezések. Ideje volt mindezt magunk mögött hagyni.

Demény Péter

Milyen jellemző, hogy ez a költő, aki így ünnepel, és akinek a születésnapját a Magyar Költészet Napjának nevezték ki, folyamatosan megosztotta az olvasókat és a világot. Horger Antalról mindenki tud, a Szabad-ötletek jegyzékének kiadása körül irdatlan botrány kerekedett, most egy minden bizonnyal hamisított kézirat körül folyik a vita.

Brînzan-Antal Cristina

Mára a nőnap egyre inkább elveszítette politikai tartalmát és mondanivalóját, ma már inkább apró ajándékokkal, virággal kedveskednek a nőknek. 

Pontosan harminc éve annak, hogy huszadik századi történelmünkben eladdig s azóta is páratlan tüntetésen vonultunk utcákra. Egy-egy szál gyertyát s egy-egy könyvet vittünk magunkkal arra a néma menetelésre, amelyet ama decemberi, romániai rendszerváltozás utáni hetekben, szűk két hónapban, az anyanyelv szabad használatának elemi emberi jogát megérteni sehogyan sem akaró akkori központi hatalom merevsége kényszerített ki, s amely néhányszázezres nagyságrendben mérhető lelket érintett, és mozgatott meg.

Harminckét éve már, hogy a Himnusz születésnapja egyetemes ünnepe magyar kultúránknak, nemcsak itt a Kárpát-medencében, hanem szerte a nagyvilágban, ahol még becsülete és értelme is van a magyar szónak.

Péter István

Wuhanból jött egy éve: valaki nyitva hagyta a laborajtót, netán denevért, tatut készített ebédre és nem szűrte le a levét… De távoli… különben is, ami kínai, úgyis elromlik.

 

Mert nem igaz, hogy a mai tizen-huszonéveseket „semmi sem érdekli”, s „bezzeg a mi időnkben…” Csak meg kell találni velük a közös utat, a közös hangot, legalább arra pár percre, amíg számukra ez fontos és hasznos.

Vallasek Júlia

Idén március 10-én felfüggesztették Romániában a frontális oktatást. Mondhatni március 11-én mindenki átállt online oktatásra, noha ez az állítás több sebből is vérzik.

Gergely Zsuzsa

Tizenkilenc évvel ezelőtt, amikor néhány bukaresti fiatal bejelentette, nemzetközi filmfesztivált szervez Kolozsváron, sokan szkeptikusak voltak: miért nem a fővárosban? Minek fesztiválozni, ha zárnak be a mozik, és mindenki otthon, laptopról néz filmeket? A kételkedőket hamar elhallgattatta a vérprofi szervezés, már az első kiadásban megmutatkozott a seregszemle minden értéke.

Dáné Tibor Kálmán

Csakis a magyarságtudatom szűrőjén keresztül vagyok képes megérteni a körülöttem élő más anyanyelvű embertársaim nemzeti érzelmeit, a saját kultúrájukhoz való ragaszkodásukat.

Száz év telt el a trianoni békediktátum óta, de mi még mindig a hibásokat és a kifogásokat keressük, a miérteket és hogyanokat boncolgatjuk, és a lehetséges alternatívákon töprengünk.

Hetvenöt évvel ezelőtt értek véget a második világháború európai harcai. Akkor, azon a májusi napon tette le a fegyvert a náci Németország, amelyet mind a köztudat, mind a közbeszéd mai napig felelőssé tesz ama rettenetes világégés kirobbantásáért. Kétség nem fér hozzá, hogy a Nagy Háborúként is emlegetett és ismert első világégés gefreitere, azaz tizedese, a bécsi autodidakta festő diktálta német politikai és katonai vezetés az elsőszámú felelőse annak, ami 1939 kora őszén kirobbant. És utána történt. 

Dáné Tibor Kálmán

Kijárási tilalom – soha nem hittem volna, hogy egyszer én is megérem. Szüleimtől, nagyszüleimtől hallottam erről, igaz, olyankor mindig a háborúról meséltek. De hát most is háború van. Nem ember–ember elleni, nem egyik politikai hatalomnak egy másikkal szemben vívott csatájáról, hanem az egész emberiség viaskodik most egy láthatatlan, sok milliárd mikroszkopikus katonával rendelkező ellenséggel. 

Benkő Levente

Napokon át töprengtünk a szerkesztőségben, hogy márciusi lapszámunkban mivel köszöntsük a tavaszt. És az Olvasót, természetesen. Európa népeinek 1848. évi csodálatos tavasza felemelő pillanatainak és tanulságainak felelevenítésével, tolmácsolásával induljunk? Rendben, de ezt már megtettük, s bár ismételgetni nem árt, mégis kivártunk.